Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Rabszolgatartók és eltartottak 4/4

Mégis, mi az ami elválasztja ezeket az embereket a legnyilvánvalóbb okon, a származáson kívül? Részben persze ez a fő ok, de van itt más is. Az elmúlt napokban rengeteg behatás ért, voltak persze pozitívak is, de volt jó néhány negatív.

Már korábban is említettem, hogy felraktam egy hirdetést, hogy szobát keresek. Ne tudjátok meg hányan írtak, hogy ledorongoljanak miatta. A kedves hangnemű „Kicsi szívem, álomvilágban élsz, ha azt hiszed, hogy találsz ilyen feltételekkel szobát” üzenettől kezdve a pikírt „Te totál hülye vagy! Ennyiért az emberek shared roomokban élnek! Ne legyenek illúzióid” jellegű emaileken át, kaptam hideget-meleget.

Kaptam szállásajánlatot ingyen, például kultúrkörnyéken élő házaspártól, csak épp egy édes hármast kellett volna bevállalnom néha napján. Vagy egy indiai ürgétől, aki ugyan nem említett ilyesmit, de azért gyanús volt.

De a fő üzenet ez volt: úgysem sikerül. Egyedül, a te igényeidnek megfelelően, úgysem találsz semmit. A bevándorlási ügynök is ezt mondta, mikor a munkáltatói szponzorációt említettem. Nagyon nehéz lesz találni egy ilyen céget. Mint megannyi más ember is, amikor erről beszéltem, ha valakinek beszéltem. Nem fog sikerülni. Egyszerűen nem és kész. Bele se kezdj.

Anno az első telefonos interjúm lényege is ez volt, oké, megfelelsz, de nem számít. Mert nem fog téged senki szponzorálni. Feleslegesen tepersz. Lehetsz akármennyire szakképzett, vagy rátermett, vagy okos, vagy szép, vagy lehet akármennyi pénzed, de ez így nem fog menni. Nincs az az isten.

Kicsit nehéz feldolgozni. És amiért főként hálás vagyok Steve-nek, az az, hogy ő nem ezt mondta. Nem kecsegtetett hamis ígéretekkel, nem ringatott illúziókba. „Találd ki, mit akarsz csinálni, és csináld.” – mondta. „Ne higgy senkinek, ne bízz senkiben, találd meg a saját utadat, hogy véghez vidd, amit elterveztél, és csináld meg.”

Nem egyszerű. Erről ritkán szól a fáma, hogy milyen nehézségek vannak. Hogy néha, mintha az egész világ ellened lenne. De le kell győzni. Mert itt vagyok, és tudom, mit akarok. És nem adom fel. Most már nem. Ha a fene fenét eszik is, azon leszek, hogy az élhető oldalra kerüljek. Azon fogok dolgozni, hogy legyen egy normális hely, ahol élhetek, és egy munka, amit szeretek. Minden erőmet és energiámat abba fektetem, hogy megteremtsem magamnak azt az életszínvonalat, amire büszke lehetek.

Mert itt vagyok. És nem megyek sehova.

4 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 3/4

Az esélytelenek nyugalmával vágok bele a mai napba. Reggel szokásos Gumtree böngészés helyek után, újabb időpont egyeztetés egy Glebe környéki szoba látogatására. Közben hívom a bevándorlásit, megbeszélünk egy délutáni időpontot. Még nem tudom, mire számítsak, de elhatározom, nem hagyom, hogy az orromnál fogva vezessenek, mint azt annyi szerencsétlenül járt bevándorlóval teszik. Nem hagyom, hogy egy újabb elkeseredett, gyenge, kihasználható fiatalt lássanak bennem. De most komolyan, aki egy ilyen ashfieldi ingatlanra jelentkezik, vajon az milyen képet fest? Nem számít.
Ahogy Glebe-be érek, felvillanyozódom. A környék szép, közel az öbölhöz, gyakorlatilag a második háztömb a parttól. Tetszik. Nem a legmodernebb ház az utcában, talán ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje, de nem rossz. Kicsit bóklászom, úgyis van időm, a ház mögül rálátni az Anzac Bridge-re. Lent, a kertben medence. A gyomrom görcsben, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Egyszer már jártam így egy hellyel, Leichardtban, nem akarok túl izgatott lenni, lehet, hogy nem jön össze.

Bent egy diáklány fogad, kedves, a lakás rendezett, tiszta. Ő két hónapot volt itt, de túl messze van az egyetem. Zenét tanul. Beszélgetünk a lakásról, a helyről, rólam és a többi lakóról. Szimpatikus, és jelzem is, hogy nagyon szeretnék itt lakni. Közben jön egy telefon, interjúra hívnak. Kivirulok, rákérdez. Elmesélem a jó hírt, szemmel láthatóan sokat segít a helyzeten. Kicsit mesélek a munkámról, mivel foglalkozom, és mit szeretnék csinálni. Majd elbúcsúzunk, és abban maradunk, hogy jelentkezünk, ha döntést hoztunk.

Visszafele azon gondolkozom, hogy vajon megint újabb négy napba telik-e míg kiderül, hogy nem nyert. Aztán visszaérek a hostelbe, ahol most lakom, és ugyan még egy óra se telt el, felhívom a lányt, hogy szeretnék költözni, mikor várható a válasz. Kedvesen tájékoztat, hogy ha tényleg így gondolom, akkor nem keres tovább, mert szerinte tökéletes vagyok. Köszönöm szépen. Beszélünk egy kicsit még a kivitelezésről, és abban maradunk, hogy csütörtökön újra találkozunk, és már vihetem a cuccaim.

Egy ilyen hír után lényegesen könnyebben indulok el a bevándorlási ember irodájába. Ahogy tippeltem, ázsiai az ürge, az a fajta, aki az eltartottakból él. Rögtön azzal kezdem, hogy én csak az ingatlan miatt jöttem, de már nem aktuális, köszönöm. Ezek után végig a helyzetemről beszélünk, kicsit megy az erőfitogtatás. Vízumokkal és szabályokkal dobálózik, de nem nagyon talál rajtam fogást, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Kifizetődőnek látszik az a sok kutató munka az immi honlapján. Amikor ezt látja, kicsit más irányba tereli a beszélgetést, már rögtön nem játssza a felettemállót, inkább szolgáltatást kínál. Mert, hogy nekem a legkönnyebb – és persze szerinte az egyetlen – út a diákvízum, és ő nagyon szívesen elintézi nekem. Beszélünk az árakról, úgy teszek, mint aki meghallgatja és mérlegeli az elhangzottakat. Nincs az a pénz, hogy én tőle függjek, de azért mosolygok. Kíváncsi vagyok, mire megy egy ilyen ügynök rosszabb angollal, mint az enyém. Megköszönöm az alkalmat, és lelépek.

Délután a városban bóklászom. Napok óta először vagyok felszabadult, így nézelődök, az új szobámba nézek ágyneműt. Ott egyelőre csak egy matrac és egy szekrény van, minden mást nekem kell megvennem. De nem érdekel, csütörtökön költözöm. És akkor, hetek óta először, egyedül alszom egy szobában, zárt ajtók mögött.

1 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 2/4

A létrán egy picit feljebb lépve megláthatjuk azokat az embereket, akik valahogy kiküzdötték magukat a diák státuszból, vagy azért, mert elvégezték a sulit, vagy, mert találtak valami alternatív opciót a permanent resident (állandó lakos) státusz felé. Egy jelentős részük shared house-okban lakik.

Itt már azt hittem, egy fokkal jobban járok. Tudni kell, hogy bizonyos környékek erősen meghatározzák, hogy milyen embereket vonzanak. Anélkül, hogy degradálnám őket, vagy bármi rosszat mondanék, tényleg így van. Például Strathfield egy része. „Nézz körül” – mondta nekem S. – „látsz itt rajtunk kívül fehér embert?”, és valóban, csak ázsiaiakkal volt tele. Tényleg, egyetlen egy európait vagy ausztrált nem láttam. Burwood például már keverék, de nagyon nagy részben ázsiai, részben arab illetve indiai, de európai ember kevés volt, az biztos. Félreértés ne essék, mindezeket nem tekintem „faji kérdésnek”, egyszerűen így van. Sőt, nem egy hirdetés meghatározza, hogy csak panjabi, vagy csak kínai jelentkezését várják, vagy, hogy szoba kiadó jó muszlimnak. Olyat egyet se láttam, hogy csak európaiak jelentkezzenek. Nesze neked diszkrimináció.

Vissza a shared housera. Vannak ezek az 1800-as évek végén épült, talán kicsit viktoriánus házak. Na milyennek képzelitek? Szép, mi? Sajnos nem. Felújítva nem nagyon voltak, a csempe több, mint száz éves, a nyílászárók rohadnak, a vakolat mállik kívül belül, a vízvezetékek talán, ha egyszer voltak cserélve az elmúlt 120 évben, de lehet, hogy nem. Itt ugye nem fagy, tehát sanszos, hogy eredetiek. Ezekben a házakban a kor szokásaihoz híven sok szoba van, 6-8-10, fürdőszoba viszont csak egy. Régen gondolom nem csináltak akkora ügyet a fürdésből. Ezeket a helyeket felvásárolták általában második vagy harmadik generációs bevándorlók, vagy olyanok, akik elég ideje vannak itt ahhoz, hogy megtehessék. Tehát ázsiaiak, indiaiak, pakisztániak. Ugyanez igaz a shared room esetében a lakásokra is. És ezek az emberek részben vagy egészében abból élnek, hogy az ingatlanjaikat feltöltik a beáramló „diákokkkal”. Olcsó lakhatást kínálnak, kevés bonyodalommal, ugyan a körülmények nem rózsásak.

Az egyik ilyen shared house-ban épp a konyhában vártam a tulajt, és szóba elegyedtem az ott főző, nálam valamivel fiatalabb ázsiai lánnyal. „Szeretsz itt lakni?” – kérdeztem. „Ó, én már nem lakom itt. – mondja vidáman – de régen itt laktam, az első szobában. Két hónapig.” „És milyen volt?” „Nem rossz.” – mondja, megrántja a vállát és vág egy grimaszt. Rögtön az jutott az eszembe, hogy valószínűleg a szülei nem pont egy ilyen helyre képzelték el, amikor elengedték tanulni Ausztráliába.

„Bogarak vannak?” – kérdeztem. „Csótányok néha. Azokat nagyon nem szerettem. Néha már kedvem se volt leütni őket, mert annyira undorítóak. Csak tartsd a szobádban a kajádat, és akkor nem lesz gond.” Persze erre sosem került sor, mert ezt leszámítva se volt valami Szívek Szállodája a hely.
Akadt még bőven shared house élményem, például a nagyon-tetovált, fura szagú emberek. Ott egész vicces volt, mert a szobámba rögtön kaptam egy zuhanyzót is. A sarokban frankón ált egy zuhanykabin, de se kézmosó, se vécé nem volt, hogy megerősítse a fürdőszoba jelleget. Sőt, parketta és ablak volt a szobában, tehát szobának szoba volt. Mégis, fura.

Az utolsó shared house élményem Ashfieldhez köthető, szintén ázsai negyed, ha tippelnem kéne, 95%-ban kínai. Szóval elmegyek, kertes ház, 10 szoba, két fürdőszoba, ebből egy kint. Parketta, bűz nem nagyon, úgy, ahogy rendes. Nem túl luxy (vannak, akik értik 🙂 ), de elviselhető, amíg nem találok állást. Hívom a tulajt, kérdezi, mi vagyok, ki vagyok, mondom, még turista vízumon, de mérnök vagyok, munkát keresek, már intézem a diákvízumom. Mindent mondok, csak adja már ki nekem valaki a szobáját. Kicsit problémás a kommunikáció, mondja, menjek be holnap hozzá az irodába, és megbeszéljük a feltételeket. Elküldi a címet SMS-ben. „Y. C. – 244 .. St, floor 4, room 403 – Education and Migration Center”… Lefagyok. Ott állok a sötétben, Ashfield közepén, és bámulom a telefonom. Most mi lesz?

Hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 1/4

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a posztot. A legtöbb blog csak pozitív élményekkel van tele. Valószínű, hogy azoknak, akik panaszkodni tudnának, nincs internetük. Vicces, de részben komolyan gondolom. Lehet, hogy a poszt néha kicsit erős, de a címen kívül semmi nincs eltúlozva benne, amit leírok, azt a két szememmel láttam. Mindezek persze személyes élmények és vélemények.

Amikor megérkeztem Sydneybe, minden rózsaszín volt. Multi kulti, odafigyelés a másikra, zöld kívül-belül, sok mindenben jó és élhető város. Ezalatt a pár hét alatt kicsit többet is láttam belőle, és ezért átértékelődött bennem az első élmény. Részben egy itteni magyarnak köszönhetően, aki sokat segített, hogy tisztábban lássam a dolgokat. 1. általánosítás tehát kilőve, vannak jófej, segítőkész magyarok, akik szimplán jófejségből segítenek. Hozzáteszem, bár nagyon kedves és segítőkész volt, és ezer hála neki, de nem szorultam rá. Tehát nem pénzzel, munkaajánlattal, szállással segített, hanem beszélgettünk, meg jófejségből elfuvarozott 1-2 címre, amit kinéztem neten lakás ügyben, illetve megmutatta 1-2 kedvenc helyét a városban. Magyarul együtt töltöttünk egy délutánt, és közben mesélt az itteni dolgokról. Egy részét már eddig is láttam, csak nem tűnt fel annyira, mint ezután.

Szóval, részben az ő elmondása alapján, részben mert az én tapasztalataim is alátámasztják ezt, Sydneyben két fajta csoport él. A rabszolgatartók és eltartottak. A rabszolgatartók, ahogy S. nevezte őket, remek körülmények között élnek. Nyilván a luxus elég relatív fogalom, ami egyeseknek az, másnak átlag, ezért ezzel nem dobálóznék. De tény, hogy ezeknek az embereknek meg van mindenük, ami egy normál élethez kell. Tágas ház vagy lakás, igényesen berendezve, egy kellemes környéken, zöld övezetben. A lakóhelyükön családban élnek, apa, anya, X db gyerek. Apának van munkahelye, azért nem hajtja annyira magát, hogy szívinfarktusa legyen, anya vagy dolgozik, vagy nem. Apa kocsival jár dolgozni, általában anyának is van egy kisebb, városi autója. Az autó típusa nyilván eltérő, itt is vannak szintek, meg egyébként is, van, akinek a BMW tetszik, másnak meg a Volvo. De már egy Mazda 6-os, vagy valami hasonló is játszik, meg még ki tudja mi, nem vagyok otthon kocsikban. Anyának ehhez mérten egy kategóriával lejjebb, valami európai formájú kis kocsi.

Nyilván itt is vannak különböző környékek, egyik helyen több BMW, mint a másikon, egyik helyen tartanak még egy csónakot is, másik helyen nem. Nyilván az ingatlan árak se mindenhol ugyanolyanok. De az biztos, hogy általánosságban kellemes körülmények között élnek, gyakorlatilag minden kényelmi funkció a rendelkezésükre áll. Ez egy vállalható élet.

Van azonban a másik véglet is, a bevándorlók. Ha jól tudom – legfeljebb majd valaki kijavít – évente több millió látogató érkezik Ausztráliába, ebből több, mint 400 000 diákvízummal. Ne legyenek senkinek kételyei, ezeknek az embereknek a nagy része, tisztelet a kivételnek, élni jön ide, nem azért, mert annyira szeret tanulni. Ha hiszitek, ha nem, nem csak hozzánk jutott el a hír, hogy milyen király hely ez a Sydney. És hát, Ázsiához jóval közelebb van, ergo gyorsabban ideérnek. Most inkább nem megyek bele, hogy milyen körülmények között élhetnek otthon azok a kínaiak, thaiok, indiaiak, akik mindent feladva egy jobb élet reményében érkeznek Sydneybe, bár szép dolog a humanizmus, ez itt nem az emberjogi szemelvények helye.

Inkább azt mondom el, hogyan és miért élnek Sydneyben úgy, ahogy élnek. Mivel az elmúlt napokban nagyon sok szobát láttam a szálláskeresés folytán, több helyen is voltam, ahol kisebbségek laknak. Nagyon nagy része ezeknek az embereknek shared roomokban él, tehát egy pici szobában 2 vagy több emeletes ággyal. Egy kb. 70 négyzetméteres lakásban két hálószobával 10-en, 12-en élnek együtt, fürdőszoba vagy egy vagy kettő. Nyilván itt is vannak szintek, ezt általában főként a belvárosban figyeltem meg. Ezek a lakások panelszerű házakban vannak, ahol baromi meleg tud lenni. Légkondi persze nuku. A lakások koszosak, büdösek, zsúfoltak. Valószínűleg a bogarak sem kímélik a helyet. Tele van fiatal ázsiaiakkal, meg egy-két nem ázsiaival. Vannak csak kínai lakások, az indiaiak is szeretnek a saját kultúrájukkal egy blokkot alkotni, és van a kevert lakás. Egy-két helyen egy-egy európai is feltűnt, francia, esetleg dél-amerikai, vagy olyanok, akik kelet-európainak látszottak. Hogy mi tartja ott őket? Talán az olcsó bérleti díj. Vagy, hogy nem kell hosszútávra elköteleződni. Vagy épp ellenkezőleg, esetleg aláírtak egy szerződést, és bukják a depozitot, ha lelépnek. Nem tudom.

De az biztos, hogy az itt élők nagy része diákvízummal van itt, heti 3-szor iskolába jár, a maradék időbe dolgozik. Hiszen a diákvízumhoz jár heti 20 óra, amit ledolgozhat. Hogy ebből mennyit dolgozik? Kétlem, hogy 20 órát, és nem a lustaságra gondolok. Miket dolgoznak? Származási helytől és nemtől függően sok mindent, a pakoló fiútól a takarítón át a bolti eladóig. Nyilván egy bolti eladói munkakör vagy egy felszolgálás már olyan szint, ahová csak az elit fér be. A boltokba például angolul kiválóan beszélő, kulturált és szép ázsiai fiatal lányokat szeretnek alkalmazni. Bár kétlem, hogy ezek a lányok shared roomokban laknak, de ki tudja. De például ott vannak a hostelekben takarító ázsiaiak, akik több emeletet porszívóznak végig minden egyes nap, hátukon a porszívóval. Ott vannak még a kertészek, az építkezési munkások, a szemetesek, a gyári munkások, meg a többiek.

Mennyit keresnek? Nem tudnám megmondani. Talán a 12-16 dolláros óradíjjal nem lövök annyira mellé. Ki lehet belőle fizetni a bérletet, futja ennivalóra, és a kötelező tandíjra. Előrelépési lehetőséget nem nagyon jelent, ha csak nem lesz valakiből a Subwayben takarítóból mosogató, bár nem tudnám megmondani, melyik áll feljebb a ranglétrán. Szép kilátások, mi? Sok diákvízumosra ez a sors vár.

2 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur, community builder, writer and advisor

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: