Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Három év távlatából

Lassan három éve, hogy utoljára írtam. Most is csak kivételesen, ez az oldal nem indul újra, az élményeimet sem itt fogom megosztani, de mégis, ennyi idő után, és a történet alakulása függvényében gondoltam, megosztom veletek, mi újság velem.

Ott hagytuk abba, hogy három éve szeptemberben elhagytuk Sydneyt. Sydneyből kb. két hétig tartott hazaérni Magyarországra, mert közben nyaraltunk egy picit Aucklandben és Balin, Indonéziában. A visszafele úton én a budapesti, Peti a londoni gépre szállt fel. Magyarországon kicsit kifújtam magam, pár nap pakolás után pedig Peti után mentem Londonba, ahol megismerkedhettem a tesóival és pár barátjával. Ekkor már vártuk az amerikai vízumot, amivel terveink szerint New Yorkba költöztünk volna.

Október végén én előreutaztam, hogy szállást, környékeket, munkát keressek. Másfél hónapot töltöttem Brooklynban, ami alatt 4 interjún, három cégnél próbáltam gépészmérnökként elhelyezkedni azon a területen, amin Sydneyben is dolgoztam. Sikeres állásajánlat esetén jelentkezhettem volna a H1B vízumra a munkáltató szponzorációjával. Ezeket a vízumokat április elején sorsolják, de még nyerés esetén is 6 hónapig kell várnia mindkét félnek, míg elkezdhetik a közös munkát. Szóval nem volt egyszerű eset, de erre számítottunk is.

Petinek ezzel ellentétben már le volt zsírozva a munka és a vízum is. Ő egy speciális vízumot, az O1B vízumot kapta, amit különleges képességekért vagy eredményekért adnak. Ilyet általában kiemelkedő sportolók, művészek kapnak, hogy dolgozhassanak az USA-ban. Peti elég sok olyan projektben vett részt, amik nemzetközi díjakat nyertek, ezért ugyan nem volt egyszerű megszerezni a vízumot, de végülis karácsonyra, december 24-én megkapta.

Január elején pedig együtt vágtunk neki ismét New Yorknak, amíg Peti beilleszkedett az új irodába, én folytattam az interjúkat. Abban maradtunk, hogy ha március közepe-végéig nem sikerül állásajánlatot kapnom, akkor mivel elúszik a H1B vízum egy évre, nem erőltetjük tovább az eredeti szakmámat, hanem átnyergelek én is fejlesztőnek.

Ha emlékeztek még, Sydneyben elköltözésünk előtt elvégeztem egy 10 hetes kurzust, és a tanulást utána se hagytam abba. Egész ősszel és télen fejlesztettem magam, építettem a portfoliómat, hogy B tervként ott legyen ez az opció.

DSC07177

2014 telén-tavaszán tehát mi ketten Brooklynban, egy airBnB szobában, ami már önmagában megérne egy posztot. Legyen elég annyi, hogy a new yorki fantázia világunk szép lassan kezdett darabokra hullani, ahogy a saját vízumom esélye egyre messzebb sodródott, a megélhetési költségek és körülmények pedig egyre barátságtalanabbak lettek. Mire a tavasz beköszöntött, letisztázódott bennünk, hogy nem szeretnénk hosszú távon maradni.

Már korábban beszélgettünk róla, hogy ha esetleg Amerika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor én karriert váltok, és egy olyan helyen tudom csak ezt nyugodtan tenni, ahol nem kell a vízumokkal bajlódni, mert így kezdőként is el tudok helyezkedni. Így lett a következő állomásunk London.

Londonban Peti korábban már három évet élt, így ismerte a dörgést, voltak ott barátai, munkakapcsolatai, és ez segített nekem is, hogy beindítsam a pályám webfejlesztőként. 2014 május végén költöztem Londonba, ekkor Peti még a felmondási idejét töltötte New Yorkban, majd júniusban jött utánam.

A két szakma és a két város között zongorázni lehetett a különbséget. Érkezésemhez képest 6 nap alatt 4 állásajánlatot kaptam junior fejlesztőként, túl voltam az NI szám interjún, és talán a bankszámlámat is megnyitottam már. Felüdülés volt az EU-ba visszaérkezni, és bár sosem akartam Londonban lakni, be kellett látnom, hogy vannak előnyei.

Mondhatnám, hogy azóta élünk, mint hal a vízben, remek lakást bérlünk a belvárostól nem túl messze, végre a saját kuckónkban. Mindkettőnk akkor és úgy dolgozik, ahogy kellemes és ahol kellemes, izgalmas és új dolgokat tanulva minden új projekten. De persze azért nem sokáig bírtuk az állóvizet, így azért kalandoztunk bőven erre-arra az elmúlt két évben.

2015 januárjában például egy hónapra elutaztunk a Karib térségbe, úgy, hogy csak az odafele jegyet vettük meg, majd mindig az adott szigeten találtuk ki, hogy hova megyünk tovább. Erről az élményről készítettünk egy mini-blogot angol nyelven. Tavaly ősszel pedig 6 hétre lakást cseréltünk pár barcelonai sráccal, és közben távolról dolgoztunk.

10488173_10205600023146275_3733649252500526525_n

A karibi kalandunk egyébként megerősítette bennünk a vágyat, hogy melegebb, bujább természetű helyen éljünk, és ezért elkezdtük szervezni a következő állomásunkat. 2015 júniusában beadtuk az ausztrál PR vízum kérelmet, a 124-es kategóriában. Több hónapnyi várakozás és papírmunka kezdődött.

December elején újabb örömteli esemény következett be, Peti megkérte a kezem, kapcsolatunk 1000-ik napján. A lánykéréshez egy olyan timelapse-szerű videót készített, amiben az első 1000 napunk összes fényképe megjelenik. Természetesen igent mondtam, és elkezdtük szervezni esküvőnket 2016 nyarára.

Egy héttel az esküvő előtt, július 15-ikén kaptuk a hírt, hogy a vízumkérelmünk sikeres volt, és beléphetünk Ausztráliába állandó lakosként. Az esküvő után tehát ismét felpakoltuk életünket, és nekivágtunk Sydneynek.

A mi történetünk itt nem ér véget, ahogy három éve is mondtam, csak most kezdődik igazán. Ausztráliai életünket ugyanis egy hatalmas kalanddal kezdjük, beutazzuk a kontinenst egy terepjáróval. Ha érdekel a kaland, követhetsz minket egy csomó csatornán. Íme az opciók:

A fenti csatornákon elértek, és akkor most már tényleg hivatalosan és véglegesen(?) zárom magyarul soraimat 😃 Szép napot nektek, és köszönök mindent!

Reklámok
10 hozzászólás »

Menjek vagy maradjak?

Van, hogy a dolgok csakúgy megtörténnek maguktól. Valahogy ez a hét is így zajlott, szép lassan jött el, de már benne volt a levegőben egy ideje, hogy lépni kell valamerre. Na de kezdem kicsit korábban.

Amikor május végén beadtuk a páros vízumot, már akkor is készültünk B, C és D tervvel, arra az esetre, ha nem kapnám meg időben. Vagy ha előtte a Peti nem kapta meg volna időben. Szóval a lényeg, hogy pár hónapja egy ilyen “mi lenne ha” hangulatban telnek a napjaink, vagyis teltek. Persze ezek egy ideig megmaradtak az ötletelés szintjén, aztán… valahogy valóság lett belőle.

A héten többször is forgattam magamban a kérdést, hogy  miért is megyünk tovább. A barátok egy része szintén meglepődött, hogy ilyen hirtelen, megint csak komolyabb előkészületek nélkül megyek/megyünk el. Az első mondat persze mindig az, hogy nem találtam munkát. És részben ez igaz is. Peti ilyenkor még rásegít, hogy ő győzött meg, hogy menjünk tovább. Valóban, az állandó duruzsolása az utazásokról kicsit segített abban, hogy én is menni akarjak. De ez nem minden.

Őszintén, igazából elég jól elvoltam a szórólapozással, bár néha kicsit nehéz volt. Keresni ugyan alig lehetett vele, de igazából ideiglenesen tökéletes volt, arra, hogy kimozduljak. Valószínűleg ha maradnánk, most keresnék egy internshipet, hogy az újonnan szerzett sulis tapasztalatokat a való életben próbáljam ki. És az jó is lenne, és meg is lennénk itt.

Miért megyek mégis tovább? Mert már nem akarok Ausztráliában élni. Legalábbis most nem. Talán egyszer majd begyógyulnak azok a sebek, amiket itt szereztem, és újra tudok itt is boldog lenni. Az országot szeretem, szerintem sokáig szeretni is fogom, ez az én elsőm, ahol azt hittem, végleg maradok. De a helyzet változott. A történet mindig máshogy alakul, mint ahogy az ember az elején tervezi, azt hiszem. Az, hogy kettőnk közül most egyikünk se ragaszkodik annyira Ausztráliához, az elég nyomós érv, hogy menjünk tovább. Bár szeretem, de a triviális hátrányai most kicsit erősebbek egy általános hullámvölgynél.

Ideiglenes voltam itt, és ha maradnék is, még jó ideig ideiglenes is maradnék. Az ideiglenesnek viszont megvan az az előnye, hogy amilyen könnyen jön, olyan könnyen is megy. (Oké, nem egészen. Elég lehangoló tud néha lenni, hogy elmegyünk.) Másfelől viszont, találtam egy olyan embert, akivel ideiglenesen mehetünk tovább máshova. Akivel az a közös téma, hogy éljünk kicsit New Yorkban vagy Párizsban, esetleg Londonban. Majd ha kerestünk egy kis pénzt, utazzuk be Délkelet-Ázsiát. A lényeg, hogy bár azt hittem, hogy Ausztrália a végállomás, kiderült, hogy csak a kezdet.

Lehet, hogy még legalább ennyi, ha nem több kalamajkában lesz részem ennek köszönhetően, de nem bánom. Jó lesz újra új környezetben megfelelni, új várost megismerni, új kihívásokat keresni. Nem érzem ezt az utat feladásnak, egyszerűen felmértem, hogy mik a lehetőségeim itt, és máshol. (kb. ugyanazok egyébként) De a másholt még nem ismerem, és ez visz tovább. Lehet, csak nem tudok megmaradni a fenekem. Majd kiderül. De remélem a környezetváltozás jót tesz. Még akkor is, ha idén még egy telem lesz. 😉

Konklúzió

Tehát a cím csak költői kérdés. Holnap reggel indulunk tovább, még nem tudjuk, idén melyik országban karácsonyozunk, de valószínűleg valahol az északi féltekén. Nem tudom, mikor jövök megint Ausztráliába, még ki tudja mi lesz a következő években. De a blogot ezennel ünnepélyesen befejezem. Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, és bárki, aki ide vágyik, csak bátorítani tudom. Ausztrália szép, különleges, minden hátránya ellenére nagyon szerettem és tiszta szívvel ajánlanám mindenkinek.

48 hozzászólás »

Nem minden fehér vagy fekete

Öreg hiba hirtelen felindulásból dönteni vagy tenni valamit, aminek aztán később fontos következménye lesz. Mégis, nekem mindig az ilyen döntésekből jött a legjobb vagy legrosszabb eredmény, és egyiket se bántam meg. Igazság szerint, bár kívülről talán hirtelen döntésnek tűnnek, valójában mindig van előzménye a dolognak, csak ezeket inkább magamban tartom, és lassan érlelődik bennem, míg végül meglépem, amit.

Ausztráliával is így voltam. Mármint nem konkrétan Ausztráliával, hanem a külföldre költözéssel. És végülis ha azt nézem, bevált abból a szempontból, hogy sikeresen találtam munkát, elkezdtem beilleszkedni az itteni életbe, lettek barátaim, és kicsit jobban a saját lábamra álltam. Úgy éreztem, a munka terén is beleadok apait-anyait, és ha nem is 3 vagy 6 hónap múlva, de meg lesz a foganatja, és majd értékelik a teljesítményemet.

Ma este mosni akartam. Itt volt az első bevillanás, amikor is a zoknijaim válogattam. Amikor leesik, hogy az elmúlt évben egy pár új zoknit nem vettem magamnak. Jó oké, most mondhatnátok, hogy miért nem inkább zoknit vettem a kocsi helyett, és igazatok lenne. Minek sírok itt a zokni miatt, amikor itt vagyok a napfényes Sydneyben. És persze, most már lassan jön a tél, szóval a napfény kevesebb, de ettől még jó hely Sydney. De ez nem ilyen egyszerű.

Az a helyzet, hogy tudom, hogy nem szabad összehasonlítania az embernek a régi életét az ittenivel, de ez nagyon nehéz, és nekem például elkerülhetetlen. Főleg így májusban, amikor Pesten jó idő van, jön lassan a hekk, meg a pünkösd, és nem mintha különösebben zavarna, hogy itt egyikről sincs fogalma senkinek, de attól még kicsit hiányzik. Hiányoznak a szabadnapok, az ünnepek, az, hogy ne heti 45-50 órát kelljen gürcölni egy sokkal alacsonyabb szintű életért, mint amit Magyarországon éltem. Amivel még nem is lenne baj, ha legalább értékelnék az ember munkáját, ami sajnos nem így van.

Korábban kérdezték tőlem, hogy boldog vagyok-e. És igen, boldog is voltam, mert akkor még úgy éreztem, hogy jó úton haladok. Aztán valahogy máshogy alakultak a dolgok, és közben rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan fényes a helyzet, mint ahogy én azt gondoltam. Néha csak belenézek a tükörbe, mondjuk reggelenként, és kicsit elszomorít, hogy mi vagyok és ki vagyok. Úgy érzem, hogy a régi énem mintha ott se lenne, az a magabiztos, rátermett, vonzó fiatal nő, aki mondjuk egy éve voltam, nincs sehol. Az, aki bejárta a fél világot, aki a záróteszten lekörözte az amerikai diákokat amerikai történelemből, aki Japánban járt szakmai úton, aki CNC workshopot és oktatásokat tartott, aki fejedelmi creme bruleet csinált, aki a legtöbb helyen jött, látott és győzött. Itt pedig legyőztek.

Petinek szoktam mondani néha, hogy bárcsak ismerted volna a régi énemet. És ez a legelkeserítőbb. Mert az vagyok én, az voltam 25 évig, nem lehet, hogy most egy év alatt az a személy eltűnjön és megsemmisüljön. Eddig ugyebár úgy gondoltam, hogy kibírom, megcsinálom, az első két év nehéz, aztán utána minden szép és jó lesz, meglesz a PR és onnantól kánaán van. Nem mondanám, hogy az emberi tényezőt nem vettem számításba, mert mindig közbejöhet valami, csak épp arra nem gondoltam, hogy milyen árat kell ezért fizetnem.

Ezért nem egyszerű, mert nem lehet azt mondani, hogy ez most csak rossz vagy csak jó. Nem utálok mindent és nem szeretek mindent. A túró rudi hiányát is csak azért emlegeti mindenki, mert mindenki emlegeti. Nem arról nehéz lemondani. A saját életedről, és a saját személyiségedről nehéz lemondani. Mellette viszont kap az ember jó kis leckéket az élettől, meg tengerpartot, meg új élményeket, és rengeteg tapasztalatot. De el kell jönnie néha-néha olyan napoknak, amikor az ember mérlegre teszi a dolgokat, és megnézi, mit nyert és vesztett az elmúlt időszakban.

Szóval én is ezt teszem, és lehet, hogy a következő hetekben ismét nagy változásokra kerül a sor. Sőt, biztos. Mondanám, hogy nem lesz hirtelen döntés, de csak félig lenne igaz. Gyorsan kell majd döntenem, de azt hiszem, az alapok már megvannak hozzá. Tudom, hogy nekem mi a fontos, és igyekszem azokat szem előtt tartani, hogy lehetőleg én se menjek rá. Aztán majd lesz, ami lesz, ahogy kedvenc bevándorlási ügynököm szokta mondani: no worries.

600902_10200761695179935_284040356_n

35 hozzászólás »

Turistából váltani – második menet

Akkor a legnehezebb megosztani valamit, ha kikívánkozik az emberből, de tart egy kicsit attól, hogyha kimondja, akkor elillan. Az autóval is így voltam, meg most is vagyok, de már nagyon megérett rá a dolog, hogy mégis csak írjak róla.

A hezitálás oka az volt, hogy a történet jelentős része személyes jellegű, de végülis a blog jelentős részében vannak személyes jellegű posztok, szóval azt hiszem, nem lesz ez sem nagyon kirívó. Meg aztán, hátha más is tanul majd az esetből, illetve az aktuális történésekből.

Kezdem az elejéről. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány. A fiú egyszer írt egy emailt a lánynak, és aztán a lány válaszolt, majd az egy emailt sok követte, és egyszer csak ott álltak a Heathrown, a fiú egy rénszarvasos sapkában, a lány meg egy átmeneti kabátban, amit még a Glebe marketen vett. A közös reggelit és a nap jelentős részét átbeszélgették, és aztán a lány tovább utazott Budapestre.

Őszintén, nem gondoltam, hogy újra találkozni fogunk, de úgy alakult, hogy az emailek  nem szűntek meg. Az ígéret, miszerint ha a világ alsó felén jár épp, akkor majd benéz pár napra, egyre realisztikusabbá vált. Pár héttel az érkezése előtt, mikor már Új-Zélandon volt, napi kapcsolatban voltunk. Az is megérne egy külön posztot, hogy milyen ambivalens érzés valakivel az öreg kontinensről egy időzónába kerülni, meg egy évszakba. De ez most másodlagos.

Szóval ahogy közeledett a megbeszélt dátum, majd amikor már valahogy úgy alakult, hogy az túl későn van, és egy repjegy módosítással előrébb lett hozva, akkor hirtelen elég valóságossá vált az egész. A második találkozásunk tehát ismét egy reptéren volt, de a téli hideget felváltotta a párás sydney-i nyár, ami mindkettőnknek közelebb áll a szívéhez.

Az eredeti terv az volt, hogy egy hétvégére couchsurfingelhet nálam, aztán egy hétig talán megnézi Sydneyt, majd utazik tovább és bejárja a keleti partot. Három hónap múlva pedig Perthből repül vissza Londonba. Remek tervnek tűnt, az utazásait figyelve izgalmas kalandok előtt állt, ennek ellenére azért örültem, hogy egy hétig Sydneyben lesz.

Ez több, mint hat hete volt. És most itt ül velem szemben, az asztal másik oldalán, a laptopja mögé bújva.

Pár hét után úgy döntött, hogy maradna, ha lehetne. Egy aprócska probléma van csak, és ez nem más, mint az a bizonyos turista vízum.    Én mondjuk nem tartok tőle, hogy ne sikerülne kitalálni valamilyen megoldást még a hátralévő időben, mert ha nekem is sikerült, neki is fog. Plusz, most már ketten vagyunk a feladatra.

Elkezdtünk tehát berendezkedni a “maradáshoz”. Bérelt egy szobát pár utcára tőlem, hozzáteszem, elég kedvező feltételek mellett. Örültem, hogy elsőre ilyen remek szállást talált, lényegesen szerencsésebb volt, mint én az elején. Igyekeztünk az elmúlt hetekben eljutni szórakozni, de mellett a hasznos és fontos dolgokat is letudni. Szóval röviden elkezdtük megalapozni a következő hónapokat, ami, hát, biztos nem lesznek unalmasak.

A folyamatban több fordulópont is van, jelenleg 3 opcióban gondolkodunk a következő 2-3 hónapot illetően. 1., Peti talál munkát, aki egyben 457-es szponzor is, és mindezt Sydneyben,  és lehetőleg a következő  2-3 hétben. 2., Nem talál munkát, de tovább keres egy kis külföldi kiruccanás után, ez további 3 hónapot adnak nekünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. 3., Nem talál munkát, de nem is keres a 3 hónap lejárta után, hanem egy picit átmegy Európába pénzt keresni, majd visszajön.

Nekem az utolsó a legkevésbé szimpatikusabb.

Vannak még alternatív lehetőségek is, de az egyelőre kétséges kicsit, ezért majd csak akkor számolok be róla, ha elsődleges lehetőséggé lép elő. Minden esetre én bízom az első lehetőségben, ha nekem sikerült, miért ne sikerülne neki is, nem igaz? Pláne hogy sokkal több tapasztalata van, mint nekem, szóval szerintem csak idő kérdése, hogy mikor kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

Azért jól jön most a szurkolás 😉

DSC03056 copy

10 hozzászólás »

Hétvégi barbie

Ha valamiben, akkor a barbie-zásban az ausztrálok talán verhetetlenek. Minden nagyobb összejövetelen előkerül a sütni való, a fiúk ilyenkor átveszik a stafétabotot a csajoktól és finomabbnál finomabb húsokkal kápráztatják el a résztvevőket.

Hétvégén nálunk is sor került az első házi barbie estre, az elmúlt fél évben erre valahogy nem volt érkezésünk. A szervezés persze korábban kezdődött, már pár hete beszéltük, hogy meg kéne ezt tartani, mindenki szólt pár barátnak, hogy szombat estére ne tervezzenek. A házból 4-en maradtunk itt hétvégére, az 5-ik lakótárs hazament Wollongongba. Vendégek terén pedig végülis csak 4-en jöttek, de így is remekül szórakoztunk.

Péntek este elmentünk bevásárolni az Aldiba, mert ott nagyobb kínálatot kapunk olcsóbb áron, mint mondjuk a Coles-ban. Egész kis családias program volt a 3 lakótárssal vásárolni, vettünk üdítőket, nasikat, illetve sajtokat és kenyeret. A húst végülis később az IGA-ban sikerült megvenni, ami szintén egy szupermarket szerű lánc, itt a héten akciósak voltak a steak-ek. Szombat reggel pedig elmentünk Petivel – a korábbi kiwilandi tudosítóval – a Sydney Olympic Park közelében található flemingtoni piacra.

A flemingtoni piac igazából egy nagybani piac, de lehet kisebb mennyiségeket is venni. Rengeteg zöldség és gyümölcs van ott, plusz egy-két helyen az általános piacos termékeket is be lehet szerezni, mint például papírtörlő olcsóbban, műanyag dolgok és konyhai felszerelések. Nagyon szép pékárut is láttunk, és szalonnából is sikerült beszerezni egy jókora darabot. Ennek nagyon megörültem, mert nem csak hogy volt szalonna, hanem választék is volt belőle, paprikás, meg nem paprikás, meg különböző kolbászok. A szalonna egyébként itt speck néven fut, de egy éve még sosem vettem, szóval kíváncsi leszek, hogy milyen is.

A piacon még az volt az érdekes, hogy rengeteg gyümölcsből volt kostóló, és az árak néha nem is egyeztek a kiírt összegekkel, általában alacsonyak voltak. Egyszer Peti megpróbált alkudni a gombára, de nem járt sikerrel. Így is megérte azért, mert jellemzően szerintem 20%-al olcsóbban sikerült megvenni azokat a dolgokat, amiket egyébként mondjuk a Coles-ban vennénk, meg jobb is és kényelmesebb is letudni egyszer a vásárlást, és a héten akkor már nem kell annyi mindenért szaladgálni.

photo 1

A piac után még beugrottunk a hurstville-i Westfield-be, hogy vegyünk nekem egy telefont, mert a céges telefonszámlám kicsit magas lett múlt hónapban, és gondoltam visszaállok a saját számra. Az Optusnál vettem egy pre-paid SIM kártyát és telefont, ez volt a legoptimálisabb a jelen helyzetben, mert bár gondolkoztam a post-paid opción, de most pár hónapig nem hiszem, hogy költeni akarnék erre. Lényeg a lényeg, $100-ért vettem a telefont és a kártyát, amihez $10 kredit is tartozott. Az összeg lehet, hogy magasnak tűnik, de még ez volt a legjobb választás, mert Gumtree-n néztem telefonokat, és az okos kategóriában mindenki csak az IPhone-ját adja el, ami 2-3-szor többe kerül, mint ez az új Samsung Galaxy Mini, amit vettem.

photo 4Szóval mire mindennel végeztem, persze, hogy már a fél nap elment, és már a rendre és tisztaságra értem haza, így nekem akkor nem sok dolgom volt ezzel foglalkozni. Cserébe másnap én csináltam az összepakolást és takarítást. De visszatérve szombatra, nekiálltam, hogy készítek valami kaját, egyrészt mert csak húst nem lehet enni, kell a köret is, másrészt meg igazából a vegetáriánus résztvevőkre is készülni kellett. Ja, tudom, a barbie nem épp egy vega program, de sült zöldségekkel, salátákkal és egyéb finomságokkal legalább olyan élvezetes lett a menü, mint a hússal. A körözött például a csapat favoritja lett, amin meglepődtem, de örültem. A majonézes kukoricasalátát valahogy csak Peti meg én ettük, pedig jól sikerült, csak gondolom a többiek nem tudtak a kaja állagával meg jellegével mit kezdeni.

A hússütés is jól sikerült, a srác kitett magáért. A rossz idő miatt persze zárt térben került rá sor, a garázsban lett felállítva a barbie – de ez csak az egyik furcsaság volt ezzel kapcsolatban. Például eleve azon is meglepődtem, hogy megkérdezték, hogyan kérem a húst – medium rare volt az első tipp, de gondoltam inkább megbízom benne és a sima medium is megfelel majd. Nem is csalódtam, valóban mediumra sikerült sütnie.

A barbie mellett a másik érdekes pont az estében a jelly shot volt, ami gyakorlatilag alkoholos zselé különböző ízekben és színekben. Ebben csak az volt az érdekes, hogy az a lakótárs csinálta, aki egyébként nem iszik alkoholt, és az egyetlen olyan ember tanácsát kérte ehhez a házban, aki még életében nem ivott jelly shotot. Vagyis az enyémet. Na, hát én aztán nem nagyon tudtam, mit hogyan kell keverni, de végülis készült borboun kólás, tequilás citromos, és barackpálinkás barackos iceteaval. Persze, a barackpálinkát – ami inkább volt likőr, mint pálinka, de az Aldiban a schnapps nevet viselte én vettem, mert ha valamit, ezt nem vetem meg. A jellyk pedig egyébként jók lettek, a fiúk fogyasztották rendesen, nekem épp csak az állagával volt gondom.

Kaja után pedig elkezdtek fogyni az italok, és a kártya is előkerült, úgyhogy az estét egy jó hangulatú póker játszma zárta le, ahol jelentem, harmadik lettem. Tulajdonképpen. Peti meg a második. Szóval oké, igazából nem nyertünk, de ha az ozzie-magyar részvételi arányt nézzük, akkor elég jól szerepeltünk azt hiszem.

photo 5

4 hozzászólás »

Négy keréken

Nem akartam elkiabálni, de most már egy hónapja megvan az autóm, és elég remekül állja a sarat a kicsike. Mármint képletesen, mert ugyan az idő rosszabb lett, és sokat esett az elmúlt hetekben, de azért sár nincs. Így reggelente már autóval megyek dolgozni, ami nagyon-nagyon kényelmes, mert reggel és este időt spórolok, meg bevásárolni is könnyebb, és az időjárásnak, a tömegközlekedés pontatlanságának sem vagyok kitéve. Barátokkal is könnyebb találkozni, mert mobilisabb lettem, kirándulásokat is tervezhetek, és hát, könnyebb az élet.

A több hetes keresgélés után úgy döntöttem, emelek  az összegen, amit az autóra szántam, és így egy jobb állapotú autót választhattam. A használt autók között több lehetőséget is figyelembe vettem, és végül úgy döntöttem, hogy egy autókereskedéstől vásárolok. Ez azért volt talán jó döntés, mert ha az ember magánszemélytől vesz, akkor meg van az esélye, hogy az autót az előző tulaj módosítgatta, meg hogy esetleges problémák esetén nincs kihez visszamenni. Az egyik magánszemélyes autó esetén ért az a kevésbé kellemes tapasztalat, hogy próbavezetésre egy olyan parkba vitt a tulaj, ahol maximum 30 km-errel lehetett menni. Nos, itt mégis milyen próbavezetés zajlott szerintetek?

Szóval lényegben a lényeg, egy ismerős ajánlása alapján kerestem fel itt Hurstville-ben a Fergusons Toyota kereskedést valamelyik szombaton, ahol nagyon készségesen fogadtak. Ez még akkor volt, amikor az eredeti költségvetéshez tartottam magam, és őszintén meg is mondták, hogy bizony ezen az áron megbízható autót venni elég kétséges. Mivel a személyes referencia sokat számít, és tudtam, hogy az ismerősöm is vásárolt már itt több autót, fontolóra vettem a tanácsot, hogy emeljek az autóra szánt összegen. Igaz, nem ott rögtön döntöttem el, de nem is éreztem erre nyomást.

A rákövetkező hétvégén, vagy két héttel később, már nem is emlékszem, újra visszamentem, csak úgy, hogy beköszönjek, megkérdezzem, mi újság, illetve hogy szóljak, hogy hajlandó vagyok többet költeni, és bár Anthony akkor épp nem volt még benn, telefonon elértük, és amíg vártam, kipróbálhattam egy fehér csodát. Érdekes élmény volt próbaútra vinni a környéken az autót, figyelni, hogyan viselkedik forgalomban, mert ugye szombat délelőtt Hurstville környéke kicsit zsúfolt. De rögtön elnyerte a tetszésemet, mert először éreztem, hogy igen, ez lesz az, ez az ami nekem kell.

Miután visszamentem a kereskedésbe, megvolt a szükséges műszaki szemrevételezés is, lámpák, karosszéria, abroncsok, hűtő, motortér, satöbbi. Igazából egy-két apróságot ugyan találtam rajta, de megbeszéltük, hogy a hátsó féklámpa égője ki lesz cserélve, illetve szükséges vizsgálatnak is alávetik, hátha találnak valamit. Az autót pedig a rá következő héten átvehetem, szerdán. Tehát szombaton megnéztem, lefoglalóztam, és szerdán át is vettem az aranyost.

Nem a rákövetkező hétvégén, de még 14 napon belül átírattam a nevemre az autót az RTA-ban, a Transfer Rego papír kitöltésével (amihez nem kell helyi jogsi, csak RTA customer number, ami van, ha az embernek van egy PhotoID-ja például). Az átíratást mindenképp 14 napon belül kell megtenni, különben $95-os késedelmi díjat számolnak fel. Erre az RTA-ban 132 dollárt kellett fizetnem, ami az autó árából, a transfer feeből meg ilyenekből jön össze. Nyilván ez minden autónál más, nekem ennyibe került.

A másik sürgős dolog az autóval kapcsolatban a biztosítási helyzet tisztázása volt. Itt NSW-ben három fajta autóbiztosítás létezik. Van a compulsory, vagy más szóval CTP insurance. Ennek az időtartama általában egybeesik a rego időtartamával, és kötelező kötni. Ezt minden évben meg kell újítani a megfelelő társasággal, mielőtt a rego-t intézné az ember, mert enélkül nem lehet az éves regisztrációt elintézni. A CTP, ami egyenlő a green slippel, fedezi a személyi sérüléseket a balesetben. Tehát ha az ember balesetet szenved illetve okoz, akkor a résztvevők személyi sérüléseihez köthető egészségügyi ellátást fedezi, de a vezetőjét nem. Szintén nem fedezi az autók vagy egyéb járművekben esett kárt. A CTP automatikusan íródik át a következő tulajra – illetve ez regohoz és autóhoz kötött. Ezzel tehát nem volt teendőm, majd júniusban kell újat kötnöm. Ehhez majd ezt az összehasonlító oldalt fogom használni, mert ez kiadja a legolcsóbb ajánlatot az összes elérhető kötelezőre.

Egy másik biztosítási lehetőség a Third Party Property insurance. Ez a biztosítási fajta az anyagi károk biztosítására jött létre. Ha egy olcsóbb autó kárt tesz egy drágábban, az komoly költségeket jelenthet a hibás félnek. Ezt mindenképpen ki szerettem volna védeni, mert ha ne adj isten belecsúszok egy pirosnál egy mercibe, akkor bizony bajban vagyok. A third party insurance tehát fedezi a másik autó kárát, de a sajátomat nem. Opcionálisan lehet lopás és tűzvédelmet is kérni mellé, ami nyilván további költséget jelent, én ezt kihagytam. Számos összehasonlító oldal van, amin össze lehet hasonlítani az árakat. Én az AAMI szolgáltatását választottam, és havonta fizetek kb. $34-t, olcsóbb lenne egy évre, de nem tudtam, hogy meg akarom-e tartani egy évig az autót vagy sem. Ha 10 hónapnál tovább megvan, akkor bukok egy kicsit, de inkább ezt az utat választottam.

A harmadik szint a comprehensive insurance, ami a másik fél kárán kívül a saját autóban esett kárt is fedezi. Nyilván ez a legdrágább, és   akkor éri meg, hogy ha az ember nem tudja nélkülözni az autóját. Ha egy komoly baleset esetén javíttatni kell, vagy csereautót szeretne az ember a javítás erejéig, itt már sok faktort kell figyelembe venni, hogy jót válasszunk. Ez a része engem nem érint, mert olyan típust választottam, ami elég gyakori típus, ezért a szervizköltsége relatíve alacsony.

Mindent összevetve, kezdhetek spórolni a regora és a green slipre, ami június végén jár le, és előre láthatólag ez kb. $1050 lesz együtt. Plusz még lehet, hogy egy-két apróságot meg kell csináltatni rajta a pink slip miatt, ami bizonyos korú autóknál szintén kötelező. (Biztonsági ellenőrzés az autón a rego megújítása előtt.) De még így is megéri, mert jó érzés végre nem a buszhoz alkalmazkodni, meg úgy elemenni a boltba, hogy nem zavar, hogy esik az eső. Mint például most. Hát még télen mennyire fogom élvezni…

7 hozzászólás »

Ha csöng a telefon

Anyukám mindig arra tanított: köszönsz, bemutatkozol, és aztán mondod, mit szeretnél. Nekem ezt még talán alsós koromban tanította meg, azóta is tartom magam ehhez vonalas telefonon, vagy olyan esetben, ha nem ismerik a számom. Nem gondoltam, hogy ez egy különleges európai hagyomány lenne, de annyira azért nem ez a legáltalánosabb viselkedés itt Ausztráliában.

De a telefonra visszatérve, az utóbbi időben sokszor kerül rám a sor, hogy a munkahelyen én vegyem fel. Szóval ha csöng a telefon, felveszem, és azt mondom: Üdv, ABC Kft, miben segíthetek? Erre többféle választ szoktam kapni. Van, aki köszön, bemutatkozik, elmondja melyik cégtől telefonál, és aztán megmondja kit keres, vagy mit szeretne. Tehát azért ez is előfordul. Van, aki csak annyit mond: ‘XY ott van?’ Nem mondanám, hogy a második gyakoribb, mert jellemzően azért bemutatkoznak inkább az emberek. De a második is előfordul. Gyakran. Ez már kevésbé ráz meg, mint az elején, de azzal még mindig nem tudok mit kezdeni, amikor próbálom valakiből kiszedni, hogy hogy hívják és hol dolgozik, és egyszerűen lehetetlen. Ilyenkor egyesek kitérő választ adnak, és azt mondják, majd telefonálnak később. Nyilván nem tudják, hogy legközelebb is lehet, hogy én veszem fel a telefont.

Ami a nagyobb cégeknél dolgozókat illeti, velük mindig élmény a telefonálás. Ők általában udvariasak, egész más hangnemben beszélnek, mint azok, akik nem mutatkoztak be. Akik irodában dolgoznak, általában oda tudnak figyelni a vonal túlsó végére, nem úgy, mint amikor valakit a gyártósorról vagy a műhelyből kell kirángatni egy hívás miatt. Megértem azért a második csoportot is, én se szeretem, ha épp a koncentrációt igénylő munkafolyamatban zavarnak meg. Szóval ha esetleg ilyen emberrel kell beszélnem – ami elég ritka azért -, akkor mindig megkérdezem, hogy alkalmas-e épp a hívás. Vagy visszahívom, vagy hagyok neki egy kis időt, hogy oldódjon, és agyban is ráhangolódjon a telefonhívás témájára.

A legtöbb hívást egyébként szakmámból eredendően férfiakkal bonyolítom le. Az első hónapokban még kaptam negatív hangnemű válaszokat, bár nem hiszem, hogy a nememnek, inkább az akcentusomnak szólt. Itt NSW-ben egyébként a többség elég toleráns a bevándorlókkal és az akcentusokkal kapcsolatban, ha hallják, hogy valakinek nem az anyanyelve az angol, kicsit lassabbra veszik a beszédtempót. Jó tipp lehet egyébként a lejegyzett telefonszámot, adatokat visszaolvasni az illetőnek, hogy biztosan ne tévesszünk el egy számot, vagy amikor kimond egy cégnevet, rögtön visszaismételni, ami megerősíti mindkét felet, hogy jól értettük, amit mondott. Van, aki le is betűzi a nevét, és nem ciki visszakérdezni, hogy hogyan is kell írni valamit, hiszen lehet valaki Macmillen, McMillan, vagy akár kiejtéstől függően Macmullen.

Én alapvetően szeretek kedves, határozott, de kicsit távolságtartóbb hangnemet használni az ügyfelekkel, míg a férfi kollégák általában közvetlenebbek. A ‘mate’ megszólítást üzleti hívásoknál is használják, bár általában csak olyanokkal, akikkel már korábban is beszéltek, legalább egyszer. Egy visszahívásnál például gyakori kezdőmondat, hogy ‘how you doing, mate?’ (Mi újság?), majd utána rögtön a tárgyra térnek és kérdések tisztázása után, ha alkalmas az időpont és régebbi a kapcsolat, levezetésként előfordul egy kis small talk, vagyis a hétköznapi dolgokról való beszélgetés.

Ami talán más az itteni kultúrában, mint a magyarországiban, az az, hogy sokkal közvetlenebbek ezek a telefonok. Nem kell kimért hangot használni, még amikor fontosabb emberekkel beszél is az ember, ugyan udvariasnak kell maradni, de lehet barátságosan beszélni. Nem jó reggelt, jó napot köszönés van, hanem sima ‘Hi’, és céges email alján is nem egyszer láttam már a formálisabb Regards, helyett Cheers elköszönést. Beszélgetés közben is gyakran használunk olyan szavakat, hogy awesome, cool, és ehhez hasonlók, szóval az üzleti kommunikáció általánosságban gyorsabban kerül közelebb a hétköznapi élet kommunikációjához, mint Magyarországon. Ott, ha egy ügyféllel beszéltem, csak több éves kapcsolat után beszéltem vele olyan hangnemben, mint mondjuk itt pár hónap után. Gyorsabban oldódnak az emberek itt, azt hiszem.

Részben emiatt is, a hívásoknál és emaileknél mindenki a keresztnevén szólítja a másikat. A Tisztelt Uram helyett például Hi Andrew-val kezdünk egy emailt, a telefonban csak akkor keressük teljes név alapján az illetőt, ha visszakérdeznek, hogy melyik Andrewval szeretnék beszélni. Amikor valaki üzenetet hagy valakinek, és régebbi a kapcsolat, csak keresztnevet és céget hagy meg, mert úgyis tudja a címzett, hogy ki ő. Ez egyébként arra is jó, hogy az ember kiszűrje a nem kívánt hívásokat, mert hogy az ügynökök általában teljes néven, és egy kicsit formálisabb hangnemben keresik a főnököt, mint az ügyfelek. Ez a része teljesen hasonló a korábbi viszonyokhoz, a főnökség itt se szívesen pazarolja az idejét olyan hívásokra, amiben csak valamit meg el akarnak adni.

Ha egy mondatban kéne összegeznem, hogy milyen az itteni telefonos kommunikáció a megszokott magyarországihoz képest. akkor azt mondanám, hogy sokkal informálisabb. Az ausztrálok easygoing természete az üzletre is átragad, ami sokszor átlendít kínos helyzeteken, és a humor, a  viccelődés is megszokott dolog a telefonban.  Igazából ez a közvetlen hangnem, a formaságok nélküli hívások is csak adalékként szolgálnak a stresszmentes(ebb) munkahelyhez. Szerintem ha csak az ozzikon múlna, a világ gyorsan utópisztikussá válna, mert mindenki mindig kedvesen és boldogan diskurálna a kollégáival és munkakapcsolataival. Reggel 8 és este 6 között. Aztán szerencsére ki lehet kapcsolni a munkaüzemmódot.

A kép forrása: blog.keepoint.co.uk

A kép illusztráció. Ennyire azért az ozzik se lazák a munkahelyen.

3 hozzászólás »

Nelson Bay és környéke

Az egész úgy kezdődött, hogy másfél hete új lakótársakat kaptam. Hirtelen költöztek be, amivel nem volt baj, csak kicsit váratlanul ért. Aztán beszélgettünk minden féléről, és szóba került, hogy a hosszú hétvégére elmennék valahova. Az egyikük ajánlotta Nelson Bayt, mint opciót, mert remek hely az aktív pihenést kedvelők számára.

Persze ez már elég last minute volt, indulás előtt két nappal foglaltam le kb. a szállást, aztán pedig csütörtökön még megvettem, ami kellett, és pénteken nekivágtam az útnak. Odafele nem volt annyira vészes, bár a hosszú hétvége miatt elég zsúfoltak volt az utak, így lett a 210-230 km-es út 3,5 óra a városon át.

Nelson Bay Sydneytől északra van a tengerpart mentén, a legközelebbi nagyváros hozzá Newcastle, tehát ha az ember elindul Newcastle felé, utána még körülbelül egy óra az út. A kis félsziget központi városkája Nelson Bay (város), de nincsenek messze a terület többi települései sem egymástól: Anna Bay, Salamander Bay, Fingal bay meg a többiek. Azért gyalogosan nem olyan egyszerű, jobb kocsival menni, de sok kempingben lehet biciklit is bérelni.

port stephens

Én a One Mile beach-hez közel szálltam meg a Melaleuca Backpackers kempingben, ami szinte az egyetlen szállás volt, ahol két nappal a hosszú hétvége előtt még akadt hely. Mivel sátraztam, a visszaigazoló email alapján, miszerint majd valahova megpróbálnak besuvasztani, nem tudtam mire számítsak, de végülis minden jól alakult. A megérkezéskor kaptam egy kis tájékoztatót a környékről illetve az elérhető programokról. A hely egyik legnagyobb előnye az volt, hogy tényleg 5-10 perc sétára volt a parttól, és egész szép part szakasz volt a One Mile Beach. Meg a szálláson volt egy házi kenguru, Josephine is, aki viszont előszeretettel potyogtatott a kempingben ott, ahol épp jól esett, úgyhogy néha kicsit óvatosan kellett közlekedni illetve fűre ülni.

10

A szálláson a konyha közös volt, de voltak eszközök bőven, a fürdőszoba minőségével se volt probléma, bár zuhanyzóból csak egy volt a lányoknak. Meleg víz viszont mindig volt, és ennek örültem, mert ugye sose lehet tudni. Így azt se bántam, hogy a 2 guriga WC papírt feleslegesen utaztattam 500 km-en és 4 napon át, inkább legyen, mint ne legyen, ugye.

Szombaton olyan szép idő volt, hogy a környék jelentős részét bejártam, Nelson bayben például a kikötőben egy személyes élőzene volt, illetve hajós kirándulásokra is lehetett helyet foglalni. Sajnos a visitor centre-ben derült ki, hogy a legjobb programok vasárnapra már mind tele vannak, így maradt az önálló program, snorkelling a közelben. Ehhez átugrottam a Shoal Bay-i főutcára vásárolni, találtam is egy helyes maszkot légzőcsővel $25-ért, ami egyébként eléggé megérte, mert nem eresztett. Jó befektetésnek bizonyult már csak azért is, mert majdnem ilyesmi szettet a kempingben egy napra $20-ért lehetett kölcsönözni. A víz Fly Point és Little Beach közelében ugyan nem volt kristálytiszta, de jó élmény volt azért a halak között úszni, voltak kicsik és nagyobbak, láttam valami kisebb cápaféleséget is, de bevallom én ezen lista alapján csak az őrmester halat tudtam így utólag felismerni, lehet legközelebb jobban fel kell készülni egy ilyen programra.

De a snorkelling és a búvárkodás csak egy a rengeteg lehetőségből, vannak ám más programok is. Először is a félszigeten vannak a déli félteke legnagyobb területű mozgó homokdűnéi. Birubi Beach és Stockton között a homokdűnéken lehet teprejárózni, tevegelni, illetve a homokdűnékről deszkával lesiklani. A sandboarding esetén például az embert $25-ért beviszik a homokdűnék között, ahol aztán annyit sandboardolhat amennyit jól esik – és amennyit fizikailag bír. Ajánlott a programra egy nagy vizet és semmi mást nem nagyon vinni, bár a közös részen le lehet rakni a táskákat, de nincs csomagmegőrző. Szóval mindenki pakoljon belátása szerint.

17A félszigeten van a Tomaree nemzeti park is, itt is lehet jókat túrázni. Én szombaton csak a kilátóba mentem fel, nem sokkal a naplemente előtt. A kilátóba a parkolóból kb. 20 perc alatt lehet felérni, az út kiépített, illetve lépcsők vannak a második szakaszon. A kilátó a félsziget észak-keleti csücskén van, szép a látvány és népszerű program az idelátogatók között. A “csúcson” több kilátópont is van, a korlátok alján pedig lakatokat lehet látni, melyek párok vagy családok vagy ki tudja milyen emberek emlékét őrzik. Jópofa dolog, korábban nem láttam ilyet máshol, bár lehet, nem is nagyon figyeltem.

A fentieken felül még van lehetőség lovagolni, gokartozni, sört és bort kóstolni, hajóroncsot nézni, golfozni és minigolfozni, sziklát mászni (beltéri), koala rezervátumba menni, szörfözni, kajakozni, paddle boardozni, horgászni, bálnákat és delfineket nézni, makadámia dió ültetvényt látogatni, parasailingezni és vitorlázni és még ki tudja mit hagyok ki a listámról. Elérhetőségekért és programokért nézzétek meg a régió honlapját, vagyis ezt itt.

A környék kulináris élvezeteket tekintve biztos szolgál sok jóval, de őszintén szólva nem nagyon kísérleteztem. Anna bayben van egy pizzéria, a “központban”, az IGA mellett, itt nagyon családias a légkör, jó pizzát sütnek, és a legnagyobb pizzájuk, ami azt hiszem 43 cm volt, $33 volt. Persze, ennél a Domino’sban olcsóbbat kapna az ember, de ez legalább finom volt, tele friss és ízletes feltétekkel. Egy másik este a Casa de Oro nevű éttermet próbáltam ki Nelson bay-ben. Itt másfél órát kellett az asztalra várni – addig lecsúszott egy leves az olasz étteremben két utcával arrébb – de végülis megérte, mert finom volt a kaja, csak tény, hogy egy picit kicsi a konyhájuk ezért a szombat esti hajtást nem bírták annyira. A tapas finom volt, a kiszolgálás kedves, az evőeszközök tiszták. De nem az az idegbeteg sietős hely, szóval vagy foglalni kell előre asztalt, vagy rászánni a megfelelő időt az étkezésre. Viszont az olasz éttermet, ahol a levest ettem előtte, inkább nem ajánlom, mert hagyott kívánni valót maga után a hely. Száraz kenyér, nyitott vaj, fura leves.

A kirándulás fárasztóbb része a hazafele út volt, ugyanis az a forgalom miatt 6 óráig tartott. Nem csoda, hogy elfáradtam a hosszú hétvégében. Minden esetre jól érteztem magam, és örülök, hogy hallgattam az új lakótársakra, akik ezt a helyszínt javasolták. Izgalmas volt, sok mindent láttam és csináltam, és így is még egy hellyel többet ismerek a környéken. Felkerül a hely a top 10-es NSW-i listára.

4

3 hozzászólás »

Albérlet kisokos

Frissen érkezettként az egyik első dolog, amit el kell intézni, az a szállás. Aludni ugyanis kell valahol, és jobb, ha nem csak ideiglenes helyeken, mert azért az sok pénzt elvisz. Az, meg a hely nem ismerete. Visszanézve az egy évvel ezelőtti költségeimre, elég sokat spórolhattam volna, ha okosabb vagyok, de erről majd máskor.

Szóval a szállás kérdés Sydneyben azért jelent kihívást egy európai frissen érkezettnek, mert egyrészt nincs helyismerete, másrészt nincsenek ismerősei, harmadrészt meg azért ez egy másik kultúra. A helyismeretet sajna nem lehet egy hét alatt letudni, bár tény, hogy az első két hónapban ha az ember tudatosan jár-kel mindenfelé, megy akkor is, ha épp nincs semmi, az nagyon segít. Azért most áttekinteném Sydney suburbjeit lakhatási szempontból, mert sose lehet tudni, mi lesz ebből hasznos.

Az alapvető dolog, hogy olyan helyre érdemes menni lakni, ahova el is lehet jutni. A vonat ugyebár többnyire megbízható, így érdemes vonatállomások környékén keresni. Ahol viszont sok a vonat, ott drága a hely, lásd belváros. Vagy gyanúsan olcsó, és az meg általában kicsi, vagy shared room vagy valami nem okés. Jelenleg a gyanús árkategória Sydneyben a $80-130-as, az általában shared room. A free meg negotioable ajánlatokra pedig inkább nem is mondok semmit. Érdemes emlékezni, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, nos, az nem pont az, aminek látszik.

De visszatérve a környékre és a lakásra, a nagyobb megállók kedvezőbbek, mert ott megállnak a gyorsvonatok is, ilyen például Rockdale, Sydenham, Wolli Creek vagy Hurstville a déli részen. Szóba jöhet a buszos közlekedés is, illetve a kisebb megállók a városhoz közelebb. Például Glebe, vagy Erskineville környéke jó lehet. Nem mintha bármi baj lenne a nyugati résszel, de én azért Burwood környékét nem annyira kedvelem, nekem egy kicsit túl keleties, de ez magánvélemény. A keleti partokat sokan választják az ismerőseim közül, Maroubra, Bondi Junction jópofa hely, viszont igazán csak busszal megközelíthető (egy része legalábbis). Ezen kívül a tengerparti ingatlanok nyilván drágábbak.

Vannak persze azok a helyek, ahova most is szívesen költöznék, a felkapott félbelvárosi részek, Surry Hills, Newtown, ahol elég változatos a lakóközösség és sok izgalmas kávézó, étterem van mindenfelé. Az árak sajnos relatíve magasak a kínált négyzetméterhez viszonyítva. Ugyanazért az árért a suburbökben sokkal nagyobb vagy csak modernebb szobát illetve lakást talál az ember. És persze ott van a CBD, mely jellemzően két szakaszra osztható, a megfizethetetlenre és az inkább ne költözz be részre. A Rocks, a Darling Harbour környéke, Woolloomoollo nagyon szép és hangulatos, de albérleti szempontból talán nem egy általános célpont a frissen érkezett számára. Ezzel ellentétben ott van Ultimo és a Central környéke, ahol rengeteg nagy bérházban kínálnak shared room-okat, ezekről már bővebben írtam itt. Annyira nem ajánlatos.

Amit még a keresésnél érdemes figyelembe venni, az az, hogy merre fogunk dolgozni. Nyilván, ha frissen érkeztünk, akkor foglalmunk sincs róla. A jó hír viszont az, hogy az albérlet piac elég gyorsan pörög, tehát képesek leszünk gyorsan új helyet találni, ha időközben kiderül, hogy reggel 3 órát kéne utaznunk a melóhelyre, de még nincs is olyankor busz. (Létező probléma. Nálunk szombaton azt hiszem fél9-9 körül jön az első.)

Másik említett probléma az, hogy nincsenek az embernek ismerősei. Ha nincs ismerős, nincs ajánlás, és lévén ez egy ilyen hely, nem szívesen adnak ki szobát olyannak, akiről nem tudnak semmit, ha van olyan is, akinek több ajánlása van. Gond lehet még a vízum is, mert turista vízummal bizony nagyon kevés esélye van az embernek valami jót kifogni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, vagy több pénz, vagy nagy rátermettség kell, esetleg mindkettő. Egy felkapott szakma se árt, mert az emberek jobban bíznak abban, aki egyébként jól keres. Nos, de mi van akkor, ha egyik sincs? Ömm… hát igen. Amíg nincsenek barátok, addig nincs ajánlás, ezt nem lehet kiküszöbölni. Ez időbe telik. A vízum állapotán lehet változtatni, de az pénz kérdése és időbe is telik, de 1-2 hónap alatt az ember azért kitalálja, hogy szeretne-e maradni. Ha igen, akkor olyan vízumot kell intézni, ami lehetővé teszi a munkát. Amíg ez nem biztos, addig maradnak az ideiglenes szállások és a pénztárcának megfelelő rövidtávú opciók. (hostel, CS).

Ha az ember diákvízumon van például, érkezésekor általában be is kerül egy szállásra, ahol marad az első 8 hétben. Ez alatt gyorsan rájön, hogy szeretne majd elköltözni, csak sokan nem tudják, hogyan. A helyzet az, hogy egy kicsit itt tud elcsúszni a történet, mert az első két hónap pont jó lenne arra, hogy az ember bejárja Sydneyt és minél több ismerősre tegyen szert, ezáltal jobb esélyekkel induljon a lakáskeresés felé. A tudatosságot azonban néha elviszik a hétköznapok, és az ember megfeledkezik róla, hogy mi a dolga. A hétvégi kirándulások, a programokon való részvétel ugyanis csak részben szórakozás. Friss bevándorlóként ez itt igenis szükséges és kulcsfontosságú az első évet tekintve. A tudás ugyanis nem jön be a négy fal közé, magától, meg kell érte dolgozni. Felkelni reggel 5-6 körül, összeírni, mik lesznek aznap, és aztán nekivágni és megcsinálni, amit kitűztünk.

A harmadik dolog, amit említettem, az a más kultúra. Sydneyben vannak olyan szállások, nem is kevés, amik pár óra alatt gazdát cserélnek. Sokat pedig hetekre előre már lefoglalnak. Mivel általában 4-6 hét felmondási időt kérnek, amikor a régi lakó szól, hogy kiköltözne, a főbérlő fel is rakja a hirdetést, és a következő sok esetben ugyanazon a hétvégén be is költözik. Máskor, amikor hirtelen kell szállás, és mondjuk csütörtökön rakják fel hirdetést, az sokszor szombati vagy rákövetkező hétvégi költözést jelent, és ekkor nyilván mindenki, akinek sürgős, rárepül arra az egy hirdetésre. Ebben az esetben nem működik az, hogy na, ezt majd este felhívom, vagy dobok egy sms-t hátha válaszol. A képlet ugyanis egyszerű: a hirdetőnek szinte teljesen mindegy, hogy pont neked adja ki a helyet. A leggyorsabb, legszimpatikusabb ember fog beköltözni. Többszörös túljelentkezés van a jó szobákra. És az időfaktor komoly kérdés.

Más részről arra is számíthatunk, hogy egy szobamegtekintésnél minket is tesztelnek. Ajánlás híján arra kíváncsiak, mennyire fogunk megbízhatóan fizetni, illetve mekkora gond velünk együtt lakni. Ezért beszélgetni kell az illetővel, minél többet mesélni arról, kik-mik vagyunk. Mindig igazat mondani, ugyanis mi is hasonlót várunk a másiktól. Rákérdezni azokra a részletekre, amik nekünk fontosak, illetve szintén érdeklődőnek lenni az ő életük iránt. Nem kell barátoknak lenni, de jóval könnyebb az élet, ha szívesen lakik ott az ember, ahol.

Elsőre nem fogsz tökéleteset választani egyébként, de ez rendben van. Az első hely tapasztalatszerzés, és még a második is. A 4-5-ik helytől lesz csak tényleg olyasmi a szállás, amit szeretnél, és ahol jól is érzed magad. Persze ehhez is, mint mindenhez kitartás kell, és sok munka, de megéri. Minden egyes új hely új embereket és új tapasztalatokat jelent, rengeteg tanulási lehetőséget a különböző kultúrákról és az emberekről, és ez itt Sydneyben egy olyan dolog, amitől csak gazdagabbak leszünk. Még ha a pénztárcánkat eléggé is megnyirbálják az  ingatlanárak. De az albérlet keresés jó, és izgalmas, és ezt egy olyan helyről mondom, ahonnan jó darabig semmi kedvem elköltözni.

2 hozzászólás »

Amikor az új a régi

Lassan egy éve, hogy itt vagyok. Lassan már helyinek érzem magam, és sok embert ismerek, akik még “újak”. Milyen is ez? Furcsa.

Az ember szép lassan elfelejti a kezdeti nehézségeket. Elfelejti, milyen, amikor 3-4 órát utazik egy dolog miatt, vagy milyen, amikor fogalma sincs, hogy melyik suburb merrefelé van. Természetesnek veszi azokat a dolgokat, amik anno viccesnek vagy nem mindennapinak tűntek. A belváros néha már nem tiszta és gyönyörű, hanem zsúfolt és zajos. Már nem egy matracon alszik, hanem ágyban, a fürdőszobán nem három másik emberrel kell osztoznia, hanem csak eggyel.

Persze, nem minden fenékig tejfel, mert ezeket a gondokat felcserélik mások. És persze, elkényelmesedtem kicsit, mert mindenki megszokja a jót, és elfelejti értékelni az olyan alap dolgokat, amikért pár hónapja még hálát adott. Aztán úgy alakul az élet, hogy találkozik valakivel, aki épp az út elején jár, és ez kicsit emlékezteti arra, milyen is volt egyedül Sydneyben.

Hihetetlen, hogy mennyi minden történt velem az egy év alatt. Barátokat szereztem, munkát találtam, kocsit vettem, túléltem rosszat és jót, rengeteg helyen jártam, és a kalandnak még mindig nincs vége. Múlt hétvégén például falat másztam, Cronullán fagyiztam, jókat nevettem és nem aggódtam semmi miatt. 8 hónapja ez elképzelhetetlennek tűnt, vagy ha nem is elképzelhetetlennek, de minden esetre távolinak. Az élet lassan kisimul, most legalábbis. Részben, legalábbis.

Ez azért részben nehezíti a posztolási hajlandóságot és a témák sokszínűségét. Már szinte semmi nem új. A lassan beépülő információk nem hatnak újdonságként, és már nem tűnik fel, hogy jé, ezt is meg ezt is tudom. Pláne azok a dolgok, amiket a saját bőrömön tapasztaltam meg. De pont ezért jó, hogy az ember új emberekkel is találkozik, mert a rácsodálkozások alapján jön rá, hogy ja, tényleg, ezt is itt tanultam meg, hát lehet, hogy mégse triviális.

A kérdések persze mindig jól jönnek, így most azokat kérném meg, akik 1-3 hónapja vannak itt, hogy dobjanak meg bátran párral itt a kommentekben vagy emailben vagy akárhogy, és igyekszem bővebben kifejteni a témát. Kezdetnek pedig mindjárt jön egy kis albérlet keresési kisokos, amit így 4-5 szállás és egy év után talán kicsit tapasztaltabban látok.

Arató Peti fotója

Arató Peti fotója

5 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: