Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kulturális különbségek 1.

Sok időbe telik, míg az ember hozzászokik az itteni illemszabályokhoz, vagy egyáltalán elkezdenek feltűnni azok a különbségek, amik mások, mint az eddig megszokott. Igyekeztem összeszedni egy csokorra valót, bár biztos kimarad valami, órákon át tudnék mesélni róla.

Kezdjük a társas kapcsolatokkal. Az ausztrálok szerintem rendkívül nyitott és szociális lények, aminek én csak az előnyét élveztem. Elég befogadóak, de ehhez tartanunk kell magunkat egy-két alap dologhoz. Ha új embert ismerünk meg, az a bizonyos small talk kicsit részletesebb, mint amit a magyar környezetben megszokhattam. Alapvetően kíváncsiak is a másik életére, illetve minden egyes részlettel, amit megtudnak a másikról, könnyebben helyezik el az illetőt az ismert társadalmi rendszerükben. Mivel az itteni kereseti viszonyok mások, az Európában megszokott státuszszimbólum rendszer is máshogy alakul. Itt a társadalomban elfoglalt helyet – eddigi tapasztalataim alapján – az befolyásolja, hogy mi a munkád és hol laksz. Ez a kettő persze egyenes összefüggésbe hozható a keresettel, ami egy beszélgetés során szinte soha nem merül fel konkrétan, de azért mindenki tudja, hogy mi merre hány méter.

Ha egy ausztrál társasággal szeretnénk barátkozni bevándorlóként, az esetek nagy részében kell egy kapu, egy közös ismerős, aki bevezet a társaságba. Ha egy ilyen emberen keresztül csatlakozunk a társasághoz, akkor nyitottak és érdeklődőek, más módon elég nehézkes az érintkezés. Érdemes hasonlóan nyitottnak és érdeklődőnek mutatkozni, nagyon odafigyelni a problémáikra és gyakran hozzászólni a beszélgetésekhez. Szerintem sokkal jobban igénylik a visszaigazolást egy társalgás során, mint mondjuk a magyarok, akik akár 20-30 percen keresztül is szívesen beszélnek magukról, anélkül, hogy bármilyen visszacsatolást várnának. És ezt nem negatívumként mondom, én is szeretem, ha elmesélhetek egy jó kis sztorit egy barátomnak, anélkül, hogy félbeszakítana.

Nekem kicsit nehéz még megítélni, hogy egy társaságon belül mely tagok állnak közelebb egymáshoz, és kik azok, akik csak haverok. A barátok egymás között nagyon fesztelenül viselkednek, kicsit lazábbak szerintem a non-verbális kommunikációban a magyaroknál. A testbeszédük nyíltabb, és emiatt könnyebben értelmezhető, mint mondjuk a zártabb kultúrák esetén. A szerelmes párok relatíve nem gyakran érintkeznek társaságban, maximum kézfogás jellemző, vagy egy ölelés, aki esetleg ennél többet tesz, az vagy a párját, vagy a társaságot hozza zavarba. Kicsit máshol húzódik náluk az ízlésesség határa, nem mondanám, hogy prűdek, de az biztos, hogy eléggé zavarba jönnének egy pesti szórakozóhelyen az éjszakában. A lányok legalábbis.

Ha már érintkezés, a legtöbb első találkozásnál megszokott a kézfogás, mind baráti, mind üzleti esetben. Baráti találkozás során a lányok egy puszival köszönnek a bal oldalon, elköszönésnél szintén jár a puszi, ha olyan a kapcsolat az illetővel. Kicsit közelibb kapcsolat esetén mellé még dukál egy ölelés is, ami aztán nekem nagyon furcsa, lévén szerintem nem vagyunk ölelkezős nép, kb. egy kezemen meg tudom számolni, hányszor öleltem meg valakit, aki nem a párom volt.

A baráti társaságok esetén nem szabad meglepődni, ha a banda kicsit lassabban mozdul mint a magyar társaságunk. Mivel mindenki nagyon toleráns, mindenkinek minden megfelel, ezért ritka, hogy valaki megmondja a csapatnak, hogy oké, akkor most ide megyünk és hajrá. Ez egy kicsit fejetlenségnek tűnhet, és különösen vicces tud lenni, amikor egy magyar bevándorló mondja meg az őslakos ozzi csapatnak, hogy akkor hova is kéne menni vacsizni Sydneyben, de hát az élet már csak ilyen.

Ami az étkezést illeti, ne számítsunk rá, hogy ugyanolyan európai normák szerint nevelték őket, mint minket. Tisztelik és értékelik a jól neveltséget, de az ő életükben az ilyen formaságok hátrébb szerepelnek a prioritási listán. Szívesen megosztják viszont az ételüket egy kóstoló erejéig, élvezik a finom életeket és nem sajnálják rá az időt és pénzt, hogy néha napján különlegesebb ételeket fogyasszanak. Ami érdekes, hogy például míg nálunk egy egyszerű tószt a koccintás előtt nem nagy csoda (egy mondat arról, hogy mire is iszunk), ebben ők elég ügyetlenek, nincs benne gyakorlatuk.

Vannak olyan apróságok is, amiket mi máshogy használunk, és itt egyszerűen nem az van, ami Magyarországon. Például a telefonhívásoknál rögtön a tárgyra térnek, ahelyett, hogy köszönnének, bemutatkoznának, és aztán mondanák, ahogy legalábbis anyukám tanította nekem. Itt egyszerűen nem így van, és ezt el kell fogadni. Vagy ilyen a tüsszentés is, amire magyarként azt mondom, egészségedre. Itt a tüsszentő elnézést kér, és a többiek hallgatnak. Jó pár hónap volt, míg leszoktam róla, hogy az ausztrálok egészségét emlegessem ha tüsszentenek.

Még temérdek dologról szeretnék írni, de témájában azok már máshova köthetőek, úgyhogy talán inkább egy következő posztban folytatom. Persze csak ha van rá igény 🙂 Lesz még szó a kommunikációról, a közlekedésről, az üzleti kapcsolatokról,  a hobbikról és értékrendről… Hú, azt hiszem szorgos napok várnak rám.

13 hozzászólás »

NMA

A héten volt szerencsém a canberrai Nemzeti Múzeumba látogatni, és ismét rácsodálkozhattam valamire, ezt gondoltam megosztani most. Az NMA, vagyis National Museum of Australia egy elég friss múzeum, csupán 2001-ben nyitotta meg kapuit, de sok mindennek köszönhetően mára elég nívós színvonalat képvisel itt Ausztráliában.

Az épület maga már megér egy misét, hiszen nagyon modern, szerintem belülről kifejezetten szép, de engem mindig vonzottak a modern, geometriai alakzatokból kiinduló épületek. A főépület előcsarnokában most új kiállítást nyitottak, és a képen látható hatalmas tér már tele van csomó érdekes dologgal, repülőkkel, egy lovas kocsival, gőzgéppel és egy régi Citroen is díszeleg itt.

A főépület nagyon különös alakú, belülről nem derül ugyan ki, de valójában két 8-as fonódik egymásba, amolyan alul felül fonódós módon. Remek tér, különleges fényekkel és egészen egyedi atmoszférával. Ha valaki Canberrába jár, a Parlament és a War Memorial mellett ezt is érdemes megnézni, mert tényleg lenyűgöző.

A múzeum intézménye pedig egy társadalomtörténeti gyűjtemény köré épül fel. Van itt minden, amit az elmúlt kb. 2-300 évben fel tudtak halmozni, közlekedési eszközök, szép- és iparművészeti tárgyak, használati tárgyak, és minden egyéb apróság. A múzeum vezetősége véleményem szerint nagyon kreatívan gazdálkodik azzal a kis szelet történelemmel, ami Ausztráliának adatott, a héten két kiállítás is megnyitotta kapuit. Az egyik az előcsarnokban található Big Things, ami nevéhez méltóan nagy tárgyakat takar, ezek a már korábban említett közlekedési eszközök. Ezen kívül, a világon valószínűleg elsőként rendeznek kiállítást a restaurálási munkálatokról. A kiállítás, mely a Museum Workshop nevet viseli, bemutatja a restaurálás minden csínját-bínját, és még azokkal a különleges személyekkel is találkozhatnak a látogatók, akik ezt a munkát végzik. Nagyon érdekes kiállítás, ajánlom bárkinek, aki a következő három hónapban Canberrában jár.

Hozzászólás »

Az Üveghegyen is túl

Ausztrália bizony messze van. Néha azért megrökönyödöm rajta, amikor erre páran rácsodálkoznak. Itt máskor vannak az évszakok és a napszakok is pont ellentétesen alakulnak, ezért nem ritkán kapok olyan visszajelzéseket, hogy ja, tényleg, nálatok most este van. Vagy ja tényleg, nálatok most jön a tavasz! De jó neked!

Nos, azért nem eszik olyan forrón a kását, például az nem sokaknak jut eszébe, hogy már október van, és még nem volt idén se tavaszom, se nyaram, szóval az első igazán jó időt, mint amilyen most jön, vagy már van, azt utoljára majdnem másfél éve éreztem. A sydney-i időjárással kapcsolatban is eddig kicsit téveszmében éltem, valahogy azt hittem, hogy itt milyen meleg van állandóan, aztán télen igenis volt, amikor fáztam. Két-három hete pl. havazott NSW-ben, ezt elvileg az origo is megírta, csak azt felejtették ki a történetből, hogy 1000 m magasan, a hegyekben. De mindegy is, nem olyan lényeges.

Azért az meglepett, amikor a lakótársam tegnap említtette, hogy jégeső volt a városban, ami azért itt se gyakori, de néha előfordul. Kicsit elcsodálkoztam, hogy itt, Sydneyben, jégeső? Igen, mondta, nem túl gyakori, de azért jó párszor előfordult már. Szóval az általános “ez tuti egy mediterrán hely” megítélésből kezd formálódni a véleményem egy “óceáni, kicsit kontinentális beütésű” időjárású véleménnyé. Ami rendben van, ehhez kell, hogy az ember sok időt töltsön itt. De elvileg idén forró nyarunk lesz, és egy barátom szerint még egy hónap és mehetünk fürdeni.

A távolság másik velejárója az időzónák eltérése, ami még mindig meglep egyeseket. Tudom, hogy ha belegondolnak, akkor ők is rájönnek, hogy mikor mennyi az idő, csak egyszerűen sokaknak nem jut eszébe elsőre. Érdekes, hogy én hozzászoktam, hogy tudom, mikor mennyi idő van Budapesten, a sok hónapnyi kommunikáció és a netes szféra kapcsán. De egy pár hónapja volt ebből egy kisebb afférom, mert az illető azonnali választ várt volna a kérdésére, csak arra nem jött rá, hogy itt hajnali 3-4 óra volt, egy hétköznap, én meg álmomban ha akartam se tudtam volna kitalálni, hogy mit szeretne.

Valahogy mégis, igazán nekem az furcsa, ahogy különbözőképp viszonyulunk ehhez a távolsághoz. Nekem valahogy nem tűnik olyan messzinek Magyarország, persze ésszel tudom, hogy kb. pont a világ másik fele, de az internet, az ismerősökkel való napi kapcsolat, a hírek, a blogok, a facebook valahogy mind összeköt mindennel, amit ott hagytam. Ha azt nézem, hogy emellett például 2-3 órát töltök hétvégén utazással, hogy egy barátommal találkozzak, akkor igazából a korábbi kényelmes életem tűnik kicsit furcsának. Persze Pesten is volt, hogy ingáztam, és reggel egy órát ültem a dugóban, de mégis, ott valahogy kisebb távolságnak tűnt az egész. Nem tudom biztosan, hogy ezt csak beképzelem magamnak, vagy valóban így van, de gyanítom, hogy Pesten nem tettem meg 40-50 km-t (oda-vissza) egy találkozó kedvéért.

Nem csoda ezek után, hogy sokan eléggé elszigetelődnek a várostól és a városi élettől itt Ausztráliában illetve Sydneyben. A külvárosokban sok minden szebb és jobb, mint a belvárosban, például a tengerpart, a strandok, a kis boltok, fesztiválok, vásárok, és még az árak is alacsonyabbak lehetnek. Ha meg valami intézni valójuk van, egy-két óra alatt fent vannak a Cityben, így igazából állandóan úgy tudnak élni, mintha nyaralnának. Kell ennél több? Pont mint a mesében.

Jánosházy János-László fotója

7 hozzászólás »

Kérdezz-felelek fél év után

Marietta ihlette a mostani posztot, gondoltam én is nekiülök, és anélkül, hogy először elolvasnám az ő válaszaikat, megválaszolom a legjellemzőbb kérdéseket, amiket összegyűjtött a Határátkelő blogon született kommentek alapján. Érdekes lesz átolvasni utána, hogy mi az, ami eltér a kettőnk álláspontjában, mindketten majdnem ugyanannyi ideje élünk Ausztráliában, de más módon és máshova kerültünk, ezért szerintem lesznek apró különbségek. Jöjjenek tehát a legáltalánosabb kérdések és a válaszok:

Miért mentél el Magyarországról? És miért pont oda, ahol vagy?

Sok minden közrejátszott mind a magánéletemben, mind a munkámban, amiért egy februári napon megszületett a döntés, hogy most vagy soha, ideje belevágni a külföldi kalandba. Kalandnak indult, ezért is jöttem turistavízummal, szerencsét szerettem volna próbálni, kipróbálni magam más országban, más környezetben, hogy kiderüljön, milyen fából is faragtak. Azt hiszem, ha egy okot kéne mondanom, akkor ez lenne az, de persze sok apróság volt, és igen, egy kicsit az országból is ki akartam szabadulni, de nem azért, mert nekem ott olyan rossz lett volna, sőt.

Az országválasztás pedig egyértelműen nyelvi döntés volt, angolul beszélek a legjobban, szívesen mentem volna spanyol nyelvterületre is, de a szakmám miatt egy angol nyelvterület biztosabb választásnak tűnt. A listán szereplő országokból Ausztrália maradt fenn a rostán, miután átnéztem a piaci lehetőségeket és a bevándorlási ügymeneteket. Ez tűnt a legoptimálisabbnak, még ha messze is van Magyarországról. (Anglia személyes okok miatt meg sem fordult a fejemben.)

Szóval otthon is jól éltél, tehát nem okozott anyagi nehézséget ez a “kaland”?

Otthon azt mondhatom, hogy valamivel a nagy átlag felett éltem, köszönhetően a családi háttérnek, a munkának és az áldozatoknak, amiket az életszínvonal fenntartásáért hoztam. Ez tette lehetővé, hogy az évek alatt összegyűjtött pénzemből eljöjjek Ausztráliába és szerencsét próbáljak. Bár az anyagi nehézségekről nem nagyon írtam, az itteni árakról és megélhetésről annál többet, és ha valaki csak kicsit is belegondol ebbe, könnyen összerakja, hogy az elmúlt hónapok nagy anyagi nehézséget jelentettek nekem. Fél évig nem dolgozni, nem keresni semmit, még Magyarországon se leányálom, de legalább ott a család és a barátok, akikhez fordulhat az ember, ha nincs fedél a feje fölött. Itt mindent egyedül kell megoldani, és egy kb. 8-szor drágább országban élni a magyar forint alapú gyűjtögetésből nem könnyű.

Van már munkád? Hogyan találtad?

Igen, dolgozom, most már másfél hónapja. A szakmámban sikerült elhelyezkedni, mérnökként dolgozom egy külvárosi cégnél, és teljesen elégedett vagyok vele. A munkakereséshez elsősorban a Gerilla Önéletrajzi módszereket használtam, ez szemléletformáló volt nekem, még Magyarországon rendeltem meg a csomagot decemberben, amikor már váltani akartam. A keresés sok energiát vett igénybe, végülis kifizetődött, mert a szálak egy idő után összeértek, és a mostani munkáltatóm megtalált az ajánlatával. Tehát a mostani állásomat nem én találtam, hanem az talált meg engem.

Takarítottál, meg mosogattál is, vagy egyből a szakmádban helyezkedtél el?

Nem vállaltam semmilyen munkát, ameddig a vízumom nem tette ezt lehetővé. Nem akartam kockáztatni a kitoloncolás lehetőségét, vagy hogy a szakmában esetleg híre menjen, hogy mit csináltam. Nem a munkát szégyellem, hanem a törvényszegést. Kicsi a világ, sosem tudhatja az ember, hogy egyszer később évek múlva mit vetnek a szemére. Igyekszem úgy élni, hogy később soha semmit ne kelljen megbánnom vagy szégyellnem.

Van honvágyatok? Hiányzik a Túró Rudi?

Honvágyam a szó klasszikus értelmében nincs, nem hiányzik Magyarország. A barátok, a család, ők néha hiányoznak, ezek eléggé pillanatnyi dolgok a mindennapok során, de tény, hogy egy kicsi hiányérzetem van. Tök egyedül a világ végén sosem lesz olyan, mint amikor az ember a párjával vág neki. De vannak új barátaim, kezdek beilleszkedni, bár épp az itteni életem kezd egy kicsit túl sok időt elvenni az otthoniaktól. Ettől függetlenül azért tartjuk a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal, van, akikkel pár naponta, van akikkel hetente, vagy legalább pár hetente beszélek vagy levelezek. Az internet világában azért már eléggé naprakész tud maradni az ember, ha akar.

A Túró Rudi egyáltalán nem hiányzik, de azért belakok majd belőle ha hazamegyek. Majdnem minden kapható itt, ami Magyarországon, és még annyi minden más, ami viszont Magyarországon nem. Egy csomó olyan dolgot élvezhetek itt, amihez régen az ára, az elérhetősége illetve a szezon miatt korlátozottan lehetett hozzáférni. Az, hogy itt egész évben van eper, hogy új gyümölcsöket ismerek meg, sok olyan apróság, ami miatt még kevésbé hiányzik a Túró Rudi. Nem minden a Túró Rudi, a világ sokkal színesebb a piros pöttyöknél.

Mennyit keresel?

Ezt nem illik megkérdezni, ugyanúgy, ahogy a barátodtól vagy a kollégádtól se kérdezed meg. Főleg azért se lenne értelme válaszolni, mert az összeget forintosítva úgyse érti meg az, aki nem ismeri a helyi viszonyok megélhetési költségeit meg a helyi kereseti viszonyokat. Az itt élőknek általában megválaszolom, de ők meg nem szokták kérdezni. Tudják maguktól is. 🙂

Ahelyett, hogy otthon maradtál volna és aktívan részt vállaltál volna Magyarország felvirágoztatásában  nem szégyenled magad, amiért elhúztál külföldre?

Röviden: nem. Ó, akik ismernek, tudják, mennyi energiát fektettem bele, hogy a szakmámban felvirágoztassam Magyarországot, de nem nagyon jutottam vele sokra. Talán az ország még nem tart ott. Más részről pedig, úgy gondolom, hogy a szüleim eleget adóztak, csak egy gyereket vállaltak, és a taníttatásom költségeit fedezték az ő adóik. Ők mindig arra tanítottak, hogy ha tudom, csináljam azt, amit szeretnék, mert boldog felnőttet akartak belőlem nevelni. Most boldog vagyok, és inkább a szüleimet és a szeretteimet szeretném szintén boldoggá tenni, semmint az egész nagy Magyarországot. Szimplán azért, mert ők többet tettek értem, mint az ország bármilyen szociális hálója. (Csak egy példa: megtanultam volna szerintetek jól angolul, ha a szüleim nem küldenek ki Amerikába nyelvet tanulni? Szerintem nem.)

Megtaláltad a számításodat?

Azt kell hogy mondjam, hogy igen. A változás bejött, szükségem volt rá, és örülök, hogy megléptem ezt a lépést. Anyagilag még mindig nem ott vagyok, ahol egy éve voltam mondjuk, (már itteni viszonyokat nézve), de nagyon sokat tanultam az elmúlt fél évben, és már nem hiszem, hogy a pénz lenne a legfontosabb az életben. Oké, eddig se hittem, de kicsit anyagiasabb voltam szerintem. Jól érzem magam a bőrömben, boldog vagyok a munkahelyemen, kellemes környezetben töltöm a szabadidőm és a társas kapcsolataim is más színvonalúak. Egyértelműen jobb most az életem, mint 8 hónapja.

Ha érdekel, hogyan válaszolt Marietta ugyanezekre a kérdésekre, aki Adelaide-ben él a párjával, kattints ide!

 

9 hozzászólás »

A-ból B-be Sydneyben

A helyi tömegközlekedés nem csak, hogy másabb, mint a budapesti, de még kerületenként és társaságonként is hatalmas különbségek vannak. A BKV-val ellentétben ugyanis, talán Sydney mérete miatt, nem egy társaság üzemelteti a szolgáltatást, hanem több társaság karöltve. Általában elmondható, hogy az egyes társaságok elég ügyesen hangolják össze a járataikat, ezert nem is tűnt fel az első hetekben, hogy ennyire komplex lenne a rendszer, bár azért a különböző színű és típusú buszok gyanúsak voltak.

Sydneyben három fajta tömegközlekedési eszköz elérhető, a villamos, vagyis light rail, a busz, és a vonat. A vonat érdekes módon nem csak egyértelműen vonat funkciót lát el, hanem egyben metró és HÉV is, tehát közlekedik a belvárosban a föld alatt nagy járatsűrűséggel és sok, egymáshoz közeli megállóval, valamint az egyes suburbökbe is jár a belvárosból kicsit ritkábban, és itt mar a megállók közötti távolságok is nagyobbak. Természetesen a központi pályaudvarral pedig indulnak vonatok 50-100 km-re is, úgymond vidékre, de ha a megfelelő vonatvonalon lakunk, ezeket elcsíphetjük anélkül is, hogy be kéne jönnünk a varosba. Az egyes vonatvonalak sugárirányban találkoznak a belvárosban  a Central Station-ön vagy a Town Hall-nál, de bizonyos esetekben egy külsőbb állomáson is átszállhatunk egyik vonalról a másikra.

A buszok ezzel ellentétben kicsit bonyolultabban működnek  ezek biztosítják ugyanis azon területek lefedettséget, ahol jellemzően nincs vonatállomás 1-2 km-es körzeten belül. Ha az ember egy ilyen helyet szeretne elérni a belvárosból  általában a következőt kell tennie: felül egy vonatra a Centralnál, elvonatozik egy nagyobb állomáshoz  ami a kinézett hely 3-5 km-es körzetén belül van, és onnan szinte biztosan (99%) talál olyan buszt, ami leteszi a célállomástól max. 10/15 percnyi sétára.  Ha pedig szomszédos kerületek között kell közlekednie ahol a vonatvonalak nem találkoznak úgy (lévén sugaras elrendezésűek), akkor két busszal általában elég jól elérhető az állomás, az átszállás pedig ismét az említett nagyobb vonatállomáson történik.

A bejegyzés apropója pedig, hogy leven, hogy tavasz van, újra elkezdődtek a vonatfelújítási munkalatok a varosban. Nem tudom, itt a tél miért jelent gondot, de hát végülis ők tudjak, mindenesetre legalább hétvégére időzítik őket. Így is minden hétvégére jut valami munkalat, amikor egy vagy több vonatvonal nem közlekedik részlegesen vagy teljes hosszában. Lehet, hogy otthon teljesen ki lennek akadva, ha a 3-as metró egy egész hétvégén nem járna  itt azonban eleg jol megoldjak ezt a problémát és emiatt egyáltalán nem frusztráló, bar tény, hogy egy kicsit kellemetlen.

Két hete a lakhelyemhez közeli vonatvonal egész hosszan végeztek a munkalatokat, vagyis egyáltalán nem járt  Ráadásul az eső is esett, így kicsit szorongva buszoztam az állomásra, hogy most hogy is jutok be akkor a városba. Szerencsére semmi okom nem volt az aggodalomra, ugyanis nagyon jól megoldotta a társaság a logisztikát. A dolog ott kezdődik, hogy mindenkit nagyon részletesen és segítőkészen tájékoztatnak a helyzetről, és hogy milyen megoldásokat választhat az utazó helyette. Minden érintett állomáson van legalább egy, de inkább több, nagy sárga tábla, ami a vonatpótló buszhoz (train bus) navigál, ezek opciónként eltérnek. Vannak általában expressz buszok a nagy állomásokra, limited stop jelzésűek melyek nem minden helyen állnak meg, és persze vannak a minden egyes kis megállóra kitérők is. A buszokat olyan ügyesen keverik, hogy elég jó járatsűrűséggel könnyen és a fennakadáshoz képest gyorsan elérhető a kívánt állomás.

Ha ez nem lenne elég minden állomáson van legalább egy, állomás méretétől függően több láthatósági mellényt viselő ember, aki csak azért van ott, hogy útbaigazítsa azokat, akik a) vagy nem tudnak olvasni, b) vagy nem tudjak értelmezni a totál logikus táblákat, c) szimplán lusták vagy nagyon sietnek (Hétvégén. Itt Ausztráliában .. ugyan mar.). Az elso kettoben lehet valami, mert az angolul beszélő és író-olvasó emberek aranya itt Sydneyben, hat, szerintem kisebb, mint elsore gondolna az ember. Szóval ezek a nagyon kedves sárga ruhás segítők hatalmas türelemmel és elég jól szervezetten igyekeznek minden nehézségtől megszabadítani az utazót, ami pláne jó érzés.

A rossz idő miatti aggodalmam pedig szintén felesleges volt, hiszen a cityrail gondolt erre is, a megállókba sátrakat állítottak fel, hogy legyen mi alá beállni, ha eleredne az eső.

3 hozzászólás »

Blakehurst

Már pár hete Blakehurstben lakom, de eddig nem volt rá érkezésem, hogy felfedezzem a környéket. A hétvégén erre is sort kerítettem, és ismét sikerült rádöbbennem, hogy milyen jó döntés volt az a szombat esti hirtelen döntés.

Blakehurst egy olyan környék, ami korábban szerepelt is a terveim között, mint lehetséges állomás. Közel van a St. George folyó, ami szerintem elég szép és ad egy különleges hangulatot a helynek. A levegő is kicsit más, mint a szárazföldhöz közelebb, lényegében szinte állandóan nyitva tartjuk a teraszajtót, mert olyan kellemes a levegő. Persze lassan ehhez lehet, hogy túl meleg lesz, de szerintem errefelé akkor sem lesz túl nagy hőség a víz közelsége miatt.

Szóval visszatérve Blakehurstre és környékére, a külváros Hurstville-hez van közel, ez a legközelebbi vonatállomás is. Míg Hurstville eléggé bevándorló központú, addig Blakehurstben kevés ázsiait láttam (eddig), főként inkább fiatalok és családok jönnek ide lakni. Ehhez mérten nagyon nyugis környék, nem sok minden történik szerintem errefelé. Ami nem baj, sőt, kellemes, mert a madarak csiripelnek, a közlekedés zaja nem zavaró, és egy remek környezet a pihenésre.

Érdekes, hogy ehhez mérten szívesen választják a környéket idősebbek is, van is egy nyugdíjas otthon tőlem pár utcányira, pont a folyóparton egy hatalmas park mellett. A parkban ma 15-20 nyugdíjast láttam piknikezni, láthatóan nagyon élvezték a traccspartit. Persze a Carrs Bush parkban nem csak nyugdíjasok, hanem fiatal családok is időztek, van itt is játszótér, BBQ lehetőség, kis homokos partrész a gyerekeknek és minden egyéb lehetőség, ami egy itteni parkban alapfelszereltség.

Ez a park, a Todd parkkal megtoldva, ami egy nagy füves rét (valószínűleg sport célra), pont ott található, ahol két nagy út, a Princes Highway és a King George Road találkozik. Emiatt is jó Blakehurst, mert kocsival nagyon jó a közlekedése, két ilyen nagy út mentén lakni szerencsés, és ha kicsit beljebb lakik az ember, a dombos táj miatt nem is hallja az autók zaját. Vannak is szép házak bőven, gyönyörűek tényleg, de ami érdekes, hogy a csodavillák előtt nem méregdrága autók, hanem középkategóriások állnak. Szerintem ez elég sokat elmond az itt élőkről, akiknek valószínűleg fontos, hogy kellemes környéken éljenek, de nem adnak annyira a külsőségekre, mint elsőre gondolná az ember. Bár, ki tudja.

Ha van egy kis hátránya a helynek, az ugyanaz, mint ami az előnye is. Ugye bár kocsival jó a közlekedés, tömegközlekedéssel annyira nem jó, bár nekem ideális. A helyi busz reggel 10 percenként jár Hurstville-be, 5 perc alatt oda is ér. Itt lehet intézni az ügyeket és a bevásárlást, közelebb nincs olyan lehetőség, ami gyalog kényelmes lenne. A legközelebbi bevásárlási lehetőség ugyanis 15 perc gyalog, és ráadásul drágább is, mint Hurstvilleben a Coles. Kávézók annyira nincsenek, nem úgy, mint anno Mortdale-ben. Mivel a legtöbb ember itt kocsival jár, hétvégén az üzletek nem nagyon vannak nyitva, bár azért találni egy-két helyet, ahol el lehet csípni a tulajt.

Egyébként most én is egy családi házban lakom, egy ozzi és egy kiwi lánnyal, akik nagyon kedvesek és jól kijövünk. Van egy kis kertrészünk hátul, és itteni viszonylatban hatalmas konyhánk, az étkezőben éljük általában a társasági életet. Bár mind elfoglaltak vagyunk, de esténkét jól esik egy kicsit dumálni, vacsora közben például. Mindketten elég lazán veszik a dolgokat, ami jó, mert nem görcsölünk apróságokon, és mégis minden tiszta és rendezett állandóan. Jó itt élni.

5 hozzászólás »

Tavaszi virágzás

Az előző hétvégén Leurába és környékére vetődtem egy kedves ismerős házaspárnak köszönhetően. Bejártuk a Blue Mountains egy részét, hatalmas élmény volt, de sajnos eddig nem jutott rá időm, hogy beszámoljak róla.

Az egész úgy kezdődött, hogy szándékoztam ugyan elmenni a cseresznyevirágzáshoz kötött kis fesztiválra, de egyedül nem olyan kellemes órákat utazni, majd ott szintén egyedül bejárni a látnivalókat. Szerencsére kapóra jött a facebook, mert az ismerőseim is kedvet kaptak a programhoz, így egy szombati egyeztetés után megbeszéltük a vasárnap kora reggeli indulást. Persze aznap óraátállítás is volt, így különösen figyelnem kellett, hogy időben kelljek, de szerencsére zökkenőmentesen ment a dolog.

Úton Leurába több helyen is megálltunk, például megnéztük egy virágkiállítást a bilpini művelődési házban, illetve útba ejtettük Mount Tomaht, ahol egy gyönyörű botanikus kert van, ahol nem csak európai, hanem helyi növényekkel is megismerkedhet az ember. Eddig azt hittem, hogy egy fenyő már nem tud meglepetést okozni, de itt kiderült, hogy sokkal több fajta örökzöld van, mint azt én gondoltam. Egy biztos, a nap nagy része a növényekről szólt, megismert például a warratát is, ami NSW hivatalos virága.

A nap azért is érdekes volt, mert végre 6 hónapja először láttam egy élő kígyót, ráadásul szabadon, nem pedig terráriumban. A kis édes a napon tekerődzött az út mellett, így jó nagy ívben elkerültük. Mint megtudtam, ez egy veszélyes fajta, a red-bellied black snake, ami bár halálos harapást ritkán követ el, de azért jobb félni, mint megijedni. Egyébként az általános félelmeim az itten vadállatokról és a mérges szörnyekről tényleg feleslegesek voltak, a házunk előtti denevértől (ami egyébként ártalmatlan) jobban félek, mint ettől a kígyótól.

A Mount Tomah után már Leurába mentünk, itt megnéztük a kirakodó vásárt, ami igazából a szokásos Glebe Market-i illetve pénteki Rocks vásárhoz hasonlított, csak itt voltak cseresznyefák is, ami azért szép volt nagyon. A szokásos apróságokat lehetett kapni, de árultak emellett nagyon finom epret is, illetve egy-két környékbeli érdekességet. Az egyik dolog, ami még különlegessebbé tette a vásárt, az az élőzene volt. Különböző fiatal zenészek adtak elő kb. 50-100 méterenként, nem zavarták egymás előadását, de mindenhol kicsit más zene szólt. A legjobban nekem a postahivatal előtti banda tetszett, ők nagyon jól is nyomták, és a zene is különleges volt, nem az a tizenkettő egy tucat fajta.

A vásár után még megnéztük az Everglades Gardenst, ami egyszerűen gyönyörű volt. Egész más, mint egy botanikus kert, mert itt volt egy gyönyörű villa is, egy szerencsés ember nyári lakja. Ide mindenképp szeretnék majd visszamenni és még több képek készíteni, mert a nap ezen részére sajnos már lemerült a gépem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam annyi képet készíteni, amennyit szerettem volna.

4 hozzászólás »

Az élet megy tovább

Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy a sors csak akkor súlyt rak ránk, amit még épp el tudunk viselni. Bátorításként szánta, mert épp akkor derült ki, hogy az aktuális lakhelyemről ismét költöznöm kell. Mindez egy szombat éjszaka történt, amikor épp az új barátokkal ünnepeltük  a hétvégét.

A lakótársam, aki egyben a lakás tulajdonosa is, szintén bevándorló, aminek megvannak a maga előnyei illetve hátrányai. Általában azt vettem észre, hogy a bevándorlók jobban segítik egymást, nyitottabbak másokkal szemben, és átérzik a frissen érkezettek problémáit, hiszen maguk is végigmentek a folyamaton. Ugyanakkor vannak még hasonló problémáik, mint például az anyaországtól való elszakadás és az otthon maradtak hiánya. Ebből fakadóan elkerülhetetlen, hogy néha meginvitáljuk a közeli hozzátartozókat Ausztráliába, nekem is célom minél előbb vendégül látni a szüleimet, a nagybátyámat meg egy-két közeli barátot. Nincs is ezzel semmi baj, teljesen természetes.

Sajnos a lakótársam életében pont most érkezett el ez a pillanat, illetve a hazalátogatási terveit keresztül húzta a munka, ezért a családja azt mondta, nem gond, akkor majd mi megyünk! A rég nem látott szeretteinek pedig senki nem mondja illetve mondhatja, hogy bocs, most nem alkalmas, főleg, ha évek óta nem jártak Ausztráliában. Így a kör bezárult, ha ők jönnek, nekem mennem kell.

Az első sokkot kis elkeseredettség és szomorúság követte, hiszen egyrészt jól éreztem magam a helyemen, közel volt a munkához és jól kijöttünk. Tudtam azt is, hogy ilyen áron ilyen körülményeket elég nehéz találni a környéken, és féltem, hogy nem lesz elég időm jó megoldást találni a problémára. A hétvégi letargia után belevetettem magam ismét az albérlet keresésbe, és a csütörtöktől szombatig 5 helyet néztem meg személyesen. Nem gondoltam volna, hogy még válogathatok is a lehetőségekben, de mind az öt helyen szívesen láttak volna, így összeírtam egy listán az előnyöket és hátrányokat, és próbáltam ezek alapján dönteni.

Az élet úgy hozta, hogy pont az utolsó hely nyerte el legjobban a tetszésemet. Elég kacifántos a történet, de lényeg, hogy végülis ezt a szobát, ami egy családi házban van, szombaton este 8-kor tudtam megnézni, és ott helyben el is döntöttem, hogy ezt választom. A helynek sajnos sokkal messzebb van a munkahelyemtől, mint a többi, de nyugodtabb, tisztább és kiegyensúlyozottabb környezetnek tűnt, emiatt döntöttem mellette.

A történet pikantériája, hogy ugyan lenne még időm válogatni, nem szerettem volna az utolsó pillanatra hagyni, ezért gyorsan döntöttem a költözés mellett. A jövő héten lehet, hogy dolgoznom kell szombaton, így egy napom lenne csak a költözésre és berendezkedésre, utána való héten szombaton kellene elhagyni igazából a mortdale-i szállást, így akkor is csak egy napom lenne költözni, utána lévő napon meg berendezkedhettem volna illetve pihenhettem volna. Mivel most itt hosszú hétvége van – október első hétfője munkaszüneti nap, ha úgy tetszik, május elseje – szombaton fél 9-kor eldőlt, vasárnap költözöm.

Lehet, hogy kívülről kicsit kapkodásnak tűnhet, de már a héten korábban elkezdtem összerakni a dolgaimat, és igyekeztem rugalmasan állni a költözés témájához. Így szombat estére a logisztika és a pakolás maradt, nem voltam benne biztos, hogy meg tudom oldani a vasárnapi költözést, de bíztam benne, és mindent megtettem érte.

Vasárnap reggel kimentem a repülőtérre autót bérelni a költözéshez – munkaszüneti nap lévén más helyek nem voltak nyitva -, majd Attila segítségével megpakoltuk az autót, és átvittük az új helyemre a cuccok nagy részét. Nem hittem, hogy egy menetben képesek leszünk megcsinálni, de pont jól sikerült pakolni és elhelyezni a dolgokat, így délutánra nekem már csak a konyhai dolgok maradtak hátra. Az új helyen elégedetten konstatáltuk, hogy milyen ügyesek és gyorsak voltunk, és megünnepeltük egy kis sütizéssel illetve fagyizással Bronte-n.

A mai nap tanulsága: ha a helyzet kilátástalan, egy hét alatt minden megoldódik, de az első sokk után tudni kell felállni és csinálni tovább. Ami akkor szombaton hihetetlennek tűnt, beigazolódott. Csak olyan súlyt kapunk az élettől, amit még épp elbírunk.

8 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: