Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Második felvonás

Rég nem írtam, ennek rengeteg oka volt, egyrészt mert nem sok minden történt, de ami meg történt, arról semmi kedvem nem volt beszámolni. De csalás lenne egy ekkora kihagyás után csak úgy továbblépni, ezért most tömören összefoglalom mi történt az elmúlt időszakban.

Először is, nem voltam boldog a munkahelyemen. Ez odáig fajult, hogy nagyon-nagyon megviselt a benti lét, és nem igazán szerettem volna magam tovább kínozni, ezért felmondtam. Valószínűleg ezt már korábban meg kellett volna lépnem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, túl sokáig erőltettem olyat, ami nem jött össze. Ez van.

Nem mennék bele nagyon a részletekbe, mert nem akarok rosszat mondani a cégről, ajánlottak alternatív opciót, csak a probléma gyökerén nem változtatott volna a dolog. Szóval, ezen mondjuk kicsit meglepődtek, hogy miért nem élek a lehetőséggel, amit felajánlottak, de igazából nem volt nagyon szimpatikus. Meg úgy egyébként is, akkor már úgy éreztem, hogy én mindent megtettem értük, amit tehettem, úgyhogy nem tudtam volna a kezdeti lelkesedést visszahozni, hogy aztán tovább menjenek azok a dolgok, amik miatt boldogtalan voltam.

Lényeg a lényeg, az időzítésekkel a zárás körül azért voltak apróbb meglepődések, de senki nem haragszik senkire végülis. Ettől függetlenül azért sikerült az élettől elvenniük a kedvem jó pár hétre, és ebből nagyon nehezen lehet(ett) csak változtatni.

Persze most felmerül a kérdés sokakban, hogy most mi lesz? Nos, ez a kérdés bennem is felmerült az első héten, persze elkezdtem állást keresni vadul, meg azóta is keresek. Mivel ugye a 457-es vízum egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy az ember csak egy munkáltatónak dolgozhat, és aztán ha az nincs, akkor lapát, eléggé meg voltak számlálva a napjaim. Elvileg 28 napom lett volna új munkáltatót találni.

Valójában azonban máshogy vannak a dolgok. A héten, amikor az utolsó napomat töltöttem, bementünk az immihez a belvárosba megkérdezni, hogy most mi lesz, mert hát én szeretnék maradni, de hát 28 nap olyan kevés, hogy most akkor hogyan tovább? Megnyugtattak, hogy keresgéljek csak tovább, majd egyszer feldolgozzák a munkáltató bejelentését, hogy már nem dolgozom náluk, és maaaajd utááána értesítenek, hogy legyek szíves elmenni. És akkor még mindig mondhatom, hogy aktívan keresek és kérek még időt. A munkáltató persze még jóval az utolsó napom előtt azért írt az imminek, hogy majd 2 hét múlva megszűnik a munkaviszonyom, ezért volt egy kis drukk bennem.

Alternatív opcióként arra gyúrtunk, hogy a Peti megkapja minél előbb a saját 457-esét, és én arra rákerüljek mint de facto partner. Most akkor azok, akik járatosak az itteni vízum témában, felhördülnek, hogy hát azt hogyan? Mert hogy nem fél év együttélés kell hozzá? De, mi is ezt hallottuk. De amikor nincs más választásod, azt is megpróbálod, amire minden ismerősöd azt mondja, hogy azt úgyse kapod meg. Szóval az első szabad, munkanélküli napomon regisztráltuk a kapcsolatunkat, hogy legyen egy papír róla, de annak meg 28 nap kellett ahhoz, hogy érvényre lépjen. Nos, ekkor kezdődött az izgulás, hogy az előbb megjöjjön, mint az immi levele. Ja, és még a Peti vízuma is átfusson időben.

És akkor jöttek a hírek a 457-es változásairól. Díjemelés, bonyolítás, satöbbi. Lényeg a lényeg, időben és olcsón sikerült beadni a vízumot, és már csak az ítéletet kellett várni. Én mondjuk arra készültem, hogy a beadott bizonyítékok nem lesznek elegek a kapcsolatunk bizonyításához, ezért fel voltam készülve egy második körre vagy egy interjúra, de igazából 3-4 nap alatt minden teketória nélkül megadták.

Ami remek hír, és hurrá-hurrá. Csak.

Nem mintha ez nem lenne fantasztikus dolog. Mert nagy részben az. De ami miatt az elmúlt két hónapban nem tudtam írni, az igazából nem a vízum volt, hanem az, hogy ez az egész munka dolog megviselt nagyon. Egyrészt elég nehéz másodszorra nekifutni itt ennek a munkakeresősdinek, amikor az első munka élmény az olyan volt, amilyen. Másrészt meg, teljesen elbizonytalanodtam, hogy most akkor értek-e egyáltalán valamihez. (Mert hogy sikeresen meggyőztek róla, hogy nem, semmi nem volt jó, amit csináltam.) Na meg a nulla visszajelzések se segítettek a dolgon. Nem kellettem, mint mérnök.

Szóval jött ez a hullámvölgy, ami szerintem a legnagyobb volt, amióta itt vagyok. Oda kellett volna figyelnem, hogy ne ez a munka legyen a legfontosabb az életemben, és talán akkor nem lett volna ekkora koppanás. De mindegy, így jártam, tanulok talán végre ebből is.

Arra talán jó volt, hogy nem ragaszkodom annyira az eredeti tervekhez, mint korábban. Most hogy az új vízummal azt dolgozhatok, amit akarok, egy kicsit tágabbra nyíltak a lehetőségek az egyik irányban. A másik irányban viszont zárultak, ugyanis így egyre távolabb kerülünk a PR-tól. Az eredeti ötlet szerint, ha itt meg lett volna az egy évem, akkor be tudtam volna adni a szakmaelismertetést, és aztán az önálló PR-t, és még a Peti is rákerülhetett volna. Ha azonban nem a szakmámban dolgozom, akkor erre semmi esély, mert nem tudom megcsinálni a szakmaelismertetést. Oda legalább 3 év tapasztalat kell. Ördögi kör.

Petin keresztül meg önállót nem lehetne beadni, csak állam által szponzoráltat, amivel további két évet kellene maradni abban az államban, ahol szponzorálják. Na most Sydney-n és Melbourne-ön kívül nem nagyon van olyan város itt, ahol lenne az a terület, ahol ő dolgozna szívesen. De NSW nem is szponzorálja. Meg aztán… nem tudom. Hogy mi lesz, az majd a jövő zenéje, egyelőre a következő pár hónapon jussunk túl.

Ezek vannak épp.

Most már jobban vagyok, és írni fogok. Van azért miről, mert pár hete lementünk Melbourne-be, az például remek volt, meg közben a kocsira is kellett rego-t csináltatni, az is érdekes volt. Jövő héten meg úgy néz ki, elkezdek egy tanfolyamot, hogy valami új is legyen a tarsolyomban.

Ja, és most fejeztem be Ping Fu* könyvét, úgyhogy a napi bölcsesség az most onnan jön 🙂

“Like a mountain range, … life offers surprising views at every turn. Although the best views an be found on the peaks, it is the valleys that offer the most opportunities for growth and development. In valleys we farm, build roads, and formulate our visions for reaching ever higher. In valleys, we develop resilience and cultivate hope.”

1016822_10201061153866215_2108765725_n

*Ping Fu, kínai-amerikai vállalkozó/entrepreneur, bár a könyv után meg egyébként is, nem igazán bírom ezeket a szavakat. Lényeg, hogy ő alapította a Geomagicet, ami egy 3D reverse engineering program, amin én is dolgoztam. A könyv egyébként élettörténet, és segít abban, hogy az ember lássa, hogy másnak meg még rosszabb volt egyszer. De aztán csak lesz egyszer jobb is. Ja, a könyv címe Bend, Not Break.

 

Reklámok
11 hozzászólás »

A szürke szamár esete

il_570xN.326597789Hihetetlen, hogy már március van. Alig egy hónap, és évfordulót ünnepelhetek, ami bizony elég érdekesnek ígérkezik. De mielőtt ebbe belemennék, egy kis összefoglaló az elmúlt pár hétről, ami elég kaotikusan sikerült.

Annak ellenére, hogy az előző posztomban pont arról számoltam be, hogy kezdek beilleszkedni, rá pár napra azért történtek dolgok, amik ennek az ellenkezőjére világítottak rá. Lényegben a lényeg, hogy ez a kivándorlás bizony elég kemény dió, mert egyszer fenn, egyszer lenn van az ember, és bizony nehéz előre megmondani, hogy mi fog történni.

Ami a terveket és az álmokat illeti, ebben a pillanatban épp nem tervezek inkább semmit, próbálom stabilizálni a helyzetemet. Őszintén, amióta januárban visszaérkeztem, hol nagyon boldog, hogy kevésbé boldog voltam, de ami biztos, sokszor voltam elégedetlen a helyzetemmel. Persze rá kellett jönnöm, hogy minden baj forrása én magam vagyok, de hát az ember már csak ilyen, nem látja a fától az erdőt.

Az eltűnésem is részben erre vezethető vissza. Ahogy egy kedves párnak említettem a hétvégén, ha nincs bejegyzés, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jó minden, vagy nagyon rossz. Ez most a mélypont volt, utoljára talán július környékén voltam ennyire rossz passzban, úgyhogy igazából nincs okom panaszra, mert már rám fért a változatosság. Hogy mi is volt a bajom? Röviden: minden és semmi. Az, hogy messze lakom. Az, hogy nincs igazi napi kapcsolatom közeli barátokkal. Az, hogy spórolnom kéne, miközben azért lenne mire költeni, az, hogy a családom messze van, az, hogy senki nem látja úgy ezt az országot, ahogy én. Az is persze, hogy itt másodrendű lakos vagyok, bizonyos kötelezettségekkel, és nem nagyon szeretem a kötöttségeket.

Azért írom ezt most le, mert más is lesz vele így. Tudom, mert azok után, hogy a legmélyebb bugyron átjutottam, és elkezdtem beszélgetni barátokkal, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Persze az is kiderült, hogy a kiváltó ok lehet, hogy pont a karácsonyi látogatásom volt. Egy új-zélandi barátnőm rögtön elkezdett bólogatni, amikor az érzéseimről meséltem, és azt mondta, hogy bizony elég más dolog hazalátogatni, amikor az ember egy kicsit vendég, meg otthon élni. Ráadásul oka is volt annak, hogy eljöttem, eljöttünk, mármint én és még megannyi barátom, ismerősöm. Ezek az okok pedig nem nagyon változtak az elmúlt időszakban,  és bár talán a rossz érzések a honvágy miatt vannak, valójában teljesen irrelevánsak.

A képlet ugyanis egyszerű. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Megszoksz vagy megszöksz. Nem tagadom, hogy a szökés gondolata azért elég csábító volt az elmúlt időszakban. Persze csábított haza egy-két dolog, és nem kérdés, hogy egyszerűbb lenne egy picit az életem, legalábbis bizonyos dolgokban. De ami igazán az áttörést és a megoldást jelentette nekem, az az alábbi gondolatmenet: oké, mondjuk visszamegyek Magyarországra, lesz egy állásom, jól keresek, megengedhetem az az életszínvonalat magamnak, amit az elmúlt 10 évben mondjuk megszoktam, és ráadásul közel leszek azokhoz az emberekhez, akik életem nagy részében közel voltak hozzám (család, barátok stb.). Szerencsés esetben még szeretném is a munkám, jól kamatoztathatnám az itteni tapasztalatom és a nyelvtudásom, és lényegében olyan tudással rendelkeznék, amivel nem sokan az országban. Idilli kép, de mégse. Mert egyszer csak átfutott az agyamon, hogy reggelente munkába menet stresszes lennék a dugó miatt, a jégkaparás miatt, a szemetes megint az úton hagyta a kukát, ésatöbbi. És minden egyes reggel bánnám, hogy nem Sydneyben ébredek fel. Nem azt mondom, hogy jobb, hogy az ázsiai eladónak el kell mutogatni mit és mennyit kérek a pékségben, vagy hogy itt nem késnek a buszok, vagy hogy nem hiányzik az “egészségedre” szó a mindennapjaimból, mert ezek azért ott vannak. Apróságok itt is zavarnak. De ha azon gondolkozom, hogy fel kéne adnom, hogy 20-30 percre lakom a tengerparttól, hogy itt vannak a világ legszebb naplementéi, hogy az eső után a papagájok dzsemböriznek, igazából ez inkább jelent gyomorgörcsöt mint a többi problémám.

Az egyetlen dolog, ami miatt róka fogta csuka a történet, hogy pont olyanoknak kéne ezt elmagyaráznom, akik még nem látták Ausztráliát, illetve nem éltek külföldön huzamosabb ideig. Az, hogy valaki egyszerre két helyen van otthon, hogy ez az otthon, az a haza, és mindkettő jó, de máshogy, azt nem lehet pontosan leírni, amíg meg nem tapasztalja az ember. A barátok itt is barátok. Egy ideig azt hittem, ez sosem lesz olyan, mint az. Azt hittem, sosem tudok megnyílni valakinek nem az anyanyelvemen, sosem fog senki megérteni igazán, mert a kultúrák közötti eltérések miatt félrekommunikálunk. De aztán rájöttem, hogy szerencsére ez hülyeség. Amikor meglátod egy másik ember szemében a kétségbeesést, mert aggódik, vagy csak a vállára borulsz valakinek sírás közben, akkor rájössz, hogy mindegy hol vagy, az az ember számít, akire számíthatsz. És ez megintcsak távolság, kultúra és egyéb független történet.

Nagy kaland az élet, ez biztos. És nem mondanám, hogy nem vagyok egy kicsit végletes. De túl rövid az idő, hogy ne éljem meg mindazt, amit kell, és amit szeretnék. Ha most ezt kellett, hát ezt kellett, elfogadtam egy leckeként, és remélhetőleg okosabban és erősebben veszem a következő akadályokat, mert biztos lesznek még. De egyik ösvény se tart a végtelenségig, egyszer csak eljutok valahova. Még ha most egy kicsit visszafelé is bandukoltam rajta.

15 hozzászólás »

Osztozkodós

Tegnap eljutottam az RTA-ba, hogy rendbe tegyem a jogosítványom helyzetét, mert a honlapon talált információk igazából nem hittem el. Hiába, nehezebb kiölni az emberből azt a bizonyos kételkedést, amit Kelet-Európában megszokott, mint gondolnám. Minden esetre miközben a soromra vártam – ami legalább 10 percig tartott, tudom, borzalmas – összegyűjtöttem egy lapon 8-10 kérdést, amit fel szerettem volna tenni az ügyintézőnek.

Azt mondanom se kell, hogy a lány kedves és segítőkész volt, leellenőrizte az adataimat, majd szépen megválaszolta az alábbi kérdéseket:

K: Ideiglenes lakosként valószínűleg nem fogok 6 hónapot egy huzamban Ausztráliában tölteni, de 4 évig biztos itt leszek. PR státuszért pedig idén vagy jövőre szeretnék folyamodni. Ilyenkor mi a helyzet a jogosítványommal? Használhatom a magyart?

V: Igen, természetesen. A Photo ID-val, a megfelelő fordítással és a magyar jogosítvánnyal vezethetsz a NSW-i szabályok betartása mellett természetesen, egészen addig, amíg a jogosítványod érvényes, vagy nem változik a státuszod ideiglenesről állandóra.

K: Használhatom ugyanezt a magyar jogosítványt a fent említett módon bármelyik másik államban is?

V: Természetesen.

K: Mégis, ha váltani szeretnék, és elérem a 6 hónapnyi itt tartózkodást, akkor az elméleti tesztet hozzá előre le kell foglalni?

V: Igen, de ezt megteheted online is.

K: Más módon lehet egyébként jogosítványom, tehát nem konvertálással?

V: Igen, majdnem ugyanaz a procedúra, mivel 25 év feletti vagy, ezért egy elméleti és egy gyakorlati teszt, de csak P-s jogsit kapnál.

K: Vásárolhatok úgyis autót, hogy nincs NSW-i jogosítványom?

V: Igen, természetesen, ehhez egy valamit fognak csak kérni tőled, az RTA-s “costumer numbert”, ami ha lenne jogosítványod,a jogosítványod száma lenne. Ez egy nyolc számból álló számsor, a tied: 12345678.

Magyarul a sok elmélkedés a helyes útról felesleges volt, végülis nem változik semmi, amíg PR nem leszek. Ha esetleg más kategóriára akarnék jogosítványt, elvégezném az itteni szükséges oktatást illetve vizsgáznék belőle, és utána a Photo ID helyett megkapnám azt a bizonyos jogsit. És akkor igazából az autót a magyar jogsival, a fordítással és a NSW-i jogosítvánnyal vezetném, a másik kategóriát pedig csak a NSW-i jogsival.

Ezek után pedig osztottam-szoroztam autó ügyben is, és átnéztem az aktuális kínálatot. Körülbelül már tudom mit szeretnék és milyen árkategóriában, de amíg gyűjtögetek, úgy döntöttem, élek egy másik lehetőséggel, hogy ne legyen akkora probléma nagyobb tárgyakat mozgatni a városban. Ez az alternatíva a car share, vagyis közösségi autózás, még pedig az egyik legnagyobb szolgáltatótól, a Go Get-től.

forrás: goget.com.au

forrás: goget.com.au

A Go Get a következő módon működik. Az ember regisztrál tagként az interneten keresztül. 3 különböző tagsági szintre lehet regisztrálni, én a kezdőt választottam. A regisztráció után megadja a bankkártya adatait, ekkor leveszik az egyszeri csatlakozási díjat, plusz ráterhelnek egy $500-os depozitot, hogy lássák, hogy van a számlán fedezet. Ezt elvileg nem veszik le, csak amolyan tesztként működik a dolog. (Frissítés: az $500-os depozit két hétig terheli le a kártyát, és ha két hétig nem használja az ember a szolgáltatást, akkor felszabadul. Minden egyes foglalásnál rendelkezésre kell állnia a kártyán ennek az $500-nak, tehát ha felszabadult idő közben, a goget újra ráterheli. Tehát a tagság jelentős ideje alatt ennyivel kevesebb pénzünket használhatjuk.)

2-3 munkanap múlva kiküldik postán a szerződést és a tagsági kártyát. A tagsági kártyák RFID alapúak (azt hiszem legalábbis), és ez egyben az ajtó nyitó kulcs is az autókhoz. Ezek után az embernek nincs más dolga, mint neten vagy okostelefonon kinézni egy goget autót a közelben, lefoglalni X órára, odamenni, kinyitni és használni. Ha végzett a dolgával, visszavinni ugyanarra a helyre. A belvárosban vannak direkt erre a célra kialakított parkolók is.

Az óradíj tagsági szintenként változó, tartalmaz valamiféle biztosítást és a benzin árát is. Ha fogyóban a benzin, akkor a kocsiban van kártya, amivel lehet tankolni. A legtöbb autó a belvárosban van, és ahogy halad kifelé az ember, úgy lesz egyre ritkább a lefedettség, de ami a jó hír, hogy például a két IKEA-ban is vannak már autók. Szerintem remek opció azoknak, akik vagy még csak gyűjtögetnek a saját kocsira, vagy nem minden nap használják egyébként sem.

Ahhoz, hogy az ember csatlakozhasson, körülbelül három dolog kell: legalább ideiglenesen itt tartózkodni (tehát bankkártyával és fedezettel rendelkezni), 21 évnél idősebbnek lenni, és megfelelni a regisztrációnál feltett kérdéseknek. Na meg persze egy jogosítvány sem árt.

Úgyhogy végülis regisztráltam, és most várom, hogy megkapjam a tagsági kártyámat, hogy néha hétvégenként tudjak ide-oda menni, illetve például bútorokat beszerezni, esetleg kirándulni a környéken a barátokkal, akiknek szintén nincs kocsijuk. Izgalmas kalandnak ígérkezik, a jövő héten már lehet, hogy igénybe is veszem a Go Get-et. Ha érdekelnek a részletek, itt olvashattok a szolgáltatásról bővebben.

6 hozzászólás »

Boldog újév

Csak ránk köszöntött a 2013-as év, gondolom nem csak én vártam annyira, amennyire tudom, mindenkinek eléggé nagy falatnak bizonyult az előző év. De ezen is túl vagyunk, és most újult erővel vághatunk bele az új évbe. Én is így tettem, a laza baráti szilveszterezés után az év első napját a családommal töltöttem, hogy aztán kedden nekivághassak a visszaútnak Sydneybe.

Még az utazásom előtt egy valamit kellett lezárnom, ez pedig az adminisztratív jelenlétem az országban. Sok félét olvastam én is, hogy milyen megoldások vannak, mik az előnyei illetve a hátrányai, de azért sose voltam biztos benne, hogy mit is kéne tenni. Ez a történet sem a helyes megoldásról szól, mert szerintem az nincs, inkább csak szolgáljon másoknak okulásként az esetem.

Szóval az eredeti terv a következő volt: kijelentkezem véglegesen a lakcímemről, és mivel a népesség nyilvántartó hivatal elméletben össze van kötve a NAV-val és az OEP-el, ezért mindenki értesül a távozásomról, majd a könyvelő beadja a 0-s igazolásomat, majd a NAV vagy OEP vagy akárki küld nekem egy csekket a meghagyott levelezési címemre, hogy legyek szíves befizetni a kimaradt TB-t, és azt szépen befizetem, és el is rendeződött a dolog.

onkori

Gondolhattam volna, hogy Ausztrália hatása megmutatkozik ebben a gondolatmenetben, de valahogy a különböző fórumokról ezt a képet raktam össze magamban, mint működő opció. Még jó, hogy Pudlee közben felvilágosított, hogy ha véglegesen kijelentkezem, akkor egy esetleges visszatérés illetve pár hónapnyi itthonlét esetén nem teljes jogú állampolgár leszek, mert ha arra pár hónapra fizetném a TB-t magam után, mint védőhálót, akkor nem 6000 (vagy nem tudom pontosan mennyi) forintot fizetném, hanem valami havi 40-50 ezer forintot. Amiért azért utasbiztosítást is kapok, szóval nem teljesen fair asszem.

Na szóval, akkor kilőttem a végleges kijelentkezést, választottam helyette az ideiglenest. Na most azt hagyjuk is, hogy december 20-ika és január 2-ika között nem lehet kb. semmilyen ügyet elintézni, január 2-án ott voltam kb. reggel 8-ra az önkormányzatnál, ahol tömeg fogadott, egyesek már reggel 7-től várták a nyitást a hidegben. Nekem szerencsém volt, gyorsan sorra kerültem, és végülis 6 perc alatt elintézték az ideiglenes kijelentkezést.

ideiglenes kijelentkezés

Ezután úgy gondoltam, biztos, ami biztos, elugrom a NAV-hoz a IX. kerületbe. Kérdeztem az információn, milyen gombot kell megnyomni, a tájékoztatás menüpont volt a nyerő, bár ugye ez elég tág fogalom. Próbáltam várakozás közben előre dolgozni, kérdeztem, hogy mit kell kitölteni, az volt a válasz, hogy semmit. Ez egy kicsit gyanús volt, de mit volt mit tenni, vártam.

Az ügyintézésnél ért a hideg zuhany, miszerint nem ám úgy van, hogy én csak úgy kijelentkezem, mert be se voltam jelentkezve, és előbb azt kell. Szóval a pontos menet szerinte az lett volna, hogy mikor megszűnt a munkaviszonyom, beslattyogok az OEP-hez, ott jelentem, hogy ezek után magam fizetem a TB-t. Onnan hozok erről valami igazolást, és a NAV-nál is bejelentem ugyanezt. Utána szépen elkezdhetem fizetni a TB-t magam után, majd utána jelezhetem, hogy most már nem szeretném fizetni, de ezt csak akkor, ha bizonyítom, hogy azért, mert a munkáltató fizeti helyettem. (Hogy ez egy másik országban van, az szerintem  totál érthetetlenné teszi a dolgot, de mindegy.)

Ha jól vettem le a sorrendet, bejelentkezés után az van, (miután persze rendesen „be” volt jelentkezve az ember és fizetgette a TB-t), hogy először OEP, ott bejelentem a kijelentkezést, és felmutatom a bizonyítékot, hogy utánam fizetik ám azt a bizonyosat. De lehet, hogy ez azért kell, mert akkor nem verik le rajtam azt a pénzt, amikor már alkalmazva voltam. Kicsit gyors és össze vissza volt az információ, úgyhogy bocsi. OEP után – gondolom valami OEP-es papírral – vissza a NAV-ba, hogy ott az ember kitöltse a T akárhányas formanyomtatványt a kijelentkezéshez.

Egyébként minden ki és bejelentés, adatváltozás a TB-vel kapcsolatban ezen az egy db. 4 A4-es oldalas nyomtatványon zajlik. Gondolom letölthető. Bár ezek után meglepne.

Mivel persze ezekre amúgy se lett volna időm, maradt a meghatalmazás, amit jól megejtettünk, és drága anyukám megpróbálja elintézni helyettem, és ha nem megy, akkor majd valahogy megpróbálok a canberrai nagykövetségen keresztül valamit intézni.

Szóval ez volt a kálváriám így utolsó napra, ráadásul az összeg kifizetése még mindig homályba veszik, letöltöttem egy tájékoztató a NAV honlapjáról, de nem lettem okosabb. Amennyit kiszűrtem belőle, az a következő: számold ki magadnak, valld be egy nyomtatványon, fizesd be, és tájékoztasd róla a NAV-ot, hogy befizetted. És akkor talán(!) nem büntetnek meg. De hogy mikor és meddig, az megint rejtély.

Ennyit a tiszta lapról, az újrakezdésről, és az új év – új élet tervről.

17 hozzászólás »

Hull a hó és hózik

23-án reggel az időjárás is hivatalosan köszöntött Magyarországon, nem is gondoltam volna, de végül is fehér karácsonyunk lett. Legalábbis a vasárnapi hóesés következtében a szenteste olyan volt, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Persze így a hétvégén többször is eszembe jutott, hogy előző hétvégén a tengerparton sétáltam a nyárban, most pedig a télben kéne a havat  lapátolnom. Szerencsére annyi azért nem esett. De vissza az érkezéshez.

Csütörtök este egy hosszú két napos utazás után megérkeztem Budapestre, és az első három napban már sok mindenkivel találkoztam és beszéltem telefonon. A szüleimmel és a legjobb barátaim nagy részével már találkoztam, elég mozgalmas volt ez a pár nap, ahogy sejtettem, de ez így volt jó.

Pénteken elkezdtük intézni a hivatalos ügyeket, további ügyintézés vár még rám a két ünnep között, akkor majd az önkormányzatba kell mennem, hogy kijelentkezzek, illetve a meglévő bankszámlámat kell megszüntetnem. A kellemes programokra is jutott már idő, vásárlás a szüleimmel, beszélgetés a barátokkal, többnyire minden simán ment, bár akadtak sajnos félreszervezések is.

Ami engem korábban is foglalkoztatott, és nagyon érdekes megélni, az az, hogy hogyan látom Budapestet és Magyarországot 9 hónap távollét után. Az első kisebb meglepetés már Ferihegyen ért, ami azért nem Sydney Airport, kicsit meglepődtem, hogy milyen kicsinek találtam, pedig korábban nagynak tartottam. A reptéri kiszolgáló személyzet kedves volt ugyan, de sajnos bizonyos technikai akadályokat nem sikerült elhárítaniuk, pedig biztos mindent megtettek az ügy érdekében. Ennek ellenére örömmel léptem ki a kapun, hiszen a túl oldalon a szeretteim vártak.

budapest 2012 xmas

A városban közlekedve újra rá kellett döbbenem, hogy Budapest bizony gyönyörű. Persze, eddig is tudtam, de ha itt él az ember, néha elfelejt rácsodálkozni a szépségeire és a különlegességére. A rakparton autózva, az utcákon sétálva ez újra és újra eszembe jutott, a nagyon hideg időjárás ellenére. Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet kikerülni, de nem is kell. Szeretem Budapestet, mindig is szerettem és mindig is fogom.

Érdekes élményként éltem meg, hogy mennyi minden van magas színvonalon a szolgáltatás terén. Például a telefonos ügyintézés során, amikor egy SIM kártyát szerettem volna venni, segítőkészek és professzionálisak voltak, mindent megtettek, hogy minél előbb használhassam a kártyát. Persze csak később derült ki, hogy a telefonom kártyafüggő, így egy másik megoldást kellett találnom, de most már ez is megoldódott.

A személyes találkozások pedig olyan erőt és különleges hangulatot adtak az elmúlt napoknak, amit nehezen lehet megfogalmazni. Kicsit álomszerű azoknak a közelében lenni, akikkel az utóbbi hónapokban csak emailen és skype-on keresztül tartottam a kapcsolatot. Nosztalgikus és nagyon is valós egyszerre, felkavaró és megnyugtató is. Pont mint a másik oldalon való közlekedés, ami egyszerre természetes és furcsa.

Most minden megint fordítva van, de érdekes módon nem tűnik fel, és az esetek 90%-ban elsőre az itteni módon csinálom a dolgokat. A villany kapcsolása, az ajtó nyitása, a puszi adás, az egyéb bal-jobb, lent-fent kérdés, vagy legalábbis ezt hiszem. És bár természetes, és tudom, hogy annak kell lennie, mégis fényképet csinálok mindenről és mindenkiről, a hentes áruról, a piacról, a látványosságokról, a hétköznapi dolgokról. Egyszerre vagyok helyi és turista, így érzem most.

Még meg vannak a régi helyek, még tudom, merre kell kikanyarodni és milyen utcában kell levágni a távot, de azt a részt átnevezték, az már ott zsákutca, a zenéket és előadókat nem ismerem. Még tudom, hogy a Nagyi palacsintázójában rakott mindennelt kérek, a kávézóban még megismernek, de a pultos lánynak már más a frizurája. Kilenc hónap ahhoz már sok idő, hogy sokan máshol tartsanak az életükben, de ahhoz még kevés, hogy teljesen elveszítsem a fonalat illetve a személyes kapcsolatot. A szomszéd köszön, a régi osztálytárssal még mindig ugyanazon a poénon röhögünk, mindenki tudja, hogy érjen el (vagy legalábbis ezt hiszem), de nem találom a seprűt “otthon”, és nem nézem az árakat.

Kicsit úgy érzem, egyszerre vagyok itt és mégse itt. Nem azért, mert eszembe van, hogy otthon épp milyen számlát kell befizetnem, vagy hogy igenis tudom, hogy beszélnem kell egy sydney-i barátommal, hogy váltsunk két szót mi volt vele a héten, hanem a sok apróság miatt, ami kicsit nehezíti az átállást időben és térben.

És persze vannak azok a dolgok, amiket már most nem értek. Régen odafigyeltem rá, hogy milyen zoknit veszek fel a nadrághoz. Biztos így volt, nem tagadom, ma már nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Régen felkaptam a vizet apróságokon, ha valaki undok volt velem vagy olyat tett, amit nem néztem jó szemmel. Mostanában igyekszem többet beszélgetni az eladókkal, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket, ha már egyszer rossz napjuk van. Megölelek embereket. Tudom, ez biztos furcsa a barátaimnak, így jobban belegondolva nekem is az. De nem tudok vele mit kezdeni, csak úgy jön. Próbálhatnám visszafogni magam, igyekezhetnék jobban, hogy visszailleszkedjek, de úgy vagyok vele, ha már itt vagyok, miért ne adjak annyi szeretetet, amennyit tudok, úgyse lesz erre sok esélyem máskor.

Sajnos van, hogy felborulnak a tervek, és mégse úgy alakulnak a dolgok, ahogy kitalálta az ember. Igyekszem ezért most ugyan mindenkinek kedvezni, de a kezdeti elhatározottság ellenére néha beüt a krach, és csak remélni tudom, hogy a barátaim megértik a változásokat a megbeszéltekben. Igyekszem mindenkinek, többek között magamnak is megfelelni ezalatt a pár nap alatt, és persze, hogy nem egyszerű, de rosszabb is lehetne. Úgyhogy a következő napok mozgalmasan telnek majd, azt hiszem ebben az évben nem is hallotok felőlem többet.

Ezúton szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, barátomnak, szerettemnek, bloggernek és nem bloggernek, ismerősnek, boldog-boldogtalannak

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SZEMÉLYES SIKEREKBEN GAZDAG 2013-AS ÉVET

xmas

kívánjak.

Még valami apróság: értesültem róla, hogy sokan reklámokat láttok a blogomon, ezért jövő év elején változások várhatóak, hogy ezeket eltávolítsam. Én ugyebár nem látom ezeket a reklámokat, az engedélyemet nem kérték hozzá, szóval bocsi érte, de eddig nem is tudtam róla.

1 Hozzászólás »

Csepp a tengerben

Senkinek se könnyű. Neked sem, nekem sem, a szomszédnak sem. Sokat beszélgetünk barátokkal arról, hogy bár remek döntés volt nekivágni a kivándorlásnak, valahogy mégiscsak az a képzet él néhányunkban, hogy amint átléped a határt, sínen vagy. Kívülről tekintve nincs nagy különbség a fél éve, három éve illetve 10 éve kivándorolt honfitárs között. De bezzeg, ha valaki állampolgár, az igen, annak aztán biztos könnyű. Pedig nem. Ő sem talál munkát, hiába keres, hiába az anyanyelve és az állampolgársága, 3 körös interjún kell versenyeznie 300 másik jelentkezővel egy eladói állásra. És bizony hátrányban van, mert nem beszél idegen nyelven. Vagy például ott van az angol anyanyelvű szaktudással rendelkező bevándorló, akinek hiába van több éves tapasztalata két másik szintén angolszász országból, mégsem tud végzettsége és tapasztalata szerint elhelyezkedni.

Mégis, nem hallottam őket panaszkodni. Egyiküket se. Az életük csupa kihívás, ugyanúgy, mint az enyém vagy a tied, igen, ők is küzdenek a számlákkal, és ők is néha elkeseredettek a kilátástalanság miatt. De kibírják és mosolyognak, és bár nem egyszerű, a végletekig segítőkészek és viszonozzák azt, amit kapnak. Ilyen emberek között élek.

Néha megfordul a fejemben, hogy megéri-e ez a sok harc? A bosszúság, a lent és fent, a küzdelem, a jó élmények, vajon melyikből van több? Aztán körülnézek, váltok két szót valakivel, és mindig van valami, ami kicsit erőt ad. Rá kell döbbennem, hogy összetehetem a két kezem, amiért az alapfeltételeim adottak egy normális élethez. És a normális alatt nem azt értem, hogy mindig ki tudok fizetni minden számlát, vagy hogy nincs stressz az életemben. Nem. Azt értem alatta, hogy minden nehézség ellenére reggel fel tudok kelni, és nekivágni újra, újult erővel, mert van valami, ami hajt.

Hiszem, hogy egy ember is hozhat változást. Hiszem, hogy egy szó, egy gesztus, egy gondolat is számít, valakinek, valahol. Néha nem is tudod, hogy mi az, vagy ki az, akinek ezzel megváltoztatod az életét, de a gépezet beindul. Muszáj, hogy így legyen, muszáj hinnem benne, mert máshogy nem lehet csinálni. Az élet senkinek, sehol nem könnyű, legyen erős vagy gyenge, bevándorló vagy születésétől fogva állampolgár. Az egyetlen dolog, ami igenis változtat a képleten, az a hozzáállás, és a hit, hogy képes vagy változtatni az életeden, és persze másokén.

Sokan legyintenek, ha azt mondom, igenis, egy ember is számít. Igenis, mindenki képes változtatni a saját és mások sorsán. “Fiatalság, bolondság.” – mondják. Naivitás? Lehet. De ha így van, nem szeretném soha elveszteni a naivitásomat, mert nem lenne miért felkelnem másnap. Ha nem hinnék benne, hogy lehet jobb, mitől lenne erőm újra és újra nekivágni?

A minap megkérdezett valaki, hogy úgy érzem, szabadon beszélhetek-e a helyzetemről. Kapásból azt vágtam rá, hogy nem. Ez egy kicsit később megrémisztett, mert ha nem én, akkor ki beszélhet nyíltan? Tudom, hogy szerencsés vagyok, és sokan nálam is rosszabb helyzetben vannak. Tudom, hogy nem lenne okom aggódni. Tudom, hogy már elég erős vagyok, hogy legyőzzem az előttem álló akadályokat, akárhogy is lesz. Mégis, egy kicsi részem tart a jövőtől, hogy hova vezet mindez, és mikor ér véget az álom.

Nagyobb részem viszont azt mondja: elég az önzőségből és az önsajnálatból. Előre kell nézni, azt kell figyelni, hogy lehet segíteni másoknak, hogy adhatom vissza azt a sok szeretet és segítséget, amit eddig kaptam. Persze, fontosak az önös érdekek, egy szintig. De eljön az az idő, amikor fontosabb az, hogy legyen melletted pár ember, akire támaszkodhatsz és ők is támaszkodhatnak rád, minthogy ki tudd fizetni a számláidat. És igen, a Maslow-piramis azért ott van, de vannak olyan pillanatok, nem is ritkán, amikor pont az alapvető igények figyelmen kívül hagyása, és a másokkal való kapcsolatok adnak erőt a folytatáshoz. Paradox kissé, de én ezt tapasztaltam.

Remélem, hogy igenis számítok. Remélem, hogy vannak olyanok, akiknek esetleg én adok erőt. Ha így van, már megérte nekivágni, már megéri felkelni minden nap és folytatni. Nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Együtt, egymásra támaszkodva, sikerül megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy nem egyszerű, se neked, se nekem. De megéri. Meg kell hogy érje.

Ezt a posztot szeretném azoknak az embereknek ajánlani, akik az elmúlt hónapokban mellettem voltak: a családomnak, a barátaimnak, a bloggereknek, akiknek az írásaiból erőt merítek, és az olvasóimnak, akiknek a támogatása nélkül szintén nem ment volna. Köszönöm.

17 hozzászólás »

Kulturális különbségek 4.

Tudom, kicsit elmaradtam, de egy gondolatmenetet szeretnék ezzel lezárni, ezért meg kell adni a módját. Ahogy már korábban is említettem, most megpróbálom összeszedni, hogy milyen olyan nyelvi és értelmezési különbségek vannak a magyarok és az ausztrálok között, amit talán sikerült kibogozni. Aztán lehet, hogy még mindig nem. Ki tudja.

Amikor Attila korábban egy kommentben megkérdezte a véleményem az alábbi táblázatról, nagyokat mosolyogtam, és vidáman konstatáltam, hogy többségében az ausztrálokra is igaz. Néha persze egy kicsit máshogy fogalmaznak, na meg ott a jellegzetes kiejtésük is, ami kicsit változtat a képleten.

De kezdjük az elején! Mi az a szókapcsolat, ami elsőként az ember eszébe jut, ha az ausztrálokra gondol? Nekem ez a no worries lenne. Persze ez sem mindig azt jelenti, amit gondoltam először, elég sok árnyalata létezik.

Például ha az ember bemegy a boltba, nem talál valamit, és megkéri az eladót, hogy segítsen, a köszönömre no worries-el válaszol. Nyilván, ez a dolga, de így már világosabb, hogy a no worriest itt a szívesen helyett (is) használják.

A szó szerinti fordítást, vagyis, hogy nincs miért aggódni, igazából nem is nagyon alkalmazzák, én legalábbis nem vettem észre. Vagy ha igen, csak elég ritkán.

És aztán van a másik véglete a történetnek, amikor a no worries annyit tesz, igenis aggódj, mert eléggé kiborítottad a másikat a viselkedéseddel. Szerencsére velem ez csak egyszer esett meg, de rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor egy hibámat ismertem be az ismerősnek, és ugyan azt mondta, no worries, de rögtön lehetett látni rajta, hogy ejnye, nem szégyelled magad? (Persze csak finoman, de akkor is.)

Egy másik ilyen jellegzetes szófordulat, a “that’s fair enough”, ami azt jelenti, hogy elég korrekt valami. Ugyanakkor ennél talán egy kicsit többet jelent, korábban kicsit furcsállottam, miért mondják az általam nagyszerűnek ítélt dologra, hogy korrekt. Sokan a kifejezést úgy használják, hogy igazából nagyon elismerik az adott dolgot, és ez az egyszerű mondat felér egy hatalmas dicsérettel illetve lelkes helyesléssel.

Visszatérve a fenti táblázatra, az angol that’s not bad ausztrál megfelelője lenne ez a fair enough, legalábbis itt a saját bőrömön ezt tapasztalom.

A very interesting (magyarul érdekes) kifejezés még magyarul is két értelmű, szoktuk mondani olyanra, hogy érdekes, amit vagy akit igazából nem akarunk negatív jelzővel illetni. Itt ehelyett a different, vagyis “más” jelzőt használják. Először elismerésnek vettem, úgy értem, tudom én például, hogy az eperrel töltött túró gombócom “más” mint az itteni ételek többsége, de valahogy eszembe se jutott, hogy valakinek ne lenne szimpatikus. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak érdekesnek tartotta az illető.

Az ételekkel és az étkezéssel kapcsolatban azonban eléggé megdől a táblázat ausztrál vonatkozása, nekem ugyanis még nem volt olyan invitálásom, ami nem fordult volna valóban közös programmá. Ha itt azt mondják, gyere nyugodtan, azt általában úgy is értik, hogy szívesen látnak, és ha csak nincs más programod, rögtön fixnek is tekintik a részvételedet. A közös programok egyébként is még több lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember ne csak a szavakból, hanem a gesztusokból is többet megértsen.

Az egyik nagyon jellemző vonásuk, hogy egy beszélgetés közben a hallgató fél hümmög, míg a másik mesél. Ezzel jelzik, hogy figyelnek és követik a történetet, így a magyar mély hallgatás téves információt adhat a helyieknek. Az egyes részletekre való visszakérdezés pedig nem azt jelenti, hogy nem értettük a dolgot, vagy nem figyeltünk, hanem pont az ellenkezőjét, vagyis, hogy csak rácsodálkozunk, és kommentáljuk az amúgy érdekfeszítő beszélgetést.

Kettő vagy több fél beszélgetése esetén az állandó szemkontaktus jellemző, ha ezt nem tartjuk, akkor azzal azt jelezzük, hogy nem áll szándékunkban folytatni a témát vagy nem figyelünk már a másikra. A grimaszokat illetve mimikát tekintve pedig abszolút elveszettnek érzem magam, ez egy olyan terület, ahol még van mit fejlődnöm.

A kisebb formalitások ellenére eléggé úgy vettem észre, hogy az ausztrálokra általában igaz, hogy ami a szívükön az a szájukon. Ha valakivel megtalálták a közös hangot, és tudják, hogy a másik is körülbelül ugyanazon a nevezőn van, mint ők, eléggé egyenesek és igyekeznek nyíltan kifejezni a véleményüket. De ehhez azt hiszem el kell nyerni a bizalmukat, és ezt csakis sok beszélgetéssel és őszinteséggel lehet. Ha egy idő után áttörjük ezt a kulturális gátat, akkor befogadnak, és ők is nyitottak állnak a saját kultúránkhoz.

11 hozzászólás »

Honnan tudod…?

Ígérem, folytatni fogom a kulturális különbségekről szóló részt, de most arra gondoltam, megosztom, szerintem honnan lehet tudni, hogy az ember kivándorló. Íme tíz jel, hogy már nem Magyarországon élsz:

  1. A Facebookon az új országban megismert emberek gyorsabban és nagyobb számban lájkolják a képeidet, mint a régi barátok Magyarországról.
  2. Az újonnan megismert magyarokkal a beszélgetések két téma körül összpontosulnak: hol lehet kenyeret venni és milyen vízumon vagy?
  3. Egyre nehezebben teszel különbséget a kultúrák közötti viselkedési normák között, az arcokhoz már nem nemzetiséget, hanem személyes tulajdonságokat társítasz.
  4. A nálad frissebben érkezetteket óhatatlanul magadhoz hasonlítod, és néha azon kapod magad, hogy már tanácsokat osztogatsz. Pedig nem szeretnél.
  5. Nem érted a kérdést, hogy „nem hiányzik Magyarország?”, ezért gyakran visszakérdezel.
  6. Mivel a napod 80%-ban nem az anyanyelveden kommunikálsz, előfordul, hogy idegen nyelven álmodsz és gondolkodsz, és már nem is érzed furcsának.
  7. Munka vagy egy hosszú nap után jól esik visszatérni a lakásba, ahol laksz, mert otthon érzed magad.
  8. A kereszteződéseknél már a lámpa színétől függetlenül mész át, annak ellenére, hogy nincs körülötted helyi, akinek a nyomdokaiba lépnél.
  9. Néha elcsodálkozol, miről készítenek fényképeket a turisták az új városodban.
  10. Ha véletlenül magyar forint kerül a kezedbe, egy darabig forgatod, és furcsának tartod.

+1 Honnan tudod, hogy Ausztráliában élsz? Bár vannak kisebb-nagyobb gondok az életedben, alapvetően boldog vagy és nem aggódsz annyit.

Ha tetszett, egyetértetek, vagy nem értetek egyet, szóljatok hozzá, osszátok meg, vagy valami hasonló. Érdekelne mindenki véleménye 🙂

21 hozzászólás »

Kulturális különbségek 3.

Bár beindult a hét rendesen, rászántam magam a következő részre, és hogy tartsam az ígéretem, az üzleti élet különbségeiről írok most. Kicsit nehezen álltam ennek neki, mert pár hónap munkatapasztalattal ugyan nem sok még a konkrétum, de ez is több a semminél.

Az álláskeresésem során alkalmazott módszerekkel (canvasing) kicsit tartottam azért tőle, hogy hogyan fogadják majd a cégek, hogy ismeretlenül odaállítok hozzájuk. Ennek ellenére mindenhol kedvesen és támogatóan kezeltek, és ami érdekes volt, hogy sokan – általam konkurenciának vélt – cégeket ajánlottak további kérdezősködésre, vagy, ami még jobb, volt, ahol kontaktot és telefonszámot is kaptam. Ez alapján talán elmondható, hogy az ausztrálok hisznek abban, hogy ha segítenek a potenciális üzleti kapcsolatuknak, akkor nekik is jobb lesz, mert az üzleti élet is boldogabb és sikeresebb lesz.

Ugyanezt a mentalitást tapasztalom a munkahelyemen is, ahol az ügyfél az első, és mindent megteszünk, hogy elégedetté tegyük. Ez sok mindenben megnyilvánul, nem csak abban, hogy folyamatosan tájékoztatjuk róla, hogy éppen hogy áll a munkája, hanem hogy ha további kérései vagy problémái vannak, azon megpróbálunk segíteni. Ha közvetlenül nem tudjuk megoldani, akkor általában ismerős, megbízható céget ajánlunk, akiről tudjuk, hogy profin végzi a munkáját. Tehát az ausztrál cégek egymás között igyekszik nyomni az ismerős és megbízható partnereiket az ügyfelek felé, ezzel is védve az ausztrál piacot és ezáltal a gazdaságot. Kína közelsége és jelentős befolyása miatt ugyebár erre eléggé szükség is van.

Ha a munkahelyi hozzáállást nézzük, bár csak egy helyről van személyes tapasztalatom, azért kicsit beleláttam már más cégekbe is. Az alapvető hozzáállás az, hogy a maximumot kell hozni, ezerrel dolgozni, ha meló van, de azért nem a magánélet illetve a személyes igények rovására. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy többnyire flexibilis a munkaidő illetve a hozzáállás, vagyis vannak olyan időszakok, amikor az ember éjt nappallá téve dolgozik, azért, hogy tartson valamilyen határidőt vagy teljesítsen egy kitűzött feladatot, máskor, amikor nincs semmi komoly dolog, elfogadott a kicsit lazább légkör és a pár nap pihi. Oké, a pihi azt jelenti, hogy azért a 8 órát így is úgy is le kell dolgozni, de elő lehet venni a kevésbé fontos feladatokat, és nem hajt senki, hogy mit csinálsz épp vagy mikor végzel ezzel vagy azzal.

Nagyon nagy figyelmet szentelnek a produktivitásnak, (bár lehet, hogy csak az én szakmámban), mivel a munka legnagyobb értékét az ember illetve a munkaerő jelenti. Ez alapján fontos, hogy az ember ideje jól be legyen osztva és mérhető legyen, mivel mennyi időt foglalkozik. Ez az én szakmámban illetve alapvetően a mérnöki tevékenységeknél azért fontos, mert a munka jelentős része nem anyagköltség vagy mechanikus munka, hanem szellemi erőfeszítés.

A munkahelyi hozzáállás a mi cégünknél nagyon emberközpontú, vagyis az egyénre fókuszál a munkakör helyett. Ez több dologban is megjelenik, egyrészt a feladatok kiosztásában, másrészt a kollégák közötti kapcsolatban. A reggel vagy a hétfő nálunk egy kisebb beszélgetéssel kezdődik, először a magánéletről, (mit csináltál tegnap, mi volt hétvégén), aztán átbeszéljük a projekteket és kezdődhet a munka. A reggeli “bájcsevejnek” azért van értelme és azért fontos, mert ez határozza meg, hogy aznap éppen milyen formában vagy, és ez jó kapaszkodót ad a többieknek is. Tehát ha pozitív élmények érnek a magánéletedben, ha jó lábbal keltél fel, akkor a munkahelyeden is tudod hozni a maximumot. Ezért figyelnek nagyon oda a magánélet és a munka egyensúlyára, mert tudják, hogy egy boldog és kipihent dolgozó sokkal jobban és hatékonyabban dolgozik, mint egy morcos és fáradt. Nagy hangsúlyt fektetnek még a munkahelyi légkörre, amit apróságokkal tesznek még élvezhetőbbé, ezek cégenként változnak, nálunk például a 10:30-as kávé, az ingyen süti és a pénteki lazulás a bevált módszerek. A süti részlegen néha én is besegítek, néha én sütök vagy dobok össze valamit otthon, és beviszem a többieknek.

Ha a céghez ügyfél jön, illetve ha telefonon lép kapcsolatba velünk, igyekszünk a legnagyobb jókedvvel és odafigyeléssel bánni vele. Általában egy személyes találkozás esetén kávéval kínáljuk, ha épp sütis nap van, akkor azt is ajánlunk hozzá, egyébként néha az ügyfelek is hoznak ezt-azt. Ez mindig kedves gesztus, és én például nagyon értékelem, ha tízóraira (vagyis morning teare) valamivel beállít egy ügyfél. De hát ki ne örülne a sütinek!

Az új üzleti partner illetve az új belépő személy esetén általában az a helyzet, hogy meg kell várni, amíg valaki bemutat a másiknak. Ha tehát adott Ádám és Béla, akik ezer éve ismerik már egymást, és már 10 éve dolgoznak együtt bizonyos projekteken, és jön Cili, akit Béla nem ismer, de Ádám igen, akkor majd Ádám bemutatja Bélának Cilit, hogy ez itt Cili, mostantól ő is segít. És akkor Béla nagyon kedvesen üdvözli Cilit, és elfogadja, mint új csapattagot. Ugyanakkor Cili jogosan várhatja el, hogy Ádám bármilyen ismeretségét, ami releváns, szép lassan bemutassa Cilinek, mert így Cili munkája is könnyebb lesz, ha nem kell Ádámon és még ki tudja hány emberen keresztül elérnie azt az egyet, akivel beszélnie kell a projekt kapcsán.

A cégek és emberek közötti kommunikációról elmondható, hogy miután az üzleti részt letudták, szívesen beszélgetnek általános vagy személyes dolgokról, persze csak ha olyan a viszony. Ez szintén kapaszkodóként szolgál azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt sikeres a találkozó üzleti része. Ha a másik fél megoszt személyes dolgokat, akkor az egy pozitív visszajelzés, ha pedig nem, akkor az intő jel. Ez a rész persze csak a személyes találkozókra vonatkozik, skype beszélgetésre nem.

A skype-os hívások és különböző webinarok elég elterjedtek – a szakmámban legalábbis -, ilyenkor vagy az ország másik felével beszélünk, vagy külföldi partnerekkel. Mivel ezek általában valamennyire napközben vannak, mindenki igyekszik normális időkeretek között letudni, mert az idő pénz, és a fecsegést nem fizeti ki senki. llyenkor érdemes nagyon határozottan és a keretek között maradva a tárgyra térni, tisztázni pontosan, hogy mit vár a másik fél, és mi mit várunk a másiktól. Nem szeretik a kertelést, inkább meg kell mondani, ha nem tudjuk valamire a választ, nem illik a másik idejét húzni különféle mellébeszéléssel.

A pontossággal kapcsolatban elmondható, hogy szeretik tartani magukat a határidőkhöz és a megbeszélt időpontokhoz, de 5-10 perces késés belefér, ha időben szólunk, hogy késni fogunk. Az ennél több az udvariatlanságnak számít itt is, mert a másik ideje bizony pénz. Az illetőt pedig elég sokféleképp értesíthetjük, mobilon, vonalas telefonon vagy emailben, mindenhogy elfogadott.

Ha már idő, akkor bizony nekem is mennem kell dolgozni, úgyhogy legközelebb folytatom azzal, hogy ki mit mond és az mit jelent, illetve, hogy milyen nonverbális jelekből olvashatunk akár magánéleti akár üzleti kapcsolat esetén.

18 hozzászólás »

Kulturális különbségek 2.

Köszönöm a támogatást, jöjjön akkor a folytatás azokról az apróságokról, amik most kezdenek tudatosulni bennem. Az itteni életem nagyon nagy részét utazás teszi ki, így nem csoda, ha a mindennapokban és a hétvégéken is az utam során találkozom a legtöbb emberrel és új szokással.

Mint már korábban is írtam, Sydneyben busszal és vonattal közlekedem főként. Már regéltem egy sort az ausztrálok szervezettségéről, de a közlekedési szokásaik akkor kimaradtak a posztból. Ami nagyon fontos, hogy városrészenként illetve társaságonként eltérhetnek és el térnek. Ami mindenhol egyforma, az az, hogy a buszt le kell inteni a megállóban állva, különben nem áll meg. Nos, persze vannak bizonyos társaságok és környékek, ahol a buszsofőrök lassítanak vagy megállnak, ha látják, hogy a várakozó elbambult. De azért ne számítsunk rá.

Ha az ember felszáll a buszra, köszön és mosolyog, és hasonlót várhat a sofőrtől is. Jegykezelés vagy vásárlás a buszon történik, ha ez egy külvárosi busz, akkor egy kedélyes how are you? is elhangzik mindkét részről. Személyes tapasztalatom szerint a belvárosban ilyenre nincs idejük a sofőröknek. Ha viszont minden nap ugyanazon a járaton utazunk, számíthatunk rá, hogy ugyamazzal a sofőrrel találkozunk minden nap, ezért pár hét után már ismerősökként köszöntjük egymást. Ekkor már néha kisebb beszélgetések is kialakulnak, főleg, hogy a kora reggeli járatok általában elég üresek.

A vonat ezzel szemben elég személytelen, az emberek csak próbálják túlélni a tömeget és ha lehet, minél előbb helyhez jutni. Ugyanakkor még egy tömött kocsiban is helyet csinálnak egy gyerekes, idős vagy mozgáskorlátozott utasnak, ez mindenképp pozitívum. Ami még itt tetszett, hogy a fenntartott helyeket a nagy csomaggal utazók is használhatják, ha nincs más, aki jobban rászorulna. Pár hónapja még nagyon rácsodálkoztam, amikor egyik helyről mentem a másikra, bőrönddel, hátizsákkal, laptoptáskával meg még a többi aprósággal, és úgy adták át nekem a helyet, illetve úgy nyílt szét előttem a tömeg, mintha fertőző lennék. Haha. Tényleg.

Bár alapvetően szeretem a tömegközlekedést, azért várom, hogy végre saját kocsit vehessek, de ez már csak jövőre lesz. Szerencsére azért többször is volt itt lehetőségem vezetni, ezért ezzel kapcsolatban is van személyes tapasztalatom. A belvárosban pesti viszonylathoz képest elég szűkek a sávok, és elég nagy dugók szoktak lenni. A parkolás persze méregdrága, van, ahol 7-10 dollár óránként, vagy még több -, ezért is van az, hogy sokan a Citybe tömegközlekedéssel járnak be dolgozni. (Vicces reggel egy armani öltöny és egy givenchy táska között utazni.) Azért annyira nem rossz egyébként a helyzet, bár a helyiek többségében utálnak a városba menni kocsival, szerintem a magyar viszonyokhoz képest egyáltalán nem katasztrofális a közlekedés. Elég kulturált a vezetési stílusok, nem németes, de nem is olaszos, általában elég rendszeretőek, de persze pofátlan alakok mindenhol vannak. A közlekedési szabályokat igyekeznek nagyon betartani, nem feltétlenül azért, mert annyira szentek lennének, hanem mert a többszáz dolláros büntetések senkinek nem esnek jól. Egy piros lámpáért vagy gyorshajtásért akár nyolc napon belül is jöhet a “csekk” – vagyis felszólítás a fizetésre -, és bizony nem jó packázni a hatóságokkal.

A külvárosokban a városi “őrülettel” ellentétben sokkal nagyobb a nyugi, az utak és a sávok szélesebbek, az emberek nem idegeskednek, ha valakinek 15-20 percbe telik beparkolni valahova, maximum kikerülik. A gyalogos a zebrán szent és sérthetetlen, az esetek 99%-ában megállnak ha embert látnak a zebra közelében, viszont ahol nincs gyalogátkelő, ott tuti nem lassítanak. A legtöbb külvárosban ingyenes a parkolás az utcán, de sok lakáshoz garázs is jár. A távolságok és a tömegközlekedés miatt is hosszabb távon nagyon kényelmes egy kocsi, például az 50 perces reggeli utam szerintem 15-20 perc alatt meg lenne. Na majd jövőre.

Az autók és tömegközlekedési eszközök viszonya is érdekes, több ismerősöm, barátom is van, akiknek ugyan van kocsijuk, de csak néha használják, nem minden nap. Van, aki gazdasági, van, aki környezetvédelmi vagy egyéb megfontolásokból, de elég sokan használják a tömegközlekedést olyanok is, akiknek nem lenne muszáj. Szerintem ez elég pozitív, valahogy jó érzéssel tölt el, amikor bizonyos embereken látom, hogy nem esik le az aranygyűrű a kezükről amiért le kell inteni a buszt.

18 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: