Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Végig a déli parton

Az autós túra szombaton tovább folytatódott. Shellharbour után Kiama felé vettük az irányt, ami egy gyönyörű kisváros kb. 120 km-e Sydneytől. Ha az ember errejár, biztos, hogy könnyen megtalálja a főutcát, ami a parttal párhuzamos, és a korzó részt csak egy park választja el a tengertől.

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kiamaban mar korábban jártam egyszer, de most kicsit más volt a hely hangulata az ünnep miatt. Rengeteg turista és helyi volt a városban, rendezvények is akadtak, és szerencsére az idő is gyönyörű volt. Felsétáltunk hát a világító toronyig, ami az itteni viszonylatban nevezetesnek számító Blowhole mellé épült. A Blowhole tulajdonképpen egy olyan kürtő, amiből nagy nyomással felövell a víz, ha délkeleti irányból fúj a szél. Kiama környékén inkább a sziklás partszakasz a jellemző, úgyhogy egy kis felüdülést jelentett a fotózás tekintetében. Ki gondolná, hogy az embernek a homokos tengerpartból is kicsit sok lehet…

Az itteni rövid látogatás és piknik után úgy döntöttünk, felkeressük végre a napi végcélt, Nowra-t, mert még ki tudja, mi lesz az esti program. Nowra-ra azért esett a választás egyébként, mert a hosszú hétvége miatt a legtöbb parti városka dugig volt, így a szállásban nem lehettünk nagyon válogatósak. Ennek ellenére remek kis motelt sikerült kifogni, a szállás tiszta volt és a háziak kedvesek, még egy kis tejet is kaptunk ajándékba a reggeli kávénk mellé.

Miután elfoglaltuk a szobánkat – rövid egyeztetés után a fogadóssal, miszerint nem, nem ragaszkodunk a franciaágyhoz -, átöltöztünk fürdőruhába és birtokba vettük a medencét. Ekkor már délután 5 is lehetett, így a családok már inkább a vacsorához készültek, így tulajdonképpen csak ketten élveztük a medence örömeit. Estére a helyi ajánlás alapján felkerestük a legnépszerűbb szombat esti célpontot, ahol még vacsorázni is tudtunk. A szombati menü lasagna volt ausztrál módra. Az ausztrál mód azt takarja, hogy ezt a remek talján étket sült krumplival és salátával tálalták. De finom volt, és a sydney-i árakhoz szokott pénztárcáknak is kedvezett, így még egy pohár bor is lecsusszant mellé. Csak a szokásos yellow tail sauvignon blanc, ami hozzávetőlegesen talán az Irsay Olivérnek felelhetne meg.

Nowra-i szállásunk egy motel volt

Nowra-i szállásunk egy motel volt

A vacsora után rövid beszélgetésbe elegyedtünk a két csapos lánnyal, akik korunkbeliek lehettek, és nagyon élvezték, hogy újdonságot hoztunk a szombat estéjükbe. Kérdeztük, lesz-e itt valami mulatság, de nem kecsegtettek sok jóval. De ha már itt voltunk, birtokba vettük a billiárd asztalt, mégiscsak egyszer élünk alapon. Ahogy pedig telt-múlt az idő, a korábban felszolgálóként jeleskedő srác átvedlett DJ-be. és előkészítette a terepet, gondolom, hogy mégse maradjon szégyenben a hely, ha már a közönség megvan a tánchoz. Szép lassan gyűltek az emberek is – itt jegyezném meg, hogy nem akartunk túlzásba esni a kiöltözéssel, aztán még volt, hogy alulöltözöttnek is éreztük magunkat. Szóval rövidre zárva a történetet, volt zene, tánc, szórakozás. Jó este volt. Jó volt felfedezni, hogy még mindig abban a korban vagyok, amikor egy hosszú este után 20 percet sétálni az esőben nem is zavar annyira.

Vasárnap pedig – miután délután a jósolt eső miatt lebeszéltük magunkat a napfelkelte nézésről -, egy ideig canberrai túrát terveztünk, majd meggondoltuk magunkat, és délnek vettük az irányt, egészen Jervis bayig jutottunk. Jervis bay eredetileg is tervben volt azért, csak a rossz idő miatt inkább olyan esetleges volt.

Jervis bay egy különálló territórium, tehát nem NSW része, hanem önálló terület. Hivatalosan az ACT-i szabályok vonatkoznak rá. Eredetileg az ACT-hoz tartozott valamilyen formában, részben azért (vagy nem azért, mindegy is), hogy Canberrának is legyen hozzáférése a tengerhez. Az adminisztratív része a dolognak nekem túl bonyolult, de a google és a wikipedia mindent tud a témában. Ami viszont érdekesebb, hogy van itt egy gyönyörű nemzeti park, ami híres búvár célpont, na meg a bálnalesők által is eléggé favorizált hely. A belépő a nemzeti parkba autóval 48 órára azt hiszem 11 dollár volt, de vannak kemping helyek is, lehet halászni és túrázni, egy szóval egy kis paradicsom. Az egyik legszebb partszakasz, amit eddig Ausztráliában láttam, megér egy látogatást az erre járóknak.

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Rengeteg fotózkodás és egy kis tengerpartozás után – mellesleg a víz is kellemes volt, nem úgy, mint fenn Cronullán, – lassan útnak indultunk hazafelé. Persze nem lenne teljes a nap egy élményautózás nélkül, így a parti útszakasz helyett a dombságon/hegyeken keresztül indultunk vissza Sydneyben. Az utak fantasztikusak errefelé, így hiába a kisautó és a sebességkorlátozás – melyet természetesen mindig betartok, nem csak biztonsági, hanem anyagi okokból is -, a túra fantasztikus volt. Egy üdítőre megálltunk Kangaroo Valleyben, ami szintén egy aranyos kis falucska egy remek autós-motoros útvonalon, aztán irány Sydney.

Reklámok
4 hozzászólás »

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről - Stanwell Park

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

IMG_0966

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Hozzászólás »

A megmagyarázhatatlan szerelem

A mai poszt különleges, kicsit eltér az eddig megszokottaktól, ugyanis egy kedves ismerősöm épp Új-Zélandon utazgat, és mivel tudom, hogy Új-Zéland nem csak engem varázsolt el, hanem minden más  ismerősömet is, megkértem, írjon pár sort a legfrissebb élményeiről. A következőkben tehát Peti sorait olvashatjátok, rá milyen benyomást tett Auckland. Remélem, olyan lelkesedéssel fogadjátok, mint ahogy ő írta.

Új-Zéland gondolata régóta foglalkoztat, mindig is szerettem volna eljönni ebbe pompás országba, és a jelenlegi életvitelemnek köszönhetően, ezt most meg is tudtam valósítani. Sokan kérdezik, hogy miért is jöttem ide, és miért pont ide, a világ másik felére. A válasz több pontból tevődik össze. Mindenképp szerettem volna elkezdeni felfedezni az Európán kívüli világot, és mivel jelenleg az angol az a nyelv, amit mindennapjaimban használok Londonban, ezért fontos volt, hogy az első hátizsákos túrám ilyen területen legyen.

Három ország maradt a listán: USA, Ausztrália és Új-Zéland. Észak-Amerikában csak néhány város érdekelt akkoriban, emiatt ő hátrébb került. Valamint januárban szerettem volna kezdeni a mulatságot, ezért a déli félteke prioritást élvezett. Meg lássuk be, ha elhangzik az a szó, hogy Új-Zéland, a legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy iszonyat messze van, de hogy mik a hátrányai és előnyei, azt kevesen. Najó, meg talán a Gyűrűk urából láttak részeket az országról. Kb ez volt bennem is, ezért elkezdtem olvasni, olvasni és olvasni. Ami még inkább közelebb hozott az országhoz.

Január 4-én este indultam London Gatwick-ről Dubai-on keresztül Muscatba, Oman fővárosába. Oman teljesen random módon jött, egy új ismerősnek köszönhetően, aki épp túrákat szervezett oda. Így egy 10 napos omani barangolás után, január 15-én indultam tovább Új-Zélandra, ahol két hónapot tervezek eltölteni, és ez idő alatt annyi mindent megnézni, tapasztalni, amennyit csak lehet.

auckland

A repülőút egész kényelmesre sikeredett, pozitívan csalódtam a hosszútavú turistaosztályú repülőutakban. Egyetlen hátulütője, hogy egy bizonyos idő után iszonyat unalmas kezdett lenni, és bár a gép kb 900km/óra sebességgel repült, úgy éreztem mintha egy helyben álltunk volna.

Amióta elindultam több random dolog is történt velem, amit viccesnek tartottam. Ilyen pl, hogy Dubaiban egyszer csak előkerült 20-30 piros-fehér-zöld, Magyarország-feliratos ruhát viselő fiatal. Mint később kiderült, a magyar fiatal olimpiai válogatott, akik Sydney-be mentek érmeket szerezni. Remélem sikerrel jártak. 🙂 (Megjegyzés: A magyar csapat 6 arannyal, 1 ezüsttel és 7 bronzzal tért haza pár napja, bővebb info itt és itt. – Szandra) Majd Auckland-ben a reptérről szerettem volna eljutni a belvárosba, így buszjegyet vettem, amikor is a jegyeket áruló nő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mivel az édesapja magyar és ismerős volt neki az akcentus… 🙂 A kezdés jó volt, de a folytatás nem volt ilyen rózsás..

Amikor elhatároztam, hogy idejövök, akkor csak annyit tudtam meg, hogy a nyár meleg, a tél enyhe, és csak később jöttem rá, hogy igazából nagyon is hasonlít az időjárás a Londonban megszokottakhoz.. Tehát esik is, rendesen. Aminek nem nagyon örültem, hisz az esőből már kaptam eleget Londonban. Auckland-ben töltött első két napom is esősre sikeredett. Na persze hamar kiderült, hogy közelében sincs az angol időjáráshoz, sokkal kiszámíthatatlanabb. Ami rám egészen pozitívan hatott.. Egyik nap a parkba érve eléggé fújt a szél, majd a közepén már fagyit ettem és amikor lefelé sétáltam a dombról egy 10 perces zápor zúdult ram. Majd kitisztult az ég. Vicces 🙂

DSC03075

Az egyik legjobb dolog Aucklandben, hogy bárhol is vagy, tengert mindenképpen látsz, néha csak úgy, hogy a házak között, a kocsi lejárónál, vagy néha csak a fák között tűnik fel valami kékség.

A második legjobb dolog, hogy nagyon sok a zöld terület. Erre már a városban sétálva is felfigyeltem, viszont amikor pappito volt olyan rendes és elvitt Devonportra, akkor tudatosult bennem, hogy szinte több a zöld terület sűrűsége, mint a házaké 🙂 A harmadik dolog az emberek kedvessége, amit már Londonban is megtapasztaltam, de ezt a szintet inkább a nem-fővárosi többi brit települések szintjéhez tudnám hasonlítani. Az Auckland Domain Parkban található Auckland War Memorial Museum-ba például ingyen beengedtek, ugyanis zárás előtt érkeztem kb másfél órával, és mondta a srác h erre az időre már ne fizessek. Vissza is kérdeztem, hogy biztos? 10 dollár lett volna a jegy. Nem értem a végére a 3 szintes múzeumnak, de kb 70-80%-at sikerült megnéznem. Majd legközelebb, ha arra járok, és több időm lesz, akkor megnézem újra.

domain auckland

Negyedik jó dolog a Sky Tower. Valahol olvastam, hogy úgy tűnik, minden jó várost el kell rontani valami abszolút oda nem illővel, és hogy Auckland-ben ez állítólag a torony. Én nem így gondolom. Lehet, hogy a torony közelről nem a legszebb – hisz egy nagy betontömb az alja, viszont felérvén a tetejére kárpótol a látvány. Mindent látni, kivéve egy dolgot. A tornyot. 🙂 A sokadik jó dolog a híd, vagy nem is a híd, hanem az hogy lehetőség van bungee jumpingolni róla, és víz felett már nem is tűnik annyira ijesztőnek, ne próbáljam ki. Bár valszeg 30 méteres magasságból kb ugyanaz történne kábelszakadás esetén mintha szárazföldön tenném. De majd túlteszem magam rajta, hisz van vízérintéses opció is, ami nagyon jónak hangzik!

És hogy számomra mi a legrosszabb Auckland-ben? Hogy egy olyan országban van, ahol vízum nélkül nem lehet dolgozni, vagy hosszabb tavon tartózkodni.. De az ideiglenes megoldás már erre is megvan. Már csak valami hosszabb távú kell, és kezdődhet az őrület!

A szerzőről: Peti Londonban él és dolgozik, egy decemberi napon találkoztunk a Heathrow reptéren, miközben az átszállásomra vártam. Ha tetszett az írása, és esetleg kiváncsiak lennétek Új-Zéland többi részére is, jelezzétek itt a kommentekben, és majd megpróbálom őt nyaggatni egy kis repetáért.

3 hozzászólás »

NMA

A héten volt szerencsém a canberrai Nemzeti Múzeumba látogatni, és ismét rácsodálkozhattam valamire, ezt gondoltam megosztani most. Az NMA, vagyis National Museum of Australia egy elég friss múzeum, csupán 2001-ben nyitotta meg kapuit, de sok mindennek köszönhetően mára elég nívós színvonalat képvisel itt Ausztráliában.

Az épület maga már megér egy misét, hiszen nagyon modern, szerintem belülről kifejezetten szép, de engem mindig vonzottak a modern, geometriai alakzatokból kiinduló épületek. A főépület előcsarnokában most új kiállítást nyitottak, és a képen látható hatalmas tér már tele van csomó érdekes dologgal, repülőkkel, egy lovas kocsival, gőzgéppel és egy régi Citroen is díszeleg itt.

A főépület nagyon különös alakú, belülről nem derül ugyan ki, de valójában két 8-as fonódik egymásba, amolyan alul felül fonódós módon. Remek tér, különleges fényekkel és egészen egyedi atmoszférával. Ha valaki Canberrába jár, a Parlament és a War Memorial mellett ezt is érdemes megnézni, mert tényleg lenyűgöző.

A múzeum intézménye pedig egy társadalomtörténeti gyűjtemény köré épül fel. Van itt minden, amit az elmúlt kb. 2-300 évben fel tudtak halmozni, közlekedési eszközök, szép- és iparművészeti tárgyak, használati tárgyak, és minden egyéb apróság. A múzeum vezetősége véleményem szerint nagyon kreatívan gazdálkodik azzal a kis szelet történelemmel, ami Ausztráliának adatott, a héten két kiállítás is megnyitotta kapuit. Az egyik az előcsarnokban található Big Things, ami nevéhez méltóan nagy tárgyakat takar, ezek a már korábban említett közlekedési eszközök. Ezen kívül, a világon valószínűleg elsőként rendeznek kiállítást a restaurálási munkálatokról. A kiállítás, mely a Museum Workshop nevet viseli, bemutatja a restaurálás minden csínját-bínját, és még azokkal a különleges személyekkel is találkozhatnak a látogatók, akik ezt a munkát végzik. Nagyon érdekes kiállítás, ajánlom bárkinek, aki a következő három hónapban Canberrában jár.

Hozzászólás »

Blakehurst

Már pár hete Blakehurstben lakom, de eddig nem volt rá érkezésem, hogy felfedezzem a környéket. A hétvégén erre is sort kerítettem, és ismét sikerült rádöbbennem, hogy milyen jó döntés volt az a szombat esti hirtelen döntés.

Blakehurst egy olyan környék, ami korábban szerepelt is a terveim között, mint lehetséges állomás. Közel van a St. George folyó, ami szerintem elég szép és ad egy különleges hangulatot a helynek. A levegő is kicsit más, mint a szárazföldhöz közelebb, lényegében szinte állandóan nyitva tartjuk a teraszajtót, mert olyan kellemes a levegő. Persze lassan ehhez lehet, hogy túl meleg lesz, de szerintem errefelé akkor sem lesz túl nagy hőség a víz közelsége miatt.

Szóval visszatérve Blakehurstre és környékére, a külváros Hurstville-hez van közel, ez a legközelebbi vonatállomás is. Míg Hurstville eléggé bevándorló központú, addig Blakehurstben kevés ázsiait láttam (eddig), főként inkább fiatalok és családok jönnek ide lakni. Ehhez mérten nagyon nyugis környék, nem sok minden történik szerintem errefelé. Ami nem baj, sőt, kellemes, mert a madarak csiripelnek, a közlekedés zaja nem zavaró, és egy remek környezet a pihenésre.

Érdekes, hogy ehhez mérten szívesen választják a környéket idősebbek is, van is egy nyugdíjas otthon tőlem pár utcányira, pont a folyóparton egy hatalmas park mellett. A parkban ma 15-20 nyugdíjast láttam piknikezni, láthatóan nagyon élvezték a traccspartit. Persze a Carrs Bush parkban nem csak nyugdíjasok, hanem fiatal családok is időztek, van itt is játszótér, BBQ lehetőség, kis homokos partrész a gyerekeknek és minden egyéb lehetőség, ami egy itteni parkban alapfelszereltség.

Ez a park, a Todd parkkal megtoldva, ami egy nagy füves rét (valószínűleg sport célra), pont ott található, ahol két nagy út, a Princes Highway és a King George Road találkozik. Emiatt is jó Blakehurst, mert kocsival nagyon jó a közlekedése, két ilyen nagy út mentén lakni szerencsés, és ha kicsit beljebb lakik az ember, a dombos táj miatt nem is hallja az autók zaját. Vannak is szép házak bőven, gyönyörűek tényleg, de ami érdekes, hogy a csodavillák előtt nem méregdrága autók, hanem középkategóriások állnak. Szerintem ez elég sokat elmond az itt élőkről, akiknek valószínűleg fontos, hogy kellemes környéken éljenek, de nem adnak annyira a külsőségekre, mint elsőre gondolná az ember. Bár, ki tudja.

Ha van egy kis hátránya a helynek, az ugyanaz, mint ami az előnye is. Ugye bár kocsival jó a közlekedés, tömegközlekedéssel annyira nem jó, bár nekem ideális. A helyi busz reggel 10 percenként jár Hurstville-be, 5 perc alatt oda is ér. Itt lehet intézni az ügyeket és a bevásárlást, közelebb nincs olyan lehetőség, ami gyalog kényelmes lenne. A legközelebbi bevásárlási lehetőség ugyanis 15 perc gyalog, és ráadásul drágább is, mint Hurstvilleben a Coles. Kávézók annyira nincsenek, nem úgy, mint anno Mortdale-ben. Mivel a legtöbb ember itt kocsival jár, hétvégén az üzletek nem nagyon vannak nyitva, bár azért találni egy-két helyet, ahol el lehet csípni a tulajt.

Egyébként most én is egy családi házban lakom, egy ozzi és egy kiwi lánnyal, akik nagyon kedvesek és jól kijövünk. Van egy kis kertrészünk hátul, és itteni viszonylatban hatalmas konyhánk, az étkezőben éljük általában a társasági életet. Bár mind elfoglaltak vagyunk, de esténkét jól esik egy kicsit dumálni, vacsora közben például. Mindketten elég lazán veszik a dolgokat, ami jó, mert nem görcsölünk apróságokon, és mégis minden tiszta és rendezett állandóan. Jó itt élni.

5 hozzászólás »

Tavaszi virágzás

Az előző hétvégén Leurába és környékére vetődtem egy kedves ismerős házaspárnak köszönhetően. Bejártuk a Blue Mountains egy részét, hatalmas élmény volt, de sajnos eddig nem jutott rá időm, hogy beszámoljak róla.

Az egész úgy kezdődött, hogy szándékoztam ugyan elmenni a cseresznyevirágzáshoz kötött kis fesztiválra, de egyedül nem olyan kellemes órákat utazni, majd ott szintén egyedül bejárni a látnivalókat. Szerencsére kapóra jött a facebook, mert az ismerőseim is kedvet kaptak a programhoz, így egy szombati egyeztetés után megbeszéltük a vasárnap kora reggeli indulást. Persze aznap óraátállítás is volt, így különösen figyelnem kellett, hogy időben kelljek, de szerencsére zökkenőmentesen ment a dolog.

Úton Leurába több helyen is megálltunk, például megnéztük egy virágkiállítást a bilpini művelődési házban, illetve útba ejtettük Mount Tomaht, ahol egy gyönyörű botanikus kert van, ahol nem csak európai, hanem helyi növényekkel is megismerkedhet az ember. Eddig azt hittem, hogy egy fenyő már nem tud meglepetést okozni, de itt kiderült, hogy sokkal több fajta örökzöld van, mint azt én gondoltam. Egy biztos, a nap nagy része a növényekről szólt, megismert például a warratát is, ami NSW hivatalos virága.

A nap azért is érdekes volt, mert végre 6 hónapja először láttam egy élő kígyót, ráadásul szabadon, nem pedig terráriumban. A kis édes a napon tekerődzött az út mellett, így jó nagy ívben elkerültük. Mint megtudtam, ez egy veszélyes fajta, a red-bellied black snake, ami bár halálos harapást ritkán követ el, de azért jobb félni, mint megijedni. Egyébként az általános félelmeim az itten vadállatokról és a mérges szörnyekről tényleg feleslegesek voltak, a házunk előtti denevértől (ami egyébként ártalmatlan) jobban félek, mint ettől a kígyótól.

A Mount Tomah után már Leurába mentünk, itt megnéztük a kirakodó vásárt, ami igazából a szokásos Glebe Market-i illetve pénteki Rocks vásárhoz hasonlított, csak itt voltak cseresznyefák is, ami azért szép volt nagyon. A szokásos apróságokat lehetett kapni, de árultak emellett nagyon finom epret is, illetve egy-két környékbeli érdekességet. Az egyik dolog, ami még különlegessebbé tette a vásárt, az az élőzene volt. Különböző fiatal zenészek adtak elő kb. 50-100 méterenként, nem zavarták egymás előadását, de mindenhol kicsit más zene szólt. A legjobban nekem a postahivatal előtti banda tetszett, ők nagyon jól is nyomták, és a zene is különleges volt, nem az a tizenkettő egy tucat fajta.

A vásár után még megnéztük az Everglades Gardenst, ami egyszerűen gyönyörű volt. Egész más, mint egy botanikus kert, mert itt volt egy gyönyörű villa is, egy szerencsés ember nyári lakja. Ide mindenképp szeretnék majd visszamenni és még több képek készíteni, mert a nap ezen részére sajnos már lemerült a gépem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam annyi képet készíteni, amennyit szerettem volna.

4 hozzászólás »

Cronulla és Bundeena

Hétvégén megérett az idő egy kis kirándulásra, a lakóhelyemtől fél órányira lévő Cronullába látogattam, illetve onnan átkompoztam Bundeenába, ha már úgyis ott vagyok. Gyönyörű nap volt a szombati, a sok kép mellé rengeteg érzelem is társul, ezeket gondoltam megosztani most.

Cronullára már régóta kiváncsi voltam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben indult egy új ausztrál sorozat, mely a régi Puberty Blues remake-je, ami a ’70-es években játszódik Cronullában. A sorozat fiatalokról, illetve a helyi szörfös kultúráról szól. A történet valós eseményeken alapszik, a két főszereplő saját élményei alapján írt annó egy regényt azokról a dolgokról, amiket akkor és ott megéltek tiniként. A könyv nagy vihart kavart, mert olyan témákat boncolgatott elég realisztikus formában, ami abban a korban nem volt kimondott és kimondható, illetve az akkori hippi kultúra elég zárt világára nyitott egy ajtót. Érdekes időszak volt ez, mert még ugye megvoltak a tradicionálisnak mondható család modellek és a kifelé mutatott viselkedési normák, de a fiatalok lázadása szöges ellentétben állt ezekkel. Magyarul szex, drogok és rock’n’roll egy kisvárosi milliőben.

A könyv illetve film utóélete az lett, hogy a könyvben leírt bandák szép lassan felszívódtak a környékről, a lányok felnőttek, és mára mindketten családanyák és írók/újságírók. A legújabb sorozatot pedig pár hete kezdték el vetíteni a 10-es csatornán, láttam is pár részt, a hely hangulata megfogott, ezért is szerettem volna megnézni magamnak a saját szememmel.

A másik ok kicsit hosszabb távú kérdés. Szeretem nagyon a környékemet, és valahol ezen a környéken szeretnék lakni a következő években, de ha lehet, előbb-utóbb átköltöznék valahova a tengerpartra. Szép lassan nézegetem a környező helyeket, hogy hol milyen emberek élnek, milyen lehetőségek vannak az ingatlanok terén és milyenek a szomszédos külvárosok. Szeretnék azért később is a munkahelyem 10 km-es körzetében maradni, de majd ha egyszer lesz kocsim, akkor 20 perc autózás reggel és este beleférne, ha cserébe a tengerparton lakhatnék. Persze ezek csak távoli tervek, de mivel nagyok a távolságok és rengeteg opció van, ezért hétvégenként ráérek megnézni egy-egy környéket ebből a szempontból is vizsgálódva.

Szóval Cronullát nagy elvárások övezték, de nem tudtam mit várhatok, hiszen a térképről és a Google street viewról mégsem teljesen ugyanaz, mint amit az ember a való életben tapasztal. A vonat 25 perc alatt ért Mortdale-ből az ottani állomásra, és már ahogy leszálltam, rögtön megtetszett, ahogy láttam, hogy fiatalok, szörfösök is itt szálltak le, tehát a strand valószínűleg jó.

Az állomás környéke kicsit Manlyhez hasonlít, van ugye az állomás (ami ott kikötő), onnan indul egy főutca kis boltokkal és kávézókkal, és az egyenesen a tengerparthoz vezet. Ami itt kicsit másabb, az az, hogy talán kevésbé volt nyüzsisebb, mint Manly áprilisban, illetve hogy kicsit más volt az összetétele az embereknek. Ahogy egy barátom mondta, itt nincs annyi backpacker. Nekem jobban tetszett, mint Manly vagy Bondi beach, egyrészt azért, mert ugyan élő és pezsgő, de nem olyan zsúfolt, másrészt az egész különleges hangulata miatt, ami engem Balatonra emlékeztetett. Ilyen apróság volt például a kis ABC, ami már korán reggel nyitva volt, de egy lélek sem volt benn, de az üveg előtt a rács, pont mint a kis balatoni boltoknál, az üvegdekor egy régi Coca-cola reklám, amit már kifakított a nap. Nosztalgikus élmény volt.

Ez a suburb tulajdonképpen egy félszigeten fekszik, egyik oldalról az óceán határolja, innen jönnek a nagy hullámok a szörfösöknek, a másik oldalról egy kis öböl, itt pedig nyugodt partszakasz illetve kikötő várja a helyieket. A kikötőből átkompozunk Attilával Bundeenára, ami pont szemben van Crunullával, attól délre. Az egész kompozás megérne egy külön történetet, de azt hiszem ezt a témát, illetve a hajózás/vitorlázás témáját inkább Attilára hagyom, hátha megírja helyettem 🙂

Bundeenában terveztünk egy laza sétát a parton, egészen a Jibbon Headig, ahonnan már rálátni az óceánra (Tasman Sea-re a pontosság kedvéért), és egyébként vannak érdekes aboriginal kőrajzok is. A rajzokra elég kíváncsi voltam, bár valószínűleg többet képzeltem a témába, mint aztán végülis tapasztaltam, de legalább láttam ezt is.

Nagyon sok minden tetszett Bundeenában. A kisváros része kicsit nyaralóövezetnek tűnt, majdnem Siófok-Sóstó, persze más házakkal. A partszakaszok egyszerűen gyönyörűek és ráadásul homokosak, legalább olyan szépek, mint Watson Bayben, és a víz kristálytiszta és sekély. Amit itt láttam először igazán, hogy vannak kis eldugott partrészek, amik gyalogosan vagy vízen könnyen megközelíthetők, és tipikusan az, ahová az ember néha vágyik, ez az, amit én kétszemélyes partnak hívnék. Ide csak az jön, aki ismeri a helyet, és valószínűleg ritkán zsúfolt, mert ilyen pici partszakaszból van egy pár a környék változatosságának köszönhetően. Mesés, tényleg.

A séta után visszakompoztunk Cronullára, a strandon ettünk egy fagyit és megnéztük a helyi vitorlásverseny végét. De a sok szöveg helyett beszéljenek inkább a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

7 hozzászólás »

Reggeli, esti séták – Life down under

Attila készített pár remek fotót az ezerszínű Sydneyről, ezt osztanám meg most veletek.

Engem nagyon magukkal ragadtak a képek, ahogy a város színei változnak a nap mozgásával, egyszerűen elképesztő, és igazából még sosem figyeltem fel rá. Az ugyan eddig is feltűnt, hogy itt Ausztráliában olyan napfelkelték és naplementék vannak, amilyet még sehol nem láttam, de a színek… Na jó, a további szócséplést mellőzve kattintsatok az alábbi linkre a képekért:

Reggeli, esti séták – Life down under.

Hozzászólás »

Cockatoo Island

Az egyik dolog, amit szeretek Sydneyben, az a pezsgő kulturális élet. Ma például a Biennale kortárs művészeti fesztivál kapcsán a Cockatoo Islandre látogattam, ahol egyszerűen lenyűgözött, hogy még mindig tud újat mutatni ez a város.

A Cockatoo Island a Paramatta-folyó egy viszonylag nagyobb szigete, 15-18 perces kompúttal érhető el a Circular Quay-ről. Most a művészeti fesztivál miatt ráadásul ingyen járatok is indulnak a szigetre, így nem hagyhattam ki.

A sziget története a térség benépesedéséig nyúlik vissza. A 19-ik századig az aboriginalokon és a kakadukon kívül nem sok mindenki fordult itt meg, innen kapta a nevét. Aztán ahogy Sydney kialakult, a szigetet börtönként használták durván 30 éven keresztül, majd iskolát üzemeltettek itt. Utána pedig a tengerészet számára épültek hajók a szigeten, ehhez hatalmas hangárokat húztak fel. Az egésznek van egy nagyon érdekes miliője, nekem kicsit Jurassic Park érzésem volt, néhol Viharszigettel vegyítve. Az biztos, hogy örültem, hogy nappal és más turistákkal látogattam ide, mert így is, ha néha egyedül maradtam, kicsit hátborzongató volt a hely.

Ma már ez egy világörökség részét képező látnivaló, és mindenképpen érdemes megejteni, ha Sydneybe téved az ember. A sziget kellemesen körbesétálható, van lehetőség vezetett sétára is, vagy kölcsönözhetünk egy fülhallgatós lejátszót, amivel egyedül is bejárhatjuk a helyet. Minden infó a szigetről elérhető a honlapjukon.

A Biennale pedig egy két évente megrendezett kortárs művészeti fesztivál, állítólag a legnagyobb/legfontosabb Ausztráliában. Legalább négy helyszínről tudok, ahol zajlik, az egyik az MCA, aztán a mólón a Pier 2/3 hangár, ott van még a Gallery of NSW is, és persze a Cockatoo Island. Az első kettőt már múlt hét szombaton bejártam, de sajnos a fényképezőgépemet otthon felejtettem.

A Cockatoo Island-i kiállításnak eddig csak egy részét láttam, de az nagyon tetszett, úgyhogy még biztos visszamegyek valamikor. A fesztivál szeptemberig tart, tehát bőven van még időm többször is végigjárni a kedvenc részeket. Íme pár kép a mai élményekből:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

4 hozzászólás »

Szerelembe estem

A múlt héten olyan intenzív élményekben volt részem, hogy azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy feltétlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes lettem Aucklandbe.

Kezdjük az elején. Az utazásom előtt kb. semmi kedvem nem volt átugrani a kiwikhez, mert minden azt sugallta, hogy ott hidegebb is van, meg esik is, meg fúj a szél, és egyébként is, Auckland “csak egy nagy falu”. Van abban valami, hogy ha az embernek ha nincsenek nagyon elvárásai, csak jó élmények érhetik.

Már a repülőn sejthettem volna, hogy itt valami készül. A reptéren nyugis, kultúr emberek vártak a járatra, ezalatt azt értem, hogy nem volt idegeskedés a gép késve indulása miatt, nem volt tolongás, hogy ki fér fel előbb a gépre, stb. A csomagját nem mindenki oda próbálta beszuszakolni, ahová a helye szerint kellett volna, hanem ahol jobban volt hely. A biztonsági videó életemben először mosolyt csalt az arcomra, aki nem hiszi, keressen rá az Air New Zealand videóira a youtube-on.

Első éjjel egy reptér közeli motel/hostel szálláson töltöttem. Nagyon biztató volt a kis családi vállalkozás honlapja, és transzfert is irtó jó áron kínáltak – érkezési időtől függetlenül. Amikor leszálltam, hívtam is az ingyenes számot, hogy jöhetnek értem. Itt csendben megjegyezném, hogy a mobilom valamiért nem működött a zátonyon, holott előtte egyeztettem a Virginnel, hogy ne érjen ez a meglepetés. Mindegy, végülis kibírtam nélküle.

A szállás – az ausztrál hostelekkel ellentétben – nagyon rendben volt, rendes ággyal, előre felhúzott ágyneművel, és még törölközőt is kaptam! Csupa luxus 🙂 Rendes és tiszta ház volt egyébként, a háziak meg segítőkészek és kedvesek, ahogy a honlapjuk alapján is lejött.

Az elkövetkező napokban pedig egy CS-en talált helyi kalauzolt el Aucklandben és környékén, egyszerűen leírhatatlanul kedves és segítőkész volt ő is. Nagyon-nagyon sok helyre elvitt, így nem csak a belvárost, hanem a külvárosi részeket és a tengerpartokat is sikerült bejárni. Ahogy egyre több helyre jutottam el, úgy kezdtem beleesni a helybe, nem csak azért, mert leírhatatlanul szép, hanem azért is, mert teljesen otthon éreztem magam ebben az új környezetben.Sydneyhez viszonyítva az utak például sokkal jobb minőségűek és szélesebbek. A kiwik kevésbé idiótán közlekednek, mint az itteniek, pl. használják az indexet sávváltáshoz, meg mondjuk körülnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Emellett lényegesen kisebb a forgalom, tehát tényleg elég nyugis egy város Auckland. A dugó kb. azt jelenti itt, hogy 10 percig halad az ember a sorban, de akkor aztán tényleg valami durva dolog történt. (Itt Sydneyben, a Paramattán egyszer 40 percet álltam a dugóban, úgy, hogy kb. 1-200 métert haladtam.)

Az időjárással eszméletlenül nagy mázlista voltam, szerintem nem csak a télhez képest, hanem úgy általában is. Végig hét ágra sütött a nap, szél nem volt. 18-20 fok lehetett, pulcsit igazából csak lustaságból hordtam. Meg hát értitek, ha már elhoztam, legyen rajta a képeken. A csizmával kicsit mellélőttem, mert inkább melegem volt, mint fáztam, de inkább ez mint amaz.A helyiek kedvesek és nyitottak, de nem olyan extrovertált és hangos módon, mint az ausztrálok. Egy icipicit talán visszafogottabbak, és ez rendkívül jól esik a kis európai kultúrához szokott lelkemnek. Kevés bevándorlót láttam, ami ugyan irreleváns, mert nem zavarnak, csak azért mégis. A mostani környékemen ha bemegyek a bankba, rajtam kívül nincs nem ázsiai az egész fiókban. Néha kicsit kellemetlen, ha a kávézóban a helyiek elkezdenek mandarinul beszélni, mert nem tudom, hogy velem van-e bajuk, vagy csak én vagyok paranoiás.

Ami nagyon tetszett még, az a családi házas övezetek. Egyrészt láttam egy épp zajló építkezést, és örömmel konstatáltam, hogy használnak olyan dolgokat, mint Európában, pl. alapozás meg beton. Ezek Ausztráliában kis túlzással luxuscikknek nevezhetők. A házak is sokkal jobban tetszettek, mert van stílusuk, és a helyiek finom érzékenységgel varázsolnak belőlük otthont, például egy levendula bokorral a kertben. Nagyon-nagyon tetszett például Ponsonby környéke, igazi kis paradicsom – nekem legalábbis. 🙂

Ó, és amit ki nem szabadna hagyni, a helyi nevezetességek. Nos, ebből nincs annyira sok, de ami van, azt megéri meglátogatni. Én többek között az Auckland Art Galleryben és az Auckland Museumban voltam, meg a Viaduct környékén, ami kb. a Sydneyi Rocks-nak felel meg. Szombaton pedig szerencsém volt Pappito-val is összefutni – mint helyi nevezetes ember 🙂 – aki élőben még ezerszer lehengerlőbb személyiség, mint a blogján. Ő is nagyon kedvesen megmutogatott pár helyet, ami még tovább növelte az addig sem kicsi imádatomat Aucklandet illetően.

Mondtam is neki, hogy mekkora mázlista, hogy ilyen helyen él. De az biztos, hogy rám sem sokáig kell a zátonynak várnia, mert Auckland felkerült a hosszú távú terveim közé. Csak győzzem kivárni. Addig is, még biztos visszatérek egyszer-kétszer látogatóba.

4 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: