Az élet megy tovább

Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy a sors csak akkor súlyt rak ránk, amit még épp el tudunk viselni. Bátorításként szánta, mert épp akkor derült ki, hogy az aktuális lakhelyemről ismét költöznöm kell. Mindez egy szombat éjszaka történt, amikor épp az új barátokkal ünnepeltük  a hétvégét.

A lakótársam, aki egyben a lakás tulajdonosa is, szintén bevándorló, aminek megvannak a maga előnyei illetve hátrányai. Általában azt vettem észre, hogy a bevándorlók jobban segítik egymást, nyitottabbak másokkal szemben, és átérzik a frissen érkezettek problémáit, hiszen maguk is végigmentek a folyamaton. Ugyanakkor vannak még hasonló problémáik, mint például az anyaországtól való elszakadás és az otthon maradtak hiánya. Ebből fakadóan elkerülhetetlen, hogy néha meginvitáljuk a közeli hozzátartozókat Ausztráliába, nekem is célom minél előbb vendégül látni a szüleimet, a nagybátyámat meg egy-két közeli barátot. Nincs is ezzel semmi baj, teljesen természetes.

Sajnos a lakótársam életében pont most érkezett el ez a pillanat, illetve a hazalátogatási terveit keresztül húzta a munka, ezért a családja azt mondta, nem gond, akkor majd mi megyünk! A rég nem látott szeretteinek pedig senki nem mondja illetve mondhatja, hogy bocs, most nem alkalmas, főleg, ha évek óta nem jártak Ausztráliában. Így a kör bezárult, ha ők jönnek, nekem mennem kell.

Az első sokkot kis elkeseredettség és szomorúság követte, hiszen egyrészt jól éreztem magam a helyemen, közel volt a munkához és jól kijöttünk. Tudtam azt is, hogy ilyen áron ilyen körülményeket elég nehéz találni a környéken, és féltem, hogy nem lesz elég időm jó megoldást találni a problémára. A hétvégi letargia után belevetettem magam ismét az albérlet keresésbe, és a csütörtöktől szombatig 5 helyet néztem meg személyesen. Nem gondoltam volna, hogy még válogathatok is a lehetőségekben, de mind az öt helyen szívesen láttak volna, így összeírtam egy listán az előnyöket és hátrányokat, és próbáltam ezek alapján dönteni.

Az élet úgy hozta, hogy pont az utolsó hely nyerte el legjobban a tetszésemet. Elég kacifántos a történet, de lényeg, hogy végülis ezt a szobát, ami egy családi házban van, szombaton este 8-kor tudtam megnézni, és ott helyben el is döntöttem, hogy ezt választom. A helynek sajnos sokkal messzebb van a munkahelyemtől, mint a többi, de nyugodtabb, tisztább és kiegyensúlyozottabb környezetnek tűnt, emiatt döntöttem mellette.

A történet pikantériája, hogy ugyan lenne még időm válogatni, nem szerettem volna az utolsó pillanatra hagyni, ezért gyorsan döntöttem a költözés mellett. A jövő héten lehet, hogy dolgoznom kell szombaton, így egy napom lenne csak a költözésre és berendezkedésre, utána való héten szombaton kellene elhagyni igazából a mortdale-i szállást, így akkor is csak egy napom lenne költözni, utána lévő napon meg berendezkedhettem volna illetve pihenhettem volna. Mivel most itt hosszú hétvége van – október első hétfője munkaszüneti nap, ha úgy tetszik, május elseje – szombaton fél 9-kor eldőlt, vasárnap költözöm.

Lehet, hogy kívülről kicsit kapkodásnak tűnhet, de már a héten korábban elkezdtem összerakni a dolgaimat, és igyekeztem rugalmasan állni a költözés témájához. Így szombat estére a logisztika és a pakolás maradt, nem voltam benne biztos, hogy meg tudom oldani a vasárnapi költözést, de bíztam benne, és mindent megtettem érte.

Vasárnap reggel kimentem a repülőtérre autót bérelni a költözéshez – munkaszüneti nap lévén más helyek nem voltak nyitva -, majd Attila segítségével megpakoltuk az autót, és átvittük az új helyemre a cuccok nagy részét. Nem hittem, hogy egy menetben képesek leszünk megcsinálni, de pont jól sikerült pakolni és elhelyezni a dolgokat, így délutánra nekem már csak a konyhai dolgok maradtak hátra. Az új helyen elégedetten konstatáltuk, hogy milyen ügyesek és gyorsak voltunk, és megünnepeltük egy kis sütizéssel illetve fagyizással Bronte-n.

A mai nap tanulsága: ha a helyzet kilátástalan, egy hét alatt minden megoldódik, de az első sokk után tudni kell felállni és csinálni tovább. Ami akkor szombaton hihetetlennek tűnt, beigazolódott. Csak olyan súlyt kapunk az élettől, amit még épp elbírunk.