Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The Rocks

Múlt hét csütörtökön délelőtt Sydney belvárosának északi részén jártam, olyan szép idő volt, muszáj volt sétálnom egy kicsit. A Circular Quay-től indulva hamarosan a The Rocksnál kötöttem ki, ami Sydney legrégebbi negyede. Ez a rész, mely hagyományosan az öböl egy rakpart szerű részét jelenti, ma már csak inkább történelmi jelentőségű, illetve turistalátványosság, kétlem, hogy bárki bármit itt pakolna ki a hajójából.

Tulajdonképpen a Circular Quay és a Harbor Bridge közötti részen láthatjuk azokat a régi épületeket, ami hagyományosan ehhez a körzethez köthetők. Ha a rakparttól kicsit eltávolodunk, de még mindig a fent említett két hely között maradunk, ugyanúgy a Rocks negyedben vagyunk.

Amikor először hallottam erről a helyről, nem teljesen értettem, hogy akkor most ez egy hely, vagy egy látványosság, vagy egy negyed, vagy micsoda. Igazából mindegyik, mert nevezhetjük egy nagyon pici negyednek is, de tulajdonképpen pár utcányi helyről van szó. Ha a legszűkebb értelmében vesszük, akkor pedig a régi raktárépületek előtti rakparti / sziklás részt hívják The Rocks-nak.

Ami szép ebben a környékben, hogy láthatunk több régi épületet is, és a régi alatt az 1700-as, 1800-as éveket értem. Ráadásul kőépületek, tehát van egy kis európai. klasszicista jellegük, ami kellemes nagyon. A környéken egyébként szombat reggelenként kirakodó vásár is van, erről már korábban írtam, az is jópofa.

Hétköznap pedig a galériákat nézhetjük meg, ugyanis rengeteg művészeti galéria van itt. Gyakorlatilag az egyik utcában, ahol sétáltam, majdnem mindegyik kapualj egy galériáé volt. Festőművészek, grafikusok, szobrászok önálló galériákat tartanak itt fenn, ami egyrészt jó a turistának, mert mégiscsak ingyen művészet, másrészt meg csak jó a festőnek is, mert itt árusítja is a műveit. De láttam olyan galériát is, ahol aboriginal művészek alkotásait lehetett megvenni. Nekem nagyon tetszenek az aboriginal festmények, de sajnos nem lehet őket lefényképezni, ez olyan kicsit vallási dolog. Nagyon-nagyon jópofák és szépek tudnak lenni, és látszik, hogy rengeteg munka van benne, nem csak a képen, az árán is. Egy nagyobb kép, mondjuk 50×70-es könnyen érhet $1000-t, de nem ritkán inkább $2000-et, és a még nagyobb, egész falat betöltő alkotások ára is igen borsos, akár a $10,000 dollárt is elérheti. És csak egy kis utcai boltban voltam.

1 Hozzászólás »

Költözés

A tegnapi este folyamán, egy húzós és bonyolult nap eredményeként sikerült elfoglalnom a szobát, amit kivettem, de mindezt csak este 11 körül. Mivel még este 6-kor se volt biztos, hogy még át tudom venni, ezért csak a cuccaimat hoztam, vagyis a bőröndömmel, a hátizsákommal és a laptopommal szerencsétlenkedtem a városban. Megjegyzés: az esti órákban illetve napközben a buszok teljesen kiszámíthatatlanok, például amire vártam, 25 perce késett, pedig elvileg 18 percenként jár. Arról nem is beszélek, hogy mennyire problémás alternatív útvonalakat hip-hop kitalálni, mert a buszok útvonaláról csak a neten tájékozódhat biztosan az ember, és hát akinek nincs net csomagja a telefonjához, az így járt.

Este tehát átvettem a szobát, ami négy falból, egy beépített szekrényből és egy matracból állt. Ezzel nincs is semmi gond, mert nagyon tetszik a környék, a lakás úgy ahogy rendes és viszonylag tiszta, a lakótársakkal se lesz szerintem gond. Annyi aprócska probléma volt csak, hogy mivel semmilyen ágyneműm nem volt, aludni nem nagyon sikerült. Éjszaka ugyanis 12-13 fokra hűlt le kint a levegő, és hát fűtés ugye nincs, ezért nagyon fáztam. Hiába a dupla pizsama és az extra réteg. a három zokni, plusz egy a kézen, nagyon hideg volt. Hajnali négykor már az IKEA honlapját nézegettem, hogy mit fogok venni, hogy a következő éjszakám ne legyen ilyen szenvedős.

Mivel az IKEA – ami egyébként elég messze van – csak tízkor nyit, előtte egy Coles-ba mentem, ahol bevásároltam pár alapélelmiszert a következő hetekre. Szerintem egész ügyesen raktam össze ami kell, és kevesebb, mint 40 dollárt fizettem a következőkért:

2 liter tej
2 kis konzerv sűrített paradicsom
1 kis konzerv tonhal
250 gr Nesquik kakaó
800 ml-es mosószer
kis üveg zöldfűszer
kis üveg paprika
kis szórós só
2x 0,5 kg tészta
2 hagyma
0,5 kg banán
1 kg répa – az egyik legolcsóbb zöldség
1 kg liszt
1 kg cukor
650 gr-os corn flakes
2 szelet csoki

Úgy látszik családi vonás, hogy majdnem mindenből kettőt vettem. Egyedül az olajat felejtettem el, de legfeljebb majd azt megveszem máshol. Lényeg, hogy így nagyjából van itt egy-két dolog, amiből tudok főzni, vagy tudok enni valamit. Igazából a Coles viszonylag olcsó a környéken található ún. Convinient Store-okhoz képest, amik közért szerűek, és mivel kicsik, és sokáig nyitva vannak, ezért jóval drágábbak. Coles meg azért nincs minden sarkon, bár a belvárosban több van, nekem a legközelebbi kb. 20 perc villamossal. Visszafele sétáltam – mert az egyik lakótársam mondta, hogy ő visszafele sétálni szokott – de eltévedtem. Ha ránéztek a listára, rögtön látjátok mennyire nem volt buli ezekkel a cuccokkal 4 km-t bóklászni. Mindegy.

A bevásárlás után pedig felkerekedtem és elindultam az IKEAba. Csupán 3 busszal jutottam oda, mintegy 2 óra alatt, meg ugye két óra vissza, de szerintem nagyon megérte. Ugyebár alapvető dolgokat kellett vennem, mint pl. ágynemű és hasonlók, és a városban meg Coles-ban meg egyéb helyeken nézve az árakat, az IKEA honlapjával összehasonlítva sokkal drágábbak voltak. A következő dolgokat vettem $88,88-ért:

Párna, Gosa Vadd, $9,99
Paplan, Mysa Gras, $19,99
Ágynemű, single bedre, Bladvass, $9,99
Lepedő, Knoppa, $5,99
Matracvédő, Skydda, $9,99 – inkább engem véd matractól
Szennyestartó, Skoghall, $4,99
Ruhaszárító, Lajban, $14,99
Vékony takaró, poliészter, 170×130-as, Irma $1,99
Műanyag fogasok, 8 db, Bagis, $2,99
Kicsi törülköző, amit a takarításhoz rongyként használtam, 4 db, $2,99
Illatosító gyertya, Tindra, $3,99
Egy nagy szatyor, hogy mindezt el tudjam hozni $1,99

És ebből még lejött egy dollár kedvezmény az IKEA Family kártya miatt, amit helyben csináltattam. Ja, és itt is az összes forró ital ingyen van az IKEA Familyseknek, meg néhány dolog olcsóbb. Itt is ebédeltem, valami meleget, meg ettem egy sütit, ami csak 95 cent volt. Tudjátok mit lehet a városban egy étteremben kérni ennyiért? Maximum az étlapot.

Szóval nagyon örültem, hogy mindent sikerült megvennem, és szerintem megérte a négy óra utazgatás. Bent a városban csak az ágynemű $15-20 lett volna, egyszerűen nem emberi, amilyen árak vannak. Úgyhogy én nagyon elégedett voltam, mert elég nagy a választék, és szerintem mindenki megtalálja a pénztárcájának valót. A bútorok egyébként $60-70-tól kezdődnek, határ persze a csillagos ég. Ami viszont érdekes, hogy otthon nem nagyon láttam bőr ülőgarnitúrát IKEAban, és nem egyre itt 25 év garanciát ígérnek.

Sajnos, mire hazaértem, eléggé besötétedett, de azért készítettem pár képet a környékről, és lehet, hogy a szobámról és rakok fel majd képeket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

3 hozzászólás »

Happy Anzac Day

Április 25-én tartják az ausztrálok egyik nemzeti ünnepüket, az Anzac Dayt. Ezen a napon az ausztrál és új-zélandi veteránok és háborús hősök, elesettek illetve jelenlegi katonák előtt tisztelegnek. Az ünnep Sydneyben az Anzac emlékműnél kezdődik a Martin Place-en, hivatalos megemlékezéssel valamikor hajnalban, ha jól tudom, idén 5-kor. Ezután a belvárosban felvonulás zajlik, erre látogattam el ma.

Ahogy leszálltam a városközpontban a városházánál a metróról, rögtön elkapott az ünnepi hangulat. A metró megállót ausztrál zászlókkal díszítették, árusok árultak zászlókat, és ingyen étel-ital osztogatás zajlott az aluljáróban. No nem a hajléktalanoknak szánt melegétel szervírozásra kell gondolni, és tulajdonképpen nem is volt teljesen ingyen. Forró italt illetve Anzac sütiket kínáltak némi adomány fejében, amit persze a veteránokra és a családjaikra illetve a háborús hősök családjaira fordítottak. Volt még az asztalon egy kosár tele rozmaring ágakkal, ugyanis ezen a napon ezt tűzik ki magukra az ausztrálok, mint mi a kokárdát március 15-ikén.

Adakoztam is egy keveset, és cserébe kaptam egy forró csokit, meg elvettem egy Anzac sütit. A süti inkább kekszszerű, mandulás volt, talán kis gyömbérrel, nem tudom. A boltban is láttam pár napja Anzac sütit, az nem teljesen ilyen volt, de az is a száraz kekszhez állt közel. Végülis finom volt, ajándék sütinek ne nézd az állagát. Az utcán már egész tömeg várakozott, kordonokkal választják el ilyenkor az utat a nézelődőktől. Gyakorlatilag az egész belváros le van zárva, autós forgalom nincs, csak a felvonulás résztvevőinek.

A felvonulás tulajdonképpen abból áll, hogy rezes bandák vagy skót dudások vagy egyéb zenészek vezetik fel a veterán egyesületeket, azokat az embereket, akik egy szakaszba, vagy alakulatba tartoztak valamelyik háború során. A veteránok, nagy részben idős emberek, szépen öltönyben az összes kitüntetésükkel végigmasíroznak így a belvároson, közben néha vagy integetve a tömegnek vagy nem. Nyilván vannak páran, – talán kevesebb, mint 5% – akiknek már nem megy úgy a séta, ők vagy katonai dzsippeken, vagy tolókocsiban haladnak végig a menettel.

Az egyes alakulatokat bannerekkel vezetnek fel, amik jelzik az alakulat/csapat nevét, és általában hogy mikor és hol szolgáltak. Ezeket fiatalabb katonák, vagy cserkészek, vagy akárkik viszik, és utána jönnek a veteránok. Láttam olyan csoportokat, ahol a veteránok között hozzátartozók sétáltak, az elvesztett rokonuk kitüntetéseit viselve, így helyettesítve a helyüket a csapatban. Az egész elég megható, mert amikor együtt sétálnak 70-80-as éves bácsik, meg az ember lát 5-6 éves kislányt is, akkor azért kicsit összeszorul az ember szíve. Pláne, ha egy alakulatból csak egy ember az, aki megmaradt, és egyedül sétál végig a meneten.

Az emberek általában megtapsolják ezeket a katonákat, nem egy őrjöngő tömegre kell gondolni, aki üdvrivalgásban tör ki, hanem szakaszosan feltörő tapsra, ha olyan alakulatot látnak, ahol sok a kitüntetés vagy nagyon kevés ember, esetleg csak egy élte túl a háborút / elmúlt éveket. Nem mindenki és nem mindig tapsol, de pont ez adja az érzetet, hogy komolyan gondolják, amikor tapsolnak.

Ez a felvonulás elgondolkodtatott, mert ugye nekünk is van március 15-ikénk meg október 23-ikánk, de valahogy az egész más hangulatú. Itt a túlélőket ünneplik, azokat a hősöket, akik hazatértek, és persze emlékeznek az elvesztettekre is. Otthon valahogy csak a halottakra emlékezünk, és sosem éreztem, hogy bármikor is megemlékeztünk volna a túlélőkről. Hogy megköszöntük volna nekik, hogy harcoltak értünk, a következő nemzedékért. Talán a két esemény eltérő kimenetele miatt, de mondjuk hiába tekintünk a saját sorsunkra sokkal keserűbben, Ausztráliát is bombázták a második világháború során, és az ő múltjuk sem móka és kacagás. Érdekes, hogy ez így alakult, mindenesetre örülök, hogy megnéztem ezt a felvonulást, nagyon értékes élmény volt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

2 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 4/4

Mégis, mi az ami elválasztja ezeket az embereket a legnyilvánvalóbb okon, a származáson kívül? Részben persze ez a fő ok, de van itt más is. Az elmúlt napokban rengeteg behatás ért, voltak persze pozitívak is, de volt jó néhány negatív.

Már korábban is említettem, hogy felraktam egy hirdetést, hogy szobát keresek. Ne tudjátok meg hányan írtak, hogy ledorongoljanak miatta. A kedves hangnemű „Kicsi szívem, álomvilágban élsz, ha azt hiszed, hogy találsz ilyen feltételekkel szobát” üzenettől kezdve a pikírt „Te totál hülye vagy! Ennyiért az emberek shared roomokban élnek! Ne legyenek illúzióid” jellegű emaileken át, kaptam hideget-meleget.

Kaptam szállásajánlatot ingyen, például kultúrkörnyéken élő házaspártól, csak épp egy édes hármast kellett volna bevállalnom néha napján. Vagy egy indiai ürgétől, aki ugyan nem említett ilyesmit, de azért gyanús volt.

De a fő üzenet ez volt: úgysem sikerül. Egyedül, a te igényeidnek megfelelően, úgysem találsz semmit. A bevándorlási ügynök is ezt mondta, mikor a munkáltatói szponzorációt említettem. Nagyon nehéz lesz találni egy ilyen céget. Mint megannyi más ember is, amikor erről beszéltem, ha valakinek beszéltem. Nem fog sikerülni. Egyszerűen nem és kész. Bele se kezdj.

Anno az első telefonos interjúm lényege is ez volt, oké, megfelelsz, de nem számít. Mert nem fog téged senki szponzorálni. Feleslegesen tepersz. Lehetsz akármennyire szakképzett, vagy rátermett, vagy okos, vagy szép, vagy lehet akármennyi pénzed, de ez így nem fog menni. Nincs az az isten.

Kicsit nehéz feldolgozni. És amiért főként hálás vagyok Steve-nek, az az, hogy ő nem ezt mondta. Nem kecsegtetett hamis ígéretekkel, nem ringatott illúziókba. „Találd ki, mit akarsz csinálni, és csináld.” – mondta. „Ne higgy senkinek, ne bízz senkiben, találd meg a saját utadat, hogy véghez vidd, amit elterveztél, és csináld meg.”

Nem egyszerű. Erről ritkán szól a fáma, hogy milyen nehézségek vannak. Hogy néha, mintha az egész világ ellened lenne. De le kell győzni. Mert itt vagyok, és tudom, mit akarok. És nem adom fel. Most már nem. Ha a fene fenét eszik is, azon leszek, hogy az élhető oldalra kerüljek. Azon fogok dolgozni, hogy legyen egy normális hely, ahol élhetek, és egy munka, amit szeretek. Minden erőmet és energiámat abba fektetem, hogy megteremtsem magamnak azt az életszínvonalat, amire büszke lehetek.

Mert itt vagyok. És nem megyek sehova.

4 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 3/4

Az esélytelenek nyugalmával vágok bele a mai napba. Reggel szokásos Gumtree böngészés helyek után, újabb időpont egyeztetés egy Glebe környéki szoba látogatására. Közben hívom a bevándorlásit, megbeszélünk egy délutáni időpontot. Még nem tudom, mire számítsak, de elhatározom, nem hagyom, hogy az orromnál fogva vezessenek, mint azt annyi szerencsétlenül járt bevándorlóval teszik. Nem hagyom, hogy egy újabb elkeseredett, gyenge, kihasználható fiatalt lássanak bennem. De most komolyan, aki egy ilyen ashfieldi ingatlanra jelentkezik, vajon az milyen képet fest? Nem számít.
Ahogy Glebe-be érek, felvillanyozódom. A környék szép, közel az öbölhöz, gyakorlatilag a második háztömb a parttól. Tetszik. Nem a legmodernebb ház az utcában, talán ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje, de nem rossz. Kicsit bóklászom, úgyis van időm, a ház mögül rálátni az Anzac Bridge-re. Lent, a kertben medence. A gyomrom görcsben, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Egyszer már jártam így egy hellyel, Leichardtban, nem akarok túl izgatott lenni, lehet, hogy nem jön össze.

Bent egy diáklány fogad, kedves, a lakás rendezett, tiszta. Ő két hónapot volt itt, de túl messze van az egyetem. Zenét tanul. Beszélgetünk a lakásról, a helyről, rólam és a többi lakóról. Szimpatikus, és jelzem is, hogy nagyon szeretnék itt lakni. Közben jön egy telefon, interjúra hívnak. Kivirulok, rákérdez. Elmesélem a jó hírt, szemmel láthatóan sokat segít a helyzeten. Kicsit mesélek a munkámról, mivel foglalkozom, és mit szeretnék csinálni. Majd elbúcsúzunk, és abban maradunk, hogy jelentkezünk, ha döntést hoztunk.

Visszafele azon gondolkozom, hogy vajon megint újabb négy napba telik-e míg kiderül, hogy nem nyert. Aztán visszaérek a hostelbe, ahol most lakom, és ugyan még egy óra se telt el, felhívom a lányt, hogy szeretnék költözni, mikor várható a válasz. Kedvesen tájékoztat, hogy ha tényleg így gondolom, akkor nem keres tovább, mert szerinte tökéletes vagyok. Köszönöm szépen. Beszélünk egy kicsit még a kivitelezésről, és abban maradunk, hogy csütörtökön újra találkozunk, és már vihetem a cuccaim.

Egy ilyen hír után lényegesen könnyebben indulok el a bevándorlási ember irodájába. Ahogy tippeltem, ázsiai az ürge, az a fajta, aki az eltartottakból él. Rögtön azzal kezdem, hogy én csak az ingatlan miatt jöttem, de már nem aktuális, köszönöm. Ezek után végig a helyzetemről beszélünk, kicsit megy az erőfitogtatás. Vízumokkal és szabályokkal dobálózik, de nem nagyon talál rajtam fogást, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Kifizetődőnek látszik az a sok kutató munka az immi honlapján. Amikor ezt látja, kicsit más irányba tereli a beszélgetést, már rögtön nem játssza a felettemállót, inkább szolgáltatást kínál. Mert, hogy nekem a legkönnyebb – és persze szerinte az egyetlen – út a diákvízum, és ő nagyon szívesen elintézi nekem. Beszélünk az árakról, úgy teszek, mint aki meghallgatja és mérlegeli az elhangzottakat. Nincs az a pénz, hogy én tőle függjek, de azért mosolygok. Kíváncsi vagyok, mire megy egy ilyen ügynök rosszabb angollal, mint az enyém. Megköszönöm az alkalmat, és lelépek.

Délután a városban bóklászom. Napok óta először vagyok felszabadult, így nézelődök, az új szobámba nézek ágyneműt. Ott egyelőre csak egy matrac és egy szekrény van, minden mást nekem kell megvennem. De nem érdekel, csütörtökön költözöm. És akkor, hetek óta először, egyedül alszom egy szobában, zárt ajtók mögött.

1 Hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 2/4

A létrán egy picit feljebb lépve megláthatjuk azokat az embereket, akik valahogy kiküzdötték magukat a diák státuszból, vagy azért, mert elvégezték a sulit, vagy, mert találtak valami alternatív opciót a permanent resident (állandó lakos) státusz felé. Egy jelentős részük shared house-okban lakik.

Itt már azt hittem, egy fokkal jobban járok. Tudni kell, hogy bizonyos környékek erősen meghatározzák, hogy milyen embereket vonzanak. Anélkül, hogy degradálnám őket, vagy bármi rosszat mondanék, tényleg így van. Például Strathfield egy része. „Nézz körül” – mondta nekem S. – „látsz itt rajtunk kívül fehér embert?”, és valóban, csak ázsiaiakkal volt tele. Tényleg, egyetlen egy európait vagy ausztrált nem láttam. Burwood például már keverék, de nagyon nagy részben ázsiai, részben arab illetve indiai, de európai ember kevés volt, az biztos. Félreértés ne essék, mindezeket nem tekintem „faji kérdésnek”, egyszerűen így van. Sőt, nem egy hirdetés meghatározza, hogy csak panjabi, vagy csak kínai jelentkezését várják, vagy, hogy szoba kiadó jó muszlimnak. Olyat egyet se láttam, hogy csak európaiak jelentkezzenek. Nesze neked diszkrimináció.

Vissza a shared housera. Vannak ezek az 1800-as évek végén épült, talán kicsit viktoriánus házak. Na milyennek képzelitek? Szép, mi? Sajnos nem. Felújítva nem nagyon voltak, a csempe több, mint száz éves, a nyílászárók rohadnak, a vakolat mállik kívül belül, a vízvezetékek talán, ha egyszer voltak cserélve az elmúlt 120 évben, de lehet, hogy nem. Itt ugye nem fagy, tehát sanszos, hogy eredetiek. Ezekben a házakban a kor szokásaihoz híven sok szoba van, 6-8-10, fürdőszoba viszont csak egy. Régen gondolom nem csináltak akkora ügyet a fürdésből. Ezeket a helyeket felvásárolták általában második vagy harmadik generációs bevándorlók, vagy olyanok, akik elég ideje vannak itt ahhoz, hogy megtehessék. Tehát ázsiaiak, indiaiak, pakisztániak. Ugyanez igaz a shared room esetében a lakásokra is. És ezek az emberek részben vagy egészében abból élnek, hogy az ingatlanjaikat feltöltik a beáramló „diákokkkal”. Olcsó lakhatást kínálnak, kevés bonyodalommal, ugyan a körülmények nem rózsásak.

Az egyik ilyen shared house-ban épp a konyhában vártam a tulajt, és szóba elegyedtem az ott főző, nálam valamivel fiatalabb ázsiai lánnyal. „Szeretsz itt lakni?” – kérdeztem. „Ó, én már nem lakom itt. – mondja vidáman – de régen itt laktam, az első szobában. Két hónapig.” „És milyen volt?” „Nem rossz.” – mondja, megrántja a vállát és vág egy grimaszt. Rögtön az jutott az eszembe, hogy valószínűleg a szülei nem pont egy ilyen helyre képzelték el, amikor elengedték tanulni Ausztráliába.

„Bogarak vannak?” – kérdeztem. „Csótányok néha. Azokat nagyon nem szerettem. Néha már kedvem se volt leütni őket, mert annyira undorítóak. Csak tartsd a szobádban a kajádat, és akkor nem lesz gond.” Persze erre sosem került sor, mert ezt leszámítva se volt valami Szívek Szállodája a hely.
Akadt még bőven shared house élményem, például a nagyon-tetovált, fura szagú emberek. Ott egész vicces volt, mert a szobámba rögtön kaptam egy zuhanyzót is. A sarokban frankón ált egy zuhanykabin, de se kézmosó, se vécé nem volt, hogy megerősítse a fürdőszoba jelleget. Sőt, parketta és ablak volt a szobában, tehát szobának szoba volt. Mégis, fura.

Az utolsó shared house élményem Ashfieldhez köthető, szintén ázsai negyed, ha tippelnem kéne, 95%-ban kínai. Szóval elmegyek, kertes ház, 10 szoba, két fürdőszoba, ebből egy kint. Parketta, bűz nem nagyon, úgy, ahogy rendes. Nem túl luxy (vannak, akik értik 🙂 ), de elviselhető, amíg nem találok állást. Hívom a tulajt, kérdezi, mi vagyok, ki vagyok, mondom, még turista vízumon, de mérnök vagyok, munkát keresek, már intézem a diákvízumom. Mindent mondok, csak adja már ki nekem valaki a szobáját. Kicsit problémás a kommunikáció, mondja, menjek be holnap hozzá az irodába, és megbeszéljük a feltételeket. Elküldi a címet SMS-ben. „Y. C. – 244 .. St, floor 4, room 403 – Education and Migration Center”… Lefagyok. Ott állok a sötétben, Ashfield közepén, és bámulom a telefonom. Most mi lesz?

Hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 1/4

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a posztot. A legtöbb blog csak pozitív élményekkel van tele. Valószínű, hogy azoknak, akik panaszkodni tudnának, nincs internetük. Vicces, de részben komolyan gondolom. Lehet, hogy a poszt néha kicsit erős, de a címen kívül semmi nincs eltúlozva benne, amit leírok, azt a két szememmel láttam. Mindezek persze személyes élmények és vélemények.

Amikor megérkeztem Sydneybe, minden rózsaszín volt. Multi kulti, odafigyelés a másikra, zöld kívül-belül, sok mindenben jó és élhető város. Ezalatt a pár hét alatt kicsit többet is láttam belőle, és ezért átértékelődött bennem az első élmény. Részben egy itteni magyarnak köszönhetően, aki sokat segített, hogy tisztábban lássam a dolgokat. 1. általánosítás tehát kilőve, vannak jófej, segítőkész magyarok, akik szimplán jófejségből segítenek. Hozzáteszem, bár nagyon kedves és segítőkész volt, és ezer hála neki, de nem szorultam rá. Tehát nem pénzzel, munkaajánlattal, szállással segített, hanem beszélgettünk, meg jófejségből elfuvarozott 1-2 címre, amit kinéztem neten lakás ügyben, illetve megmutatta 1-2 kedvenc helyét a városban. Magyarul együtt töltöttünk egy délutánt, és közben mesélt az itteni dolgokról. Egy részét már eddig is láttam, csak nem tűnt fel annyira, mint ezután.

Szóval, részben az ő elmondása alapján, részben mert az én tapasztalataim is alátámasztják ezt, Sydneyben két fajta csoport él. A rabszolgatartók és eltartottak. A rabszolgatartók, ahogy S. nevezte őket, remek körülmények között élnek. Nyilván a luxus elég relatív fogalom, ami egyeseknek az, másnak átlag, ezért ezzel nem dobálóznék. De tény, hogy ezeknek az embereknek meg van mindenük, ami egy normál élethez kell. Tágas ház vagy lakás, igényesen berendezve, egy kellemes környéken, zöld övezetben. A lakóhelyükön családban élnek, apa, anya, X db gyerek. Apának van munkahelye, azért nem hajtja annyira magát, hogy szívinfarktusa legyen, anya vagy dolgozik, vagy nem. Apa kocsival jár dolgozni, általában anyának is van egy kisebb, városi autója. Az autó típusa nyilván eltérő, itt is vannak szintek, meg egyébként is, van, akinek a BMW tetszik, másnak meg a Volvo. De már egy Mazda 6-os, vagy valami hasonló is játszik, meg még ki tudja mi, nem vagyok otthon kocsikban. Anyának ehhez mérten egy kategóriával lejjebb, valami európai formájú kis kocsi.

Nyilván itt is vannak különböző környékek, egyik helyen több BMW, mint a másikon, egyik helyen tartanak még egy csónakot is, másik helyen nem. Nyilván az ingatlan árak se mindenhol ugyanolyanok. De az biztos, hogy általánosságban kellemes körülmények között élnek, gyakorlatilag minden kényelmi funkció a rendelkezésükre áll. Ez egy vállalható élet.

Van azonban a másik véglet is, a bevándorlók. Ha jól tudom – legfeljebb majd valaki kijavít – évente több millió látogató érkezik Ausztráliába, ebből több, mint 400 000 diákvízummal. Ne legyenek senkinek kételyei, ezeknek az embereknek a nagy része, tisztelet a kivételnek, élni jön ide, nem azért, mert annyira szeret tanulni. Ha hiszitek, ha nem, nem csak hozzánk jutott el a hír, hogy milyen király hely ez a Sydney. És hát, Ázsiához jóval közelebb van, ergo gyorsabban ideérnek. Most inkább nem megyek bele, hogy milyen körülmények között élhetnek otthon azok a kínaiak, thaiok, indiaiak, akik mindent feladva egy jobb élet reményében érkeznek Sydneybe, bár szép dolog a humanizmus, ez itt nem az emberjogi szemelvények helye.

Inkább azt mondom el, hogyan és miért élnek Sydneyben úgy, ahogy élnek. Mivel az elmúlt napokban nagyon sok szobát láttam a szálláskeresés folytán, több helyen is voltam, ahol kisebbségek laknak. Nagyon nagy része ezeknek az embereknek shared roomokban él, tehát egy pici szobában 2 vagy több emeletes ággyal. Egy kb. 70 négyzetméteres lakásban két hálószobával 10-en, 12-en élnek együtt, fürdőszoba vagy egy vagy kettő. Nyilván itt is vannak szintek, ezt általában főként a belvárosban figyeltem meg. Ezek a lakások panelszerű házakban vannak, ahol baromi meleg tud lenni. Légkondi persze nuku. A lakások koszosak, büdösek, zsúfoltak. Valószínűleg a bogarak sem kímélik a helyet. Tele van fiatal ázsiaiakkal, meg egy-két nem ázsiaival. Vannak csak kínai lakások, az indiaiak is szeretnek a saját kultúrájukkal egy blokkot alkotni, és van a kevert lakás. Egy-két helyen egy-egy európai is feltűnt, francia, esetleg dél-amerikai, vagy olyanok, akik kelet-európainak látszottak. Hogy mi tartja ott őket? Talán az olcsó bérleti díj. Vagy, hogy nem kell hosszútávra elköteleződni. Vagy épp ellenkezőleg, esetleg aláírtak egy szerződést, és bukják a depozitot, ha lelépnek. Nem tudom.

De az biztos, hogy az itt élők nagy része diákvízummal van itt, heti 3-szor iskolába jár, a maradék időbe dolgozik. Hiszen a diákvízumhoz jár heti 20 óra, amit ledolgozhat. Hogy ebből mennyit dolgozik? Kétlem, hogy 20 órát, és nem a lustaságra gondolok. Miket dolgoznak? Származási helytől és nemtől függően sok mindent, a pakoló fiútól a takarítón át a bolti eladóig. Nyilván egy bolti eladói munkakör vagy egy felszolgálás már olyan szint, ahová csak az elit fér be. A boltokba például angolul kiválóan beszélő, kulturált és szép ázsiai fiatal lányokat szeretnek alkalmazni. Bár kétlem, hogy ezek a lányok shared roomokban laknak, de ki tudja. De például ott vannak a hostelekben takarító ázsiaiak, akik több emeletet porszívóznak végig minden egyes nap, hátukon a porszívóval. Ott vannak még a kertészek, az építkezési munkások, a szemetesek, a gyári munkások, meg a többiek.

Mennyit keresnek? Nem tudnám megmondani. Talán a 12-16 dolláros óradíjjal nem lövök annyira mellé. Ki lehet belőle fizetni a bérletet, futja ennivalóra, és a kötelező tandíjra. Előrelépési lehetőséget nem nagyon jelent, ha csak nem lesz valakiből a Subwayben takarítóból mosogató, bár nem tudnám megmondani, melyik áll feljebb a ranglétrán. Szép kilátások, mi? Sok diákvízumosra ez a sors vár.

2 hozzászólás »

Ingatlan ügyek

A pénteki napom is nagy részben a lakhatási problémám megoldására szántam. Továbbra is a Gumtreen kerestem kiadó szobát, kicsit az árat feljebb emelve valami olyan lehetőséget néztem, ami azért vállalható. Persze nem mondhatom, hogy hemzsegnek a nekem való hirdetések, sőt. Kettőt találtam, az egyik Bondi beachen, a másik Redfern közelében. A redferni hirdetésben meglévő csapat keresett egy új bérlőt a házukba, míg a bondi címen a tulaj(?) hirdetett egy szobát.

Ezen kívül eltökéltségemet egy saját hirdetéssel is biztosítottam, melyben leírtam, hogy ki vagyok és mit keresek. Persze kaptam néhány lesajnáló választ, amiben szolidan körberöhögték az igényeimet, mert hogy ilyen áron nem találok semmit, nem hogy amit keresek. Éljen az optimizmus. De nem nagyon törődtem vele, mert egyszer csak jött egy email, hogy 3 lányos házba keresnek egy bérlőt, és ha érdekel, írjak vissza. Költségek ugyan 10%-al több, mint amit belőttem, de még belefér. Huhú, izgatott lettem, beszéltem is a levélíróval személyesen, megbeszéltük, hogy akkor rögtön indulok is, megnézni a helyet és majd személyesen beszélünk. Nos, Leichhardt Newtontól tippem szerint 25 percre lett volna, sajnos azonban a valóságban inkább a 40-hez állt közel. Végülis csak egy vonatot és egy buszt kellett beiktatnom a címig, de a vonatra 15 percet kellett várnom, szóval ez volt a probléma. Na mindegy, lényeg, hogy nagyon ügyesen megtaláltam a helyet, ami kertes házas övezetben lévő ház volt.

A jelenlegi bérlők közül 2-en fogadtak, egyikük 27, másik 24 azt hiszem. Mindegyik lány dolgozik. A hely maga hál’ istennek elég tiszta volt, és rend volt, és nem volt büdös, szóval nagyon tetszett. Van két macskájuk, de szerencsére nem nagyon láttam macskaszőrt, úgyhogy ez jó jel. Szóval a tisztaság meg a macskák miatt arra következtettem, hogy valószínűleg nincsenek patkányok, nagyon remélem, hogy igazam van. A szoba, amit kiadnak, nem kicsi, nem nagy, kellemes, van benne ágy meg egy asztal székkel, mást venni kell. Van egy ablaka is, szóval világos, ami külön tetszett. A két lány elég komolyan meginterjúztatott, hogy mi borít ki az együttélésben, meg hogy hogy zajlik egy napom, reggeli pacsirta vagyok-e vagy éjjeli bagoly… Sok mindent kérdeztek, meg én is próbáltam nagyon érdeklődő lenni, mert igényelték, hogy kérdezzek tőlük, komolyan, mint egy állásinterjú. De mindent egybevéve nagyon kellemesen éreztem magam, mert olyan nem egymás életébe mászós típusnak tűntek, meg normálisnak látszottak. (NORMÁLIS …. annyira vágytam már valami normálisra…) Szóval abban maradtunk, hogy megbeszélik a harmadik lánnyal, és aztán jelentkeznek. Jó lenne, ha összejönne, de majd kiderül.

Ezután a bondi beachi helyre mentem. Ezelőtt még sose voltam Bondi beachen, amit itt furán bondájnak mondanak, amit nem szeretek. Van valami király azért a helyben, úgy értem, mégiscsak Sydney, és nagyváros, de ugyanakkor meg homokos tengerpart, kis turistaparadicsom jelleggel. Király lenne itt lakni, rengeteg kávéző, étterem, bolt, stb. Mikor megtaláltam a címet, ami egy mediterrán jellegű hatalmas családi háznak tűnő épület volt, első körben nagyon bizakodó voltam. Aztán ahogy beléptem, rögtön kiderült, hogy ez egy hostel szerű szállás volt, ahol 8-10 szoba volt, mind különálló ággyal. Nem pont az, amire számítottam, de hát az ár ugye meghatározó. Nem is lett volna baj egyébként a hellyel, mert nagyon jópofa volt, az emberek iszonyat közvetlenek, körülmények so-so, de ezért az áron, ráadásul Bondi beachen, több, mint okés. Épp csak egy bibi volt, nekem túl pörgős. Oké, hogy tele fiatalokkal, de mind vagy szörfösök, vagy working holidayesek, szóval jófejek meg minden, de nem éppen a felelőségteljes, 10kor ágybabújós kategória. És nekem most valami nyugis hely kéne, ahol tudom a dolgaimat csinálni. Szóval megköszöntem az egyébként irtó aranyos házinéninek a mutogatást, és eljöttem.

Este pedig a mostani hostommal – aki tök aranyosan tovább is vendégül lát, mert közben a következő host bemondta az unalmast – elmentünk kicsit lazítani. Ez azt jelenti, hogy kicsíptük magunkat, és a lelátogattuk a környék bárjait illetve szórakozóhelyeit. Kezdetnek pooloztunk egyet az egyik bárban pár koktél társaságában, majd némi táncolás reményében elmentünk a Zanzibarba, utána pedig a Bank Hotelbe. Hm, igazából felejthető volt, mert nem volt valami nagy élet, de nagyon jó volt kicsit kimozdulni és lazítani. Kicsit stresszes ez a se meló se lakás állapot, de majd megoldódik. No worries, ahogy itt mondják.

piros szemű bestiák 🙂

Hozzászólás »

Munka és lakás Ausztráliában

A héten elkezdtem foglalkozni a témával, egyelőre fél gőzzel, ami meg is látszik… Igazából semmi fejlemény nincs még, mondjuk 3 nap keresgélés után nincs is nagyon mit várni. De lényeg a lényeg, ezek a kivándorlás / bevándorlás első lépései. Azt hiszem.

A munkával kezdem. Igazából a menetrend szerint még csak jövő héten kellene elkezdenem, de azért már a héten tettem lépéseket. Például meglátogattam egy céget, akit a netről néztem ki, hogy odaadjam az önéletrajzomat meg ilyenek. Nagyon kedvesen fogadtak, meg is mutogatták a céget, de sajnos épp nem volt szabad pozíció. Persze, van ilyen.

Egy másik cég, akit kinéztem, nos, ott a főnök épp Milánóban van a design héten, úgyhogy majd ha visszajött, akkor próbálkozom újra. Van még két cég a listámon, de őket alternatív úton próbálom először elérni, tehát nem direktbe megyek oda hozzájuk, és az a vonal még egyelőre folyamatban van.

Aztán vannak az álláshirdetések, amik mint tudjuk, csak a valódi állások 10%-át fedik le, ehhez mérten közepesen tartom őket fontosnak. Egy állásra jelentkeztem, amire pont megfelelő lettem volna, pozíció is elég jó volt, oké, nem az álom, de kb. az, amit otthon csináltam. Elküldtem a jelentkezésem, 3 percen belül hívtak is, ami kicsit fura volt reggel fél 8kor, de hát istenem, ha fontos, akkor fontos. Sajnos miután a HR-es megtudta, hogy ugye kicsit bonyolultabb a szitu, mert hogy szponzorációra lenne szükségem, nos, ekkor már nem voltam olyan érdekes.  De felhívta rá a figyelmem, hogy azért ezt az önéletrajzomban nem ártana közölni. Oké.

A másik dolog, a lakás. Illetve, hogy pontos legyek, a lakhatás. Őszintén szólva nem akarom magam nagyon elkötelezni, mert ha esetleg Melbourne-ben vagy Perthben adódik egy jó kis állás, akkor természetesen megyek tovább. Ugyanakkor most már eléggé szükségem lenne egy helyre, ahol nem a bőröndömből élek, hanem mondjuk fel tudom akasztani a blúzom, vagy ne adj isten, esetleg ki is tudom vasalni. Persze ennyire nem egyszerű a történet, mert a low budget meg az igényeim egyelőre élet-halál harcot vívnak egymással, így azt a vékony vonalat keresem, amit még megengedhetek magamnak, de nem is fordul ki a gyomrom, minden egyes alkalommal amikor belépek a helyre. Ne higyjétek, hogy egyszerű. Megpróbálok kivárni, de egyre nehezebb.

Ma például két helyet is voltam megnézni, két shared room a Central Station-höz közel. Azt hittem, hogy a shared room annyira nem is gáz, de az volt. Az első helyen szerintem egy pakisztáni tulaj mutogatta meg a helyeket, az első lakásban rögtön össze is balhézott egy francia bérlővel, arról, hogy mikor fizeti a bérletet. Kicsit kényelmetlen volt. A második helyen, amit délután 4re beszéltem meg, nem volt ott az illető, aki megmutatta volna a helyet. És nem is vette fel a telefont. Aztán próbálkoztam egy másik számon, mert a hirdetésben több is szerepelt, ez az egyik bérlő csajé volt, aki nagyon rosszul beszélt angolul. Ő mondta, hogy csöngessek be a lakásba a kapucsengőn keresztül, és hátha valaki otthon van és beenged. Hm, köszi. De itt legalább nem volt olyan büdös, mint az előző helyen, meg kicsit kevésbé volt hányadék (bocsi, de így van), és csak inkább kupi volt. De azért tisztának nem nevezném a helyet. De mit vár az ember egy helytől, ahol a két szobás lakásban tízen élnek együtt? Szerintem max. 70-80 nm lehetett, szóval ne egy hatalmas penthouse-ra gondoljatok. A lány szobában két emeletes ágy, plusz a közlekedéshez szükséges hely, és ennyi. Szóval nem éppen ideális. Viszont olcsó. De egyszerűen nem tudok egy ilyen helyre menni, mert hogy megyek innen egy interjúra? Hogy a ruhám lehet, hogy nem éppen rózsa illatú, és még csak nem is érzem, mert benne élek?

Szóval ezzel telnek a napjaim, még mindig couchsurfingelek, ami azért nem olyan olcsó, ha azt nézem, hogy mindenhol főzök valamit, ami 20-30 dollár. A mostani helyemen a tegnapi vacsihoz vettem egy üveg bort, mert bárány(!) volt és hát mostanában nem nagyon ettem normális húst, meg még bort sem ittam itt. Na nem azért, hogy sajnáltassam magam, hogy szegény én, milyen rossz nekem Ausztráliában, csak hát tényleg na. Azt hiszem a főzést is azért erőltetem, mert ez egy olyan normális élethez köthető dolog, és kell valami fogódzó a se munkám, se lakásom, semmim nincs, csak egy bőröndöm létben.

1 Hozzászólás »

Húsvét után a fesztiválon

Mint korábban is említettem, a facebookon nyertem egy ingyen jegyet a Sydney Easter Showra, ami szabadfordításban húsvéti show. Inkább nevezném mondjuk vásárnak, vagy fesztiválnak, jobban illik hozzá, bár az igazság az, hogy fura keveréke a búcsúnak, a vásárnak és a különböző versenyeknek. Majd meglátjátok, miért.

A húsvéti show idén április 5-ikétől 18-ikáig tartott, szóval a tegnapi nap még időben voltam, hogy mindent lássak. Egyedül az idő jelentett problémát, ugyanis esni kezdett, és nem nagyon akaródzott neki elállni. Aztán néha elállt, néha eleredt napközben, de a tényen nem változtatott, hogy a cipőm teljesen átázott. Össz-vissz egy esődzsekim volt, de azért a célnak megfelelt. Viszont a cipő kérdés még mindig nem oldódott meg, egész hétre rossz időt mondanak, és nem nagyon tudok mit kezdeni a vizes cipőmmel, mert nem szárad meg. Most kezdjem el hajszárítózni?

Vissza a témához. Szóval az Easter Show kint volt az Olimpiai Parkban, ami kicsit Syma környékére emlékeztetett, stadion és a környékén pár vásári épület, vagy ha így jobban tetszik, vásári park, ahol kiállításokat tartanak. Aggódtam kifelé menet, hogy biztos sár lesz, de 95%-ban térköves úttal borított a terület, tehát ez nem volt gond.

Ahogy beértem vásár területére, kicsit csalódtam, ugyanis elsőre teljesen egy búcsú területén éreztem magam, céllövöldékkel és béna (nekem legalábbis) vidámparki játékokkal.

De rögtön az utam elején már találtam is valamit, amiért megérte kijönni, ez pedig egy sátor volt, ahol ausztrál állatokat lehetett megnézni, például bilbyt, ami egy iszonyatosan cuki és pici erszényes állat, kicsit kenguru szerű, de nem az. És volt koala is. Nem akarok általánosítani, ezért csak azt mondom, hogy ez a koala egy nagyon unalmas állat volt. Kezdjük ott, hogy háttal az embereknek ült az ágon. Másrészt meg aludt. Nekem fel se tűnt elsőre, hogy az egy állat, egy kisfiú kérdezett rá a gondozónál, hogy az egy igazi koala-e. Pff. Hát ez is megvolt, nem volt túl nagy hatással rám. Akkor már inkább a bilby, az legalább aranyos és mozog.

Ahogy tovább haladtam a vásár területén kiderült, hogy sok-sok minden van egy ilyen vásáron. Például az Easter Show ad lehetőséget az ausztrál mezőgazdaság bemutatkozásának. Ez azt jelenti, hogy különböző farmerek eljönnek, és hozzák a portékáikat / állataikat, stb. Van például egy csomó állatfajnak szépségverseny, vagy valamilyen verseny, például díjazzák a disznókat, marhákat, pulykákat, tyúkokat és kakasokat, kecskéket és káposztákat 🙂 Na jó a káposztákat nem, de a növénytermesztők a zöldségekből-gyümölcsökből valami nagy installációt csinálnak, és azt is díjazzák. De van például virágkötő verseny is, meg láttam gyönyörű tortákat is kiállítva. És vannak különböző kézműves és művészeti kiállítások és díjak, festőknek, fotósoknak, szövőknek stb.

És ha ez még nem lenne elég, van a vásár része, ami kicsit BNV jellegű, gyakorlatilag mindent lehet kapni, a ruhától a bútoron át a jacuzziig. A fogyasztógéptől a mobil telefonon át a borecetig, tényleg mindent. És van a Food Court része, ahol pedig a kézműves élelmiszerek meg a nem annyira kézművesek mutatkoznak be, és rengeteg kóstoló van. Persze ezt élveztem a legjobban, mert csomó ingyen kaja. Egyedül borból nem volt ingyen kóstoló, amit sajnáltam, mert már nagyon kíváncsi vagyok az ausztrál borra.

Voltak még különböző sport és ügyességi versenyek is, például díjugratás és kutyás akadálypályás verseny. Ezek jópofák lettek volna, érthető módon az eső miatt nem voltak túl népszerűek. Ami viszont tetszett, hogy a kutyások – akik a kutyás versenyre jöttek – nagyon közvetlenek voltak, és az emberek gyakorlatilag rátapadtak a kutyákra, és halálra simogatták őket. És ők meg hagyták. Kedves.

1 Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: