Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

8 óra munka

Most már több mint két hete dolgozom teljes munkaidőben az álomcégnél, és a mézes hetek még mindig tartanak. Remélem, hogy még sokáig tartani is fognak, nem hiszem, hogy ez csak a kezdeti lelkesedés lenne, hiszen alapvetően imádom a munkám és a területem minden részletét.

Annyi mindent írhatnék, hogy miért szeretek itt dolgozni, sok apróság van, amik nem is összeadódnak, hanem megsokszorozzák egymást, és ezek miatt egyszerűen öröm felkelni minden reggel, és öröm munkába menni. Talán illene mégiscsak összeszednem párat a kedvenceim közül, a konkrétumok óvatos elkerülése mellett.

Az egyik legfontosabb dolog a légkör. Baráti, családias, laza, vagy ahogy itt mondják: “easy going”. A cég méretéből adódóan ismerek mindenkit, és nem csak szakmailag, emberileg is becsülöm őket. Jól el lehet beszélgetni a munkatársakkal, kellemes arányban keveredik a munka és a magánélet. Jól megértjük egymást, és emiatt a közös munka is nagyon jól megy, én legalábbis így érzem. Ügyesen segítünk be a másiknak, ha épp úgy kell, és semmi nem egyoldalú, kölcsönösen számíthatunk a másikra. Persze azért néha előfordul, hogy egy homlokráncolás előfordul valakinek az ügyetlensége miatt, de nem nagyon kapjuk fel rajta vizet, mert tudjuk, hogy mindenki a tudása legjavát teszi bele a projektekbe, és ezért inkább a problémamegoldásra összpontosítunk a bűnbak keresés helyett. Szerintem a légkör az egyik legfontosabb oka, hogy olyan sikeresek lehetünk a munkánkban, amilyenek vagyunk.

A másik legfontosabb dolog, a szakmai háttér. A szakmai vezetőm hihetetlen tudással rendelkezik, nagyon jó tanulni tőle, és elég jól is adja át a tudását, bár néha úgy érzem, csak morzsákat csipegetek, mert hát a több, mint tíz éves tapasztalatot azért nem lehet két hét alatt átadni. De nagyon lelkesen jegyzetelem, akár írásban, akár fejben, ha új dolgot hallok, és igyekszem minden apróságot megjegyezni illetve hasznosítani a munkám során. A tudás mellé persze társul a technika is, rengeteg olyan eszközzel és szoftverrel dolgozhatok, amiről régebben álmodni se mertem volna. Szakmailag olyan fejlődési lehetőséget kaptam, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak, ezért igyekszem minden pillanatot kihasználni.

Az emberi tényezők és a rugalmasság azok a dolgok, amik különösen megérintettek az elmúlt két hétben. Kezdőként nyilván követek el hibákat, nyilván még máshogy csinálok dolgokat, illetve több időre van szükségem a feladatok elvégzéséhez, esetleg többet kell gyakorolnom. Nagyon támogatnak ezekkel kapcsolatban, eddig egy rossz szót nem kaptam semmiért, pedig biztos csináltam butaságokat, sőt, tudom, hogy volt, amit elrontottam. Amikor ilyen volt, azt mondtam, nem baj, nekiállok újra és megcsinálom rendesen, és másodjára jobban és gyorsabban sikerült véghez vinni a feladatot. A pozitív hozzáállás nélkül biztos sokkal nehezebben venném ezt az időszakot, főleg, hogy néha kicsit túl maximalista vagyok.

Épp tegnap beszélgettünk egyébként a főnökkel arról, hogy bizonyos apróságok hogy megkönnyítik a munkát. Ha az ember megteszi azt a bizonyos “extra milet”, vagyis nem csak a kötelezőt, hanem az ajánlottat is elvégzi, akkor nagyon megkönnyíti nem csak a környezete, de a saját dolgát is. Vannak azok az apróságok, amik nem kerülnek pénzbe, de sikeresebbé teheti az ember életét. Ilyen, ha az ember elpakolja az eszközt, amit a másik elöl felejtetett, vagy nem csak a saját bögréjét mosogatja el, hanema másikét is. Ezek fontos és jó dolgok, mert tudod, hogy legközelebb, ha te hagysz elöl valamit, vagy a sok meló miatt nem jut időd a mosogatásra, más majd megteszi helyetted. Sok apróság szövi át a napjaimat, amik miatt boldoggá tesz a munka, és hiába fagy le a gép vagy omlik össze a rendszer és emiatt 6-szor kell valamit újra csinálnom, nem stresszelem magam miatta. Csak megyek tovább az úton, tanulok és gyakorolok, fejben illetve a billentyűzeten pedig igyekszem gyakran használni a  Ctrl+S-t.

5 hozzászólás »

Egy igazi blogger két keréken csapatja

Nem titok, hogy odavagyok a motorokért. Az sem meglepő, hogy rajtam kívül vannak ezzel még így páran. De mindig különös jóérzéssel tölt el, ha más bloggerek is megosztják ezt a szenvedélyüket a neten. Ráadásul a kedvenceim közül többen is hódolnak e szerelemnek, például Pappito Új-Zélandon vagy Bandirepublic Svédországban. Újabb téma, ami összeköt minket, bár a világ különböző pontjain élünk.

Ami miatt a téma aktuális, az a féléves évfordulóm itt Ausztráliában. Az elmúlt hónapokban amennyit láttam a környékből, rögtön triviálissá tette számomra, hogy az utakat motorozáshoz találták ki, főleg, ha kicsit eltávolodunk Sydneytől. A fejembe vettem, hogy itt végre megvalósítom azt, ami otthon nem sikerült: elkezdek motorozni. Aki most kicsit felhördül, annak elárulom, azért még messzebb van az, hogy én motorra üljek.

A féléves forduló azért kardinális ebben a kérdésben, mert a helyi jogosítványt 6 hónapnyi itt tartózkodás után lehet állandóra váltani, illetve kiváltani az otthoni jogsival. A new south walesi jogosítványszerzés lényegében eltér a magyar rendszertől, az elején elég nehéz volt megérteni, de annyit foglalkoztam vele, hogy most már nagyjából minden világos.

Ausztráliában a jogosítvány megszerzése nem csak azért fontos, mert a közlekedés lényegesen egyszerűbb kocsival, hanem azért is, mert itt a jogsi egyben a személyi és a lakcímkártya is. Ha az embernek van egy autója, a jogsijához vannak kötve az autó adatai, így a forgalmi és a zöldkártya – amik tulajdonképpen csak egy papírfecnin szereplő adatok – állandó hordozása nem feltétlenül szükséges, és elvesztésük esetén is könnyen pótolhatók az RTA-ban. Tehát a jogosítvány egy olyan igazolvány, ami fontos a mindennapi élethez, furcsán is néznek az emberre, ha nincs neki ilyesmije.

Itt a jogosítvány szintekből áll, amik egymásra épülnek. Az első szintet autós jogsinál 16 évesen lehet elkezdeni, ez a learner licence vagyis tanuló jogsi. Az ember letesz egy Driver’s Knowledge Testet (DKT) vagyis kresz vizsgát, és ha átmegy, akkor kap egy kis füzetet, amibe lejegyezheti a tanulási folyamatot. A tanuló jogsival legalább 120 órát kell vezetnie egy gyakorlott vezető mellett, akinek teljes jogsija van. Ha ez megvan, és a tanuló elmúlt 17 éves, akkor jelentkezhet a következő szintre. Ha az ember elmúlt 25 éves, akkor a tanuló szint kihagyható. L-es jogosítvánnyal csakis fulljogsis vezető mellett lehet vezetni, és maximum 80km/h-val lehet vezetni.

A következő szint a P1, vagyis gyakorló szint. A gyakorló szint kiváltásához rendelkezni kell az L szinttel legalább egy éve (ha az ember 25 év alatti), és meg kell lennie a 120 óra vezetésnek, plusz át kell menni egy Driver Testen, ami a forgalmi vizsgának feleltethető meg. A P1-es szinttel emelkedik a maximális sebesség 90km/h-ra, de a 25 év alattiak csak egy utast szállíthatnak este 11 és hajnali 5 között – ez jó módja a diszkóbalesetek elkerülésének szerintem. Nem mintha annyi diszkó lenne, de mindegy.

Ha legalább egy éve megvan a P1-es gyakorló jogsi, akkor jöhet a P2-es gyakorlott vezető szint, aminek a belépő feltétele a Hazard Protection Test, ami egy számítógépes teszt az egyes veszélyhelyzetek kiszűrésére. Ha ez a teszt is megvan, akkor már szállíthatunk akárkit akármikor, akár 100 km/h-s sebességgel is. Ezt a szintet legalább két évig kell megtartani mielőtt jelentkezhetnénk a full licence-re, ami a korlátozás nélküli jogosítvány.

A full licence-hez ismét le kell rakni egy tesztet, ami a Drivers Qualification Test (DQT). Ez a korábbi teszteknek a kombinált és továbbfejlesztett változata. Nem mondom, hogy csak azért, hogy még egy díjat ki lehessen fizetni, de aki eddig eljutott 4 év alatt, nem tudom, még mire lehet felkészíteni, amit még nem tapasztalt. Szóval ha ez is sikeresen megvan, akkor az ember végre minden korlátozás nélkül vezethet, a maximális sebesség az államban 110 km/h, autós jogsi esetén a megengedett véralkohol szint 0,05%. Magyarul a vacsihoz meg lehet inni egy pohár bort vagy egy sört, nem jelent gondot, ha az embernek full jogsija van. Ez persze nem vonatkozik a tanuló, gyakorló és nemzetközi jogsikra.

És itt jövök a képbe én. Mármint nem az alkohol fogyasztással, hanem a nemzetközi jogsival. Én korábban azt hittem – hahh, de rég is volt, – hogy majd a magyar jogsimmal milyen problémáim lesznek itt, mert azt csak a beutazásom utáni 3 hónapban használhatom. Nos, nem egészen így áll a történet. A helyzet ugyanis az, hogy mivel Sydney ugye elég multikulti, az RTA-nak semmi kedve a sok bevándorló jogsijával szórakozni, így azt mondták, hogy amíg valaki ideiglenesen tartózkodik az országban, és van egy jogsija az eredeti országából, akkor addig, amíg az le nem jár, illetve nem változik meg az ideiglenes tartózkodási státusza, addig használja csak a sajátját. Persze, ha valaki legalább 6 hónapot itt tölt az országban folyamatosan, akkor kiválthatja a new south walesi jogsit az eredetije alapján, de majd kap bele egy helyes kis Q betűt, hogy ő külföldi.

Egy a bökkenő csak ezzel, hogy 6 hónapnyi állandó tartózkodást itt Ausztráliában sokaknak nehéz kivitelezni, de pont ezért jó is a könnyítés. Mert a tanulóvízumok és az ideiglenes tartózkodási vízumok esetén az RTA “felhatalmazza” a vezetőket, hogy itt is nyugodtan használják a jogosítványukat. Ha pedig itteni jogsit szeretnének, akkor tegyenek le egy különbözeti tesztet, ami már az említett DKT, illetve fordíttassák le az aktuális jogsijukat, plusz igazolják a tartózkodásukat. Ez így tiszta.

Az egy másik kérdés, hogy vajon a féléves bankkivonatom elég lesz-e nekik, hogy itt élek már egy ideje, de nagyon remélem, hogy igen. Elvégre a bankkivonat itt a másik olyan dokumentum a jogsin kívül, ami az ügyintézés atyaúristene, ergo nélküli szinte senki vagy.

Visszakanyarodva a motoros jogsihoz, ami ugyanazokból a szintekből épül fel, mint az autós, most már lassan összerakható a kép, miért várom én azt a bizonyos időpontot. Nem csak azért, mert már fél éve itt leszek, ezzel jogosulttá válok a helyi jogsira, hanem azért is, mert már pont betöltöm a 25-öt, így az RTA megítélésében már nem esek bele a különösen veszélyes fiatal vezetők körébe. Bár a motoros jogsinál a tanuló szint nem kihagyható, de a P2-es szint igen, így ha októberben elkezdem, szerény 15 hónap alatt meg is lehet a teljes jogsim. Motort meg ráérek akkor venni, ha úgy érzem, hogy van elég időm és pénzem foglalkozni a témával. Addig is, ketyeg a tanuló jogsi, kis könyvet meg nem nagyon tudnék vezetni.

Hunter Valleyben, az egyik motoros paradicsomban a környéken

11 hozzászólás »

Cronulla és Bundeena

Hétvégén megérett az idő egy kis kirándulásra, a lakóhelyemtől fél órányira lévő Cronullába látogattam, illetve onnan átkompoztam Bundeenába, ha már úgyis ott vagyok. Gyönyörű nap volt a szombati, a sok kép mellé rengeteg érzelem is társul, ezeket gondoltam megosztani most.

Cronullára már régóta kiváncsi voltam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben indult egy új ausztrál sorozat, mely a régi Puberty Blues remake-je, ami a ’70-es években játszódik Cronullában. A sorozat fiatalokról, illetve a helyi szörfös kultúráról szól. A történet valós eseményeken alapszik, a két főszereplő saját élményei alapján írt annó egy regényt azokról a dolgokról, amiket akkor és ott megéltek tiniként. A könyv nagy vihart kavart, mert olyan témákat boncolgatott elég realisztikus formában, ami abban a korban nem volt kimondott és kimondható, illetve az akkori hippi kultúra elég zárt világára nyitott egy ajtót. Érdekes időszak volt ez, mert még ugye megvoltak a tradicionálisnak mondható család modellek és a kifelé mutatott viselkedési normák, de a fiatalok lázadása szöges ellentétben állt ezekkel. Magyarul szex, drogok és rock’n’roll egy kisvárosi milliőben.

A könyv illetve film utóélete az lett, hogy a könyvben leírt bandák szép lassan felszívódtak a környékről, a lányok felnőttek, és mára mindketten családanyák és írók/újságírók. A legújabb sorozatot pedig pár hete kezdték el vetíteni a 10-es csatornán, láttam is pár részt, a hely hangulata megfogott, ezért is szerettem volna megnézni magamnak a saját szememmel.

A másik ok kicsit hosszabb távú kérdés. Szeretem nagyon a környékemet, és valahol ezen a környéken szeretnék lakni a következő években, de ha lehet, előbb-utóbb átköltöznék valahova a tengerpartra. Szép lassan nézegetem a környező helyeket, hogy hol milyen emberek élnek, milyen lehetőségek vannak az ingatlanok terén és milyenek a szomszédos külvárosok. Szeretnék azért később is a munkahelyem 10 km-es körzetében maradni, de majd ha egyszer lesz kocsim, akkor 20 perc autózás reggel és este beleférne, ha cserébe a tengerparton lakhatnék. Persze ezek csak távoli tervek, de mivel nagyok a távolságok és rengeteg opció van, ezért hétvégenként ráérek megnézni egy-egy környéket ebből a szempontból is vizsgálódva.

Szóval Cronullát nagy elvárások övezték, de nem tudtam mit várhatok, hiszen a térképről és a Google street viewról mégsem teljesen ugyanaz, mint amit az ember a való életben tapasztal. A vonat 25 perc alatt ért Mortdale-ből az ottani állomásra, és már ahogy leszálltam, rögtön megtetszett, ahogy láttam, hogy fiatalok, szörfösök is itt szálltak le, tehát a strand valószínűleg jó.

Az állomás környéke kicsit Manlyhez hasonlít, van ugye az állomás (ami ott kikötő), onnan indul egy főutca kis boltokkal és kávézókkal, és az egyenesen a tengerparthoz vezet. Ami itt kicsit másabb, az az, hogy talán kevésbé volt nyüzsisebb, mint Manly áprilisban, illetve hogy kicsit más volt az összetétele az embereknek. Ahogy egy barátom mondta, itt nincs annyi backpacker. Nekem jobban tetszett, mint Manly vagy Bondi beach, egyrészt azért, mert ugyan élő és pezsgő, de nem olyan zsúfolt, másrészt az egész különleges hangulata miatt, ami engem Balatonra emlékeztetett. Ilyen apróság volt például a kis ABC, ami már korán reggel nyitva volt, de egy lélek sem volt benn, de az üveg előtt a rács, pont mint a kis balatoni boltoknál, az üvegdekor egy régi Coca-cola reklám, amit már kifakított a nap. Nosztalgikus élmény volt.

Ez a suburb tulajdonképpen egy félszigeten fekszik, egyik oldalról az óceán határolja, innen jönnek a nagy hullámok a szörfösöknek, a másik oldalról egy kis öböl, itt pedig nyugodt partszakasz illetve kikötő várja a helyieket. A kikötőből átkompozunk Attilával Bundeenára, ami pont szemben van Crunullával, attól délre. Az egész kompozás megérne egy külön történetet, de azt hiszem ezt a témát, illetve a hajózás/vitorlázás témáját inkább Attilára hagyom, hátha megírja helyettem 🙂

Bundeenában terveztünk egy laza sétát a parton, egészen a Jibbon Headig, ahonnan már rálátni az óceánra (Tasman Sea-re a pontosság kedvéért), és egyébként vannak érdekes aboriginal kőrajzok is. A rajzokra elég kíváncsi voltam, bár valószínűleg többet képzeltem a témába, mint aztán végülis tapasztaltam, de legalább láttam ezt is.

Nagyon sok minden tetszett Bundeenában. A kisváros része kicsit nyaralóövezetnek tűnt, majdnem Siófok-Sóstó, persze más házakkal. A partszakaszok egyszerűen gyönyörűek és ráadásul homokosak, legalább olyan szépek, mint Watson Bayben, és a víz kristálytiszta és sekély. Amit itt láttam először igazán, hogy vannak kis eldugott partrészek, amik gyalogosan vagy vízen könnyen megközelíthetők, és tipikusan az, ahová az ember néha vágyik, ez az, amit én kétszemélyes partnak hívnék. Ide csak az jön, aki ismeri a helyet, és valószínűleg ritkán zsúfolt, mert ilyen pici partszakaszból van egy pár a környék változatosságának köszönhetően. Mesés, tényleg.

A séta után visszakompoztunk Cronullára, a strandon ettünk egy fagyit és megnéztük a helyi vitorlásverseny végét. De a sok szöveg helyett beszéljenek inkább a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

7 hozzászólás »

Csomagküldés Ausztráliából

Bár még messze van a karácsony, már azon jár az agyam, mit kapnak majd az otthoniak. Tudom, tudom, még nem időszerű, de sokszor gondolok a szeretteimre. Végeztem egy kis kutatómunkát, hogy mégis milyen feltételekkel és miket lehet küldeni Magyarországra, ha mondjuk úgy tartaná kedvem.

Először is, a csomagküldés – és itt most főként a 2 kg fölötti csomagokról beszélek – több formában is történhet. Lehet légi vagy tengeri, expressz vagy általános, nyomon követéssel vagy anélkül. Szolgáltatókból is van egy pár, a reklám elkerülése végett, meg hát úgyis mindenki tudja, kikre gondolok, a nagy nemzetközi szállítmányozók itt is elérhetőek. Ezen kívül vannak helyi versenyzők is, mint például a Pack Send, de ott van a hagyományok kedvelőinek az Australia Post. Aki látta mondjuk a Számkivetett című filmet, az tudja, hogy bizony a multik nem viccelnek, ha csomagküldésről van szó, így az ő szolgáltatásuk nagyon profi, különböző teljesítési időt választhatunk eltérő árszabásban. Nem olcsó, sőt. Nagyon drága.

Az Australia Post árai ehhez képest a két véglelet jelentik, az expressz szolgáltatás sok esetben drágább, mint a nemzetközi cégeké, viszont a tengeri szállítás jóval olcsóbb. Egyetlen hátránya, hogy bizony tengeren hónapok alatt ér Európába a csomag, és akkor helyben is vagyunk, hogy miért írom most ezt a posztot. Honlapjuk szerint egyébként szeptember 28-áig ráérnék a csomagküldéssel, ha addig sikerül feladnom, akkor többé-kevésbé garantálják, hogy megérkezik karácsonyra.

A csomag – lévén ajándék lenne – ugyan átmegy a vámon, de igazából a vámköltsége elhanyagolható a szállítás költségéhez képest. Nagy dilemmám volt az is, hogy pontosan mit küldhetek, és milyen járulékos költségekkel kell nekem számolni. Ausztrália és Magyarország között – 2011 szeptemberétől az Európai Unió jogszabályai és közös rendelkezései alapján a Bizottság 1006/2011/EU rendelete szerint kell értelmezni a vámszabályozást. Ezen dokumentum szerint, ha Ausztráliából Magyarországra magánszemély másik magánszemélynek küld csomagot illetve utasként hoz  maximum €700 értékű árut, az kedvezményesen 2,5%-os átalányvámtétel alá esik. Ez persze csak akkor igaz, ha a csomag tartalmát kizárólag a címzett illetve közvetlen családja használja fel, és a csomagküldés alkalmi jellegű. A csomagot így csakis személyesen lehet felhasználni, és kereskedelmi céllal nem lehet ezzel a lehetőséggel élni.

Vámtarifa mentesnek minősülnek továbbá – a fenti esetből kiindulva – az elhanyagolható értékű áruk, ami a 1186/2009/EK tanácsi rendelet szerint maximum €150 értékű lehet, de nem alkoholtartalmú és dohányipari termék és/vagy parfüm, kölnivíz. Szintén vámtarifa mentesnek minősülnek azok a termékek, amik nem haladják meg az egyébként vámmentesen határon behozható mennyiségeket (pl. X szál cigaretta stb.), amelyeket a harmadik országból küldés esetén az előbb említett rendelet hatodik fejezete tárgyal. Ebben az esetben a csomag összértéke nem haladhatja meg a €45 értéket, arról nem is beszélve, hogy a mennyiségek – szerintem – elég korlátozottak. Ha már elkölt ugyanis az ember egy kisebb vagyont a szállításra, akkor telepakolná a dobozt minden jóval. Én legalábbis.

Tehát több opció is van, az egyik, hogy az ember vagy küld valamit max. €150 értékben, de abba nem rak dohányárut, alkoholt meg parfümöt, vagy küld valamit €45 értékben, és abban lehet egy kicsi ebből, kicsi abból, és akkor mindkét esetben teljesen vámmentes a történet – magánszemély, alkalmi jelleg, és személyes felhasználás esetén persze. Vagy, küld egy nagyobb csomagot, amibe úgy-ahogy rakhat “szinte” bármit max. €700-ig, és akkor kifizeti a 2,5%-os vámot. Nekem az utóbbi szimpatikus.

Az egyetlen probléma egyébként ezzel, hogy úgy tűnik, az Australia Post esetén kifutok az időből, mert jövő hétig már biztos, hogy nem lesz időm illetve lehetőségem elküldeni a tervezett csomagot, bárhogy is szeretném. Az sem teljesen tiszta, hogy a vámoláshoz milyen papírt kell kitölteni, illetve hol kell pontosan feltüntetni a csomag tartalmát és a vámtarifaszámokat. A következő napokban így biztos nem fogok ilyesmikkel foglalkozni, ennek ellenére most még ez egy ébresztő lehet azoknak, akik esetleg küldenének csomagot, csak nem tudják, hogyan és mikor.

18 hozzászólás »

Tanulópénz

Az itt eltöltött idő alatt ugyan a pénztárcám egyre vékonyabb lett, de rengeteg élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Még ha nehéz és többségében elég hervasztó is volt ez a pár hónap, most testileg-lelkileg sokkal jobban érzem magam, mint februárban, amikor elhatároztam, hogy nekiindulok.

Nem csak azért, mert sikerült változtatnom az életemen, hanem az ország maga annyi plusz dolgot adott, hogy azt hiszem, most egy jó darabig rendbe tett minden értelemben. Ezek a leckék azok, amikért elég nagy árat fizettem, de megérte, és kizárólag ezek miatt is megérte Ausztráliába jönnöm. Persze sok apróság van, de én mégis három dolgot szeretnék kiemelni, nekem az alábbiak voltak a legfontosabb tanulságok:

A legfontosabb dolgok az életben

Korábban nem volt problémám a mindennapi megélhetésemmel kapcsolatban, amit megkívántam, azt többségében meg is vehettem. Ez nem azt jelenti, hogy nagy lábon éltem volna, inkább csak tudatosan vásároltam, de azért vásároltam. Itt szembesültem (az elmúlt 5 évben) először azzal, hogy bizony nem engedhetek meg magamnak sok mindent. Az első hónapokban különösen megterhelő volt ez, de segített ráébreszteni, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Most már úgy gondolom, hogy ha van fedél az ember feje fölött, meg van mit ennie, az bár egyeseknek alap, igazából hatalmas áldás. Ha még ehhez van is egy-két olyan ember a környezetében, akitől kap egy pár jó szót vagy lelki támogatást, az nagyon sokat segíthet a nehéz helyzetekben. Ezek a dolgok, amiket egyébként észre se veszünk a mindennapokban, csak ha megérezzük a hiányát. Minden másra most már csak a vállamat rántom, nem tud felizgatni, ha nem jutok el fodrászhoz vagy ha nem vehetem meg azt, amit kinéztem már hónapok óta, mert amíg a fenti három kritérium adott, boldog vagyok. Lelkileg sokkal jobban érzem magam, hogy ezt megtanultam, nem mondom, hogy más ember lettem, de kicsit máshogy nézem a dolgokat, az biztos.

Nyugalom, a hosszú élet ritka!

Az Ausztráliáról közhelyként elterjedt „no worries” mondást én személy szerint megerősíthetem. Az eddigiek alapján megtanultam, hogy jobban helyén kezeljem a dolgokat, prioritást állítsak fel az „idegeskedésben”. Egyrészt, amin nem tudok változtatni, amiatt felesleges aggódni. Érdekes, hogy míg júniusban nem tudtam félretenni az aggódást, addig augusztus/szeptemberben már igen. Pedig a két hónapban körülbelül ugyanúgy álltam anyagilag, körülbelül ugyanolyan bizonytalanságban teltek a napjaim, de valahogy a köztes időszak, vagy csak az a plusz pár hónap itt tartózkodás kicsit megváltoztatott. Néha még rá csodálkozom, hogy az olyan apróságokat, amik Pesten bosszantottak volna, itt fel sem veszem. Gond nélkül elengedem, ha esetleg nekem jönnek a boltban, vagy a teherautó elfoglalja az egész járdát, mert ki akar fordulni az útra. És ha 5 percig tart neki kifordulni, akkor is elengedem, mert ő épp dolgozik, én meg nem sietek. Nem mindegy? Szóval az életet megtanultam egy kicsit lazábban venni, és ez sokat javított a közérzetemen. Nyugodtabban alszom, napközben hatékonyabb vagyok, és még egy kis testmozgáshoz is több kedvem van.

Néma gyereknek anyja se érti a szavát

A másik itt nagyon sulykolt általánosság a „speak up!”, vagyis hogy ne félj kimondani, ha valami böki a csőröd. Ez az élet sok területén igaz. Teljesen elfogadott a vásárlók körében, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem úgy lett hirdetve, akkor szóvá teszik. Nagyon érdekesen keveredik itt a kedvesség és a korrektség szerintem, mert ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember folyamatosan reklamál, hanem, hogy általában nagyon kedvesen megkérdezi, hogy hogy is van ez vagy az, mert nem így olvasta a hirdetésben. És ilyen esetben az eladó is korrektül utánanéz az információnak, és amennyiben helyes, természetesen a vásárló élhet a jogaival, és megkapja a hirdetés szerinti kondíciókat. De nem csak a vásárlásra igaz, hanem minden szolgáltatásra. Egyik héten például kértem egy netes ajánlatot valamilyen biztosításra. Visszahívtak telefonon, hogy mit szeretnék pontosan, mert megkapták az ajánlatkérésem. Elmondtam őszintén, hogy bocsi, én még csak érdeklődök, csak pár hónap múlva lesz esedékes a téma. Nagyon örültek ennek is, küldtek emailben tájékoztatókat, és kérték, ha kérdésem van, és aktuális lesz, keressem őket megint. De például a postán elvesztett és újra kiküldött törzsutas-kártyámról vagy a mobilszolgáltató ingyen keretéről is tudnék ódákat zengeni, de most nem teszem.

A speak up szabály itt számomra azt jelenti, hogy ha kedves, korrekt és őszinte vagy, akkor azt a társadalom nagyobbik része elfogadja és szereti. Nem tekintik kukacoskodásnak a kérdéseidet, sőt, minden segítséget megadnak, hogy jobb legyen neked. Ez az, amit máshol nem nagyon tapasztaltam, és ezt nagyon szeretem Ausztráliában.

Valami még részben kapcsolódik ehhez a témához, és az az önbecsülés illetve a jó értelemben vett büszkeség. A névjegyemre például a beosztáshoz a gépészmérnök megnevezés került. Ez Magyarországon – véleményem szerint – kicsit nevetséges lenne, de legalábbis fura. Nálunk az, hogy valaki mit tanult egyetemen, másodlagos, mert a pozíciója határozza meg, hogy ki az illető. Ezen kívül még mindig furcsa, amikor a főnökség úgy hivatkozik rám a telefonban, hogy igen, a gépészmérnökük, vagy az új gépészmérnök kolléga. Amikor a főnökséggel szóba került a névjegy, kicsit pironkodtam, hogy milyen már az, hogy az lesz ott, „Gépészmérnök”, nálunk az nem sokat jelent. Az egyikük teljesen kikelt magából, hogy legyek nagyon büszke rá, és igenis nagy dolog.

Nyilván remek mérnöknek lenni, félreértés ne essék, de valahogy sosem éreztem, hogy bármire is különösen büszkének kéne lennem, pláne nem a (valljuk be nem túl fényes leckekönyvem alapján) tanulmányaimra. Ez eddig nekem egy olyan dolog volt, amit az ember X év alatt letud, és akkor megvan a papír, és akkor az hozzásegíti ahhoz az álláshoz, ahol majd lesz „valaki”. Nos, itt nem így van. Itt nem érzem azt a kicsit lesajnáló hangnemet, hogy csak BSc diplomám van, itt nem próbálják állandóan azt sulykolni belém, hogy milyen béna vagyok, mert csak 2-es lett a mechanika szigóm. A való életben az iskolai kettesemmel igazi gépészeti problémákat oldok meg, és azt kell, hogy mondjam, nem is olyan rosszul.

Az elmúlt hónapokban kicsit megtanultam jobban megbecsülni magamat, és ezt az új ismerősöknek és barátoknak köszönhetem, mert nélkülük nem ment volna. Többek között emiatt (is) élvezet dolgozni menni minden reggel, mert tudom, hogy a nagyon kevés kudarc mellett (mely még a tapasztalatom hiányának tudható be) főként sikerélmények érnek majd, és a környezetem támogat benne, hogy jobban teljen a napom és vidámabban éljem az életem. Nem félek kérdezni, megemlíteni, ha baj van, vagy problémát látok, ugyanakkor sokkal jobban elviselem azt is, ha kritika ér. Már nem támadásnak veszem, a lelkemre meg főleg nem, könnyebb a kommunikáció a speak up jegyében 🙂

Persze állhatna még itt egy hosszú lista, ami mind más, és ami miatt megérte váltani, kezdve a környezettől és az egészséges életmódtól a közhangulaton át az életminőségig, de ezek mind további apróságok, amik csak színesítik a képet. Ha ezeket a pluszokat nem is nézem, akkor is a fenti három dolog annyira nagy hatással volt rám, hogy úgy érzem, megérte rááldozni az életem majd’ fél évét, hogy ezeket megtanuljam.

Bár olyan egyszerűen menne, hogy a leírtak alapján mindenki magáévá tehetné az említett leckéket, de sajnos azt hiszem, hogy amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja meg, addig nem tudja teljesen átérezni. De aztán az is lehet, hogy igaz a mondás: okos más kárán…

14 hozzászólás »

Hírek

Már többször akartam írni arról, hogy mennyire nem vagyok képben a magyarországi dolgokkal. Valahogy elmaradt, de a múltkori börtönszigetes bejegyzésnél megint ki akartam fejteni, aztán úgy gondoltam, megér egy külön posztot.

A helyzet az, hogy egy ideje nem olvasom a magyar híreket. Nem is egy hír, hanem egy blogbejegyzés tette rá a pontot az i-re, amikor elhatároztam, hogy inkább nem szomorítom magam ilyesmikkel. Lemaradtam valahol a sárgacsekk környékén, és anélkül, hogy bármilyen aktuálpolitikai témában állást foglalnék, egyszerűen úgy éreztem, hogy addig is, amit otthonról hallottam, csak elkeserített. Részben ezért inkább nem is olvasok most már semmilyen online hírportált.

Őszintén, korábban sosem értettem az embereket a “másik” oldalról. Úgy voltam vele, hogy hát magyar vagy, hogy lehet, hogy nem érdekel, hogy mi történik az országban? Még június tájékán is abszolút így voltam vele. Mert az ember hiába költözik egy másik országba, az identitása és a családja az anyaországához köti, hogy ne kötné le napi szinten az “otthoni” helyzet? A dolgok aztán szép lassan átalakultak, az egyik vonalon érzelmi alapon történt, az említett blogbejegyzés miatt, de  az első hetekben meg kellett erőltetnem magam, hogy reggelente első utam ne az origo-hoz vezessen.

A második hullámban már elkezdtem megfeledkezni az otthoni hírek olvasásáról. A mindennapi életemben annyira nem ezek kötnek már le, és igazából rám nincs is semmilyen hatással, hogy épp milyen adókat vezetnek be vagy törölnek el – legalábbis jóhiszeműen ezt hiszem, aztán ki tudja. Nem fizetek be csekkeket, nem büntet meg az ellenőr, nem kell követnem a benzin árakat, mert nincs kocsim és nem közlekedek Pesten. Azt hiszem, kicsit tulajdonképpen megkönnyíti az életem, hogy nem befolyásolják a mindennapjaim ezek az apróságok.

Most nemrég egy újabb szakaszba léptem ezzel kapcsolatban, amikor egy kicsit zavar az a kevés hír, ami eljut hozzám. Nem azért, mert azok egytől-egyig negatívak. Amikor történik valami közfelháborodást okozó dolog Magyarországon, a facebookon keresztül akaratlanul is szembesülök vele. Mivel nem élek ott, igyekszem nem véleményt nyilvánítani, de mégis néha előfordul, hogy valami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ha más nem, azért, hogy felhívjam azok figyelmét rá, akik szintén nem figyelik a magyar híreket. Elkeserít, hogy ehhez hasonló dolgok megtörténhetnek és meg is történnek az országban, és felelősségemnek érzem, hogy hangot emeljek ellene. (Nőként, mérnökként és emberként, a munkám és szaktudásom értékének ismeretében elítélem Varga István múlt heti beszédét.)

A történet másik fele persze, hogy ezzel együtt azért fokozatosan veszítem el a kapcsolatot az otthoni helyzettel. A barátaimmal szerencsére nem így van, velük igyekszem mindig képben lenni, ami azért nem egyszerű. Nagyon örülök, ha valaki ír egy emailt vagy üzenetet, hogy épp hol tart az élete, ez nagyon sokat jelent. Pár héttel ezelőtt volt egy osztálytalálkozónk, amin skype-on keresztül sikerül részt vennem. Nagyon megdöbbentő volt ráébredni, hogy már 5 hónapja vagyok itt, és ezalatt mennyi minden változott! Van olyan, aki már rég hazajött az Erasmusos félévéről, ahova csak készült, amikor utoljára személyesen találkoztunk. Van, aki már egy éve abbahagyta az egyik hobbiját, amit előtte évekig csinált. Érdekes észrevenni, hogy változnak az emberek és a frizurák a hónapok és évek alatt, figyelni messziről, hogy ki mennyire boldog az életében, nagy kihagyásoknál feltűnőek ezek a változások.

Mostanában (a kivételektől eltekintve) elmondhatom, hogy nekem a személyes hírek számítanak igazán. Az, hogy mi történik otthon azokkal, akiket szeretek, akikkel tartom a kapcsolatot. Természetesen ezek azok az emberek, akikkel szóba se kerül a sárgacsekk vagy bármi aktuális magyarországi téma, mert annyival több mindenről kell beszélnünk, hogy eszünkbe se jut. És szerintem ez jó. Talán erről ismerszik meg az igazi barát.

12 hozzászólás »

Az első napom

Tegnap sikeresen elbírálták végre a vízumkérelmünket, így délután már el is dőlt, hogy ma munkába állhatok. Még mielőtt ezt megtettem volna, azért online jelentkeztem az adóhivatal honlapján adószámért, ami sajna nem tudom, mikor érkezik majd meg, de elvileg maximum 28 nap. Enélkül elvileg nem kaphatok még fizetést, meg kell egyébként is adminisztratív okokból a munkáltatómnak, meg még csomó oka van, hogy kell, de lényeg, hogy letudva, majd valamikor megjön.

Szóval este egy szerény otthoni ünneplés  után (igyekeztem megosztani az örömöm azokkal, akik az elmúlt hónapokban messziről támogattak) felkészültem a mai napra, előkészítettem az egyenruhám. Én kifejezetten örültem az egyenruhának, mert van abban valami jópofa, ahogy egy szőke csaj beöltözik acélbetétes bakancsba meg munkásnadrágba. Persze praktikus okai is vannak a munkaruhának, például előfordulhatnak olyan körülmények, amikor jól jön a biztonsági tényező a bakancs orrában, vagy a környezet olyan koszos, hogy csak tönkretenné a kedvenc farmerem. És az ecetes olló nem a barátom.

Szóval ma reggel 8 órai kezdést beszéltünk meg, természetesen ott voltam előtte 10 perccel, nyilván hat lóval se lehetett volna visszatartani a korai kezdéstől. Az első nap a szokásos dolgokkal telt, adminisztráció, a céges dolgok áttekintése, munkavédelmi oktatás, és még ezernyi dolog, amivel próbáltam lépést tartani, jegyzetelni, megjegyezni, de azért nem hiszem, hogy mindent vissza tudnék most mondani. Egy kisebb feladatot is kaptam már mára, amit úgy érzem sikeresen meg is oldottam, az biztos, hogy tudásom legjavát adtam.

Este hazafelé végig vigyorogtam az utat hazáig, igazából már úgy kellett hazaküldeni, hogy talán menjek haza egy kicsit, majd holnap folytatjuk. Nagyon-nagyon boldog vagyok most, nagyon szeretem az új munkám, emberileg is és szakmailag is szerintem a legjobb helyre kerültem, remélem gyorsan belerázódok a szerepkörbe is, és jól kijövünk majd. Az biztos azért, hogy az első pár hónap nagy kihívás lesz, mert nem csak a munkába kell visszarázódnom így fél év után, hanem szakmailag is elég magas a léc, ráadásul ez az első munkaköröm, amit kizárólag angolul kell ellátnom. Az első pár hétben biztos nehéz lesz majd, ma észrevettem például, hogy délután már fáradtam, és néha majdnem magyarul válaszoltam egy-egy kérdésre.

Nem tudom, hogy hányan vannak még, akiknek ilyen jól sikerült az első napjuk a munkahelyükön, de én alig várom, hogy megint reggel legyen. Még egyelőre a lelkesedésem miatt eléggé lefáraszt azért a dolog, de majd igyekszem hírt adni az életem többi eseményéről is, amint van egy szusszanásnyi időm. De azért, ezt gondoltam érdemes megosztanom.

20 hozzászólás »

Helyi érték

Először is, egy nagy-nagy köszönöm mindenkinek, aki szavazott! A Goldenblog 2012 versenyén Nektek köszönhetően nagyon sikeresen szerepelt a blogom, az egyetlen olyan blog volt a kategóriában, mely idei indulása ellenére bejutott a közönség szavazás top 10-ébe. Ez alapján azt hiszem, jogosan kijelenthetem, hogy a Goldenblog 2012 Helyi.érték kategóriájának újonca a közönségszavazatok alapján hivatalosan is az Ausztráliába mentem…

Figyelemre méltó, hogy egy ilyen kicsi és új blog ennyire jól szerepelt, hiszen a többi blog sokkal nagyobb tapasztalattal és tartalommal rendelkezik, olvasótáboruk illetve facebook “rajongóik” pedig többezres létszámot tesznek ki. De mindez úgy látszik, nem jelent semmit, mert a lényeg igazából az, hogy mennyire aktívan támogatják az olvasók a kedvenc blogjukat. És ebben hatalmas hálával tartozom nektek, köszönöm!

Szeretném kiemelni többek között a magyarországi ismerősök és olvasók táborát, az ausztrál és új-zélandi magyar közösséget, illetve minden olyan magyart, aki a világ különböző pontjairól olvassa a soraimat, többek között az Angliába, Németországba és az Egyesült Államokba szakadt honfitársakat. Köszönöm nektek, nélkületek nem ment volna!

Örülök, hogy sikerült ennyi embert kicsit megmozgatni a versennyel, nekem mindennél többet jelent az, hogy Ti érdekesnek és élvezetesnek találjátok a blogom. Eleve emiatt neveztem (nyilván nem a nyeremény vezérelt), hogy kaphassak egy kis visszajelzést, hogy szeretitek-e, csináljam-e tovább, van-e rá érdeklődés. A verseny eredménye és a visszajelzéseitek alapján a válasz számomra IGEN. 🙂

Igyekszem a továbbiakban is valós és változatos képet nyújtani Ausztráliáról, a blog keretén belül nem csak az életembe engedek betekintést, hanem remélhetően hasznos információkkal is tudok szolgálni egyeseknek. De továbbra is csak akkor tudok fejlődni, ha nem csak a jót, a rosszat is szememre vetitek, mert ez a blog Tőletek él, Ti teszitek azzá, ami, én csak a szükséges eszköz vagyok. 😛 Remélem, sikerül értéket képviselnem, és ezáltal visszaadni abból az értékből, amit ti jelentetek nekem. Köszönöm!

5 hozzászólás »

Börtönsziget

Ugyan a magyar sajtót hónapok óta nem bújom, de a napokban eljutott hozzám több olyan cikk is, amiben az ausztrál bevándorlási politikát bírálja. Egy cikk annyira betette nálam a kaput, hogy úgy érzem, muszáj referálnom rá, mert nem tudom ugyan, mennyire érnek el ezek a hírek az otthon maradottakhoz, de mivel nem szeretném ha a fals kép alakulna ki Ausztráliáról, most leírom, szerintem mi is a helyzet.

A felháborodás abból indult ki, hogy az ausztrál kormány hogyan kezeli a menekültek helyzetét. Igyekszem nem állást foglalni, mert nem szívesen politizálok, pláne, hogy csak frissen érkeztem, meg egyébként is, itt is eléggé társadalommegosztó a téma. De csak hogy tiszta legyen, leírok néhány tényt, aztán mindenki eldöntheti magának, hogy melyik oldalt támogatja lélekben.

Ausztráliába ugye egyébként se egyszerű bejutni fizikailag sem, lévén, hogy szigetország. Egyszer olvastam egy nagyon vicces cikket arról, hogyan lehet kijutni Ausztráliába, nos, az igen érdekes megközelítése volt a témának, de a szarkazmusa miatt nyomott hagyott bennem. Sokan és sokféle környezetből igyekeznek ide eljutni, ez nem kérdés, évente több, mint 6 millió ember teszi a lábát ausztrál földre. Az sem titok, hogy valószínűleg jelentős részük nem csak nyaralni jön. Szeretnének maradni.

A bevándorlások mikéntjébe nem mennék bele, de lényeg, hogy így vagy úgy, sokan nagyon komoly összegeket, időt és energiát áldoznak arra, hogy itt élhessenek. Ez igaz a menekültekre is, akik szintén kifizetik a hajóutak árát, remélve, hogy Ausztráliában szebb, nyugodtabb, boldogabb életet élhetnek, mint korábbi otthonukban. A kormány mégis most úgy néz ki, visszatér korábbi politikájához, vagyis a menekültek egy átmeneti helyszínre kerülnek, amíg a bevándorlási szakemberek megítélik helyzetüket, vagyis, hogy jogosultak-e belépni és bevándorolni Ausztráliába, és ezzel akár állandi lakosi státuszt (PR) kapni, vagyis jogosulttá válni a szociális hálóra és Ausztrália minden előnyére.

Kép a Határátkelő blogról

A helyzet az, hogy szerintem az egész problémakör sokkal nagyobb és régebbi, mint hogy csak egy épp aktuálisan tárgyalt politikai helyzet alapján messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle, és ez alapján megítélni Ausztráliát vagy a kormányt. Ahhoz, hogy véleményt alkothasson valaki, szerintem igenis tisztába kéne lenni vele, hogy mi történt itt az elmúlt 20-30 évben bevándorlás ügyben, hogy viszonyulnak az itt élő emberek a témához, és egyáltalán, utána kéne nézni a tényeknek.

Vegyük például a számokat. Az MNO cikkje szerint jövőre már 20,000 menekültet fogadnak majd be az idei 13,750-hez képest, hogy ezzel próbálják az illegális embercsempészetet és a borzalmas körülményeket háttérbe szorítani. Csak megjegyezném, hogy ehhez képest az olyan emberekből, mint én, akik tavaly 457-es vízumot kaptak, tehát szakképzett ideiglenes munkavállalók, tavaly 5240 volt. A szakképzett bevándorlók, akik rögtön PR-t kaptak a többéves vízumügyintézés után, az előző évben 71,819-en voltak. De ha a tanulókat nézzük, akik szintén dolgozhatnak ideiglenesen/részmunkaidőben, tavaly 280,000 fő kapott kb. vízumot. Ezekből kb. 150 000-en felsőoktatás illetve posztgrad képzés keretén belül, ami évente több tízezer dollárjukba kerül, a megélhetésről nem is beszélve. És, hogy felsőoktatásban illetve szakképzésben részesülnek, és, hogy dolgoznak.

Na most lehet elmélkedni, hogy melyik sok, melyik kevés, de nyilván felmerül a kérdés, hogy vajon a menekültek esetében lehet-e vagy kell-e figyelembe venni, hogy milyen szinten tudnak hasznosan beilleszkedni az új ország társadalmába. Szempont lehet-e a befogadásuknál, hogy mondjuk beszélnek-e angolul? Tudnak-e vagy akarnak-e dolgozni? Ha igen, van-e valami szakmájuk, amire mondjuk szüksége van Ausztráliának?

Nyilván nem egyszerű a téma, és nyilván nem lehet ezt egy bejegyzésben megfejteni, de az remélem látható, hogy több háttérinfóval azért árnyaltabb a kép. Az, hogy ki milyen módon, illetve mennyi áldozat árán kerül az országba, nagyon eltérő. És természetesen sem az ausztrálok, sem a kormány nem szeretné, ha egyesek kihasználnák a rendszert, és csak a jobb életkörülmények miatt letelepednének, és teljes mértékben a kellemesebb szociális hálóra bíznák csak magukat, anélkül, hogy ténylegesen hozzájárulnának Ausztrália szinten tartásához és fejlődéséhez. Mások meg azt mondják, hogy a menekülteket igenis alapvető emberi jogaik révén minden támogatás megilleti, hiszen borzalmas körülményekből jönnek, és már csak humanitárius okokból is szorgalmazni kell a nehéz sorsú bevándorlók körülményeinek javítását.

Mindenki döntse el maga, hogy a leírtak alapján hol foglal állást. De arra kérném minden olvasómat, hogy ezek után, ha Ausztráliáról olvas vagy hall  a magyar sajtóban, és megütközik valamin, először inkább kicsit nézzen utána a dolgok valóságtartalmának, mielőtt ítélkezne. Az élet nem fekete vagy fehér, annak ellenére, hogy a média sajnos igyekszik így feltüntetni. Legyetek okosabbak náluk, és nézzetek a hírek mögé!

20 hozzászólás »

Apa, kezdődik!

Szombaton hivatalosan is elkezdődött a tavasz. Kivételesen az időjárás is alkalmazkodott a naptári kötelességéhez, a kellemes napsütést vasárnap Apák napján az ausztrál családok is kihasználták és sokan kimozdultak egy kis sétára.

A tavaszról csak annyit, hogy végre pár napja folyamatosan süt a nap, az idő fokozatosan melegszik, kellemes 18-20°C van. Nagyon kellett már ez a napfény, így minden kicsit más, az ember jobban viseli az egyéb kellemetlenségeket az életében. Kicsit reményt ad a jó idő, hogy hamarosan minden rendeződik. Szóval én személy szerint nagyon örülök neki, már nagyon itt volt az ideje.

Hétvégén én is kiruccantam egy kicsit, tettem egy kis sétát a Circular Quay környékén, jó volt látni a sok családot, érdekes is volt látni, ki hogyan ünnepel. Tömeg az volt rendesen, főleg hogy családi programokat is szerveztek itt bőven. Sokan indultak valamelyik környékbeli helyre hajóval, akár a Cockatoo Islandre, gondolom páran Manlybe is átruccantak. Mindent összevéve, nagyon jó kis hétvége volt, tökéletes idő és alkalom egy kis családi programra, lőttem is pár képet, remélem átadják a hangulatot.

Tömeg és lufik

A nap, amikor apunak jár a fagyi

Hétfőn kipihentem a hétvégét, igazából reméltem, hogy beszámolhatok valami újdonságról, de sajnos nem így történt. Tegnap volt egyébként a napja, hogy egy hónapja beadtuk a papírokat az immihez.

Az ügy úgy áll, hogy augusztus 3-án beadtuk, 8-án extra dokumentumokat kértek, amiket szintén csatolt az ügynök, és azóta semmi. Se az, hogy megkapták, se az, hogy kell-e még valami, semmi. Az ügyintéző, Mr L nem sieti el a dolgot, és a kedves, udvarias noszogatásra sem reagál hetek óta. Így még egy ideig marad az itthoni malmozás, remélhetőleg most már tényleg minél előbb elkezdhetek dolgozni.

Legalább az idő jó, és a környékre ki tudok kicsit mozdulni süttetni a hasam. Annyira fura, hogy ezzel szemben a világ túloldalán most kezdődött az iskola és az ősz. De hát ez van.

2 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: