Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Lakcímkártya és vízum

A tegnapi egy nagyon mozgalmas nap volt, mindent sikerült végrehajtani, amit kitűztem, de csak késő estére, amikor is bezuhantam az ágyba a fáradtságtól. Úgyhogy a tegnapi elmaradt hírek helyett itt az utánpótlás.

A költözés abszolút pikk-pakk megvolt, fél 9-re már az új helyemen voltak a cuccaim, de azért a kicsomagolás még most is várat magára. Ma elvileg megcsinálhattam volna, de mással voltam elfoglalva. Talán majd vacsora után.

Ezután az RTA-ba mentünk bejelenteni engem az új címemre. Azért a többes szám, mert nem lehet csak úgy bejelentkezni itt egy címre, kell hozzá legalább egy főbérlő, de mindenképp egy olyan személy, akinek van helyi jogosítványa, egy olyan ember, aki úgymond kezeskedik értem. Én vittem – azt hittem -, minden iratomat, ami kellhet, és nekivágtunk.

Mint korábban mondtam, az RTA itt a közlekedési hatóság, aki a lakcímnyilvántartást is végzi. Nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak a hivatalokkal kapcsolatban, de én automatikusan arra számítottam, hogy egy lepusztult helyen ülök majd órákat, mire sorra kerülök. Valahogy ez a berögződés megmaradt.

Ehhez képest az itteni RTA egy hiper-szuper csilli-villi hely, apple gépekkel és digitális kijelzőkkel. A sorszám húzás érintőképernyőről történik – oké, eddig semmi extra, – és 18 jól felszerelt munkahely várja az ügyintéző népet. Persze nem dolgoztak mindben, hiszen még korán volt, de elég jól festettek üresen is a pultok.

Gyorsan sorra kerültünk, aztán gyorsan el is küldtek minket, mert hogy nem volt nálam a banki kivonatom. Az a kivonat, amit csak félévenként állítanak ki, tehát igazából nincs is. De nem akadtunk fenn ilyen apróságok, elmentünk az egyik fiókba, és kértünk. Persze nem adtak. Mert azt nem lehet.

Akkor átmentünk a másik fiókba, ahol ímmel-ámmal valahogy adtak egy papírt, amin rajta vannak az adataim, az új lakcímem meg a számlám adatai. Ez igazából nem bankszámla kivonat, de azt mondták, hogy az RTA-nak ezt el kell fogadnia. És láss csodát, tényleg elfogadta. Úgyhogy nem sokkal később már a kezemben is volt az új, világoskék színű Photo ID-m, fényképpel, lakcímmel, mindennel. Örültem nagyon.

Aztán délután az ügyvéd volt soron, akinél kb. 2-2,5 órát töltöttem, amikor is átbeszéltük nagy vonalakban az ügyemet. Előzetesen már átküldtem neki a tudnivalókat és a kérdéseimet 2-3 oldalban, ezen mentünk csak át. Eredetileg úgy voltam ezzel kapcsolatban, hogy ennyit megér, hogy mielőtt beadom a kérvényt, egy konzultáció keretében tájékozódom az esetleges buktatókról. Elég elszánt voltam, hogy a jelentkezési folyamatot egyedül csinálom végig, főként spórolási szempontok miatt.

Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű. A jó hír az, hogy minden lehetőségem és esélyem megvan rá, hogy megkapjam a 457-es vízumot, ami lehetővé teszi, hogy annál az egy cégnél dolgozzak, aki felajánlotta az állást. A rossz hír az, hogy vannak bizonyos íratlan szabályok a bevándorlási ügyekkel kapcsolatban, amit nyilván csak az tud, aki ezzel foglalkozik napi szinten. Ilyen például, hogy az én ügyem egy elég kényes ügy bizonyos paraméterek miatt, és ezért egyedüli beadással körülbelül aláírom a halálos ítéletemet, már ami a bevándorlásomat illeti. Nagyon nem egyszerű 😦

A pozitívumok közé tartozik, hogy ha az ember ügyvéddel dolgozik, akkor hamarabb születhet eredmény az ügyben – természetesen az ő véleménye szerint. Ez azt is jelenti, hogy hamarabb tudnék munkába állni, hamarabb tudnék pénzt keresni, és végre egy kicsit elkezdhetnék a saját lábamra állni. A negatívum persze egyértelmű: hatalmas összegről van szó, amit a szolgáltatásaiért kér. Hiába, az ügyvédeket itt is meg kell fizetni.

Szóval bizonyos szempontokból előrelépés volt a tegnapi nap, másban viszont komoly nehézségekbe ütköztem. Nem tudom, mi lesz. Őszintén, nem tudom csak úgy előkapni azt az összeget, amit az ügyvéd kér, de a tegnapi megbeszélés után esélytelennek látom az önálló vízumügyintézést. Mindent megtennék, hogy folytassuk az ügymenetet, de egyelőre nem tudom, honnan fogom előkeríteni a hiányzó pénzt.

Reklámok
24 hozzászólás »

Felgyorsulnak az események

Tegnap jártam a korábban említett cégnél, hogy tisztázzuk a munkavállalásom feltételeit. Sikerült megállapodnunk többé-kevésbé, bár azért még vannak kidolgozásra váró részletek.

Az általuk kínált lehetőségek abszolút korrektek és vállalhatóak, remek kezdést jelentene itt, Ausztráliában. Az is pozitívum, hogy szeretnék minél előbb nyélbe ütni a dolgot, és ha lehet, még a héten beadni a szükséges papírokat. A sietségük egy részről abszolút érthető, mert az ügyintézés – illetve pontosabban a vízumelbírálás – akár 8-12 hetet is igénybe vehet. Ez azért a worst case scenario, amire ugyan számítok, de azért remélem ennyire nem vészes a helyzet, lévén, hogy már ők is szponzoráltak korábban, másrészt meg nekem is minden papírom és képesítésem adott, hogy gyorsabban menjen a dolog.

Ezzel kapcsolatban egyébként a technikai bakik elkerülése végett csütörtökön ellátogatok egy ügyvédhez, aki majd megválaszolja az előre átküldött kérdéseimet. A válaszok tekintetében lépünk majd tovább az úton.

Ha ez még nem lenne elég, csütörtökön ugye költözöm is, egyelőre Strathfieldbe. Ma már elkezdtem összepakolni, holnapra pedig takarítást tervezek. Emellett a meglévő készleteimet is áttekintem, az éléskamrából minden maradékot igyekszem felhasználni, hogy a költözésnél ne kelljen ezekkel foglalkozom. Így lett ma az ebéd egy mindent bele rakott krumpli. 🙂

Az utolsó mosásomat már hétvégén letudtam, a mostani időviszonyokban ugyanis 2-3 nap, mire megszárad a ruha. Ruhaszárító ugyan van, de igazából elég ritkán használom, mert elég lassan szárítja meg a ruhát.

Ma beüzemeltem a nyomtatómat is, amit pár hete a Gumtree-n lőttem ingyen. Épp csak nyomtatópatront kellett bele venni, és máris készen állt a berendezés a nyomtatásra, scannelésre és a faxolásra. Jó pár éves modell, ezért kicsit vicces hangot ad ki működés közben, na meg a sebessége sem mindennapi, de annó csúcsmodell volt a korában, így tökéletesen üzemel. Hosszú távú befektetésnek érzem, mert mindent úgy csinál, ahogy kell, és a patronok ára 30 oldalas színes nyomtatás után visszajön. Már amikor a NMW-re nyomtattam az önéletrajzaimat, tudtam, hogy be kell ruháznom egy nyomtatóba, mert nem szívbajosak a print shopok.

A héten az RTA-ba is be kell menni, ami kb. az otthoni önkormányzatnak felel meg kis különbségekkel. Itt ez a közlekedésügyi hatóság, aki a lakcímnyilvántartást is végzi. Itt csináltatok majd egy Photo ID-t, ami egy fényképes igazolvány az új lakcímemmel. Ez igazából semmi különösre nem jó, de hasznos, ha van az embernek valami helyi irata, hogy mégis kicsoda. Az  útlevelet annyira nem szeretik, ez meg legalább helyi.

Holnap még befejezem a pakolást, aztán takarítok egy kicsit, hogy szép rendesen át tudjam adni a szobát. Remélem addigra kész lesz az ajánló levelem is a főbérlőtől, akinek hétvégén segítettem egy kicsit a saját költözésében, úgyhogy abszolút hálás passzban volt, mikor megkértem, hogy írjon pár sort. Örömmel vállalta, úgyhogy szerintem holnap este szépen kinyomtatjuk a fantasztikus nyomtatómon, és majd aláírja. Közben az az üres A/4-es papírjaimnak nyoma veszett, de remélem addig megkerülnek.

Szóval mozgalmas időszak következik, sűrű lesz a hét, de a jövő hét is legalább ilyen lesz, egy kis új-zélandi utazással fűszerezve. A fejleményekről majd folyamatosan beszámolok, egyelőre ennyi előrelépés van az itteni életemet illetően.

7 hozzászólás »

Cupcakes

A DressMyCupcake.com-ról

A megtévesztő cím ellenére most nem sütés-főzésről lesz szó, hanem a reményről. Egy kis személyes vallomás következik, előre szóltam.

Az elmúlt hetekben ugyebár minimálisra vettem a költségvetést és ezért a napok nagy részében itthon malmoztam. Ha az ember munkanélküli, egy idő után megunja a fene nagy szabadságot. Amikor nem volt mit csinálni, az egyetlen ingyenes szórakozási lehetőségemhez fordultam, sorozatokat néztem. Az utóbbi egy hónapban kb. 4-5 sorozat aktuális évadján estem túl, de ami miatt most ezeket a sorokat írom, az a legutolsó, amit néztem.

A 2 Broke Girls egy tavalyi sitcom, amit többek között az év újoncának is neveztek. Két fiatal lányról szól, akik Brooklynban élnek és ott is próbálnak meg boldogulni. Az egyikük, Max, tősgyökeres brooklyni, soha nem volt lehetősége kitörni a szegénységből, a másikuk pedig Caroline, aki ugyan milliárdos volt, de az apja egy ballépése miatt elvesztették az összes pénzüket, és így kénytelen pincérnőként dolgozni ugyanazon a helyen, ahol Max. Magában a sztori nem egy nagy szám, de a poénok aranyosak és a karakterek szerethetőek.

Két dolog miatt ragadott magával  a sorozat. Az egyik, ahogy Caroline viszonyul az új helyzethez. Egy olyan lány, akinek addig mindene megvolt, sosem kellett semmi miatt aggódnia, és semminek nem nézte az árát, most hirtelen földönfutóvá lett. A szerencsétlenségére pedig minden egyes kis apróság emlékezteti, de egy idő után megtanulja humorral kezelni a dolgot, és túllép a megváltozott helyzet miatt adódott problémákon. A továbblépés egyik formája az, hogy Maxszel közös vállalkozásba kezdenek, sütit árulnak. Max ugyanis remek cupcake-eket süt, Caroline pedig rögtön meglátja az üzleti lehetőséget a dologban.

A közös vállalkozásukkal abszolút a semmiből indulnak, és lépésről lépésre haladva, ezernyi problémán rágják át magukat. És ugyan a sorozatban képtelen szituációkba keverednek, meg párszor realitását veszti a történet, de mégis megfogott, hogy sosem adják fel. Persze az első évad során mindketten komoly személyiségváltozáson mennek keresztül, egymást alakítják és segítik. Ennek köszönhetően szép lassan a vállalkozás is beindul, bár nem kell nagy sikerekre számítani, de apránként alakulnak a dolgok. A kitartásuk tehát egyre inkább kifizetődik.

Nyilván érthető miért fogott meg ez a történet, az életem egy olyan szakaszában vagyok, amikor is duplán-triplán ütött nálam a sztori. És ami a legszebb, hogy pont mint az ő történetükben, a sajátomban is ma értem az első évad végére, mert amikor ma megnéztem az utolsó részt, kaptam az emailt a cégtől, hogy hétfőn mehetek vissza megbeszélni a részleteket.

19 hozzászólás »

Állásinterjú

Szerdán ismét túlestem egy állásinterjún, ami azt hiszem, elég jól sikerült mindent összevetve. Természetesen igyekeztem minél jobban felkészülni rá, ezért kedden csak ezzel töltöttem a napomat.

Részletesen átböngésztem a cég honlapját, megnéztem az eddigi munkáikat, leellenőriztem, hogy milyen gépekkel dolgoznak. Biztos, ami biztos alapon átböngésztem az általuk használt berendezések technikai adatait a gyártó honlapján, hogy egyrészt felismerjem őket, másrészt nagyjából képben legyek, hogy mihez mit használnak. Ezek után megpróbáltam az egyes eszközöket a korábbi munkákhoz társítani, meg a fejben lezongorázni a projektek egyes lépéseit. Közben fejben lejegyzeteltem, minél milyen problémák adódhattak, vagy milyen technikai paramétert rendelnék hozzá.

A cég múltjának és jelenlegi összetételének is igyekeztem minél jobban utánanézni. Sajnos, itt Ausztráliában a cégjegyzékhez és évi adóbevalláshoz köthető adatok csak fizetős formában érhetők el, és nem akartam ezért komolyabb összeget kiadni. De a fő tényezőket sikerült összeszednem: mikor alakult a cég, kik a tulajdonosok, hányszor költöztek az elmúlt években, kb. hányan dolgoznak a cégben jelenleg. Emellett sikerült rábukkanom két korábbi nyertes pályázatukra, így kiderült, hogy az utóbbi időben milyen nagyobb tendereken vettek részt.

A cégből való felkészülés nem az egyetlen dolog volt, amivel foglalkoznom kellett. Sajnos én is néha túl lazán veszem az interjút, és azt hiszem, csak a szaktudásom bőven elég egy állás elnyeréséhez. Nos, szerintem a másik cégnél lévő négy interjú bizonyítja, hogy jobban rá kell feküdnöm a témára, ha gyors eredményt szeretnék. Ezért a Youtube-on interjú felkészítő videókat néztem, ahol többek között azt is bemutatták, hogyan válaszoljon az ember arra a bizonyos “Mesélj magadról!” kérdésre. A netes tanácsok alapján összeraktam egy 2-3 perces bemutatkozó szöveget, ami a lényeges és előnyös tulajdonságaimat illetve képességeimet emeli ki, és ezt gyakorolgattam egész nap. (Kb. 10-15 -ször mondhattam el, mire úgy-ahogy tökéletesen ment.)

Emellett természetesen előre lejegyzeteltem, hogy mik azok a fő pontok, amiket meg tudok említeni, ha megkérdezik, hogy mit tudok róluk. Kérdéseket is összeírtam, amiben egy szakmai és négy általános volt, lévén, hogy nem voltam biztos benne, hogy ki fog interjúztatni. Emellett persze bevágtam az összes tényszerű infót ától cettig, a Linkedinen elérhető, ott dolgozó emberek nevét és arcát, a fontosabb gépek típusait, és a jelentősebb tartalmi elemeket a honlapról.

A helyszínre fél órával előbb érkeztem (de 40-50 perc volt kocsival, és kiszámíthatatlan a közlekedés), úgyhogy előtte még egy kávé épp belefért. A megbeszélt időpont előtt 3-4 perccel léptem be, ahol az egyik tulajdonos fogadott. A cég egyébként egy házaspáré, a férj a vezető mérnök, ő felel a kivitelezésért, a feleség pedig az üzleti részét viszi. A pasi nagyon kedves volt, mondta, hogy a felesége még nem ért vissza, de pár perc és itt van, úgyhogy addig megmutatja a műhelyt. Megnéztük a berendezéseket, megmutatott pár munkadarabot. Elbeszélgettünk egy-két munkadarabról, hozzátettem a véleményemet, ahol kellett, ott beszúrtam egy anekdotát egy hasonló projektről. Volt egy munkadarab, amit mutatott, és meg kellett mondanom a technikai paramétereket a kivitelezéshez, szerencsére ezt is jól eltaláltam.

Közben megérkezett a feleség, és hárman felmentünk az irodába folytatni az interjút. Azzal kezdődött, hogy az orrom alá dugott egy listát, amin négy csoportban tulajdonságok és képességek szerepeltek. Be kellett karikáznom azokat, amiket igaznak tartottam magamra, és ráadásul úgy, hogy minél kevesebbet gondolkozom rajta. Igyekeztem lazán venni a feladatot, fél perc alatt átfutottam és bekarikázgattam a dolgokat, majd visszaadtam a papírt. A hölgy elégedetten csettintett, és a négy részre 3-3-3-3 pontot írt, ami nem tudom, hogy jó-e, de ő örült neki, úgy tűnt.

Ezután kicsit elemeztük a személyes tulajdonságaimat, majd meséltek ők a cégükről. Aztán rátértünk a szakmai múltamra, az átküldött portfóliót a férj elég alaposan átnézte, és előre becsillagozta azokat, amik érdekelték, ezekről kellett mesélnem részletesebben. Rákérdezett két cikkemre is, ezeket – mivel természetesen előre kinyomtatva ott volt nálam – odaadtam neki megőrzésre. Oké, igazából csak mutiba szántam, de eltette, és nem volt arcom visszakérni. Egyébként is, tudok még nyomtatni.

Egy kicsit szakmáztunk még a különböző szoftverekről, melyik jó, melyik nem, melyiket ismerem, mi a véleményem stb. Szerencsére kb. mindenben egyezett a véleményünk, és sikerült megtalálni a közös hangot. Meséltek még az egyes munkáikról is részletesebben, illetve arról, hogy itt milyen fontos a titoktartás. Igen, sajnos ez egy ilyen dolog, vannak olyan munkáik, amikről sosem beszélhetnek, pedig nagyon izgalmas!!

Beszéltünk még a terveikről és a munkáról, ami rám várna. A munkakörülmények nagyon szimpatikusak voltak, elég rugalmas a munkaidő, nagyon-nagyon változatos a munka, és hatalmas szakmai kihívás. Rengeteget tanulhatok itt, ezért nagyon tetszik az egész. A fizetés is szóba került, és bár még nem lett lefixálva a vége, nagyjából belőttük, hogy körülbelül ugyanabban gondolkodunk.

Összesen 2-2,5 órát töltöttem náluk, bár az utolsó fél órában már csak az épp aktuálisan futó projekteket mutatta meg a vezető mérnök. Ez is nagyon érdekes volt, meg hasznos is, mert azért még be tudtam szúrni egy-két kérdést, amire csak mosolygott a pasi. “Jókat kérdezel” – mondta. Persze, ha az embernek van partnere az ilyen eszmefuttatásokhoz, nem nehéz. Egyszóval nagyon pozitív volt minden, és remélem, hogy nemsokára egy következő alkalommal véglegesíthetjük a megbeszélteket.

18 hozzászólás »

Védett: Távlati tervek

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

If it’s meant to be, it’s up to me

Telnek a napok, és lassan döntést kell hoznom. Nemsokára lejár a 90 nap tartózkodási idő, a pénztárcám pedig egyre vékonyabb. Megyek haza vagy maradok még?

Aki kicsit is követi az eseményeket, tudja, hogy a konkrét állásajánlat még várat magára. Az elmúlt hetekben nem sok változás történt az itteni életemet tekintve, bár az elmúlt napokban picit változott a dolog. A további időhúzást mellőzve most leírom, mi a helyzet munkafronton.

Mint tudjátok, elég specifikus állást keresek, nem hiszem, hogy válogatós lennék, csak hát eleve azért jöttem ebbe az országba, hogy a szakmámban dolgozhassak. Itt Ausztráliában lényegesen több cég van, aki ezen a kis területen tevékenykedik, és a Manufacturing Weeken tett látogatásom alapján is jónak ítéltettek az esélyeim. Ott mindenki bíztatott, csak épp senki nem ajánlott állást.

Van azonban egy cég, akik nagyon közel állnak ahhoz, amit végülis csinálni szeretnék, és bár itt sem történt még ajánlat tétel, bizakodó vagyok velük szemben. A cégnél először április végén jártam, azóta másfél hónap alatt összesen 4 interjún estem át. Egyik alkalommal 3 órán keresztül beszélgettem a lehetséges közvetlen munkatársammal, nagyon élveztem. A cég abszolút ideális lenne, tetszik a munkamorál, a környezet, az emberek, a munka, egyszerűen minden. Igyekeztem őket meggyőzni, hogy milyen jó vásár is lennék, mivel úgy-ahogy canvasing volt, ezért estem át ennyi interjún. A négy alkalom itt is soknak számít, így abban bízom, hogy ahogy letudják a félévi zárást (ami júni vége), újra felvehetjük a kapcsolatot és esetleg megállapodhatunk a folytatással kapcsolatban.

Ezen kívül hétvégén valahogy mintha beindult volna valami. Feltettek szombaton Linkedinre egy nekem tetsző állást, ami ugyan Brisbane-ben lenne, de a pozíció szimpatikus. Jelentkeztem rá nyilvánosan, az illető vissza is jelzett és bekérte az önéletrajzom. Tőlük még nem érkezett visszajelzés, de még csak hét eleje van.

A jelentkezésemet meglátta egy harmadik cég is, akik itt vannak Sydneyben. Róluk azt kell tudni, hogy rajta voltak az eredeti top10 céges listámon, de bizonyos logisztikai problémák miatt személyesen nem kerestem fel őket. Magyarán szólva 25 km-re vannak tőlem, és 4 busszal lehet hozzájuk eljutni. 3-4 óra buszozást persze néha be kell vállalni, de az első hónapban inkább kihagytam. Szóval ettől a cégtől érkezett egy üzenet, hogy legyek szíves küldeni egy önéletrajzot, mert szeretnének beszélni velem egy állással kapcsolatban. Mindez vasárnap hajnali kettőkor.

Hétfőn szépen összeraktam a motivációs levelet, önéletrajzot a cégre pofoztam, kicsike portfóliómat csatoltam, és elküldtem a megadott email címre a jelentkezésem. Természetesen vázoltam a helyzetemet is, hogy szponzorációra lenne szükségem. Pár órával később meg is jött a válasz, szerdára várnak interjúra.

A munkával kapcsolatban azért mellőztem az írást eddig, mert semmi konkrét nem történt. Nem akarok elkiabálni semmit, de egyáltalán nincs kétségem, hogy rövidesen megtalálom azt a pozíciót, amiért kijöttem. Ez egyben azt is jelenti, hogy még egy darabig – legalább pár hónapig – maradok Ausztráliában.

Az elmúlt időszakban tudatosan kicsit lazábbra vettem a munkakeresést. Többen kérdezgettétek, hogy mi a helyzet? Van már munka? És én mindig csak azt mondtam, hogy még nincs. Itt tanultam meg azt, hogy nem szabad rágörcsölni a dolgokra, néha el kell engedni, azt, amit akarsz, hogy aztán végül megkapd. Ezért írtam annyi kirándulós bejegyzést, ezért töltöttem pihenéssel és nézelődéssel az elmúlt heteket, mert ha egyszer megkapom az állást, akkor aztán teljesen lefáraszt majd a meló, és már nem sok mindenre lesz időm.

Az elmúlt egy hónap arra volt jó, hogy belássam: itt a helyem. Az itteni körülményeket látva nem szeretnék máshol élni, mint Ausztrália. Ez a pont az, ahonnan már nincs visszaút. Tetszik az ország, és mindent meg fogok tenni, hogy megteremthessem magamnak az az életet, amit eddig csak elképzeltem. Eddig se volt könnyű, a következő időszak se lesz egyszerű, de hiszem, hogy megéri a fáradság, ha pár éven belül azon a szinten élhetek, mint Magyarországon. Persze anyagilag ez mást jelent, nem konvertálható forintra, de nem is ez a lényeg. Egy olyan szakmában dolgozni, amit szeretek, egy olyan munkakörnyezetben, ahol megbecsülik a munkámat, mindent megér. Az, hogy az életkörülményeim pedig jelentősen javulni fognak, csak egy plusz.

A legfontosabb: az elhatározottság. Van a környékemen egy kávézó, egy olasz srác csinálja. Hétvégenként vele, meg az állandóan ott lebzselő szerb taxissal szoktam dumálni. Azt mondták, van itt egy mondás: if it’s meant to be, it’s up to me. Vagyis mindenki a maga sorsának kovácsa. Ha az ember elég eltökélt, hogy véghez vigye, amit eltervezett, sikerülni fog. Nyilván kell hozzá egy kis szerencse is, de főként kitartás. Én még mindig kitartok, és hiszem, hogy ennek meg lesz a gyümölcse. Lehet, hogy nem holnap, vagy nem jövő héten, de rövid időn belül megtalálom azt, amit keresek. Szurkoljatok. 🙂

Kép a Gadgether.comról

11 hozzászólás »

Védett: Magyarok Sydneyben

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Jazz és demoscene

Hétvégén zsúfolt programom volt, mert ezen a hétvégén tartották a Sydney Jazz & Blues Festivalt a Darling Harbourban, plusz a Flashback 2012 demoscene party is ekkor került megrendezésre. Mindkét programot vártam már nagyon, főként, hogy nem is egyedül élvezhettem őket, hanem társaságban.

Attilával pár hete ismerkedtem meg, rövid idő alatt kiderült, hogy van némi átfedés az érdeklődési körünket illetően. Már első alkalommal felmerült, hogy megnézzük az itteni demoscene partyt, amiről ugyan nem sokat tudtam, hogy milyen lesz, de jónak tűnt. Kis megjegyzés – a demoscene azokat az embereket fogja össze, akik anno lelkesedtek a Commodor 64-ért és az utána következő személyi számítógépekért, és ez a lelkesedés annyira magával ragadta őket, hogy a mai napig – vagy épp azt újra felfedezve – programoznak erre a platformra. Jellemzően a régi játékok introit hackelték meg először, majd egy egész műfaj nőtte ki magát belőle, így most demokkal versenyeznek, amik kis színes-szagos animációk zenével meg mindennel, és nem utolsó sorban komoly programozási háttérrel.

Erre a versenyre került sor itt Sydneyben – és a “vicc” kategóriában a magyar színek is képviseltetve lettek 🙂 Én ugyan csak bár betűt rajzoltam hozzá, de Attila remek kis mini demot – mintrot – készített, ráadásul egy Arduino és egy Gameduino segítségével. Bővebben a blogján.

De még mielőtt a versenyen részt vettünk volna, kicsit lézengtünk a Darling Harbourben. Az öbölben három színpadon zajlottak az események, a zenekarok folyamatosan váltották egymást délelőtt 11-től este 7-ig. Rögtön egy elég erős nyitással kezdtünk, néha balkáni jellegű, néha tangós dallamokat megszólaltató The Crusty Suitcase Band abszolút ott volt a topon. A csapat rendesen el volt eresztve fúvósokkal, a frontember pedig Ben Walsh, a dobos volt.

Később belehallgattunk egyéb produkciókba is, de igazság szerint a 45 éve együtt játszó Trevor Watts és Veryan Weston nem volt valami izgalmas, a később színpadra lépő Tina Harrod and the Godmothers pedig hiába nyújtott profi szereplést, egyszerűen hiányzott belőlük az a bizonyos plusz.

Nemúgy a Kira Puru & the Bruise-ból. Ők aztán elég különlegesek voltak, hogy finom legyek. Amikor odaültünk a koncertjükre, először csak 4 totál fura embert láttunk, akik csak úgy “vannak” a színpadon. Néha olyan érzése volt az embernek, hogy kifejezetten zavarja őket a közönség. Mintha inkább csak maguk miatt zenélnének, és az csak egy szükséges rossz lenne, hogy most itt ennyi ember van. De aztán ahogy jöttek egymás után a számok, egyre érdekesebb lett az egész produkció. Egyrészt az énekesnő hangszíne nagyon különleges, és elég jól is használja a hangját, másrészt meg a négy indivídum valahogy jól működött a színpadon. Csak ahogy hallgattam a zenét, abszolút nem azt a színpadképet képzeltem volna hozzá. De jó volt. Csak fura.

Sajnos azt a számot nem találtam meg a Youtube-on, ami igazán tetszett, de itt van egy kis ízelítő, hogy milyenek:

Vasárnap pedig a demoscene partyn volt egy vetítés, ami a demoscene múltjáról szólt, és nem mellesleg egy magyar dokumentum film. Ez azért volt vicces, mert a film egy része magyarul volt, és a többieknek ugyan feliratozták, de mi értettük csak az apróságokat 🙂

Ezen kívül nem igazán történt semmi, mert a legtöbben épp ott fejezték be a demojukat, így mi csak vártunk meg szocializálódtunk. Legalább néha a zene szólt – ami stílusosan régi játékok zenéit idézték, sok csipogással meg videójáték szerű hangbetétekkel – a hangulatot csak fokozta, hogy egy kb. 10 éves kissrác pörgette a lemezeket, amíg apukája programozott.

Sajnos aztán eléggé megcsúszott a program, a nevezési határidőt folyamatosan tologatták, aztán a bemutatók idejét is, így az eredeti 3 órás kezdésre negyed 7-kor azt mondtam, hogy nem várok tovább, és hazamentem. Szerencsére viszont az egészet online közvetítették Ustreamen, így a fél 8 körül láthattam, ahogy Attila bemutatja a csodát a gameduino-n 🙂 A remekművel harmadik helyezést sikerült elérni, ami remek teljesítmény, tekintve hogy az első helyezett egy ön-egyensúlyozó robot lett. Jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben a kategóriában összesen 3 induló volt.

Kis kiegészítés: Attila is megírta a verseny tartalmi részéről a benyomásait, itt olvashatjátok!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hozzászólás »

Pakkot kaptam

Pont úgy érzem magam, mint karácsonykor. Napok óta vártam, és ma végre megérkezett otthonról a csomag, amit szüleim küldtek. Egy kisgyerek izgatottságával bontottam ki dobozt, amit délelőtt hozott a postás.

Az előzményekről:

Már hetek óta ácsingóztam pár melegebb ruhadarabra, részben be is szereztem átmeneti jelleggel egy dzsekit és egy sálat, de ezt nem nevezném hosszú távú megoldásnak. Ősszel, ha hűvös van, esetleg fúj a szél vagy esik az eső, ahogy az elmúlt hetekben többször is, elég hideg tud lenni Sydneyben. Jó, oké, nem olyan hideg, mint otthon, de azt biztos, hogy a nyári cuccaim nem igazán tartottak melegen. Mint korábban írtam, csak egy pulcsit pakoltam, itt aztán még jó pár hete egy garage sale-n vettem egy másikat, de egyik se volt valami meleg. Főleg, hogy a lakásban nincs fűtés, meg hogy a városban járkálva fúj a szél, valami megoldás kellett. Ezért drága jó szüleim utánam küldtek egy mentőcsomagot, hogy júniusban ne fázzak annyira.

Egyik hétvégén skype-on keresztül kiválogattam, miket szeretnék, és az egészet összecsomagolták, és feladták EMS-el. Egy vagyonba került, de tényleg már nem lehetett tovább húzni a dolgot. Egy hét alatt érkezett meg, és házhoz hozták a csomagot, aminek külön nagyon örültem, mert elég nehéz lett volna a 16 kg-os pakkot gyalog hazacipelni akárhonnan. Lehet, hogy csak az “utca végén” lévő postáról kellett volna elhoznom, nem tudom, de azért az is 2 km. És nem egyenes szakasz, hanem dimbes-dombos 🙂 – szóval, egy szó mint száz, örültem, mint majom a farkának, amikor csengetett a postás.

A csomag netes követéséről csak annyit, hogy alig ér valamit. Múlt hét pénteken vették fel a csomagot Pesten, és még aznap fel is adták. De azután se híre, se hamva nem volt, elvileg csütörtökön kellett volna házhoz hozniuk, de se szerdán, se csütörtökön nem jelezte a rendszer, hogy egyáltalán Ausztráliában lenne a cucc. Szóval ezzel kapcsolatban ne legyenek senkinek hiú reményei, attól, hogy valamit ígér a posta, hiába fizet az ember egy vagyont, még nem biztos, hogy betartják a saját vállalási idejüket.

A csomagban főként ruhát küldtek, ugyanis az őszi ruhák, amiket hoztam, kezdték megadni magukat az időjárásnak. Igazság szerint a fehér edzőcipőm húsvétkor átázott és kilyukadt, meg hát valami melegnek se lehetett nevezni, és néha már elég hűvös volt. Bár már tél van, nappal többnyire jó idő van, ha nem esik, éjszaka eddig 10-12°C-ra hűlt le az idő, de ma éjszaka 6°C lesz kinn. Ez egy központi fűtés nélküli életben kellemetlen tud lenni.

Úgyhogy nagyon-nagyon örültem a pulóvereknek, az “új” átmeneti cipőnek és  csizmának. Ma este már bele is bújtam a frissen kapott pizsamámba, aminek otthoni öblítő illata van. Rég kaptam ilyen ajándékot, aminek ennyire örültem 🙂

A doboz ráadásul már éjjeli szekrénnyé avanzsált, külön köszönet érte Györgyinek és Vivinek a fóliázásért, nagyon patent lett 🙂 és remekül megy a szobám berendezéséhez. (Just for the reckord – amiben egyébként még mindig nincs semmilyen bútor a beépített szekrényen kívül.)

8 hozzászólás »

Canberra

A hétvégén Canberrában jártam, ami körülbelül 300 km-re van Sydneytől. Az útviszonyokat is figyelembe véve 3-3,5 óra kocsival. Szerencsére egy órát sikerült megspórolnunk, ugyanis a két város között egy órányi időeltolódás van. Ez odafelé nagyon jól esik, visszafelé már kevésbé.

Az út nagyon kellemesen telt, dimbes-dombos tájon haladtunk keresztül, és még vezettem is egy részen. Aztán megálltunk a Lake George mellett, ami állítólag több, mint egymillió éves. Ez egy nagyon nagy kiterjedésű és rendkívül sekély tó, ami már ugyan többször kiszáradt, de aztán valahogy megint került bele víz. Most sem volt teljesen tele, de azért látszik a mérete.

Canberrába érve nagyon kellemes idő fogadott. Itt azért jóval kontinentálisabb az időjárás, a fákon sokkal jobban látszik az ősz hatása. Bár pár fokkal kevesebb volt a hőmérséklet, mint Sydneyben, mégsem volt olyan hideg. Olyan finom roppanós levegő volt, mint mondjuk az Alpokban. Tehát hiába van mondjuk 11-13 fok, az nem olyan téli hideg, hanem mint tavasszal, amikor már érződik a jó idő előszele. Egy dzsekiben teljesen jól éreztem magam, nem fáztam egyáltalán. Szerencsénkre a nap is  kisütött.

Meglátogattuk az Australian War Memorialt, ami az ausztrál háborús hősöknek állít emléket. A Memorial épülete körül egy hatalmas park terül el, benne padokkal, szobrokkal, és különböző háborús emlékekkel. Vannak itt ágyúk kiállítva, meg anyahajó parancsnoki hídja, illetve egy tankot is láttam. A Memorial épületében pedig egyrészt van egy emlékhely jellegű rész, ahol az ismeretlen katona sírja van, meg az örök láng, meg a háborús halottak névsora, amiket kis pipacsokkal díszítenek az emlékezők. Ez a félig-nyitott terület. Belül pedig egy múzeum található, ahol az összes ausztrál részvételű háborút mutatják be, amiből volt azért jó pár. Bár én – és még szerintem rajtam kívül sokan – nem tudtam, de tényleg elég sok ausztrál meghalt a háborúkban. Persze ez relatív.

Szóval, már korábban írtam az Anzac Dayről, ami tulajdonképpen a Gallipolinál elszenvedett vereséget ünnepli. Nem értettem, de most talán már közelebb állok egy kicsit hozzá. Szóval az első világháborúban Ausztrália ugye a britek oldalán harcolt, és nálunk valahogy ez kimarad a történelem könyvekből. Mert hogy ilyenkor már nem gyarmat volt, hanem 1901-ben szabad államok szövetségévé vált. Tehát ugyan még függött a koronától, de (többé-kevésbé) önálló kormányzással döntött a saját sorsa felől.

Gallipoli azért volt fontos az ausztráloknak, mert ez volt az első olyan háborús esemény, ahol nemzetként léptek fel. Nemzeti öntudat építő hatása volt. Ott nem csak angolok és törökök haltak meg hanem ausztrálok és új-zélandiak is. A másik dolog ezzel az első világháborúval kapcsolatban, hogy nem kis bátorság kellett azért az ausztráloknak, hogy ezt bevállalják. Aki bevonult, annak nem túl sok esélye volt épségben hazaérni. Nem a 21. századról beszélünk, ahol az ember felül a repülőre és 24 óra alatt a világ másik végén van. Vagy nem Európáról, ahol ha leszerelték a katonát, pár hét alatt talán haza tudott jutni. Nem egyszerű. Szóval mindenképp becsülendő, hogy nem bújtak ki a háború alól. Az első világháborúban 420 ezer ausztrál katona szolgált, ebből több, mint 60 ezren vesztették életüket.

A Memorial után a Parlamentet néztük meg, ami jó nagy meglepetés volt. Az ausztrál parlament egy modern épület, bár a város sem a régi hagyományairól híres. Történt ugyanis, hogy a fent említett 1901-es évben, megalakult a Szövetségi Ausztrália, ami a 6 gyarmat – tulajdonképpen a későbbi államok – szövetségre léptek. Ezek a következők voltak: New South Wales (NSW), Victoria, Tasmania, Queensland, South és Western Australia. Ők 1907-ben a brit birodalom domíniuma lettek, önrendelkező tagja a brit nemzetközösségnek, úton az önállósodás felé. Hamar rájöttek, hogy akkor nem ártana egy főváros is, meg egy parlament, ahol jól önrendelkezhetnek, így el is kezdték építeni Canberrát és a parlamentjüket. Ez 1927-ig tartott, így a köztes időszakban Melbourne-ben székelt a tisztelt vezetőség.

Az ausztrál zászlóban elvileg a hat csillag ezt a hat államot jelöli. Hogy ez mennyire van így, arról a források eltérnek, nem is mennék bele. Az biztos, hogy a hat államhoz ma már több territórium is tartozik, a két nagy a kontinensen a Nothern Territory (itt játszódik az Ausztrália című film) és az Australian Capital Territory (ACT). Az ACT nem túl nagy, gyakorlatilag szinte csak Canberra. Olyan, mint egy törpeállam Európában.

Amiért ezeket megosztom, annak az az oka, hogy egy kicsit mesélnék a politikai rendszerről is. Az itteni rendszer a brit hagyományokat őrzi, kis ausztrál beütéssel. A törvényhozói hatalom három részre oszlik, a brit uralkodóra, a parlamenti képviselőkre, és a szenátusra. A brit uralkodó jelenleg ugye II. Erzsébet királynő, aki idén ünnepli a gyémánt évfordulóját, vagyis, hogy már 60 éve ül a trónon. Ő közvetlenül, illetve közvetve a Governor Generalon keresztül elvileg beleszólhat az Ausztráliát nagy mértékben érintő ügyekbe, ezt ’75-ben meg is tette, amikor a botrányosan szereplő kormányt kellett leváltania. De ezen kívül nem sok vizet zavar igazából.

A parlamenti képviselők a parlament zöld termében gyűlnek össze, ez a House of Representatives. Ide a képviselők választás útján kerülnek be, a választókörzetekből közvetlenül. Minden állam minimum 5 képviselőt delegál, de a népsűrűség miatt egyes államok jelentős fölényben vannak, pl. NSW és Victoria. Itt az egész nemzetre vonatkozó törvényeket vitatnak meg, ugyanakkor mivel minden állam különálló egységet alkot, az egyes államoknak is van saját parlamentjük saját törvényhozással.

A szenátusban 76-an ülnek, 12-en minden államból, plusz 2-2-en a két territóriumból, Nothern Territoryból és ACT-ből. A szenátorok is szavazás során kerülnek be, a szavazó pártra és jelöltre is szavaz, a saját állama által állított jelöltek közül.

A szenátus ülésterme piros, mint az eukaliptusz levél, ha ősszel lehullik, és pink, mint az eukaliptusz virága tavasszal. Itt ülnek össze a szenátorok, akiket az államok delegálnak, és közülük kerülnek kiválasztásra a miniszterek is. Ellentétben a magyar gyakorlattal, itt egy szenátor több minisztériumot is képviselhet, nem pedig mondvacsinált minisztériumokat hoznak létre. Így csupán 7 “miniszter” van a több, mint 30 miniszteri posztra. Mondjuk Christopher Evens szenátor egyben a veterán ügyek minisztere, meg az idegenforgalmi miniszter is, na és a szociális és családügyi miniszter sok egyéb mellett.

A szenátus és a képviselők háza elvileg közösen dönt kérdésekben, mindkettő aktív szerepet vállalva a törvénykezésben. Általában a kormány kezdeményezésére alkotják meg a törvényt, majd ha azt elfogadják az képviselők házában – ami egy többségi kormány esetén ugye triviális – akkor a szenátus elé kerül, akik beiktathatják vagy visszaküldhetik. De a szenátus is betölthet törvényalkotó szerepet, csak adózási és költségvetési ügyekben nem alkothat törvényt.

A parlament egyébként nagyon tetszett, ahhoz képest, hogy egyesek lehúzzák, szerintem egész szép épület. Lehet, hogy nem az a klasszikus, amit megszoktam Európában, de azért tetszett.

Egyébként Canberrában simán el lehetne tölteni egy hosszú hétvégén, jó lett volna több dolgot látni, csak sajnos nem nagyon volt rá elég idő. Azért mutatok pár képet, mert így is sok készült, és nagyon tetszett az ausztrál főváros.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

5 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: