Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Az óceán szerelmesei

Nem tagadhatom, hogy engem is magával ragadt a tengerpart közelsége, és amikor csak tehetem, igyekszem a hétvége legalább egy részét a víz közelében tölteni. Sokan vannak ezzel így, nem is meglepő, az ausztrálok elég sportosak, mindenki űz valamilyen sportot legalább alkalmanként.  Ami viszont különösen tetszik, az az, hogy a víz parton mennyien töltik aktívan a szabadidejüket, nem csak has süttetésről szól a tengerpart. Rengeteg sportolási lehetőséget kínál a beach, így nem csoda, hogy én is egyre inkább kacérkodom a gondolattal, hogy valamilyen sportba belevágjak.

Na de a kérdés az, hogy mégis mit érdemes elkezdeni, mert tényleg annyi lehetőség van, mint égen a csillag. A legáltalánosabb és legegyszerűbb választás az úszás lenne. Ez egyszerűnek tűnhet, bár azért a nyílt vízi formája nem ugyanaz, mint egy kötött pályás medencében való úszás. A hétvégén Cronullán hatalmas versenyt rendeztek, amiben a gyerekek – jellemzően 10 és 18 év közöttiek – mérhették össze tudásukat számtalan sportban, de a legtöbben talán az úszásban vettek részt. A parton kijelölt szakaszon várakoztak a versenyzők, a csapatok különböző színű dresszeket illetve úszósapkákat viseltek, és elég nagy volt az érdeklődés.

Paddle boardok a homokban

Ezen kívül rengeteg más lehetőség is adódik, az egyik ilyen a paddle board. A paddle board egy átmenet a szörfdeszka és a kajak között, az a lényege, hogy az ember egy nagy deszkán áll és evez. Szükség esetén le is térdelhet rá, de akkor nem nagyon halad sehova. A paddle board elég népszerű, főleg az olyan részeken, ahol relatíve kevés az ember és sok az eldugott öböl, amik így könnyen bejárhatóak. A környék nagyon kedvez ennek a sportnak, főként a nyugodt vizű oldala az öbölnek, mert ugye hullámos helyen nem sokat ér az ember egy szál evezővel egy deszka tetején.

A nyugodt szakaszokon vagy például a George Riveren jellemző még a kajak is, ez is nagyon-nagyon jónak tűnik. Az egyetlen hátránya, hogy inkább kétszereplős sport, a kajakot egyedül elnavigálni, hát, nem tudom. De ha van egy társ hozzá, akkor reggel meg lehet rakni harapnivalóval és egyebekkel a kajakot, és a napot egész nap a vízen lehet tölteni, időnként megállni kis eldugott öblökben. Gyönyörű hozzá a táj, nagyon élvezhető a sport, és bár kell hozzá izommunka, de azért nem vadvízi evezésről van szó, szóval nem pont adrenalinvadászoknak találták ki ezt a formáját.

Nyugodt sportból ott van még a búvárkodás és a snorkelling is, gondolom mondanom se kell, hogy bár nem a Nagy Korallzátony környékén lakom, azért itt is van lehetőség a halakat és korallokat vizslatni a víz alatt. A merülések azért itt sem olcsóak, bár a snorkellinghez nem sok minden kell, és ha az ember megismeri a jó és biztonságos helyeket – múltkor például Bundeenánál láttam egy csapat sznorist – akkor nagy élménydús formája a szabadidő eltöltésének.

A végére hagytam a szívemnek legkedvesebbet, a szörföt. Nem tudom, világviszonylatban hogy állnak az ausztrálok a szörffel, de itt azért elég büszkék rá, és pláne Cronullán, ami ha nem is Ausztrália, de legalább NSW szörfös bölcsője. Amennyire eddig sikerült kiszűrnöm, elég jók a természeti adottságok a szörfhöz. Nyilván nem a világ legjobb helye, de nagyon jó itt elkezdeni, mert az egész közösség szörflázban ég, rengeteg iskola van, mindig elég sok szörfös van kinn a parton, vagy kezdők vagy haladók, így mindig lehet újat tanulni. Az egyetlen hátránya, hogy elég lassú folyamat, mert az első 1-2 évben nem sok sikerélménye van az embernek, de ha kitartó, akkor aztán jönnek a visszaigazolások is. Nagyon izgalmas és kihívásokkal teli sportnak tűnik, ezért ennyire szimpatikus.

A rengeteg lehetőség közül persze nehéz választani, de mindegyikben meg lehet találni a szépséget. Ráadásul mindegy, hogy az adott sportot egyedül vagy társaságban végeznénk, mert többnyire mindkettőre van lehetőség, hiszen rengeteg klub, iskola és társaság szerveződik a sportágak köré, és eddig az a tapasztalatom, hogy az ausztrálok elég befogadóak, ha egy kezdőről van szó. Remélem velem is azok lesznek, és nemsokára nekivághatok valami izgalmas hétvégi tevékenységnek.

Reklámok
8 hozzászólás »

TGIF

Végre péntek! És én erre csak este, itthon döbbenek rá igazán. Valahogy már észre sem veszem, ahogy peregnek a napok, néha gyorsan, néha lassan múlnak az órák, de egy ideje csak úgy észreveszem, hogy jé, megint hétvége, jé, megint fizetésnap. Bár az utóbbiból lehetne több is, mint hétvégéből, de nem panaszkodom.

Valahogy mostanában az idő kezd megfoghatatlanná válni. Néha felőrölnek a mindennapok egy picit, számolom, hány óra van, akkor mennyi az idő Budapesten, hánykor kell holnap felkelnem, az hány óra alvást jelent, és a következő 48 szabad órámat hogy fogom beosztani. Aztán persze a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy tervezem, de jól van ez így.

Néha furcsa rádöbbeni, hogy egy barátom, akit ugyan csak pár hónapja ismerek, nemrég hazatért Új-Zélandról, ahol egy hónapot volt, vagy hogy a háziúr is visszatért a tengerentúli kalandjából, ami szintén 3 hetes volt. És mi történt ezalatt velem? Körülbelül semmi. Néha arra sem emlékszem, mit csináltam az előző nap, vagy az előző héten. Ha fel kéne sorolnom, mivel dolgozom, és mondjuk szabadon beszélhetnék bármiről, akkor sem tudnám elmondani, vagy legalábbis nagyon kéne gondolkodnom, hogy eszembe jusson 1-2 dolog.

A hétvégéim pedig mindig változatosan telnek, bár néha azt kívánom, bár több időm jutna házi munkára, de azért többségében igyekszem tartani egy szintet. Az elmúlt hetekben többször jött át hozzám egy újdonsült barátnő, vagy volt, amikor a lakótársaimmal tartottunk egy kis lazítást kettesben vagy hármasban. Volt, hogy én ugrottam át barátokhoz vacsorára, volt, hogy egy rendezvényre mentem el, jutott idő a szokásos magányos sétákra is, egy pici vásárlásra és a családdal és magyarországi barátokkal is sikerült néha beszélni hétvégenként.

De ugyanakkor ott vannak azok a dolgok, amikre sose jut idő, bármennyire is szeretném. A hetek óta tervezett fényképezés a tengerparton. Az a jó kis kiállítás a városban. Rendes poszt írása a blogra. Az ablakok lemosása illetve egy rendes takarítás. Sütisütés vagy a régen beígért vacsora a barátoknak. Pénzügyek átnézése és a magánnyugdíjpénztáram személyre szabása. Felhívni, megírni, elintézni, elpakolni, kimosni, áthelyezni, megbeszélni, találkozni, elkezdeni, befejezni, na és persze pihenni.

Sok apróság, és mégis, szinte alig tudok véghez vinni valamit a 48 óra alatt. Kicsit beleborzongok, ha belegondolok, milyen gyorsan fog elröpülni a következő 4 hét, és mennyi mindenre nem lesz időm, amit most tervezek. Jó lenne kiszakadni a mókuskerékből, ami azért nehéz, mert élvezem is egy kicsit. Az életem az utóbbi pár hónapban azt hiszem kicsit egyszerűbb lett, beállt a napi rutin, hétköznap munka, hétvégén pihenés.

Tudom, hogy mostantól ez lesz, és ezt választottam, és nem bánom. Már máshogy nehéz, illetve máshogy könnyű, ez nézőpont kérdése. Talán ha végre itt lesz a nyár, és hétvégente jó idő lesz, könnyebb lesz letenni hétvégén a lantot, és nem csak este tudatosul bennem a felismerés, hogy hál’istennek végre péntek.

Hozzászólás »

Advent

Nem, nem néztem el a naptárat, és nem, itt nem kezdődik korábban a karácsony. Sőt, később van, de ezt majd később fejtem ki. De az ünnepi készülődés már javában zajlik, a bevásárlóközpontokban már felrakták a műfenyő dekorációt és a karácsonyi díszeket, és az elmúlt két hétvégén tele voltak az üzletek.

Elismerem, elég furcsa a tavaszban karácsonyra készülni. Süt a nap, 20 fok van, és a kirakatokban lóg a műfenyő ág. Abszurd az egész. Ma épp a buszsofőr mondta, hogy 29 éve él itt, de még mindig nem szokta meg, hogy meleg van karácsonykor. Ezek szerint van, ami sosem változik.

A sok kultúra miatt ráadásul a karácsony itt még furcsább lehet, például nem tudom, hogy az ázsiai és muszlim bevándorlók vajon hogy állnak ehhez a kérdéshez, lehet, hogy nekik ez csak egy munkaszüneti nap. Apropó, itt a 25-ike a karácsony napja, nem pedig 24-ike, ami a magyar otthonokban hagyományosan a szenteste. A karácsonyi közös családi ebéd vagy vacsora itt tehát egy nappal később van, 26-ika pedig a boxing day, ami a nagy leértékelések napja. Ilyenkor az emberek visszaválthatják a szerencsétlenül sikerült ajándékokat, vagy kedvező áron újabbakat vehetnek.

Persze itt az ajándékot nem Jézuska, hanem a Mikulás hozza, úgyhogy már két hete sorban is állnak a gyerekek, hogy megsúgják neki, mire vágynak. Itt meg is a különböző kultúrákról szóló kétségem, ugyanis a sorban 90%-ban ázsiai gyerekek és szüleik álltak, a Mikulás persze mindenkit nagy mosollyal és jó kedvvel fogadott, már amennyire láttam. Még nekem is integetett, amikor látta, hogy fényképezem, bár ez bennem inkább kicsit fura érzést keltett.

Nem tudom még, hogy az adventhez hogyan állnak majd, mivel itt kevésbé találom vallásosnak az átlag ausztrálokat, gyanítom, hogy nem tartanak semmi különösebb adventi hagyományt. Még nem tudom, hogy jövő héten beszerzek-e egy adventi koszorút, azt sem tudom, árulnak-e itt ilyesmi. Bár ki tudja, a hétvégén az is meglepetésként ért, hogy gyulai kolbászt két helyen is árultak a hurstville-i (értsd, itteni központi) bevásárlóközpont két hentesénél. Szóval bármi lehet. De nem tudom, a lakótársaim mennyire furcsállanák, a múltkor említették, hogy a tavalyi karácsonyi terítő nem nyerte el a tetszésüket.

Visszatérve a karácsonyra, itt általában családi ebéddel, utána sziesztával és előtte krikett nézéssel telik egyeseknél, mások ápolják az európai hagyományokat, és karácsonyfát állítanak illetve a nemzetükre jellemző ételeket készítik. Ami az én karácsonyomat illeti, bár nagyon várom az első ausztrál meleg karácsonyt, idén úgy néz ki egyelőre kimarad, mert rövid időre hazalátogatok, hogy a szeretteimmel tölthessem az ünnepeket. A következő hetek tehát nekem duplán is a várakozásról szól majd, egyrészt a hazautam, másrészt a karácsony, és még sok egyéb apróság körül járnak majd a gondolataim.

3 hozzászólás »

Kulturális különbségek 4.

Tudom, kicsit elmaradtam, de egy gondolatmenetet szeretnék ezzel lezárni, ezért meg kell adni a módját. Ahogy már korábban is említettem, most megpróbálom összeszedni, hogy milyen olyan nyelvi és értelmezési különbségek vannak a magyarok és az ausztrálok között, amit talán sikerült kibogozni. Aztán lehet, hogy még mindig nem. Ki tudja.

Amikor Attila korábban egy kommentben megkérdezte a véleményem az alábbi táblázatról, nagyokat mosolyogtam, és vidáman konstatáltam, hogy többségében az ausztrálokra is igaz. Néha persze egy kicsit máshogy fogalmaznak, na meg ott a jellegzetes kiejtésük is, ami kicsit változtat a képleten.

De kezdjük az elején! Mi az a szókapcsolat, ami elsőként az ember eszébe jut, ha az ausztrálokra gondol? Nekem ez a no worries lenne. Persze ez sem mindig azt jelenti, amit gondoltam először, elég sok árnyalata létezik.

Például ha az ember bemegy a boltba, nem talál valamit, és megkéri az eladót, hogy segítsen, a köszönömre no worries-el válaszol. Nyilván, ez a dolga, de így már világosabb, hogy a no worriest itt a szívesen helyett (is) használják.

A szó szerinti fordítást, vagyis, hogy nincs miért aggódni, igazából nem is nagyon alkalmazzák, én legalábbis nem vettem észre. Vagy ha igen, csak elég ritkán.

És aztán van a másik véglete a történetnek, amikor a no worries annyit tesz, igenis aggódj, mert eléggé kiborítottad a másikat a viselkedéseddel. Szerencsére velem ez csak egyszer esett meg, de rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor egy hibámat ismertem be az ismerősnek, és ugyan azt mondta, no worries, de rögtön lehetett látni rajta, hogy ejnye, nem szégyelled magad? (Persze csak finoman, de akkor is.)

Egy másik ilyen jellegzetes szófordulat, a “that’s fair enough”, ami azt jelenti, hogy elég korrekt valami. Ugyanakkor ennél talán egy kicsit többet jelent, korábban kicsit furcsállottam, miért mondják az általam nagyszerűnek ítélt dologra, hogy korrekt. Sokan a kifejezést úgy használják, hogy igazából nagyon elismerik az adott dolgot, és ez az egyszerű mondat felér egy hatalmas dicsérettel illetve lelkes helyesléssel.

Visszatérve a fenti táblázatra, az angol that’s not bad ausztrál megfelelője lenne ez a fair enough, legalábbis itt a saját bőrömön ezt tapasztalom.

A very interesting (magyarul érdekes) kifejezés még magyarul is két értelmű, szoktuk mondani olyanra, hogy érdekes, amit vagy akit igazából nem akarunk negatív jelzővel illetni. Itt ehelyett a different, vagyis “más” jelzőt használják. Először elismerésnek vettem, úgy értem, tudom én például, hogy az eperrel töltött túró gombócom “más” mint az itteni ételek többsége, de valahogy eszembe se jutott, hogy valakinek ne lenne szimpatikus. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak érdekesnek tartotta az illető.

Az ételekkel és az étkezéssel kapcsolatban azonban eléggé megdől a táblázat ausztrál vonatkozása, nekem ugyanis még nem volt olyan invitálásom, ami nem fordult volna valóban közös programmá. Ha itt azt mondják, gyere nyugodtan, azt általában úgy is értik, hogy szívesen látnak, és ha csak nincs más programod, rögtön fixnek is tekintik a részvételedet. A közös programok egyébként is még több lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember ne csak a szavakból, hanem a gesztusokból is többet megértsen.

Az egyik nagyon jellemző vonásuk, hogy egy beszélgetés közben a hallgató fél hümmög, míg a másik mesél. Ezzel jelzik, hogy figyelnek és követik a történetet, így a magyar mély hallgatás téves információt adhat a helyieknek. Az egyes részletekre való visszakérdezés pedig nem azt jelenti, hogy nem értettük a dolgot, vagy nem figyeltünk, hanem pont az ellenkezőjét, vagyis, hogy csak rácsodálkozunk, és kommentáljuk az amúgy érdekfeszítő beszélgetést.

Kettő vagy több fél beszélgetése esetén az állandó szemkontaktus jellemző, ha ezt nem tartjuk, akkor azzal azt jelezzük, hogy nem áll szándékunkban folytatni a témát vagy nem figyelünk már a másikra. A grimaszokat illetve mimikát tekintve pedig abszolút elveszettnek érzem magam, ez egy olyan terület, ahol még van mit fejlődnöm.

A kisebb formalitások ellenére eléggé úgy vettem észre, hogy az ausztrálokra általában igaz, hogy ami a szívükön az a szájukon. Ha valakivel megtalálták a közös hangot, és tudják, hogy a másik is körülbelül ugyanazon a nevezőn van, mint ők, eléggé egyenesek és igyekeznek nyíltan kifejezni a véleményüket. De ehhez azt hiszem el kell nyerni a bizalmukat, és ezt csakis sok beszélgetéssel és őszinteséggel lehet. Ha egy idő után áttörjük ezt a kulturális gátat, akkor befogadnak, és ők is nyitottak állnak a saját kultúránkhoz.

11 hozzászólás »

Honnan tudod…?

Ígérem, folytatni fogom a kulturális különbségekről szóló részt, de most arra gondoltam, megosztom, szerintem honnan lehet tudni, hogy az ember kivándorló. Íme tíz jel, hogy már nem Magyarországon élsz:

  1. A Facebookon az új országban megismert emberek gyorsabban és nagyobb számban lájkolják a képeidet, mint a régi barátok Magyarországról.
  2. Az újonnan megismert magyarokkal a beszélgetések két téma körül összpontosulnak: hol lehet kenyeret venni és milyen vízumon vagy?
  3. Egyre nehezebben teszel különbséget a kultúrák közötti viselkedési normák között, az arcokhoz már nem nemzetiséget, hanem személyes tulajdonságokat társítasz.
  4. A nálad frissebben érkezetteket óhatatlanul magadhoz hasonlítod, és néha azon kapod magad, hogy már tanácsokat osztogatsz. Pedig nem szeretnél.
  5. Nem érted a kérdést, hogy „nem hiányzik Magyarország?”, ezért gyakran visszakérdezel.
  6. Mivel a napod 80%-ban nem az anyanyelveden kommunikálsz, előfordul, hogy idegen nyelven álmodsz és gondolkodsz, és már nem is érzed furcsának.
  7. Munka vagy egy hosszú nap után jól esik visszatérni a lakásba, ahol laksz, mert otthon érzed magad.
  8. A kereszteződéseknél már a lámpa színétől függetlenül mész át, annak ellenére, hogy nincs körülötted helyi, akinek a nyomdokaiba lépnél.
  9. Néha elcsodálkozol, miről készítenek fényképeket a turisták az új városodban.
  10. Ha véletlenül magyar forint kerül a kezedbe, egy darabig forgatod, és furcsának tartod.

+1 Honnan tudod, hogy Ausztráliában élsz? Bár vannak kisebb-nagyobb gondok az életedben, alapvetően boldog vagy és nem aggódsz annyit.

Ha tetszett, egyetértetek, vagy nem értetek egyet, szóljatok hozzá, osszátok meg, vagy valami hasonló. Érdekelne mindenki véleménye 🙂

21 hozzászólás »

Kulturális különbségek 3.

Bár beindult a hét rendesen, rászántam magam a következő részre, és hogy tartsam az ígéretem, az üzleti élet különbségeiről írok most. Kicsit nehezen álltam ennek neki, mert pár hónap munkatapasztalattal ugyan nem sok még a konkrétum, de ez is több a semminél.

Az álláskeresésem során alkalmazott módszerekkel (canvasing) kicsit tartottam azért tőle, hogy hogyan fogadják majd a cégek, hogy ismeretlenül odaállítok hozzájuk. Ennek ellenére mindenhol kedvesen és támogatóan kezeltek, és ami érdekes volt, hogy sokan – általam konkurenciának vélt – cégeket ajánlottak további kérdezősködésre, vagy, ami még jobb, volt, ahol kontaktot és telefonszámot is kaptam. Ez alapján talán elmondható, hogy az ausztrálok hisznek abban, hogy ha segítenek a potenciális üzleti kapcsolatuknak, akkor nekik is jobb lesz, mert az üzleti élet is boldogabb és sikeresebb lesz.

Ugyanezt a mentalitást tapasztalom a munkahelyemen is, ahol az ügyfél az első, és mindent megteszünk, hogy elégedetté tegyük. Ez sok mindenben megnyilvánul, nem csak abban, hogy folyamatosan tájékoztatjuk róla, hogy éppen hogy áll a munkája, hanem hogy ha további kérései vagy problémái vannak, azon megpróbálunk segíteni. Ha közvetlenül nem tudjuk megoldani, akkor általában ismerős, megbízható céget ajánlunk, akiről tudjuk, hogy profin végzi a munkáját. Tehát az ausztrál cégek egymás között igyekszik nyomni az ismerős és megbízható partnereiket az ügyfelek felé, ezzel is védve az ausztrál piacot és ezáltal a gazdaságot. Kína közelsége és jelentős befolyása miatt ugyebár erre eléggé szükség is van.

Ha a munkahelyi hozzáállást nézzük, bár csak egy helyről van személyes tapasztalatom, azért kicsit beleláttam már más cégekbe is. Az alapvető hozzáállás az, hogy a maximumot kell hozni, ezerrel dolgozni, ha meló van, de azért nem a magánélet illetve a személyes igények rovására. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy többnyire flexibilis a munkaidő illetve a hozzáállás, vagyis vannak olyan időszakok, amikor az ember éjt nappallá téve dolgozik, azért, hogy tartson valamilyen határidőt vagy teljesítsen egy kitűzött feladatot, máskor, amikor nincs semmi komoly dolog, elfogadott a kicsit lazább légkör és a pár nap pihi. Oké, a pihi azt jelenti, hogy azért a 8 órát így is úgy is le kell dolgozni, de elő lehet venni a kevésbé fontos feladatokat, és nem hajt senki, hogy mit csinálsz épp vagy mikor végzel ezzel vagy azzal.

Nagyon nagy figyelmet szentelnek a produktivitásnak, (bár lehet, hogy csak az én szakmámban), mivel a munka legnagyobb értékét az ember illetve a munkaerő jelenti. Ez alapján fontos, hogy az ember ideje jól be legyen osztva és mérhető legyen, mivel mennyi időt foglalkozik. Ez az én szakmámban illetve alapvetően a mérnöki tevékenységeknél azért fontos, mert a munka jelentős része nem anyagköltség vagy mechanikus munka, hanem szellemi erőfeszítés.

A munkahelyi hozzáállás a mi cégünknél nagyon emberközpontú, vagyis az egyénre fókuszál a munkakör helyett. Ez több dologban is megjelenik, egyrészt a feladatok kiosztásában, másrészt a kollégák közötti kapcsolatban. A reggel vagy a hétfő nálunk egy kisebb beszélgetéssel kezdődik, először a magánéletről, (mit csináltál tegnap, mi volt hétvégén), aztán átbeszéljük a projekteket és kezdődhet a munka. A reggeli “bájcsevejnek” azért van értelme és azért fontos, mert ez határozza meg, hogy aznap éppen milyen formában vagy, és ez jó kapaszkodót ad a többieknek is. Tehát ha pozitív élmények érnek a magánéletedben, ha jó lábbal keltél fel, akkor a munkahelyeden is tudod hozni a maximumot. Ezért figyelnek nagyon oda a magánélet és a munka egyensúlyára, mert tudják, hogy egy boldog és kipihent dolgozó sokkal jobban és hatékonyabban dolgozik, mint egy morcos és fáradt. Nagy hangsúlyt fektetnek még a munkahelyi légkörre, amit apróságokkal tesznek még élvezhetőbbé, ezek cégenként változnak, nálunk például a 10:30-as kávé, az ingyen süti és a pénteki lazulás a bevált módszerek. A süti részlegen néha én is besegítek, néha én sütök vagy dobok össze valamit otthon, és beviszem a többieknek.

Ha a céghez ügyfél jön, illetve ha telefonon lép kapcsolatba velünk, igyekszünk a legnagyobb jókedvvel és odafigyeléssel bánni vele. Általában egy személyes találkozás esetén kávéval kínáljuk, ha épp sütis nap van, akkor azt is ajánlunk hozzá, egyébként néha az ügyfelek is hoznak ezt-azt. Ez mindig kedves gesztus, és én például nagyon értékelem, ha tízóraira (vagyis morning teare) valamivel beállít egy ügyfél. De hát ki ne örülne a sütinek!

Az új üzleti partner illetve az új belépő személy esetén általában az a helyzet, hogy meg kell várni, amíg valaki bemutat a másiknak. Ha tehát adott Ádám és Béla, akik ezer éve ismerik már egymást, és már 10 éve dolgoznak együtt bizonyos projekteken, és jön Cili, akit Béla nem ismer, de Ádám igen, akkor majd Ádám bemutatja Bélának Cilit, hogy ez itt Cili, mostantól ő is segít. És akkor Béla nagyon kedvesen üdvözli Cilit, és elfogadja, mint új csapattagot. Ugyanakkor Cili jogosan várhatja el, hogy Ádám bármilyen ismeretségét, ami releváns, szép lassan bemutassa Cilinek, mert így Cili munkája is könnyebb lesz, ha nem kell Ádámon és még ki tudja hány emberen keresztül elérnie azt az egyet, akivel beszélnie kell a projekt kapcsán.

A cégek és emberek közötti kommunikációról elmondható, hogy miután az üzleti részt letudták, szívesen beszélgetnek általános vagy személyes dolgokról, persze csak ha olyan a viszony. Ez szintén kapaszkodóként szolgál azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt sikeres a találkozó üzleti része. Ha a másik fél megoszt személyes dolgokat, akkor az egy pozitív visszajelzés, ha pedig nem, akkor az intő jel. Ez a rész persze csak a személyes találkozókra vonatkozik, skype beszélgetésre nem.

A skype-os hívások és különböző webinarok elég elterjedtek – a szakmámban legalábbis -, ilyenkor vagy az ország másik felével beszélünk, vagy külföldi partnerekkel. Mivel ezek általában valamennyire napközben vannak, mindenki igyekszik normális időkeretek között letudni, mert az idő pénz, és a fecsegést nem fizeti ki senki. llyenkor érdemes nagyon határozottan és a keretek között maradva a tárgyra térni, tisztázni pontosan, hogy mit vár a másik fél, és mi mit várunk a másiktól. Nem szeretik a kertelést, inkább meg kell mondani, ha nem tudjuk valamire a választ, nem illik a másik idejét húzni különféle mellébeszéléssel.

A pontossággal kapcsolatban elmondható, hogy szeretik tartani magukat a határidőkhöz és a megbeszélt időpontokhoz, de 5-10 perces késés belefér, ha időben szólunk, hogy késni fogunk. Az ennél több az udvariatlanságnak számít itt is, mert a másik ideje bizony pénz. Az illetőt pedig elég sokféleképp értesíthetjük, mobilon, vonalas telefonon vagy emailben, mindenhogy elfogadott.

Ha már idő, akkor bizony nekem is mennem kell dolgozni, úgyhogy legközelebb folytatom azzal, hogy ki mit mond és az mit jelent, illetve, hogy milyen nonverbális jelekből olvashatunk akár magánéleti akár üzleti kapcsolat esetén.

18 hozzászólás »

Kulturális különbségek 2.

Köszönöm a támogatást, jöjjön akkor a folytatás azokról az apróságokról, amik most kezdenek tudatosulni bennem. Az itteni életem nagyon nagy részét utazás teszi ki, így nem csoda, ha a mindennapokban és a hétvégéken is az utam során találkozom a legtöbb emberrel és új szokással.

Mint már korábban is írtam, Sydneyben busszal és vonattal közlekedem főként. Már regéltem egy sort az ausztrálok szervezettségéről, de a közlekedési szokásaik akkor kimaradtak a posztból. Ami nagyon fontos, hogy városrészenként illetve társaságonként eltérhetnek és el térnek. Ami mindenhol egyforma, az az, hogy a buszt le kell inteni a megállóban állva, különben nem áll meg. Nos, persze vannak bizonyos társaságok és környékek, ahol a buszsofőrök lassítanak vagy megállnak, ha látják, hogy a várakozó elbambult. De azért ne számítsunk rá.

Ha az ember felszáll a buszra, köszön és mosolyog, és hasonlót várhat a sofőrtől is. Jegykezelés vagy vásárlás a buszon történik, ha ez egy külvárosi busz, akkor egy kedélyes how are you? is elhangzik mindkét részről. Személyes tapasztalatom szerint a belvárosban ilyenre nincs idejük a sofőröknek. Ha viszont minden nap ugyanazon a járaton utazunk, számíthatunk rá, hogy ugyamazzal a sofőrrel találkozunk minden nap, ezért pár hét után már ismerősökként köszöntjük egymást. Ekkor már néha kisebb beszélgetések is kialakulnak, főleg, hogy a kora reggeli járatok általában elég üresek.

A vonat ezzel szemben elég személytelen, az emberek csak próbálják túlélni a tömeget és ha lehet, minél előbb helyhez jutni. Ugyanakkor még egy tömött kocsiban is helyet csinálnak egy gyerekes, idős vagy mozgáskorlátozott utasnak, ez mindenképp pozitívum. Ami még itt tetszett, hogy a fenntartott helyeket a nagy csomaggal utazók is használhatják, ha nincs más, aki jobban rászorulna. Pár hónapja még nagyon rácsodálkoztam, amikor egyik helyről mentem a másikra, bőrönddel, hátizsákkal, laptoptáskával meg még a többi aprósággal, és úgy adták át nekem a helyet, illetve úgy nyílt szét előttem a tömeg, mintha fertőző lennék. Haha. Tényleg.

Bár alapvetően szeretem a tömegközlekedést, azért várom, hogy végre saját kocsit vehessek, de ez már csak jövőre lesz. Szerencsére azért többször is volt itt lehetőségem vezetni, ezért ezzel kapcsolatban is van személyes tapasztalatom. A belvárosban pesti viszonylathoz képest elég szűkek a sávok, és elég nagy dugók szoktak lenni. A parkolás persze méregdrága, van, ahol 7-10 dollár óránként, vagy még több -, ezért is van az, hogy sokan a Citybe tömegközlekedéssel járnak be dolgozni. (Vicces reggel egy armani öltöny és egy givenchy táska között utazni.) Azért annyira nem rossz egyébként a helyzet, bár a helyiek többségében utálnak a városba menni kocsival, szerintem a magyar viszonyokhoz képest egyáltalán nem katasztrofális a közlekedés. Elég kulturált a vezetési stílusok, nem németes, de nem is olaszos, általában elég rendszeretőek, de persze pofátlan alakok mindenhol vannak. A közlekedési szabályokat igyekeznek nagyon betartani, nem feltétlenül azért, mert annyira szentek lennének, hanem mert a többszáz dolláros büntetések senkinek nem esnek jól. Egy piros lámpáért vagy gyorshajtásért akár nyolc napon belül is jöhet a “csekk” – vagyis felszólítás a fizetésre -, és bizony nem jó packázni a hatóságokkal.

A külvárosokban a városi “őrülettel” ellentétben sokkal nagyobb a nyugi, az utak és a sávok szélesebbek, az emberek nem idegeskednek, ha valakinek 15-20 percbe telik beparkolni valahova, maximum kikerülik. A gyalogos a zebrán szent és sérthetetlen, az esetek 99%-ában megállnak ha embert látnak a zebra közelében, viszont ahol nincs gyalogátkelő, ott tuti nem lassítanak. A legtöbb külvárosban ingyenes a parkolás az utcán, de sok lakáshoz garázs is jár. A távolságok és a tömegközlekedés miatt is hosszabb távon nagyon kényelmes egy kocsi, például az 50 perces reggeli utam szerintem 15-20 perc alatt meg lenne. Na majd jövőre.

Az autók és tömegközlekedési eszközök viszonya is érdekes, több ismerősöm, barátom is van, akiknek ugyan van kocsijuk, de csak néha használják, nem minden nap. Van, aki gazdasági, van, aki környezetvédelmi vagy egyéb megfontolásokból, de elég sokan használják a tömegközlekedést olyanok is, akiknek nem lenne muszáj. Szerintem ez elég pozitív, valahogy jó érzéssel tölt el, amikor bizonyos embereken látom, hogy nem esik le az aranygyűrű a kezükről amiért le kell inteni a buszt.

18 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: