Második felvonás

Rég nem írtam, ennek rengeteg oka volt, egyrészt mert nem sok minden történt, de ami meg történt, arról semmi kedvem nem volt beszámolni. De csalás lenne egy ekkora kihagyás után csak úgy továbblépni, ezért most tömören összefoglalom mi történt az elmúlt időszakban.

Először is, nem voltam boldog a munkahelyemen. Ez odáig fajult, hogy nagyon-nagyon megviselt a benti lét, és nem igazán szerettem volna magam tovább kínozni, ezért felmondtam. Valószínűleg ezt már korábban meg kellett volna lépnem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, túl sokáig erőltettem olyat, ami nem jött össze. Ez van.

Nem mennék bele nagyon a részletekbe, mert nem akarok rosszat mondani a cégről, ajánlottak alternatív opciót, csak a probléma gyökerén nem változtatott volna a dolog. Szóval, ezen mondjuk kicsit meglepődtek, hogy miért nem élek a lehetőséggel, amit felajánlottak, de igazából nem volt nagyon szimpatikus. Meg úgy egyébként is, akkor már úgy éreztem, hogy én mindent megtettem értük, amit tehettem, úgyhogy nem tudtam volna a kezdeti lelkesedést visszahozni, hogy aztán tovább menjenek azok a dolgok, amik miatt boldogtalan voltam.

Lényeg a lényeg, az időzítésekkel a zárás körül azért voltak apróbb meglepődések, de senki nem haragszik senkire végülis. Ettől függetlenül azért sikerült az élettől elvenniük a kedvem jó pár hétre, és ebből nagyon nehezen lehet(ett) csak változtatni.

Persze most felmerül a kérdés sokakban, hogy most mi lesz? Nos, ez a kérdés bennem is felmerült az első héten, persze elkezdtem állást keresni vadul, meg azóta is keresek. Mivel ugye a 457-es vízum egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy az ember csak egy munkáltatónak dolgozhat, és aztán ha az nincs, akkor lapát, eléggé meg voltak számlálva a napjaim. Elvileg 28 napom lett volna új munkáltatót találni.

Valójában azonban máshogy vannak a dolgok. A héten, amikor az utolsó napomat töltöttem, bementünk az immihez a belvárosba megkérdezni, hogy most mi lesz, mert hát én szeretnék maradni, de hát 28 nap olyan kevés, hogy most akkor hogyan tovább? Megnyugtattak, hogy keresgéljek csak tovább, majd egyszer feldolgozzák a munkáltató bejelentését, hogy már nem dolgozom náluk, és maaaajd utááána értesítenek, hogy legyek szíves elmenni. És akkor még mindig mondhatom, hogy aktívan keresek és kérek még időt. A munkáltató persze még jóval az utolsó napom előtt azért írt az imminek, hogy majd 2 hét múlva megszűnik a munkaviszonyom, ezért volt egy kis drukk bennem.

Alternatív opcióként arra gyúrtunk, hogy a Peti megkapja minél előbb a saját 457-esét, és én arra rákerüljek mint de facto partner. Most akkor azok, akik járatosak az itteni vízum témában, felhördülnek, hogy hát azt hogyan? Mert hogy nem fél év együttélés kell hozzá? De, mi is ezt hallottuk. De amikor nincs más választásod, azt is megpróbálod, amire minden ismerősöd azt mondja, hogy azt úgyse kapod meg. Szóval az első szabad, munkanélküli napomon regisztráltuk a kapcsolatunkat, hogy legyen egy papír róla, de annak meg 28 nap kellett ahhoz, hogy érvényre lépjen. Nos, ekkor kezdődött az izgulás, hogy az előbb megjöjjön, mint az immi levele. Ja, és még a Peti vízuma is átfusson időben.

És akkor jöttek a hírek a 457-es változásairól. Díjemelés, bonyolítás, satöbbi. Lényeg a lényeg, időben és olcsón sikerült beadni a vízumot, és már csak az ítéletet kellett várni. Én mondjuk arra készültem, hogy a beadott bizonyítékok nem lesznek elegek a kapcsolatunk bizonyításához, ezért fel voltam készülve egy második körre vagy egy interjúra, de igazából 3-4 nap alatt minden teketória nélkül megadták.

Ami remek hír, és hurrá-hurrá. Csak.

Nem mintha ez nem lenne fantasztikus dolog. Mert nagy részben az. De ami miatt az elmúlt két hónapban nem tudtam írni, az igazából nem a vízum volt, hanem az, hogy ez az egész munka dolog megviselt nagyon. Egyrészt elég nehéz másodszorra nekifutni itt ennek a munkakeresősdinek, amikor az első munka élmény az olyan volt, amilyen. Másrészt meg, teljesen elbizonytalanodtam, hogy most akkor értek-e egyáltalán valamihez. (Mert hogy sikeresen meggyőztek róla, hogy nem, semmi nem volt jó, amit csináltam.) Na meg a nulla visszajelzések se segítettek a dolgon. Nem kellettem, mint mérnök.

Szóval jött ez a hullámvölgy, ami szerintem a legnagyobb volt, amióta itt vagyok. Oda kellett volna figyelnem, hogy ne ez a munka legyen a legfontosabb az életemben, és talán akkor nem lett volna ekkora koppanás. De mindegy, így jártam, tanulok talán végre ebből is.

Arra talán jó volt, hogy nem ragaszkodom annyira az eredeti tervekhez, mint korábban. Most hogy az új vízummal azt dolgozhatok, amit akarok, egy kicsit tágabbra nyíltak a lehetőségek az egyik irányban. A másik irányban viszont zárultak, ugyanis így egyre távolabb kerülünk a PR-tól. Az eredeti ötlet szerint, ha itt meg lett volna az egy évem, akkor be tudtam volna adni a szakmaelismertetést, és aztán az önálló PR-t, és még a Peti is rákerülhetett volna. Ha azonban nem a szakmámban dolgozom, akkor erre semmi esély, mert nem tudom megcsinálni a szakmaelismertetést. Oda legalább 3 év tapasztalat kell. Ördögi kör.

Petin keresztül meg önállót nem lehetne beadni, csak állam által szponzoráltat, amivel további két évet kellene maradni abban az államban, ahol szponzorálják. Na most Sydney-n és Melbourne-ön kívül nem nagyon van olyan város itt, ahol lenne az a terület, ahol ő dolgozna szívesen. De NSW nem is szponzorálja. Meg aztán… nem tudom. Hogy mi lesz, az majd a jövő zenéje, egyelőre a következő pár hónapon jussunk túl.

Ezek vannak épp.

Most már jobban vagyok, és írni fogok. Van azért miről, mert pár hete lementünk Melbourne-be, az például remek volt, meg közben a kocsira is kellett rego-t csináltatni, az is érdekes volt. Jövő héten meg úgy néz ki, elkezdek egy tanfolyamot, hogy valami új is legyen a tarsolyomban.

Ja, és most fejeztem be Ping Fu* könyvét, úgyhogy a napi bölcsesség az most onnan jön 🙂

“Like a mountain range, … life offers surprising views at every turn. Although the best views an be found on the peaks, it is the valleys that offer the most opportunities for growth and development. In valleys we farm, build roads, and formulate our visions for reaching ever higher. In valleys, we develop resilience and cultivate hope.”

*Ping Fu, kínai-amerikai vállalkozó/entrepreneur, bár a könyv után meg egyébként is, nem igazán bírom ezeket a szavakat. Lényeg, hogy ő alapította a Geomagicet, ami egy 3D reverse engineering program, amin én is dolgoztam. A könyv egyébként élettörténet, és segít abban, hogy az ember lássa, hogy másnak meg még rosszabb volt egyszer. De aztán csak lesz egyszer jobb is. Ja, a könyv címe Bend, Not Break.