Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről - Stanwell Park

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

IMG_0966

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Reklámok
Hozzászólás »

A megmagyarázhatatlan szerelem

A mai poszt különleges, kicsit eltér az eddig megszokottaktól, ugyanis egy kedves ismerősöm épp Új-Zélandon utazgat, és mivel tudom, hogy Új-Zéland nem csak engem varázsolt el, hanem minden más  ismerősömet is, megkértem, írjon pár sort a legfrissebb élményeiről. A következőkben tehát Peti sorait olvashatjátok, rá milyen benyomást tett Auckland. Remélem, olyan lelkesedéssel fogadjátok, mint ahogy ő írta.

Új-Zéland gondolata régóta foglalkoztat, mindig is szerettem volna eljönni ebbe pompás országba, és a jelenlegi életvitelemnek köszönhetően, ezt most meg is tudtam valósítani. Sokan kérdezik, hogy miért is jöttem ide, és miért pont ide, a világ másik felére. A válasz több pontból tevődik össze. Mindenképp szerettem volna elkezdeni felfedezni az Európán kívüli világot, és mivel jelenleg az angol az a nyelv, amit mindennapjaimban használok Londonban, ezért fontos volt, hogy az első hátizsákos túrám ilyen területen legyen.

Három ország maradt a listán: USA, Ausztrália és Új-Zéland. Észak-Amerikában csak néhány város érdekelt akkoriban, emiatt ő hátrébb került. Valamint januárban szerettem volna kezdeni a mulatságot, ezért a déli félteke prioritást élvezett. Meg lássuk be, ha elhangzik az a szó, hogy Új-Zéland, a legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy iszonyat messze van, de hogy mik a hátrányai és előnyei, azt kevesen. Najó, meg talán a Gyűrűk urából láttak részeket az országról. Kb ez volt bennem is, ezért elkezdtem olvasni, olvasni és olvasni. Ami még inkább közelebb hozott az országhoz.

Január 4-én este indultam London Gatwick-ről Dubai-on keresztül Muscatba, Oman fővárosába. Oman teljesen random módon jött, egy új ismerősnek köszönhetően, aki épp túrákat szervezett oda. Így egy 10 napos omani barangolás után, január 15-én indultam tovább Új-Zélandra, ahol két hónapot tervezek eltölteni, és ez idő alatt annyi mindent megnézni, tapasztalni, amennyit csak lehet.

auckland

A repülőút egész kényelmesre sikeredett, pozitívan csalódtam a hosszútavú turistaosztályú repülőutakban. Egyetlen hátulütője, hogy egy bizonyos idő után iszonyat unalmas kezdett lenni, és bár a gép kb 900km/óra sebességgel repült, úgy éreztem mintha egy helyben álltunk volna.

Amióta elindultam több random dolog is történt velem, amit viccesnek tartottam. Ilyen pl, hogy Dubaiban egyszer csak előkerült 20-30 piros-fehér-zöld, Magyarország-feliratos ruhát viselő fiatal. Mint később kiderült, a magyar fiatal olimpiai válogatott, akik Sydney-be mentek érmeket szerezni. Remélem sikerrel jártak. 🙂 (Megjegyzés: A magyar csapat 6 arannyal, 1 ezüsttel és 7 bronzzal tért haza pár napja, bővebb info itt és itt. – Szandra) Majd Auckland-ben a reptérről szerettem volna eljutni a belvárosba, így buszjegyet vettem, amikor is a jegyeket áruló nő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mivel az édesapja magyar és ismerős volt neki az akcentus… 🙂 A kezdés jó volt, de a folytatás nem volt ilyen rózsás..

Amikor elhatároztam, hogy idejövök, akkor csak annyit tudtam meg, hogy a nyár meleg, a tél enyhe, és csak később jöttem rá, hogy igazából nagyon is hasonlít az időjárás a Londonban megszokottakhoz.. Tehát esik is, rendesen. Aminek nem nagyon örültem, hisz az esőből már kaptam eleget Londonban. Auckland-ben töltött első két napom is esősre sikeredett. Na persze hamar kiderült, hogy közelében sincs az angol időjáráshoz, sokkal kiszámíthatatlanabb. Ami rám egészen pozitívan hatott.. Egyik nap a parkba érve eléggé fújt a szél, majd a közepén már fagyit ettem és amikor lefelé sétáltam a dombról egy 10 perces zápor zúdult ram. Majd kitisztult az ég. Vicces 🙂

DSC03075

Az egyik legjobb dolog Aucklandben, hogy bárhol is vagy, tengert mindenképpen látsz, néha csak úgy, hogy a házak között, a kocsi lejárónál, vagy néha csak a fák között tűnik fel valami kékség.

A második legjobb dolog, hogy nagyon sok a zöld terület. Erre már a városban sétálva is felfigyeltem, viszont amikor pappito volt olyan rendes és elvitt Devonportra, akkor tudatosult bennem, hogy szinte több a zöld terület sűrűsége, mint a házaké 🙂 A harmadik dolog az emberek kedvessége, amit már Londonban is megtapasztaltam, de ezt a szintet inkább a nem-fővárosi többi brit települések szintjéhez tudnám hasonlítani. Az Auckland Domain Parkban található Auckland War Memorial Museum-ba például ingyen beengedtek, ugyanis zárás előtt érkeztem kb másfél órával, és mondta a srác h erre az időre már ne fizessek. Vissza is kérdeztem, hogy biztos? 10 dollár lett volna a jegy. Nem értem a végére a 3 szintes múzeumnak, de kb 70-80%-at sikerült megnéznem. Majd legközelebb, ha arra járok, és több időm lesz, akkor megnézem újra.

domain auckland

Negyedik jó dolog a Sky Tower. Valahol olvastam, hogy úgy tűnik, minden jó várost el kell rontani valami abszolút oda nem illővel, és hogy Auckland-ben ez állítólag a torony. Én nem így gondolom. Lehet, hogy a torony közelről nem a legszebb – hisz egy nagy betontömb az alja, viszont felérvén a tetejére kárpótol a látvány. Mindent látni, kivéve egy dolgot. A tornyot. 🙂 A sokadik jó dolog a híd, vagy nem is a híd, hanem az hogy lehetőség van bungee jumpingolni róla, és víz felett már nem is tűnik annyira ijesztőnek, ne próbáljam ki. Bár valszeg 30 méteres magasságból kb ugyanaz történne kábelszakadás esetén mintha szárazföldön tenném. De majd túlteszem magam rajta, hisz van vízérintéses opció is, ami nagyon jónak hangzik!

És hogy számomra mi a legrosszabb Auckland-ben? Hogy egy olyan országban van, ahol vízum nélkül nem lehet dolgozni, vagy hosszabb tavon tartózkodni.. De az ideiglenes megoldás már erre is megvan. Már csak valami hosszabb távú kell, és kezdődhet az őrület!

A szerzőről: Peti Londonban él és dolgozik, egy decemberi napon találkoztunk a Heathrow reptéren, miközben az átszállásomra vártam. Ha tetszett az írása, és esetleg kiváncsiak lennétek Új-Zéland többi részére is, jelezzétek itt a kommentekben, és majd megpróbálom őt nyaggatni egy kis repetáért.

3 hozzászólás »

Első a biztonság

Tegnap kisebb izgalmakon estem át, mikor egy fura elektromos kisülés az elosztóban levágta a gépemet. Utána pedig egy gyanús üzenettel indult újra, miszerint a számítógép nem indul. Kicsit megijedtem azért, hogy mi van, ha helyrehozhatatlan hiba történt a gépben, mert az automatikus javítás 20-30 percen keresztül hiába próbálta kijavítani a hibát.

windows crash

Ezek után persze elővettem minden technikai tudásom, és a troubleshooting legalapvetőbb megoldását próbáltam ki. Tudjátok, amit minden gép esetében megkérdeznek (illetve kellene): próbálta már be-kikapcsolni? Szóval laptop megfordít, hőfok ellenőriz, aksi kivesz, 10 percet vár, újra berak, 220 ellenőriz, és…. TADAMM!! Gondolom az ékezetekből kitaláljátok, hogy ezeket a sorokat valószínűleg a saját gépemről írom, nem pedig egy itteni angol betűkészletes kölcsönről, bár ki tudja, azt is lehetne. Csak kicsit tovább tartana.

Miközben viszont az a hosszúnak ható 10 perc letelt, végig gondoltam, milyen opcióim vannak, és mit veszítek, ha nem sikerül újra elindítani a gépet. Az adatmentés elég drága mulatság, kétséges a kimenetele is. Szerencsére rengeteg személyes dolgom van már így is a felhőben, úgyhogy annyira nagy baj talán nem lenne, de mégis. Érdekes, hogy az utóbbi idők visszafogott blogolása mellett ezalatt a 10 perc alatt mégis úgy éreztem, mintha a fél karomat akarná valaki lefűrészelni.

Így nagy volt az öröm, amikor a pihenés után újraindult a rendszer. Tudtam rögtön, ez egy olyan második lehetőség, amit nem sokan kapnak meg, így elővettem a karácsonyi ajándékaimat, és elkezdtem menteni. A biztonsági mentés olyan dolog, ami nálunk otthon mindig téma volt. A gépeket, laptopokat általában újraraktuk évente, de valahogy a mentések néha nem úgy sikerültek, ahogy kellettek volna. Ma már tudom, hogy azért, mert eleve rosszul mentettem, meg hát legyünk őszinték, a technológiai feltételek is sokat  változtak az elmúlt években. El is mondom miért.

Emlékszem, régen általában egy hosszú kábelen próbáltuk átmenteni egy másik merevlemezre a dolgainkat sika előtt. Apukám mindig azt mondta, hogy csak egy mappába pakoljam össze amit kell, és utána elintézi. És ez így is volt, megkaptam a mappámat, de pont a back up egyik legfontosabb lényege maradt ki, vagyis hiába mentettem, utána mégseizm fértem hozzá az adataimhoz. És hogy miért nem? Mert mindent egy mappába tettem, és semmit nem találtam!

Arról nem is beszélve, hogy elvileg a back upolás előtt lomtalanítani kellett volna, hogy csak az kerüljön át, ami tényleg fontos. Ne foglaljuk feleslegesen a helyet. Mert minden egyes giga több idő és több esély a teljes káoszra. De hát nem voltam én mindig olyan rendszerező típus, mint most, nem gondoltam rá, hogy az adataimról mentést kéne csinálni, a jelszavaimat erre érdemes szoftverbe menthetem, és a titkosítás is maximum a rejtett mappák létrehozását jelentette.

Mindez tegnap este megváltozott. Oké, nem teljesen tegnap este, a karácsonyi ajándékok nagyban hozzásegítettek a történet happy endjéhez. Ugyanis a Jézuska két gyönyörűséges hard drive-val lepett meg, így másfél terányi hely várta a hirtelen felindulásból elkövetett biztonsági mentést. És a jó hír az, hogy most már nem úgy megy, mint régen, hogy szortírozni, szanálni, egy mappába pakolni és tömöríteni kéne. Nem.

photo (2)

Úgy ahogy volt áthúztam a gépem. Na jó nem, az kicsit túlzás lenne. De megtehettem volna. És ez a lényeg.

Igazából én is, mint szerintem a legtöbb ember két helyen tárolom a dolgaimat. A Dokumentumok mappában és az asztalon. Persze vannak a képek és a videók meg a zenék, amik a saját mappáikban csücsülnek, de ezek is egy az egyben áthúzhatók, pont úgy mint a többi mappa. Tehát nem kell rendrakáson morfondírozni, az ember pár óra alatt lement 170-200 GB-t, én mondjuk 50es csomagokkal dolgoztam, de csak a biztos, ami biztos alapon.

Nem tudom, hogy ez amiatt van-e, hogy a technológia ennyit fejlődött, hogy olcsóbbak és nagyobbak a hard drive-ok, hogy a sokat szidott Windows azért csak tud nagyobb adatcsomagokat másolni, vagy hogy az i3-as processzor képes rá. Igazából nem tudom, miért könnyebb most, mint pár éve. De nagyon könnyű volt, és olyan jól esett. A folyamatot automatizálhatnám is – de. És itt jön az emberi tényező. Azért annyira nem érdekel a dolog 🙂

Minden esetre, ha van tanulsága a tegnapi estének, akkor ez lehetne az: ha az ember szívének legfontosabb emlékei (fotók, videók), munkák és személyes papírok csak egy laptopon vannak rajta, néha bizony kell menteni. És tudom, hogy ezt mindenki tudja, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, úgyhogy igenis tessék venni egy hard drive-ot, és lementeni mindent. Ígérem, nem fog fájni.

6 hozzászólás »

Osztozkodós

Tegnap eljutottam az RTA-ba, hogy rendbe tegyem a jogosítványom helyzetét, mert a honlapon talált információk igazából nem hittem el. Hiába, nehezebb kiölni az emberből azt a bizonyos kételkedést, amit Kelet-Európában megszokott, mint gondolnám. Minden esetre miközben a soromra vártam – ami legalább 10 percig tartott, tudom, borzalmas – összegyűjtöttem egy lapon 8-10 kérdést, amit fel szerettem volna tenni az ügyintézőnek.

Azt mondanom se kell, hogy a lány kedves és segítőkész volt, leellenőrizte az adataimat, majd szépen megválaszolta az alábbi kérdéseket:

K: Ideiglenes lakosként valószínűleg nem fogok 6 hónapot egy huzamban Ausztráliában tölteni, de 4 évig biztos itt leszek. PR státuszért pedig idén vagy jövőre szeretnék folyamodni. Ilyenkor mi a helyzet a jogosítványommal? Használhatom a magyart?

V: Igen, természetesen. A Photo ID-val, a megfelelő fordítással és a magyar jogosítvánnyal vezethetsz a NSW-i szabályok betartása mellett természetesen, egészen addig, amíg a jogosítványod érvényes, vagy nem változik a státuszod ideiglenesről állandóra.

K: Használhatom ugyanezt a magyar jogosítványt a fent említett módon bármelyik másik államban is?

V: Természetesen.

K: Mégis, ha váltani szeretnék, és elérem a 6 hónapnyi itt tartózkodást, akkor az elméleti tesztet hozzá előre le kell foglalni?

V: Igen, de ezt megteheted online is.

K: Más módon lehet egyébként jogosítványom, tehát nem konvertálással?

V: Igen, majdnem ugyanaz a procedúra, mivel 25 év feletti vagy, ezért egy elméleti és egy gyakorlati teszt, de csak P-s jogsit kapnál.

K: Vásárolhatok úgyis autót, hogy nincs NSW-i jogosítványom?

V: Igen, természetesen, ehhez egy valamit fognak csak kérni tőled, az RTA-s “costumer numbert”, ami ha lenne jogosítványod,a jogosítványod száma lenne. Ez egy nyolc számból álló számsor, a tied: 12345678.

Magyarul a sok elmélkedés a helyes útról felesleges volt, végülis nem változik semmi, amíg PR nem leszek. Ha esetleg más kategóriára akarnék jogosítványt, elvégezném az itteni szükséges oktatást illetve vizsgáznék belőle, és utána a Photo ID helyett megkapnám azt a bizonyos jogsit. És akkor igazából az autót a magyar jogsival, a fordítással és a NSW-i jogosítvánnyal vezetném, a másik kategóriát pedig csak a NSW-i jogsival.

Ezek után pedig osztottam-szoroztam autó ügyben is, és átnéztem az aktuális kínálatot. Körülbelül már tudom mit szeretnék és milyen árkategóriában, de amíg gyűjtögetek, úgy döntöttem, élek egy másik lehetőséggel, hogy ne legyen akkora probléma nagyobb tárgyakat mozgatni a városban. Ez az alternatíva a car share, vagyis közösségi autózás, még pedig az egyik legnagyobb szolgáltatótól, a Go Get-től.

forrás: goget.com.au

forrás: goget.com.au

A Go Get a következő módon működik. Az ember regisztrál tagként az interneten keresztül. 3 különböző tagsági szintre lehet regisztrálni, én a kezdőt választottam. A regisztráció után megadja a bankkártya adatait, ekkor leveszik az egyszeri csatlakozási díjat, plusz ráterhelnek egy $500-os depozitot, hogy lássák, hogy van a számlán fedezet. Ezt elvileg nem veszik le, csak amolyan tesztként működik a dolog. (Frissítés: az $500-os depozit két hétig terheli le a kártyát, és ha két hétig nem használja az ember a szolgáltatást, akkor felszabadul. Minden egyes foglalásnál rendelkezésre kell állnia a kártyán ennek az $500-nak, tehát ha felszabadult idő közben, a goget újra ráterheli. Tehát a tagság jelentős ideje alatt ennyivel kevesebb pénzünket használhatjuk.)

2-3 munkanap múlva kiküldik postán a szerződést és a tagsági kártyát. A tagsági kártyák RFID alapúak (azt hiszem legalábbis), és ez egyben az ajtó nyitó kulcs is az autókhoz. Ezek után az embernek nincs más dolga, mint neten vagy okostelefonon kinézni egy goget autót a közelben, lefoglalni X órára, odamenni, kinyitni és használni. Ha végzett a dolgával, visszavinni ugyanarra a helyre. A belvárosban vannak direkt erre a célra kialakított parkolók is.

Az óradíj tagsági szintenként változó, tartalmaz valamiféle biztosítást és a benzin árát is. Ha fogyóban a benzin, akkor a kocsiban van kártya, amivel lehet tankolni. A legtöbb autó a belvárosban van, és ahogy halad kifelé az ember, úgy lesz egyre ritkább a lefedettség, de ami a jó hír, hogy például a két IKEA-ban is vannak már autók. Szerintem remek opció azoknak, akik vagy még csak gyűjtögetnek a saját kocsira, vagy nem minden nap használják egyébként sem.

Ahhoz, hogy az ember csatlakozhasson, körülbelül három dolog kell: legalább ideiglenesen itt tartózkodni (tehát bankkártyával és fedezettel rendelkezni), 21 évnél idősebbnek lenni, és megfelelni a regisztrációnál feltett kérdéseknek. Na meg persze egy jogosítvány sem árt.

Úgyhogy végülis regisztráltam, és most várom, hogy megkapjam a tagsági kártyámat, hogy néha hétvégenként tudjak ide-oda menni, illetve például bútorokat beszerezni, esetleg kirándulni a környéken a barátokkal, akiknek szintén nincs kocsijuk. Izgalmas kalandnak ígérkezik, a jövő héten már lehet, hogy igénybe is veszem a Go Get-et. Ha érdekelnek a részletek, itt olvashattok a szolgáltatásról bővebben.

6 hozzászólás »

Szép új világ

Nem vagyok az új évi fogadalmak híve, mégis, valahogy ez az újév valahogy máshogy köszöntött rám. Amikor visszaérkeztem a nyárba, a napsütéstől és a jó időtől szebben láttam a világot és a mostani évet. Tagadhatatlan, hogy egész más úgy belevágni egy új évbe, hogy az ember körül csiripelnek a madarak, meleg van, és többnyire az emberek is pozitívak.

Így beleestem a saját csapdámba, és megfogadtam azért pár dolgot. Mentségemre szóljon, hogy azért ezeket már november-december tájékán eldöntöttem, vagy még korábban, így igazából ezek csak amolyan tavalyról áthozott ígéretek magamnak. Nem mintha tavaly bármit is máshogy csinálhattam volna, illetve nyilván csinálhattam volna, de akkor nem ott lennék, ahol most vagyok.

Az egyik ilyen fogadalom-szerűség az a szervezettségemet érinti. Eléggé precíznek tartom magam, csak néha ugye átesek a ló túloldalára, és mindent túlszervezek. Emiatt ha csalódást okozok magamnak, azt elég rosszul viselem, mert az utólag sose jut eszembe, hogy talán nehezen kivitelezhető dolgot találtam ki magamnak. Remélem a kevésbé szervezett énem azért még mindig eléggé megbízható és rendszer-szerető marad, de az egyensúlyt biztos kihívás lesz megtalálni.

A másik fontos dolog, a munka-magánélet egyensúly megtalálása lesz idén. Tavaly letudtam az összes nagy kötelezettségemet, így idén egy kicsit koncentrálhatok arra, hogy kényelmesen elkezdjem itt újra felépíteni az életem. Barátaim már most is vannak, és az utóbbi hónapokban majdnem minden hétvégén mentem valahova, de jó lenne a hétköznapokat is kihasználni, főleg, hogy nyár van. A programok persze mobilitást igényelnek, de az is folyamatban.

Főként emiatt autóvásárlást tervezek, ami szerintem 2-3 hónapon belül esedékes. Most ezért dolgozom, addig szerintem mellőzök minden nagyobb kiadást illetve utazást, amíg az nincs meg. Kicsit ezen még morfondírozok azért, mert január végén lesz egy hosszú hétvégén, ha jól tudom, az egyetlen húsvét előtt. Szóval azért az kecsegtető, három nap alatt sok mindent lehetne látni, de lehet, hogy majd a környéken megyek el valahova. Szívem szerint leginkább Új-Zélandra mennék, de majd még meglátjuk.

Az autóhoz nem ártana végre átváltanom a jogsimat, ez is folyamatban van már. A fordítás tavaly decemberben megérkezett, pont mielőtt Magyarországra látogattam volna. Esetleg most szombaton elmegyek vizsgázni, ha sikerül addig rendesen felkészülnöm az itteni KRESZ-ből. A múlt héten csináltam neten egy vizsgát és persze, hogy megbuktam. Mert ki tudja, hogy a szombat esti balesetek hány százalékát okozza az alkohol fogyasztás? Én bizony nem.

Az is lehet, hogy a gazdasági év vége felé elköltözöm egy másik helyre, bár a kényelem nagy úr, szóval ez is majd valahogy alakul. Szívesen laknék Cronullán, annyira nincs is messze, egy egyszobás lakást pedig valahogy azért ki tudnék gazdálkodni azt hiszem. Ha közelebb lennék a tengerparthoz, gyakrabban járhatnék a strandra, esetleg szörfözni is elkezdhetnék, és mivel mindig álmom volt víz közelben élni, ezért szerintem jobban érezném magam ott.

Nem tudom, hogy változnak-e az emberek, én minden esetre igyekszem. Idén nem kötelezem el magam olyan terveknek, amiket szinte lehetetlen kivitelezni. Nem azért, mert nem lenne szép és jó elérni őket, de tavaly kicsit azt hiszem túlhajtottam magam, és idén inkább pihenni szeretnék. Barátokkal, egyedül, mindegy, csak kicsit hasznosabban eltölteni a szabadidőmet, amit idén sokkal egészségesebb arányban tervezek kialakítani.

Ha még egy dolgot kívánhatnék erre az évre, az az lenne, hogy az az 1-2 ember, aki régóta készül ide, 2013-ban végre eljusson Sydneybe. Persze ez nem rajtam múlik, és sokszor nem is az idekészülőkön, mert az immi útjai kifürkészhetetlenek. Mégis, kívánok sok szerencsét azoknak, akik még csak idén jönnek, remélem, hamarosan találkozunk.

4 hozzászólás »

Achtung achtung

A tegnapi hőségriadót ma 20 fokos lehűlés követte. Bár itt csak egy napig tartott, Ausztrália szerte múlt hét óta küzdenek a forrósággal a itteniek, és még jó darabig fognak is. Lehet, hogy páran azt mondják, hogy jaj, de rossz lehet, de igazából kevesen gondolnak bele, hogy a hőség itt szárazsággal és széllel jár, amik pedig egyenesági rokonai a bozóttüzeknek. Küzdenek is a lánglovagok mindenhol, itt New South Walesben is. Tasmániában pedig olyan károkat okozott a tűz, hogy az egész ország egy emberként esett most kétségbe az ottani flóráért és faunáért, az ismerősök életéről és otthonáról nem is beszélve.

Na itt azért nálunk vidéken nem kellett ilyen extrém helyzetre felkészülni, de előtte való nap már mindenki betárazott, tuti, ami fix. Az egyik lakótársam egy nagy görögdinnyével állított haza, én is bevásároltam gyümölcsöket, na meg uborkát és joghurtot, hogy a kánikula legjobb ellenszerét, a taratort elkészíthessem. (A bolgár felmenőknek köszönhetően olyan gyakran készítem ezt a levest, ahogy csak tudom, bár sajnos nem elégszer van hozzá elég meleg az évben.)

A másik lakótársammal előre megbeszéltük, ki mit csinál ezen a forró napon, ő szépen sorra vette az ismerőseit, akiknél légkondi van, én pedig hajnali kelést lőttem be, hogy még azelőtt beérjek a munkahelyemre, mielőtt 30 fokra emelkedne a hőmérséklet. Amit kb. fél 9-re lőttek be az időjósok. Azt a bizony 43°C-ot pedig délután háromra ígérték.

Mindenki tartotta is magát a tervhez, egyedül az időjárás késett egy kicsit, mert 3 óra körül még csak 40 fok volt, és a munkahelyem környékén 5 órakor érte csak el a 41-42 fokot. Valahogy titkon reméltem, hogy ezután kicsit lejjebb megy a higanyszál a hőmérőn, de persze hiába, így fél 8kor feladtam, és elindultam 40 fokban hazafelé. Éjfélkor még 35-36 felett jártunk.

Reggelre viszont megérkezett a kellemes lehűlés, és a simogatóan hűvös 23 fokban indulhattam újra dolgozni. Az igazat megvallva, kicsit fáztam is a buszmegállóban pólóban. De még a tegnapi nap után is röhejes lett volna ma egy kardigánt felvenni, elvégre mégiscsak nyár van! Mikor járjon az ember pólóban, ha nem nyáron?

A lakótársam bezzeg nem bosszantotta magát ilyesmiken, amikor hazaértem, dupla pulcsiban találtam a nappaliban. Azért szegény tűzoltók most biztos nem fáznak. Drukkolok nekik.

forrás: smh.com.au

forrás: smh.com.au

6 hozzászólás »

Úton

A kijelentkezős mizéria után már készen is álltam az indulásra, ki is vittük a csomagot a check in nyitásra a reptérre, hogy később ne kelljen sorbaállni meg szenvedni ezzel. Utána még hazaugrottunk egy gyors ebédre, íme egy előnye a 18. kerületi címnek. Szóval, hogy ez megvolt, na meg az utolsó simítások a kézi poggyászt illetően, pont időben elindultunk a Ferihegyre (nekem mindig az marad), hogy kényelmes tempóban be tudjak szállni a gépbe.

Persze azért erre senki nem számított:

IMG_0788És a senki alatt azt értem, hogy valószínűleg a reptéri dolgozók sem. A képen nem látszik, de kialakult egy sor, ami a beléptető kapuktól kb. a középső bejáratig húzódott, vagyis hosszú volt. Persze kontrollálatlanul, minden féle kordon nélkül, tehát ha át akartál jutni a sor túloldalára, akkor sok szerencsét hozzá.

Mindegy, szerencsére a Qatar  Airlines ügyintézője adott egy tippet, hogy próbáljam meg a másik terminálon keresztül. Ez be is jött, de sajnos még így is olyan sor volt, hogy egy rendes búcsúzkodás se fért bele az időbe. Visszatérve a Qatarra, nagyon rendesek és korrektek voltak, nem hiába az egyik kedvenc légitársaságom. A kaja remek, mint mindig, a légi kísérők kedvesek és lelkiismeretesek (nem csak olyan mű módon), és többnyire a gépek is jók. Persze, jobb lett volna, ha nem lett volna tele az összes gép, amin jöttem, de ez van, legközelebb nem utazom újév környékén.

A dohai repteret nagyon vártam, kíváncsi voltam, mi történt ott az elmúlt években utolsó látogatásom óta. Egyrészt kibővítették a terminált, talán majdnem a duplája lett, és sokkal szervezettebb, összefogottabb is lett. A boarding passok színkódosak, és az alapján irányítják az utasokat a reptéri okosok. A kiszállás és a következő kapu között 3-4 emberrel kerültem kapcsolatba, az első rám mutatott, és egy másik útlevél ellenőrzős sorba küldött. A másik oldalon a következő ember ránézett a jegyemre, és irányba állított a kapuhoz. Amikor már a kapunál álltam, és épp csak az időt néztem, egy harmadik jött oda hozzám, hogy mit keresek, majd választ nem várva ránézett a boarding passomra, és közölte, hogy jó helyen vagyok, de még van időm bőven. Haha, köszi, tudom. És persze a kapunál is megerősítettek benne, hogy jó helyen vagyok. Ja, és mosdónál is van egy leányka, aki (talán) boarding pass szerint irányítgatja az embereket, én legalábbis erre tippeltem, mert nem kellett egyáltalán sorba állnom, a másik mosdóból pedig egyszerre sokkal többen jöttek ki.

Szóval a qatariak nagyon belehúztak, lesznek itt még meglepetések, az biztos.

IMG_0807Aztán Perthben volt szerencsém egy kedves fórumos ismerősnek köszönhetően kicsit megismerni a várost, tényleg szép hely, és nyugis, és tágas. Szívesen visszamennék majd egy hosszú hétvégére, bár még nem tudom, mikor és hogy, de előbb utóbb az is eljön. Az biztos, hogy nagyon más, mint Sydney, csütörtök este olyan kihalt volt a belváros, mint nem is tudom, nálunk Anzac Dayen amikor le van zárva minden. De szép látványt nyújtott azért a Kings Parkról.

A Perth-Sydney járatot már a Virgin követte el, és részben azért, mert a Qatar után már minden más kevésbé jó, na meg azért is, mert 24 óra után már kezd az ember nyűgös lenni, de nem éreztem jól magam rajta. És mellesleg nagyon fáztam is, és egy előttem ülő utas is panaszkodott erre többször is. Válaszként meg mindig csak azt kaptuk, hogy á, már mindjárt leszállunk. Ja, és persze takarójuk se volt. Úgyhogy én ültem a síkabátomban, de azért ez nem a legoptimálisabb megoldás volt szerintem.

Péntek reggel pedig végre megérkeztem Sydneybe, majd rögtön ha már lúd, legyen kövér alapon ki is mentem a tengerpartra Rose Bayre egy barátnőmmel. Persze hazafelé a vonaton már el-elaludtam, úgyhogy a jetlag azért beütött. Szombaton meg a napszúráshoz hasonló tünetek jöttek elő, mozdulni se tudtam. Ma, vasárnap pedig a megfázás vesz elő. Holnap meló, úgyhogy nagyon remélem, hogy a szervezetem most már mindent letudott, amit kellett, mert több időm már nincs pihenni.

 

 

 

6 hozzászólás »

Boldog újév

Csak ránk köszöntött a 2013-as év, gondolom nem csak én vártam annyira, amennyire tudom, mindenkinek eléggé nagy falatnak bizonyult az előző év. De ezen is túl vagyunk, és most újult erővel vághatunk bele az új évbe. Én is így tettem, a laza baráti szilveszterezés után az év első napját a családommal töltöttem, hogy aztán kedden nekivághassak a visszaútnak Sydneybe.

Még az utazásom előtt egy valamit kellett lezárnom, ez pedig az adminisztratív jelenlétem az országban. Sok félét olvastam én is, hogy milyen megoldások vannak, mik az előnyei illetve a hátrányai, de azért sose voltam biztos benne, hogy mit is kéne tenni. Ez a történet sem a helyes megoldásról szól, mert szerintem az nincs, inkább csak szolgáljon másoknak okulásként az esetem.

Szóval az eredeti terv a következő volt: kijelentkezem véglegesen a lakcímemről, és mivel a népesség nyilvántartó hivatal elméletben össze van kötve a NAV-val és az OEP-el, ezért mindenki értesül a távozásomról, majd a könyvelő beadja a 0-s igazolásomat, majd a NAV vagy OEP vagy akárki küld nekem egy csekket a meghagyott levelezési címemre, hogy legyek szíves befizetni a kimaradt TB-t, és azt szépen befizetem, és el is rendeződött a dolog.

onkori

Gondolhattam volna, hogy Ausztrália hatása megmutatkozik ebben a gondolatmenetben, de valahogy a különböző fórumokról ezt a képet raktam össze magamban, mint működő opció. Még jó, hogy Pudlee közben felvilágosított, hogy ha véglegesen kijelentkezem, akkor egy esetleges visszatérés illetve pár hónapnyi itthonlét esetén nem teljes jogú állampolgár leszek, mert ha arra pár hónapra fizetném a TB-t magam után, mint védőhálót, akkor nem 6000 (vagy nem tudom pontosan mennyi) forintot fizetném, hanem valami havi 40-50 ezer forintot. Amiért azért utasbiztosítást is kapok, szóval nem teljesen fair asszem.

Na szóval, akkor kilőttem a végleges kijelentkezést, választottam helyette az ideiglenest. Na most azt hagyjuk is, hogy december 20-ika és január 2-ika között nem lehet kb. semmilyen ügyet elintézni, január 2-án ott voltam kb. reggel 8-ra az önkormányzatnál, ahol tömeg fogadott, egyesek már reggel 7-től várták a nyitást a hidegben. Nekem szerencsém volt, gyorsan sorra kerültem, és végülis 6 perc alatt elintézték az ideiglenes kijelentkezést.

ideiglenes kijelentkezés

Ezután úgy gondoltam, biztos, ami biztos, elugrom a NAV-hoz a IX. kerületbe. Kérdeztem az információn, milyen gombot kell megnyomni, a tájékoztatás menüpont volt a nyerő, bár ugye ez elég tág fogalom. Próbáltam várakozás közben előre dolgozni, kérdeztem, hogy mit kell kitölteni, az volt a válasz, hogy semmit. Ez egy kicsit gyanús volt, de mit volt mit tenni, vártam.

Az ügyintézésnél ért a hideg zuhany, miszerint nem ám úgy van, hogy én csak úgy kijelentkezem, mert be se voltam jelentkezve, és előbb azt kell. Szóval a pontos menet szerinte az lett volna, hogy mikor megszűnt a munkaviszonyom, beslattyogok az OEP-hez, ott jelentem, hogy ezek után magam fizetem a TB-t. Onnan hozok erről valami igazolást, és a NAV-nál is bejelentem ugyanezt. Utána szépen elkezdhetem fizetni a TB-t magam után, majd utána jelezhetem, hogy most már nem szeretném fizetni, de ezt csak akkor, ha bizonyítom, hogy azért, mert a munkáltató fizeti helyettem. (Hogy ez egy másik országban van, az szerintem  totál érthetetlenné teszi a dolgot, de mindegy.)

Ha jól vettem le a sorrendet, bejelentkezés után az van, (miután persze rendesen „be” volt jelentkezve az ember és fizetgette a TB-t), hogy először OEP, ott bejelentem a kijelentkezést, és felmutatom a bizonyítékot, hogy utánam fizetik ám azt a bizonyosat. De lehet, hogy ez azért kell, mert akkor nem verik le rajtam azt a pénzt, amikor már alkalmazva voltam. Kicsit gyors és össze vissza volt az információ, úgyhogy bocsi. OEP után – gondolom valami OEP-es papírral – vissza a NAV-ba, hogy ott az ember kitöltse a T akárhányas formanyomtatványt a kijelentkezéshez.

Egyébként minden ki és bejelentés, adatváltozás a TB-vel kapcsolatban ezen az egy db. 4 A4-es oldalas nyomtatványon zajlik. Gondolom letölthető. Bár ezek után meglepne.

Mivel persze ezekre amúgy se lett volna időm, maradt a meghatalmazás, amit jól megejtettünk, és drága anyukám megpróbálja elintézni helyettem, és ha nem megy, akkor majd valahogy megpróbálok a canberrai nagykövetségen keresztül valamit intézni.

Szóval ez volt a kálváriám így utolsó napra, ráadásul az összeg kifizetése még mindig homályba veszik, letöltöttem egy tájékoztató a NAV honlapjáról, de nem lettem okosabb. Amennyit kiszűrtem belőle, az a következő: számold ki magadnak, valld be egy nyomtatványon, fizesd be, és tájékoztasd róla a NAV-ot, hogy befizetted. És akkor talán(!) nem büntetnek meg. De hogy mikor és meddig, az megint rejtély.

Ennyit a tiszta lapról, az újrakezdésről, és az új év – új élet tervről.

17 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: