Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Végig a déli parton

Az autós túra szombaton tovább folytatódott. Shellharbour után Kiama felé vettük az irányt, ami egy gyönyörű kisváros kb. 120 km-e Sydneytől. Ha az ember errejár, biztos, hogy könnyen megtalálja a főutcát, ami a parttal párhuzamos, és a korzó részt csak egy park választja el a tengertől.

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kiamaban mar korábban jártam egyszer, de most kicsit más volt a hely hangulata az ünnep miatt. Rengeteg turista és helyi volt a városban, rendezvények is akadtak, és szerencsére az idő is gyönyörű volt. Felsétáltunk hát a világító toronyig, ami az itteni viszonylatban nevezetesnek számító Blowhole mellé épült. A Blowhole tulajdonképpen egy olyan kürtő, amiből nagy nyomással felövell a víz, ha délkeleti irányból fúj a szél. Kiama környékén inkább a sziklás partszakasz a jellemző, úgyhogy egy kis felüdülést jelentett a fotózás tekintetében. Ki gondolná, hogy az embernek a homokos tengerpartból is kicsit sok lehet…

Az itteni rövid látogatás és piknik után úgy döntöttünk, felkeressük végre a napi végcélt, Nowra-t, mert még ki tudja, mi lesz az esti program. Nowra-ra azért esett a választás egyébként, mert a hosszú hétvége miatt a legtöbb parti városka dugig volt, így a szállásban nem lehettünk nagyon válogatósak. Ennek ellenére remek kis motelt sikerült kifogni, a szállás tiszta volt és a háziak kedvesek, még egy kis tejet is kaptunk ajándékba a reggeli kávénk mellé.

Miután elfoglaltuk a szobánkat – rövid egyeztetés után a fogadóssal, miszerint nem, nem ragaszkodunk a franciaágyhoz -, átöltöztünk fürdőruhába és birtokba vettük a medencét. Ekkor már délután 5 is lehetett, így a családok már inkább a vacsorához készültek, így tulajdonképpen csak ketten élveztük a medence örömeit. Estére a helyi ajánlás alapján felkerestük a legnépszerűbb szombat esti célpontot, ahol még vacsorázni is tudtunk. A szombati menü lasagna volt ausztrál módra. Az ausztrál mód azt takarja, hogy ezt a remek talján étket sült krumplival és salátával tálalták. De finom volt, és a sydney-i árakhoz szokott pénztárcáknak is kedvezett, így még egy pohár bor is lecsusszant mellé. Csak a szokásos yellow tail sauvignon blanc, ami hozzávetőlegesen talán az Irsay Olivérnek felelhetne meg.

Nowra-i szállásunk egy motel volt

Nowra-i szállásunk egy motel volt

A vacsora után rövid beszélgetésbe elegyedtünk a két csapos lánnyal, akik korunkbeliek lehettek, és nagyon élvezték, hogy újdonságot hoztunk a szombat estéjükbe. Kérdeztük, lesz-e itt valami mulatság, de nem kecsegtettek sok jóval. De ha már itt voltunk, birtokba vettük a billiárd asztalt, mégiscsak egyszer élünk alapon. Ahogy pedig telt-múlt az idő, a korábban felszolgálóként jeleskedő srác átvedlett DJ-be. és előkészítette a terepet, gondolom, hogy mégse maradjon szégyenben a hely, ha már a közönség megvan a tánchoz. Szép lassan gyűltek az emberek is – itt jegyezném meg, hogy nem akartunk túlzásba esni a kiöltözéssel, aztán még volt, hogy alulöltözöttnek is éreztük magunkat. Szóval rövidre zárva a történetet, volt zene, tánc, szórakozás. Jó este volt. Jó volt felfedezni, hogy még mindig abban a korban vagyok, amikor egy hosszú este után 20 percet sétálni az esőben nem is zavar annyira.

Vasárnap pedig – miután délután a jósolt eső miatt lebeszéltük magunkat a napfelkelte nézésről -, egy ideig canberrai túrát terveztünk, majd meggondoltuk magunkat, és délnek vettük az irányt, egészen Jervis bayig jutottunk. Jervis bay eredetileg is tervben volt azért, csak a rossz idő miatt inkább olyan esetleges volt.

Jervis bay egy különálló territórium, tehát nem NSW része, hanem önálló terület. Hivatalosan az ACT-i szabályok vonatkoznak rá. Eredetileg az ACT-hoz tartozott valamilyen formában, részben azért (vagy nem azért, mindegy is), hogy Canberrának is legyen hozzáférése a tengerhez. Az adminisztratív része a dolognak nekem túl bonyolult, de a google és a wikipedia mindent tud a témában. Ami viszont érdekesebb, hogy van itt egy gyönyörű nemzeti park, ami híres búvár célpont, na meg a bálnalesők által is eléggé favorizált hely. A belépő a nemzeti parkba autóval 48 órára azt hiszem 11 dollár volt, de vannak kemping helyek is, lehet halászni és túrázni, egy szóval egy kis paradicsom. Az egyik legszebb partszakasz, amit eddig Ausztráliában láttam, megér egy látogatást az erre járóknak.

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Rengeteg fotózkodás és egy kis tengerpartozás után – mellesleg a víz is kellemes volt, nem úgy, mint fenn Cronullán, – lassan útnak indultunk hazafelé. Persze nem lenne teljes a nap egy élményautózás nélkül, így a parti útszakasz helyett a dombságon/hegyeken keresztül indultunk vissza Sydneyben. Az utak fantasztikusak errefelé, így hiába a kisautó és a sebességkorlátozás – melyet természetesen mindig betartok, nem csak biztonsági, hanem anyagi okokból is -, a túra fantasztikus volt. Egy üdítőre megálltunk Kangaroo Valleyben, ami szintén egy aranyos kis falucska egy remek autós-motoros útvonalon, aztán irány Sydney.

Reklámok
4 hozzászólás »

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről - Stanwell Park

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

IMG_0966

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Hozzászólás »

A megmagyarázhatatlan szerelem

A mai poszt különleges, kicsit eltér az eddig megszokottaktól, ugyanis egy kedves ismerősöm épp Új-Zélandon utazgat, és mivel tudom, hogy Új-Zéland nem csak engem varázsolt el, hanem minden más  ismerősömet is, megkértem, írjon pár sort a legfrissebb élményeiről. A következőkben tehát Peti sorait olvashatjátok, rá milyen benyomást tett Auckland. Remélem, olyan lelkesedéssel fogadjátok, mint ahogy ő írta.

Új-Zéland gondolata régóta foglalkoztat, mindig is szerettem volna eljönni ebbe pompás országba, és a jelenlegi életvitelemnek köszönhetően, ezt most meg is tudtam valósítani. Sokan kérdezik, hogy miért is jöttem ide, és miért pont ide, a világ másik felére. A válasz több pontból tevődik össze. Mindenképp szerettem volna elkezdeni felfedezni az Európán kívüli világot, és mivel jelenleg az angol az a nyelv, amit mindennapjaimban használok Londonban, ezért fontos volt, hogy az első hátizsákos túrám ilyen területen legyen.

Három ország maradt a listán: USA, Ausztrália és Új-Zéland. Észak-Amerikában csak néhány város érdekelt akkoriban, emiatt ő hátrébb került. Valamint januárban szerettem volna kezdeni a mulatságot, ezért a déli félteke prioritást élvezett. Meg lássuk be, ha elhangzik az a szó, hogy Új-Zéland, a legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy iszonyat messze van, de hogy mik a hátrányai és előnyei, azt kevesen. Najó, meg talán a Gyűrűk urából láttak részeket az országról. Kb ez volt bennem is, ezért elkezdtem olvasni, olvasni és olvasni. Ami még inkább közelebb hozott az országhoz.

Január 4-én este indultam London Gatwick-ről Dubai-on keresztül Muscatba, Oman fővárosába. Oman teljesen random módon jött, egy új ismerősnek köszönhetően, aki épp túrákat szervezett oda. Így egy 10 napos omani barangolás után, január 15-én indultam tovább Új-Zélandra, ahol két hónapot tervezek eltölteni, és ez idő alatt annyi mindent megnézni, tapasztalni, amennyit csak lehet.

auckland

A repülőút egész kényelmesre sikeredett, pozitívan csalódtam a hosszútavú turistaosztályú repülőutakban. Egyetlen hátulütője, hogy egy bizonyos idő után iszonyat unalmas kezdett lenni, és bár a gép kb 900km/óra sebességgel repült, úgy éreztem mintha egy helyben álltunk volna.

Amióta elindultam több random dolog is történt velem, amit viccesnek tartottam. Ilyen pl, hogy Dubaiban egyszer csak előkerült 20-30 piros-fehér-zöld, Magyarország-feliratos ruhát viselő fiatal. Mint később kiderült, a magyar fiatal olimpiai válogatott, akik Sydney-be mentek érmeket szerezni. Remélem sikerrel jártak. 🙂 (Megjegyzés: A magyar csapat 6 arannyal, 1 ezüsttel és 7 bronzzal tért haza pár napja, bővebb info itt és itt. – Szandra) Majd Auckland-ben a reptérről szerettem volna eljutni a belvárosba, így buszjegyet vettem, amikor is a jegyeket áruló nő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mivel az édesapja magyar és ismerős volt neki az akcentus… 🙂 A kezdés jó volt, de a folytatás nem volt ilyen rózsás..

Amikor elhatároztam, hogy idejövök, akkor csak annyit tudtam meg, hogy a nyár meleg, a tél enyhe, és csak később jöttem rá, hogy igazából nagyon is hasonlít az időjárás a Londonban megszokottakhoz.. Tehát esik is, rendesen. Aminek nem nagyon örültem, hisz az esőből már kaptam eleget Londonban. Auckland-ben töltött első két napom is esősre sikeredett. Na persze hamar kiderült, hogy közelében sincs az angol időjáráshoz, sokkal kiszámíthatatlanabb. Ami rám egészen pozitívan hatott.. Egyik nap a parkba érve eléggé fújt a szél, majd a közepén már fagyit ettem és amikor lefelé sétáltam a dombról egy 10 perces zápor zúdult ram. Majd kitisztult az ég. Vicces 🙂

DSC03075

Az egyik legjobb dolog Aucklandben, hogy bárhol is vagy, tengert mindenképpen látsz, néha csak úgy, hogy a házak között, a kocsi lejárónál, vagy néha csak a fák között tűnik fel valami kékség.

A második legjobb dolog, hogy nagyon sok a zöld terület. Erre már a városban sétálva is felfigyeltem, viszont amikor pappito volt olyan rendes és elvitt Devonportra, akkor tudatosult bennem, hogy szinte több a zöld terület sűrűsége, mint a házaké 🙂 A harmadik dolog az emberek kedvessége, amit már Londonban is megtapasztaltam, de ezt a szintet inkább a nem-fővárosi többi brit települések szintjéhez tudnám hasonlítani. Az Auckland Domain Parkban található Auckland War Memorial Museum-ba például ingyen beengedtek, ugyanis zárás előtt érkeztem kb másfél órával, és mondta a srác h erre az időre már ne fizessek. Vissza is kérdeztem, hogy biztos? 10 dollár lett volna a jegy. Nem értem a végére a 3 szintes múzeumnak, de kb 70-80%-at sikerült megnéznem. Majd legközelebb, ha arra járok, és több időm lesz, akkor megnézem újra.

domain auckland

Negyedik jó dolog a Sky Tower. Valahol olvastam, hogy úgy tűnik, minden jó várost el kell rontani valami abszolút oda nem illővel, és hogy Auckland-ben ez állítólag a torony. Én nem így gondolom. Lehet, hogy a torony közelről nem a legszebb – hisz egy nagy betontömb az alja, viszont felérvén a tetejére kárpótol a látvány. Mindent látni, kivéve egy dolgot. A tornyot. 🙂 A sokadik jó dolog a híd, vagy nem is a híd, hanem az hogy lehetőség van bungee jumpingolni róla, és víz felett már nem is tűnik annyira ijesztőnek, ne próbáljam ki. Bár valszeg 30 méteres magasságból kb ugyanaz történne kábelszakadás esetén mintha szárazföldön tenném. De majd túlteszem magam rajta, hisz van vízérintéses opció is, ami nagyon jónak hangzik!

És hogy számomra mi a legrosszabb Auckland-ben? Hogy egy olyan országban van, ahol vízum nélkül nem lehet dolgozni, vagy hosszabb tavon tartózkodni.. De az ideiglenes megoldás már erre is megvan. Már csak valami hosszabb távú kell, és kezdődhet az őrület!

A szerzőről: Peti Londonban él és dolgozik, egy decemberi napon találkoztunk a Heathrow reptéren, miközben az átszállásomra vártam. Ha tetszett az írása, és esetleg kiváncsiak lennétek Új-Zéland többi részére is, jelezzétek itt a kommentekben, és majd megpróbálom őt nyaggatni egy kis repetáért.

3 hozzászólás »

Úton

A kijelentkezős mizéria után már készen is álltam az indulásra, ki is vittük a csomagot a check in nyitásra a reptérre, hogy később ne kelljen sorbaállni meg szenvedni ezzel. Utána még hazaugrottunk egy gyors ebédre, íme egy előnye a 18. kerületi címnek. Szóval, hogy ez megvolt, na meg az utolsó simítások a kézi poggyászt illetően, pont időben elindultunk a Ferihegyre (nekem mindig az marad), hogy kényelmes tempóban be tudjak szállni a gépbe.

Persze azért erre senki nem számított:

IMG_0788És a senki alatt azt értem, hogy valószínűleg a reptéri dolgozók sem. A képen nem látszik, de kialakult egy sor, ami a beléptető kapuktól kb. a középső bejáratig húzódott, vagyis hosszú volt. Persze kontrollálatlanul, minden féle kordon nélkül, tehát ha át akartál jutni a sor túloldalára, akkor sok szerencsét hozzá.

Mindegy, szerencsére a Qatar  Airlines ügyintézője adott egy tippet, hogy próbáljam meg a másik terminálon keresztül. Ez be is jött, de sajnos még így is olyan sor volt, hogy egy rendes búcsúzkodás se fért bele az időbe. Visszatérve a Qatarra, nagyon rendesek és korrektek voltak, nem hiába az egyik kedvenc légitársaságom. A kaja remek, mint mindig, a légi kísérők kedvesek és lelkiismeretesek (nem csak olyan mű módon), és többnyire a gépek is jók. Persze, jobb lett volna, ha nem lett volna tele az összes gép, amin jöttem, de ez van, legközelebb nem utazom újév környékén.

A dohai repteret nagyon vártam, kíváncsi voltam, mi történt ott az elmúlt években utolsó látogatásom óta. Egyrészt kibővítették a terminált, talán majdnem a duplája lett, és sokkal szervezettebb, összefogottabb is lett. A boarding passok színkódosak, és az alapján irányítják az utasokat a reptéri okosok. A kiszállás és a következő kapu között 3-4 emberrel kerültem kapcsolatba, az első rám mutatott, és egy másik útlevél ellenőrzős sorba küldött. A másik oldalon a következő ember ránézett a jegyemre, és irányba állított a kapuhoz. Amikor már a kapunál álltam, és épp csak az időt néztem, egy harmadik jött oda hozzám, hogy mit keresek, majd választ nem várva ránézett a boarding passomra, és közölte, hogy jó helyen vagyok, de még van időm bőven. Haha, köszi, tudom. És persze a kapunál is megerősítettek benne, hogy jó helyen vagyok. Ja, és mosdónál is van egy leányka, aki (talán) boarding pass szerint irányítgatja az embereket, én legalábbis erre tippeltem, mert nem kellett egyáltalán sorba állnom, a másik mosdóból pedig egyszerre sokkal többen jöttek ki.

Szóval a qatariak nagyon belehúztak, lesznek itt még meglepetések, az biztos.

IMG_0807Aztán Perthben volt szerencsém egy kedves fórumos ismerősnek köszönhetően kicsit megismerni a várost, tényleg szép hely, és nyugis, és tágas. Szívesen visszamennék majd egy hosszú hétvégére, bár még nem tudom, mikor és hogy, de előbb utóbb az is eljön. Az biztos, hogy nagyon más, mint Sydney, csütörtök este olyan kihalt volt a belváros, mint nem is tudom, nálunk Anzac Dayen amikor le van zárva minden. De szép látványt nyújtott azért a Kings Parkról.

A Perth-Sydney járatot már a Virgin követte el, és részben azért, mert a Qatar után már minden más kevésbé jó, na meg azért is, mert 24 óra után már kezd az ember nyűgös lenni, de nem éreztem jól magam rajta. És mellesleg nagyon fáztam is, és egy előttem ülő utas is panaszkodott erre többször is. Válaszként meg mindig csak azt kaptuk, hogy á, már mindjárt leszállunk. Ja, és persze takarójuk se volt. Úgyhogy én ültem a síkabátomban, de azért ez nem a legoptimálisabb megoldás volt szerintem.

Péntek reggel pedig végre megérkeztem Sydneybe, majd rögtön ha már lúd, legyen kövér alapon ki is mentem a tengerpartra Rose Bayre egy barátnőmmel. Persze hazafelé a vonaton már el-elaludtam, úgyhogy a jetlag azért beütött. Szombaton meg a napszúráshoz hasonló tünetek jöttek elő, mozdulni se tudtam. Ma, vasárnap pedig a megfázás vesz elő. Holnap meló, úgyhogy nagyon remélem, hogy a szervezetem most már mindent letudott, amit kellett, mert több időm már nincs pihenni.

 

 

 

6 hozzászólás »

A változás szele

Valami talán megváltozott az elmúlt pár hónapban. Úton hazafelé, a Sydney-London járaton feltűnt pár apróság. Az, hogy ebben az évben nagyrészt egy angolszász országban éltem, kicsit megváltoztatott, és valahogy már a körülöttem lévőket is máshogy látom. Na de nem szaladnék ennyire előre, inkább kezdem az elején.

Az utolsó napom a munkahelyemen még az aktuális munkák lezárásával illetve jövő évre való kitolásával telt. Bár három hétre bezárunk, az előkészítő folyamatokat már korábban meg kell kezdeni, ezért nagyon hasznos volt a mai megbeszélés, hogy mindannyian tudjuk, hogy kezdjük a következő évet. Utána pedig egy korai ebéddel zártuk az évet, ahol a főnök kicsit évértékelt, utána pedig a másik főnök kivitt a reptérre. Azért ez nem mindennapi dolog itt sem, de ezért is szeretek ott dolgozni, ahol, mert olyan gesztusokat teszünk, amitől sokkal kellemesebb a légkör.

Az autóban persze szóba került, hogy már itthon és otthon is vagyok a két országban, és jó lesz hazamenni, de jó lesz bizony két hét múlva visszajönni is, mert már ez is kicsit itthon. Beszélgettünk a terveinkről a következő hetekben, megtudtam, hogy ha minden jól alakul ezen a nyáron, a nagy meleget nem hagyom ki, mert az csak később várható. Tehát jó hangulatban és időben érkeztem a Sydney International Airportra, hála a főnökségnek.

A check-int már igazából online elintéztem az előző nap, így csak a csomag leadása volt hátra, és az utolsó percekben attól a bizonyos felesleges 6 kilótól is sikerült megszabadulni, vagy legalábbis felengedték a csomagomat fizetés nélkül. A határátlépés, útlevél ellenőrzés, biztonsági átvilágítás a gördülékenyen ment, rendesen felkészültek a karácsonyi dömpingre a repteresek. Amikor kisebb tömeg alakult ki, új ablakok nyíltak, egy kolléga pedig újabb sorokat fűzött be a várakozó részre. Így is azért, nyugodt tempóban ugyan, de kellett egy óra, hogy átjussak mindenen, bár a valós várakozás maximum 15 perc lehetett mindennel együtt. A többi séta, pakolás,ilyesmik.

A repülőn a tegnapi becsekkolásnak köszönhetően elég jó helyet sikerült kapnom, nagy hely az ülés előtt, és bár a gép abszolút tele volt, a társaság remek, így nem bánom, hogy nem az enyém az egész sor. A közvetlen szomszédom egy mérnök kolléga volt Brisbane-ből, mellette pedig egy francia család Új-Kaledóniából. Nagyon kedves emberek mind, és bár a szinkrontolmácsolás a két nyelv között az első 8 óra után bizony nehézzé válik, de jól szórakozunk.

És itt jön az első dolog, ami feltűnt. Régebben az angolokat kicsit távolságtartónak és merevnek tartottam, talán még jobban is, mint a németeket. Ma viszont észrevettem magamon, hogy mennyire szimpatizálok velük, és milyen kedvesnek, viccesnek és nyitottnak találom őket. Nem csak az utastársamra gondolok, hanem a stewiekra, és minden többi angol utasra, akivel a várakozás során elegyedtem szóba.

Szingapúrban ismét kiengedtek minket kemény 40 percre, amiből persze megint az lett, hogy mindenki visszaérkezett időben, hogy aztán 25 percet sorba álljon egy újabb ellenőrzéshez majd a váróban további 20 percet várjon a beszállásra. Nem is ez a lényeg, hanem inkább az, amit a szingapúri reptér dolgozóin vettem észre. Mivel csak pár óra telt el a két reptér között, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire más a két ország ügyintézése. A biztonsági ellenőrzésen Szingapúrban háromszor, három különböző ember nézte meg az útlevelemet, míg Ausztráliában csak a határőr. Az útlevelemet Ausztráliában sosem vették ki a kezemből, sőt, kihangsúlyozták, hogy mindig nálam legyen. Szingapúrban érdekes módon azt vettem észre, hogy ugyanazokat a feladatokat több dolgozó végzi el, kicsit feszültebben, de lassabban, mint Sydneyben. Érdekes, hogy pont a no worries országban ugyan nyugodtabb tempóban, de valahogy mégis gyorsabban mentek a kötelező körök. Másik dolog, hogy valószínűleg Európában nem fogok sziával (see ya) elköszönni a határőrtől, mert kitér a hitéből.

Az angol humor is egy olyan dolog, amit ugyan értettem Monty Python meg Hollószínház szinten, de élő szóban nehezen vettem le, hogy most akkor valami vicceset mondott valaki. És nem a kiejtés vagy a szókincs miatt, egyszerűen nem vettem a lapot. Most, amikor a stewiekkal vagy utastársakkal beszélgetek a gépen, minden tiszta, érzem az iróniát, megfelelő választ illetve gesztust tudok produkálni, és kicsit azt érzem, hogy végre egy nyelvet beszélünk. Természetesen a gépen utazó ausztrálokkal is ez a helyzet.

Kíváncsi vagyok, Londonban mit tapasztalok majd, lesz egy pár órám a budapesti gépem előtt. Persze tudom, hogy az igazán nagy fordított kultúrsokk majd  Budapesten ér, valószínűleg már eleve az érkezés se lesz teljesen zökkenőmentes. Azt már tudom, hogy a parkolási lehetőségek drasztikusan megváltoztak Ferihegyen ebben az évben, a többi meglepetés pedig egyelőre a jövő zenéje.

6 hozzászólás »

Repjegy módosítás

BritishAirwaysMikor már azt hinném, hogy velem semmi izgalmas nem történik, azért mégiscsak kiderül egy-két turpisság. Ma reggel például szembesültem vele, hogy a lefolgalt repülőjegyemmel Londonba ugyan eljutok, de Budapestre bizony nem. Pánikolni azért nem pánikoltam, de túlságosan azért nem örültem az újabb módosításnak, egyszer jó lenne már valamit elsőre véghezvinni. De ez van, ilyen az élet.

A történet ott kezdődik, hogy amikor nekiindultam, ugyebár oda-vissza jegyet vettem, azzal az apró kurflival, hogy a visszaút csak Londonig szólt. Már akkor is úgy voltam vele, hogy bármi is lesz, Londonból már akárhogy hazajutok, inkább a nagyobb utat fizetem csak ki. Szóval, amikor június-július felé már azért körvonalazódott, hogy itt bizony nem lesz júliusi hazautazás, akkor átrakattam a jegyemet decemberre. Igen ám, de a módosítás visszaigazolásában az szerepelt, hogy december 19-én elindulok Sydneyből, és december 19-én meg is érkezek Londonba. Ez még nem is lenne furcsa, mert össze lehetne hozni bizonyos esetekben, ezért nem tűnt fel.

Szóval ma reggel éppen összeírtam a járatinformációkat egy emailben, hogy meglegyen a családnak, az itteni ismerősöknek és a cégnek, amikor is újra ellenőriztem a British Airways oldalán a járatokat. És akkor bukott ki a hiba, miszerint az időpontok stimmelnek, csak a napok nem. Egy nappal később érkezek csak Londonba, vagyis a novemberben lefoglalt London-Budapest gépen nem nagyon tudok rajta lenni, ha még valahol Ázsia felett repülök épp.

Oké, internetre fel, bejelentkezem, átrakatom, nem működik a rendszer. Még egyszer próba, semmi. Közben persze a tranzakcióhoz kell az SMS, amit a bank küld ilyen tranzakciók előtt, de az még a régi számomra érkezik. Oké, bankot felhívom, számot módosítom, smst megkapom, foglalást újra megpróbálom. Semmi. Egy óra próbálkozás után leteszek róla, és elhatározom, hogy este megpróbálom.

Este először is hívom a BA telefonos ügyfélszolgálatát, 8-9 perc mire válaszolnak, de legalább válaszolnak. A hölggyel megbeszélem a részleteket, és az ő tanácsára megint megpróbálom online a foglalást, mert telefonon plusz díja van. Nekilátok megint, eljutok a fizetésig, majd közli a rendszer, hogy a kérést a bankom megtagadta. Hívom a bankot, és kiderül, hogy ez egyszer tényleg én vagyok a béna, mert elütöttem a bankkártya lejáratának dátumát, és ezért nem ment keresztül a kérés.

Még egyszer nekifutok az egésznek. Ezúttal úgy-ahogy túljutok a nehézségeken, de a visszaigazoló képernyő csak nem jön. Vissza tehát az internetbankba, megnézni, mi a helyzet. Ott megjelenik az összeg, mint függő tranzakció. Akkor megint hívom a BA ügyfélszolgálatot, hogy most mi a helyzet. (Ja, előtte azért ezt emailben is leírtam nekik, biztos, ami biztos.) Az ügyfélszolgálatos megint kedves, és mivel most az ő oldalukon van a hiba, és meg is jelenik nálam a tranzakció, a telefonos módosítás már nem kerül annál többe, mint amit egyébként is fizetnem kell érte.

Úgy tűnik, telefonon keresztül végre sikerül módosítani a járatot, és végre talán el is jutok Sydneyből Budapestre. Remélem, addig már nem lesznek hasonló izgalmak, és nem kell megint improvizálnom. Elvégre mégiscsak év vége van, és elég mozgalmas időszakon vagyok túl.

Azért a British Airwaysnek problémakezelésből 5-ös. De egy kicsit örülök, hogy nem velük jövök vissza.

4 hozzászólás »

A-ból B-be Sydneyben

A helyi tömegközlekedés nem csak, hogy másabb, mint a budapesti, de még kerületenként és társaságonként is hatalmas különbségek vannak. A BKV-val ellentétben ugyanis, talán Sydney mérete miatt, nem egy társaság üzemelteti a szolgáltatást, hanem több társaság karöltve. Általában elmondható, hogy az egyes társaságok elég ügyesen hangolják össze a járataikat, ezert nem is tűnt fel az első hetekben, hogy ennyire komplex lenne a rendszer, bár azért a különböző színű és típusú buszok gyanúsak voltak.

Sydneyben három fajta tömegközlekedési eszköz elérhető, a villamos, vagyis light rail, a busz, és a vonat. A vonat érdekes módon nem csak egyértelműen vonat funkciót lát el, hanem egyben metró és HÉV is, tehát közlekedik a belvárosban a föld alatt nagy járatsűrűséggel és sok, egymáshoz közeli megállóval, valamint az egyes suburbökbe is jár a belvárosból kicsit ritkábban, és itt mar a megállók közötti távolságok is nagyobbak. Természetesen a központi pályaudvarral pedig indulnak vonatok 50-100 km-re is, úgymond vidékre, de ha a megfelelő vonatvonalon lakunk, ezeket elcsíphetjük anélkül is, hogy be kéne jönnünk a varosba. Az egyes vonatvonalak sugárirányban találkoznak a belvárosban  a Central Station-ön vagy a Town Hall-nál, de bizonyos esetekben egy külsőbb állomáson is átszállhatunk egyik vonalról a másikra.

A buszok ezzel ellentétben kicsit bonyolultabban működnek  ezek biztosítják ugyanis azon területek lefedettséget, ahol jellemzően nincs vonatállomás 1-2 km-es körzeten belül. Ha az ember egy ilyen helyet szeretne elérni a belvárosból  általában a következőt kell tennie: felül egy vonatra a Centralnál, elvonatozik egy nagyobb állomáshoz  ami a kinézett hely 3-5 km-es körzetén belül van, és onnan szinte biztosan (99%) talál olyan buszt, ami leteszi a célállomástól max. 10/15 percnyi sétára.  Ha pedig szomszédos kerületek között kell közlekednie ahol a vonatvonalak nem találkoznak úgy (lévén sugaras elrendezésűek), akkor két busszal általában elég jól elérhető az állomás, az átszállás pedig ismét az említett nagyobb vonatállomáson történik.

A bejegyzés apropója pedig, hogy leven, hogy tavasz van, újra elkezdődtek a vonatfelújítási munkalatok a varosban. Nem tudom, itt a tél miért jelent gondot, de hát végülis ők tudjak, mindenesetre legalább hétvégére időzítik őket. Így is minden hétvégére jut valami munkalat, amikor egy vagy több vonatvonal nem közlekedik részlegesen vagy teljes hosszában. Lehet, hogy otthon teljesen ki lennek akadva, ha a 3-as metró egy egész hétvégén nem járna  itt azonban eleg jol megoldjak ezt a problémát és emiatt egyáltalán nem frusztráló, bar tény, hogy egy kicsit kellemetlen.

Két hete a lakhelyemhez közeli vonatvonal egész hosszan végeztek a munkalatokat, vagyis egyáltalán nem járt  Ráadásul az eső is esett, így kicsit szorongva buszoztam az állomásra, hogy most hogy is jutok be akkor a városba. Szerencsére semmi okom nem volt az aggodalomra, ugyanis nagyon jól megoldotta a társaság a logisztikát. A dolog ott kezdődik, hogy mindenkit nagyon részletesen és segítőkészen tájékoztatnak a helyzetről, és hogy milyen megoldásokat választhat az utazó helyette. Minden érintett állomáson van legalább egy, de inkább több, nagy sárga tábla, ami a vonatpótló buszhoz (train bus) navigál, ezek opciónként eltérnek. Vannak általában expressz buszok a nagy állomásokra, limited stop jelzésűek melyek nem minden helyen állnak meg, és persze vannak a minden egyes kis megállóra kitérők is. A buszokat olyan ügyesen keverik, hogy elég jó járatsűrűséggel könnyen és a fennakadáshoz képest gyorsan elérhető a kívánt állomás.

Ha ez nem lenne elég minden állomáson van legalább egy, állomás méretétől függően több láthatósági mellényt viselő ember, aki csak azért van ott, hogy útbaigazítsa azokat, akik a) vagy nem tudnak olvasni, b) vagy nem tudjak értelmezni a totál logikus táblákat, c) szimplán lusták vagy nagyon sietnek (Hétvégén. Itt Ausztráliában .. ugyan mar.). Az elso kettoben lehet valami, mert az angolul beszélő és író-olvasó emberek aranya itt Sydneyben, hat, szerintem kisebb, mint elsore gondolna az ember. Szóval ezek a nagyon kedves sárga ruhás segítők hatalmas türelemmel és elég jól szervezetten igyekeznek minden nehézségtől megszabadítani az utazót, ami pláne jó érzés.

A rossz idő miatti aggodalmam pedig szintén felesleges volt, hiszen a cityrail gondolt erre is, a megállókba sátrakat állítottak fel, hogy legyen mi alá beállni, ha eleredne az eső.

3 hozzászólás »

Szerelembe estem

A múlt héten olyan intenzív élményekben volt részem, hogy azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy feltétlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes lettem Aucklandbe.

Kezdjük az elején. Az utazásom előtt kb. semmi kedvem nem volt átugrani a kiwikhez, mert minden azt sugallta, hogy ott hidegebb is van, meg esik is, meg fúj a szél, és egyébként is, Auckland “csak egy nagy falu”. Van abban valami, hogy ha az embernek ha nincsenek nagyon elvárásai, csak jó élmények érhetik.

Már a repülőn sejthettem volna, hogy itt valami készül. A reptéren nyugis, kultúr emberek vártak a járatra, ezalatt azt értem, hogy nem volt idegeskedés a gép késve indulása miatt, nem volt tolongás, hogy ki fér fel előbb a gépre, stb. A csomagját nem mindenki oda próbálta beszuszakolni, ahová a helye szerint kellett volna, hanem ahol jobban volt hely. A biztonsági videó életemben először mosolyt csalt az arcomra, aki nem hiszi, keressen rá az Air New Zealand videóira a youtube-on.

Első éjjel egy reptér közeli motel/hostel szálláson töltöttem. Nagyon biztató volt a kis családi vállalkozás honlapja, és transzfert is irtó jó áron kínáltak – érkezési időtől függetlenül. Amikor leszálltam, hívtam is az ingyenes számot, hogy jöhetnek értem. Itt csendben megjegyezném, hogy a mobilom valamiért nem működött a zátonyon, holott előtte egyeztettem a Virginnel, hogy ne érjen ez a meglepetés. Mindegy, végülis kibírtam nélküle.

A szállás – az ausztrál hostelekkel ellentétben – nagyon rendben volt, rendes ággyal, előre felhúzott ágyneművel, és még törölközőt is kaptam! Csupa luxus 🙂 Rendes és tiszta ház volt egyébként, a háziak meg segítőkészek és kedvesek, ahogy a honlapjuk alapján is lejött.

Az elkövetkező napokban pedig egy CS-en talált helyi kalauzolt el Aucklandben és környékén, egyszerűen leírhatatlanul kedves és segítőkész volt ő is. Nagyon-nagyon sok helyre elvitt, így nem csak a belvárost, hanem a külvárosi részeket és a tengerpartokat is sikerült bejárni. Ahogy egyre több helyre jutottam el, úgy kezdtem beleesni a helybe, nem csak azért, mert leírhatatlanul szép, hanem azért is, mert teljesen otthon éreztem magam ebben az új környezetben.Sydneyhez viszonyítva az utak például sokkal jobb minőségűek és szélesebbek. A kiwik kevésbé idiótán közlekednek, mint az itteniek, pl. használják az indexet sávváltáshoz, meg mondjuk körülnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Emellett lényegesen kisebb a forgalom, tehát tényleg elég nyugis egy város Auckland. A dugó kb. azt jelenti itt, hogy 10 percig halad az ember a sorban, de akkor aztán tényleg valami durva dolog történt. (Itt Sydneyben, a Paramattán egyszer 40 percet álltam a dugóban, úgy, hogy kb. 1-200 métert haladtam.)

Az időjárással eszméletlenül nagy mázlista voltam, szerintem nem csak a télhez képest, hanem úgy általában is. Végig hét ágra sütött a nap, szél nem volt. 18-20 fok lehetett, pulcsit igazából csak lustaságból hordtam. Meg hát értitek, ha már elhoztam, legyen rajta a képeken. A csizmával kicsit mellélőttem, mert inkább melegem volt, mint fáztam, de inkább ez mint amaz.A helyiek kedvesek és nyitottak, de nem olyan extrovertált és hangos módon, mint az ausztrálok. Egy icipicit talán visszafogottabbak, és ez rendkívül jól esik a kis európai kultúrához szokott lelkemnek. Kevés bevándorlót láttam, ami ugyan irreleváns, mert nem zavarnak, csak azért mégis. A mostani környékemen ha bemegyek a bankba, rajtam kívül nincs nem ázsiai az egész fiókban. Néha kicsit kellemetlen, ha a kávézóban a helyiek elkezdenek mandarinul beszélni, mert nem tudom, hogy velem van-e bajuk, vagy csak én vagyok paranoiás.

Ami nagyon tetszett még, az a családi házas övezetek. Egyrészt láttam egy épp zajló építkezést, és örömmel konstatáltam, hogy használnak olyan dolgokat, mint Európában, pl. alapozás meg beton. Ezek Ausztráliában kis túlzással luxuscikknek nevezhetők. A házak is sokkal jobban tetszettek, mert van stílusuk, és a helyiek finom érzékenységgel varázsolnak belőlük otthont, például egy levendula bokorral a kertben. Nagyon-nagyon tetszett például Ponsonby környéke, igazi kis paradicsom – nekem legalábbis. 🙂

Ó, és amit ki nem szabadna hagyni, a helyi nevezetességek. Nos, ebből nincs annyira sok, de ami van, azt megéri meglátogatni. Én többek között az Auckland Art Galleryben és az Auckland Museumban voltam, meg a Viaduct környékén, ami kb. a Sydneyi Rocks-nak felel meg. Szombaton pedig szerencsém volt Pappito-val is összefutni – mint helyi nevezetes ember 🙂 – aki élőben még ezerszer lehengerlőbb személyiség, mint a blogján. Ő is nagyon kedvesen megmutogatott pár helyet, ami még tovább növelte az addig sem kicsi imádatomat Aucklandet illetően.

Mondtam is neki, hogy mekkora mázlista, hogy ilyen helyen él. De az biztos, hogy rám sem sokáig kell a zátonynak várnia, mert Auckland felkerült a hosszú távú terveim közé. Csak győzzem kivárni. Addig is, még biztos visszatérek egyszer-kétszer látogatóba.

4 hozzászólás »

Na, majd ha nálam nem lesz…

… akkor nálam is ennyibe fog kerülni. Tömören ezzel összegezhetem az   utolsó napi pénzváltás tapasztalatait.

Ismeritek a viccet a két üzletemberről meg a vásárlóról, aki bemegy az   egyikhez és kap egy remek árat, míg a másiknál ennél magasabbat. “De hát a szomszédban olcsóbb!” – mondja. “Akkor vegye meg ott”- feleli rá az üzletember. “De hát ott épp nincsen.” Ja.

Ma a vízumos ügyintézés után még beiktattam, hogy gyorsan váltok egy kis kiwi dollárt költőpénznek. Vettem ki készpénzt a kártyámról, majd bementem az első utamba kerülő bankba, hogy átváltsam. Az árfolyam jó volt, de a pultos kislány azt mondta, hogy inkább menjek be a szemközti pénzváltóba, mert ők itt a bankban komoly díjat számítanak fel a váltásért. (10 dollárt, ami a váltás összegéhez képest 12-15%, tényleg sok, ahhoz képest, hogy szemben ennyit sem.)

Átmentem szembe a kis ázsiai pénzváltóhoz, aki bár mufurc volt, de azért mondott egy még jobb árfolyamot, és előadta, hogy ők itt mennyivel jobban váltanak a banknál. Mondom remek, kérek 90 dollárt. Csak ennyit? Mondom, igen, ennyit. Pakol, nézelődik jobbra-balra, és végre kinyögi, hogy ja, hát nekik nincsenek kis címleteik. Na köszi.

Na, akkor séta át a saját bankomba, hátha ott majd nem vonnak le tőlem plusz 10 dollárt a váltásért. Sorba állok, sorra kerülök, előadom, mit szeretnék. Kollegina egy kis türelmet kér, hogy ellenőrizze, hogy van-e új-zélandi dollárjuk. (Mellesleg Ausztrália legnagyobb bankjáról van szó.) Sűrű elnézések közepette közli, hogy sajnos nincs, és talán fáradjak be a belvárosi központi bankfiókba, ha váltani szeretnék, mert ott tartják az összes valutájuk. Mondom, köszi.

Szóval így állok, pár óra múlva már Új-Zélandon leszek, és még nincs új-zélandi pénzem. Két dolog jutott erről eszembe. Az egyik az, hogy valószínűleg így sugallják az embereknek, hogy ne akarják külföldön elkölteni az itt keresett pénzüket, maradjanak csak a jó kis ausztrál dollárnál.

A másik, és ez a valószínűbb, hogy jelenleg olyan környéken lakom, ahol az embereknek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utazgassanak. És akkor tulajdonképpen érthető, hogy a szolgáltatók alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. Mégis, nem furcsa, hogy a bankok és a pénzváltó nem tart valutát? Ez kb. olyan, mintha otthon nem tudnék eurót váltani. Vicces.

4 hozzászólás »

Technikai szünet

Holnap Új-Zélandra utazom pár napra, ezért egy kis kimaradás várható a blogomon. Amíg én telelek a keleti szomszédnál, meg turistáskodok, remélhetőleg itt, Ausztráliában minden megy a maga útján tovább a jelentkezésemmel kapcsolatban.

Már minden lehetséges adatot és papírt leadtam a megbízott szakembernek, holnap még áttekintjük a legszükségesebb tudnivalókat. Közben annyi változás történt, hogy szóban meghosszabbítottuk a szerződésemet 4 évre, lévén, hogy ez jobb azért nekem is, meg a cégnek is.

Szerda estétől vasárnap reggelig pedig Aucklandet járom majd be. Nagyon várom már! 🙂 Elő is készültem egy-két dologgal, hogy mit szeretnék látni és csinálni ott, ilyen például az Auckland Art Gallery meglátogatása és talán egy kis kirándulás a Rangitoto szigetre is belefér majd. Persze ezen kívül sokat sétálok majd a belvárosban és a Ferry Terminal környékén, ami innen nézve gondolom eléggé hasonlít majd a Sydneyben lévő Circular Quay és a Rocks környékére.

Az idő sajnos nem lesz a legkegyesebb hozzám, csütörtökön esik majd, és pénteken-szombaton is borús idő várható. A hőmérséklet 10-15 fok között lesz, a szél 10-12 km/h-s sebességével igazából nem sikerült tisztába kerülnöm, nem tudom, hogy az most nagyon fúj, vagy csak épp, hogy. De meleg ruhákkal és sálakkal, dzsekivel felkészültem rendesen, és a csizmámban utazom. Biztos, ami biztos.

A hátizsákom már becsomagolva várja a holnapi indulást, és a jegyzetfüzetemben összeszedtem a legfontosabb látnivalók nevét, és egy-két szükséges buszjárat számát és várható indulásának menetrendjét. A szükséges visszaigazolások és a repjegy pedig kinyomtatva lapul a táskámban.

A járatom kicsit kautikusan közlekedik, ugyanis éjfélkor érek majd Aucklandbe, és reggel 7-kor jövök vissza. Mivel itt a reptéren kinn kell lenni legalább 90 perccel az indulás előtt (Virgin légitársaságnál legalábbis), ezért ez korai indulást és késői érkezést jelent. Az érkezésem és a távozásom estéjére egy, a reptérhez közeli családias jellegű szállást lőttem, akik plusz 5 helyi egységért ki is ugranak értem a reptérre, meg el is visznek, ha visszaindulok. Ez azért szerencsés, mert ugye éjfélkor meg hajnali fél5-5-kor vagy van busz, vagy nincs, vagy megtalálom vagy nem, és vagy elkések/szobrozok a sötétben hajnalig vagy nem. Szerintem megéri, hogy kicsit kevesebbet aggódjak.

Az elkövetkező napokban nem hiszem, hogy fogok tudni írni, mert laptopot nem viszek, csak telefont. Nem tudom, hogy leszek netközelben, de majd igyekszem fényképeket feltölteni ide-oda.

Addig is, akinek témába vágó olvashatnékja van, ajánlom böngészgesse Bertók Zoltán honlapját. Az elmúlt hetekben/napokban többször is beszéltem vele, és bár nem ő intézi az ügyemet, nagyon kedves és segítőkész volt mindenben. Arról nem is beszélve, hogy a honlapja nagyon hasznos és érdekes, mert nem csak a bevándorlásról ír, hanem általános dolgokról is az ausztrál életet illetően.

Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur, community builder, writer and advisor

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: