Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Nelson Bay és környéke

Az egész úgy kezdődött, hogy másfél hete új lakótársakat kaptam. Hirtelen költöztek be, amivel nem volt baj, csak kicsit váratlanul ért. Aztán beszélgettünk minden féléről, és szóba került, hogy a hosszú hétvégére elmennék valahova. Az egyikük ajánlotta Nelson Bayt, mint opciót, mert remek hely az aktív pihenést kedvelők számára.

Persze ez már elég last minute volt, indulás előtt két nappal foglaltam le kb. a szállást, aztán pedig csütörtökön még megvettem, ami kellett, és pénteken nekivágtam az útnak. Odafele nem volt annyira vészes, bár a hosszú hétvége miatt elég zsúfoltak volt az utak, így lett a 210-230 km-es út 3,5 óra a városon át.

Nelson Bay Sydneytől északra van a tengerpart mentén, a legközelebbi nagyváros hozzá Newcastle, tehát ha az ember elindul Newcastle felé, utána még körülbelül egy óra az út. A kis félsziget központi városkája Nelson Bay (város), de nincsenek messze a terület többi települései sem egymástól: Anna Bay, Salamander Bay, Fingal bay meg a többiek. Azért gyalogosan nem olyan egyszerű, jobb kocsival menni, de sok kempingben lehet biciklit is bérelni.

port stephens

Én a One Mile beach-hez közel szálltam meg a Melaleuca Backpackers kempingben, ami szinte az egyetlen szállás volt, ahol két nappal a hosszú hétvége előtt még akadt hely. Mivel sátraztam, a visszaigazoló email alapján, miszerint majd valahova megpróbálnak besuvasztani, nem tudtam mire számítsak, de végülis minden jól alakult. A megérkezéskor kaptam egy kis tájékoztatót a környékről illetve az elérhető programokról. A hely egyik legnagyobb előnye az volt, hogy tényleg 5-10 perc sétára volt a parttól, és egész szép part szakasz volt a One Mile Beach. Meg a szálláson volt egy házi kenguru, Josephine is, aki viszont előszeretettel potyogtatott a kempingben ott, ahol épp jól esett, úgyhogy néha kicsit óvatosan kellett közlekedni illetve fűre ülni.

10

A szálláson a konyha közös volt, de voltak eszközök bőven, a fürdőszoba minőségével se volt probléma, bár zuhanyzóból csak egy volt a lányoknak. Meleg víz viszont mindig volt, és ennek örültem, mert ugye sose lehet tudni. Így azt se bántam, hogy a 2 guriga WC papírt feleslegesen utaztattam 500 km-en és 4 napon át, inkább legyen, mint ne legyen, ugye.

Szombaton olyan szép idő volt, hogy a környék jelentős részét bejártam, Nelson bayben például a kikötőben egy személyes élőzene volt, illetve hajós kirándulásokra is lehetett helyet foglalni. Sajnos a visitor centre-ben derült ki, hogy a legjobb programok vasárnapra már mind tele vannak, így maradt az önálló program, snorkelling a közelben. Ehhez átugrottam a Shoal Bay-i főutcára vásárolni, találtam is egy helyes maszkot légzőcsővel $25-ért, ami egyébként eléggé megérte, mert nem eresztett. Jó befektetésnek bizonyult már csak azért is, mert majdnem ilyesmi szettet a kempingben egy napra $20-ért lehetett kölcsönözni. A víz Fly Point és Little Beach közelében ugyan nem volt kristálytiszta, de jó élmény volt azért a halak között úszni, voltak kicsik és nagyobbak, láttam valami kisebb cápaféleséget is, de bevallom én ezen lista alapján csak az őrmester halat tudtam így utólag felismerni, lehet legközelebb jobban fel kell készülni egy ilyen programra.

De a snorkelling és a búvárkodás csak egy a rengeteg lehetőségből, vannak ám más programok is. Először is a félszigeten vannak a déli félteke legnagyobb területű mozgó homokdűnéi. Birubi Beach és Stockton között a homokdűnéken lehet teprejárózni, tevegelni, illetve a homokdűnékről deszkával lesiklani. A sandboarding esetén például az embert $25-ért beviszik a homokdűnék között, ahol aztán annyit sandboardolhat amennyit jól esik – és amennyit fizikailag bír. Ajánlott a programra egy nagy vizet és semmi mást nem nagyon vinni, bár a közös részen le lehet rakni a táskákat, de nincs csomagmegőrző. Szóval mindenki pakoljon belátása szerint.

17A félszigeten van a Tomaree nemzeti park is, itt is lehet jókat túrázni. Én szombaton csak a kilátóba mentem fel, nem sokkal a naplemente előtt. A kilátóba a parkolóból kb. 20 perc alatt lehet felérni, az út kiépített, illetve lépcsők vannak a második szakaszon. A kilátó a félsziget észak-keleti csücskén van, szép a látvány és népszerű program az idelátogatók között. A “csúcson” több kilátópont is van, a korlátok alján pedig lakatokat lehet látni, melyek párok vagy családok vagy ki tudja milyen emberek emlékét őrzik. Jópofa dolog, korábban nem láttam ilyet máshol, bár lehet, nem is nagyon figyeltem.

A fentieken felül még van lehetőség lovagolni, gokartozni, sört és bort kóstolni, hajóroncsot nézni, golfozni és minigolfozni, sziklát mászni (beltéri), koala rezervátumba menni, szörfözni, kajakozni, paddle boardozni, horgászni, bálnákat és delfineket nézni, makadámia dió ültetvényt látogatni, parasailingezni és vitorlázni és még ki tudja mit hagyok ki a listámról. Elérhetőségekért és programokért nézzétek meg a régió honlapját, vagyis ezt itt.

A környék kulináris élvezeteket tekintve biztos szolgál sok jóval, de őszintén szólva nem nagyon kísérleteztem. Anna bayben van egy pizzéria, a “központban”, az IGA mellett, itt nagyon családias a légkör, jó pizzát sütnek, és a legnagyobb pizzájuk, ami azt hiszem 43 cm volt, $33 volt. Persze, ennél a Domino’sban olcsóbbat kapna az ember, de ez legalább finom volt, tele friss és ízletes feltétekkel. Egy másik este a Casa de Oro nevű éttermet próbáltam ki Nelson bay-ben. Itt másfél órát kellett az asztalra várni – addig lecsúszott egy leves az olasz étteremben két utcával arrébb – de végülis megérte, mert finom volt a kaja, csak tény, hogy egy picit kicsi a konyhájuk ezért a szombat esti hajtást nem bírták annyira. A tapas finom volt, a kiszolgálás kedves, az evőeszközök tiszták. De nem az az idegbeteg sietős hely, szóval vagy foglalni kell előre asztalt, vagy rászánni a megfelelő időt az étkezésre. Viszont az olasz éttermet, ahol a levest ettem előtte, inkább nem ajánlom, mert hagyott kívánni valót maga után a hely. Száraz kenyér, nyitott vaj, fura leves.

A kirándulás fárasztóbb része a hazafele út volt, ugyanis az a forgalom miatt 6 óráig tartott. Nem csoda, hogy elfáradtam a hosszú hétvégében. Minden esetre jól érteztem magam, és örülök, hogy hallgattam az új lakótársakra, akik ezt a helyszínt javasolták. Izgalmas volt, sok mindent láttam és csináltam, és így is még egy hellyel többet ismerek a környéken. Felkerül a hely a top 10-es NSW-i listára.

4

3 hozzászólás »

Albérlet kisokos

Frissen érkezettként az egyik első dolog, amit el kell intézni, az a szállás. Aludni ugyanis kell valahol, és jobb, ha nem csak ideiglenes helyeken, mert azért az sok pénzt elvisz. Az, meg a hely nem ismerete. Visszanézve az egy évvel ezelőtti költségeimre, elég sokat spórolhattam volna, ha okosabb vagyok, de erről majd máskor.

Szóval a szállás kérdés Sydneyben azért jelent kihívást egy európai frissen érkezettnek, mert egyrészt nincs helyismerete, másrészt nincsenek ismerősei, harmadrészt meg azért ez egy másik kultúra. A helyismeretet sajna nem lehet egy hét alatt letudni, bár tény, hogy az első két hónapban ha az ember tudatosan jár-kel mindenfelé, megy akkor is, ha épp nincs semmi, az nagyon segít. Azért most áttekinteném Sydney suburbjeit lakhatási szempontból, mert sose lehet tudni, mi lesz ebből hasznos.

Az alapvető dolog, hogy olyan helyre érdemes menni lakni, ahova el is lehet jutni. A vonat ugyebár többnyire megbízható, így érdemes vonatállomások környékén keresni. Ahol viszont sok a vonat, ott drága a hely, lásd belváros. Vagy gyanúsan olcsó, és az meg általában kicsi, vagy shared room vagy valami nem okés. Jelenleg a gyanús árkategória Sydneyben a $80-130-as, az általában shared room. A free meg negotioable ajánlatokra pedig inkább nem is mondok semmit. Érdemes emlékezni, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, nos, az nem pont az, aminek látszik.

De visszatérve a környékre és a lakásra, a nagyobb megállók kedvezőbbek, mert ott megállnak a gyorsvonatok is, ilyen például Rockdale, Sydenham, Wolli Creek vagy Hurstville a déli részen. Szóba jöhet a buszos közlekedés is, illetve a kisebb megállók a városhoz közelebb. Például Glebe, vagy Erskineville környéke jó lehet. Nem mintha bármi baj lenne a nyugati résszel, de én azért Burwood környékét nem annyira kedvelem, nekem egy kicsit túl keleties, de ez magánvélemény. A keleti partokat sokan választják az ismerőseim közül, Maroubra, Bondi Junction jópofa hely, viszont igazán csak busszal megközelíthető (egy része legalábbis). Ezen kívül a tengerparti ingatlanok nyilván drágábbak.

Vannak persze azok a helyek, ahova most is szívesen költöznék, a felkapott félbelvárosi részek, Surry Hills, Newtown, ahol elég változatos a lakóközösség és sok izgalmas kávézó, étterem van mindenfelé. Az árak sajnos relatíve magasak a kínált négyzetméterhez viszonyítva. Ugyanazért az árért a suburbökben sokkal nagyobb vagy csak modernebb szobát illetve lakást talál az ember. És persze ott van a CBD, mely jellemzően két szakaszra osztható, a megfizethetetlenre és az inkább ne költözz be részre. A Rocks, a Darling Harbour környéke, Woolloomoollo nagyon szép és hangulatos, de albérleti szempontból talán nem egy általános célpont a frissen érkezett számára. Ezzel ellentétben ott van Ultimo és a Central környéke, ahol rengeteg nagy bérházban kínálnak shared room-okat, ezekről már bővebben írtam itt. Annyira nem ajánlatos.

Amit még a keresésnél érdemes figyelembe venni, az az, hogy merre fogunk dolgozni. Nyilván, ha frissen érkeztünk, akkor foglalmunk sincs róla. A jó hír viszont az, hogy az albérlet piac elég gyorsan pörög, tehát képesek leszünk gyorsan új helyet találni, ha időközben kiderül, hogy reggel 3 órát kéne utaznunk a melóhelyre, de még nincs is olyankor busz. (Létező probléma. Nálunk szombaton azt hiszem fél9-9 körül jön az első.)

Másik említett probléma az, hogy nincsenek az embernek ismerősei. Ha nincs ismerős, nincs ajánlás, és lévén ez egy ilyen hely, nem szívesen adnak ki szobát olyannak, akiről nem tudnak semmit, ha van olyan is, akinek több ajánlása van. Gond lehet még a vízum is, mert turista vízummal bizony nagyon kevés esélye van az embernek valami jót kifogni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, vagy több pénz, vagy nagy rátermettség kell, esetleg mindkettő. Egy felkapott szakma se árt, mert az emberek jobban bíznak abban, aki egyébként jól keres. Nos, de mi van akkor, ha egyik sincs? Ömm… hát igen. Amíg nincsenek barátok, addig nincs ajánlás, ezt nem lehet kiküszöbölni. Ez időbe telik. A vízum állapotán lehet változtatni, de az pénz kérdése és időbe is telik, de 1-2 hónap alatt az ember azért kitalálja, hogy szeretne-e maradni. Ha igen, akkor olyan vízumot kell intézni, ami lehetővé teszi a munkát. Amíg ez nem biztos, addig maradnak az ideiglenes szállások és a pénztárcának megfelelő rövidtávú opciók. (hostel, CS).

Ha az ember diákvízumon van például, érkezésekor általában be is kerül egy szállásra, ahol marad az első 8 hétben. Ez alatt gyorsan rájön, hogy szeretne majd elköltözni, csak sokan nem tudják, hogyan. A helyzet az, hogy egy kicsit itt tud elcsúszni a történet, mert az első két hónap pont jó lenne arra, hogy az ember bejárja Sydneyt és minél több ismerősre tegyen szert, ezáltal jobb esélyekkel induljon a lakáskeresés felé. A tudatosságot azonban néha elviszik a hétköznapok, és az ember megfeledkezik róla, hogy mi a dolga. A hétvégi kirándulások, a programokon való részvétel ugyanis csak részben szórakozás. Friss bevándorlóként ez itt igenis szükséges és kulcsfontosságú az első évet tekintve. A tudás ugyanis nem jön be a négy fal közé, magától, meg kell érte dolgozni. Felkelni reggel 5-6 körül, összeírni, mik lesznek aznap, és aztán nekivágni és megcsinálni, amit kitűztünk.

A harmadik dolog, amit említettem, az a más kultúra. Sydneyben vannak olyan szállások, nem is kevés, amik pár óra alatt gazdát cserélnek. Sokat pedig hetekre előre már lefoglalnak. Mivel általában 4-6 hét felmondási időt kérnek, amikor a régi lakó szól, hogy kiköltözne, a főbérlő fel is rakja a hirdetést, és a következő sok esetben ugyanazon a hétvégén be is költözik. Máskor, amikor hirtelen kell szállás, és mondjuk csütörtökön rakják fel hirdetést, az sokszor szombati vagy rákövetkező hétvégi költözést jelent, és ekkor nyilván mindenki, akinek sürgős, rárepül arra az egy hirdetésre. Ebben az esetben nem működik az, hogy na, ezt majd este felhívom, vagy dobok egy sms-t hátha válaszol. A képlet ugyanis egyszerű: a hirdetőnek szinte teljesen mindegy, hogy pont neked adja ki a helyet. A leggyorsabb, legszimpatikusabb ember fog beköltözni. Többszörös túljelentkezés van a jó szobákra. És az időfaktor komoly kérdés.

Más részről arra is számíthatunk, hogy egy szobamegtekintésnél minket is tesztelnek. Ajánlás híján arra kíváncsiak, mennyire fogunk megbízhatóan fizetni, illetve mekkora gond velünk együtt lakni. Ezért beszélgetni kell az illetővel, minél többet mesélni arról, kik-mik vagyunk. Mindig igazat mondani, ugyanis mi is hasonlót várunk a másiktól. Rákérdezni azokra a részletekre, amik nekünk fontosak, illetve szintén érdeklődőnek lenni az ő életük iránt. Nem kell barátoknak lenni, de jóval könnyebb az élet, ha szívesen lakik ott az ember, ahol.

Elsőre nem fogsz tökéleteset választani egyébként, de ez rendben van. Az első hely tapasztalatszerzés, és még a második is. A 4-5-ik helytől lesz csak tényleg olyasmi a szállás, amit szeretnél, és ahol jól is érzed magad. Persze ehhez is, mint mindenhez kitartás kell, és sok munka, de megéri. Minden egyes új hely új embereket és új tapasztalatokat jelent, rengeteg tanulási lehetőséget a különböző kultúrákról és az emberekről, és ez itt Sydneyben egy olyan dolog, amitől csak gazdagabbak leszünk. Még ha a pénztárcánkat eléggé is megnyirbálják az  ingatlanárak. De az albérlet keresés jó, és izgalmas, és ezt egy olyan helyről mondom, ahonnan jó darabig semmi kedvem elköltözni.

2 hozzászólás »

Amikor az új a régi

Lassan egy éve, hogy itt vagyok. Lassan már helyinek érzem magam, és sok embert ismerek, akik még “újak”. Milyen is ez? Furcsa.

Az ember szép lassan elfelejti a kezdeti nehézségeket. Elfelejti, milyen, amikor 3-4 órát utazik egy dolog miatt, vagy milyen, amikor fogalma sincs, hogy melyik suburb merrefelé van. Természetesnek veszi azokat a dolgokat, amik anno viccesnek vagy nem mindennapinak tűntek. A belváros néha már nem tiszta és gyönyörű, hanem zsúfolt és zajos. Már nem egy matracon alszik, hanem ágyban, a fürdőszobán nem három másik emberrel kell osztoznia, hanem csak eggyel.

Persze, nem minden fenékig tejfel, mert ezeket a gondokat felcserélik mások. És persze, elkényelmesedtem kicsit, mert mindenki megszokja a jót, és elfelejti értékelni az olyan alap dolgokat, amikért pár hónapja még hálát adott. Aztán úgy alakul az élet, hogy találkozik valakivel, aki épp az út elején jár, és ez kicsit emlékezteti arra, milyen is volt egyedül Sydneyben.

Hihetetlen, hogy mennyi minden történt velem az egy év alatt. Barátokat szereztem, munkát találtam, kocsit vettem, túléltem rosszat és jót, rengeteg helyen jártam, és a kalandnak még mindig nincs vége. Múlt hétvégén például falat másztam, Cronullán fagyiztam, jókat nevettem és nem aggódtam semmi miatt. 8 hónapja ez elképzelhetetlennek tűnt, vagy ha nem is elképzelhetetlennek, de minden esetre távolinak. Az élet lassan kisimul, most legalábbis. Részben, legalábbis.

Ez azért részben nehezíti a posztolási hajlandóságot és a témák sokszínűségét. Már szinte semmi nem új. A lassan beépülő információk nem hatnak újdonságként, és már nem tűnik fel, hogy jé, ezt is meg ezt is tudom. Pláne azok a dolgok, amiket a saját bőrömön tapasztaltam meg. De pont ezért jó, hogy az ember új emberekkel is találkozik, mert a rácsodálkozások alapján jön rá, hogy ja, tényleg, ezt is itt tanultam meg, hát lehet, hogy mégse triviális.

A kérdések persze mindig jól jönnek, így most azokat kérném meg, akik 1-3 hónapja vannak itt, hogy dobjanak meg bátran párral itt a kommentekben vagy emailben vagy akárhogy, és igyekszem bővebben kifejteni a témát. Kezdetnek pedig mindjárt jön egy kis albérlet keresési kisokos, amit így 4-5 szállás és egy év után talán kicsit tapasztaltabban látok.

Arató Peti fotója

Arató Peti fotója

5 hozzászólás »

A Coromandel-félsziget

Ez a beszámoló már régóta várta, hogy felkerüljön a blogra. Peti, aki Új-Zélandról már írt egyszer, frissen vetette billentyűzetre az élményeit, a késlekedés tehát nem szerzői oldalon történt. Mégis, a történet érdekében úgy gondoltam jobb ez így, majd meg is látjátok, miért. Tehát, következzen a második útleírás a randomfélszigetről, ahol semmi se úgy sikerül, ahogy tervezi az ember 🙂

A pár napos aucklandi tapasztalatok után nekivágtam az országjáró túrámnak. Az útvonalat úgy terveztem meg, hogy a második hónap végén újra Auckland-be érkezzek, ahonnan március 16-ra van repülőjegyem Sydney-be.

Ennek megfelelően elindultam kelet felé, a Coromandel-félszigetre, ahol 4-5 napot terveztem eltölteni. Auckland-ben vettem egy flexipass nevezetű buszbérletet, amit 60 óra utazásra jogosító credittel töltöttem fel. Minden, két város közötti utazás egy fix ideig tart, amit levonnak a jegy megvételekor. Egész jónak hangzik, egyszerű a jegyvásárlás, viszont a városok közötti tömegközlekedéssel nem vagyok megelégedve. Naponta 1-2 járat megy csak, és előfordult már, hogy késett az is. Vonatközlekedésről pedig elmondhatjuk, hogy nem létezik.. csak Auckland és Wellington között, illetve a déli szigeten is 1-2 városba van elvezetve a sín. Hosszabbtavú tartózkodás esetén mindenképp ajánlott egy autó beszerzése.

Az első megállóm a Thames nevű kis város, amit a Coromandel bejáratának is neveznek. A főutcában, a régi 1800-as évekbeli, árkádos-teraszos faépületek vannak, ahol teljesen úgy éreztem magam, mintha egy western-filmben lennék. Az egészet megkoronázta a háttérben lévő magas hegyvonulatokon elterülő Coromandel-erdő.

1 coromandel

 

Elhatároztam, hogy amíg a félszigeten leszek, addig a könnyebb közlekedés érdekében bérelek egy autót. Sajnos reggelre már csak egy terepjáró maradt szabadon, ami kicsit többe került, mint egy normál autó, de utólag visszatekintve mindenképpen jól jött a négykerék-meghajtás, mivel a félszigeten több helyre is csak kavicsos út vezetett.

.
Az autóban ülve egyből megéreztem a szabad utazás boldogító érzését, és boldogan vágtam neki a félsziget második állomásának. Kb 15-20 perces utazás után a Kauaeranga Visitor Centre-hez értem, ahol tábla hívta fel a figyelmemet, hogy fertőtlenítsem a cipőmet, hogy ne vigyek be semmilyen oda nem illő élőlényt/koszt a nemzeti park területére, amivel akár egy kicsit is károsíthatnám az ökoszisztémát. Ezt jó ötletnek tartottam, úgyhogy lemostam én is a cipőmet. Viszont autóval haladtam tovább, amin ugyanúgy lehetnek károsító anyagok. Na mindegy – gondoltam, én megtettem minden tőlem telhetőt. A túra jóra sikeredett, annak ellenére is, hogy a figyelmetlenségemnek köszönhetően az egyik elágazásnál a hosszabbik utat választottam. Emiatt nem is értem oda a Pinnacles Hut-hoz, 3-4 óra után úgy gondoltam, hogy visszafordulok, mivel úgy se tudok kétszer 8 óra gyaloglást megtenni anélkül, hogy megálljak valahol aludni.
Ezt kellett volna látnom, ha jó fele indulok el:

2 pinnacle hut

Az utat semmiképp nem bántam meg, hiszen séta közben azért látszottak a Pinnacles kupolái, illetve megtapasztaltam, hogy mi az a távolság, illetve nehézségi szint, amit egy ilyen kaliberű túránál kibírok.

A második estemet a Coromandel Town nevű kisvárosban szerettem volna tölteni, viszont mikor odaértem, kiderült, hogy nincs szabad hely a hostelben. Az egész utazásomra alapvetően jellemző, hogy nem foglalok előre szállást, mindig ott szállok meg, ahol találok helyet. Ebből azóta voltak már problémák, viszont több esetben nagyobb rugalmasságot ad, úgyhogy végül maradok ennél a verziónál 🙂 A telefonomon gyorsan kikerestem a következő hostelt, és továbbindultam.
Egy farmra esett a választás, viszont mire odaértem már teljesen besötétedett, szabad hely már csak egy lakókocsiban volt, de már eléggé fáradt voltam, úgyhogy gondoltam nem megyek tovább, és kipróbálom. Az út másik oldaláról egy nagyobb bulizó csoport hangja hallatszott át. Kb negyed óra múlva megjelent Claire, a lakótársam, és a farm 2 tulajdonosa. A buliból ugrottak ‘haza’, hogy vigyenek még sört, de aztán hívtak engem is, hogy tartsak velük. Elég fáradt voltam, de egy ilyen meghívásra egyszerűen nem lehetett nemet mondani.. 🙂 szerencsére a túrázás után úgy terveztem, hogy lefekvés előtt megiszok egy üveg sört, attól is jobban alszom majd, ezért Thames-ben vettem egy rekesz sört. Ami most kapóra is jött.. A buli egész jó volt, egy faházban volt felszerelve világítás, hangosítás, egy élő zenekar nyomatta a dalokat. Kint egy tűz körül voltak az emberek, illetve volt egy projektor is, ahol a szülinaposról készült random gyerekkori képeket vetítettek.

Másnap jött egy harmadik lány is a lakókocsiba, Karoline, majd hárman elmentünk a Fletchers Bay-re, a félsziget legészakibb pontjára. Az út során kénytelenek voltunk megállni párszor, mivel annyira szép helyeken vezetett az út, hogy nem bírtuk ki, amíg az öbölbe érünk. Persze az öböl überelt mindent: zöld dombok vették körbe az egyedülállóan kék színű tengert.

3 tura

Ekkor már tudtam, hogy a terepjáró megérte az extra költséget. Kicsit fürödtünk is, de a víz annyira hideg volt, hogy nem tudtunk sokáig bent maradni. Barangoltunk még kicsit a környező dombok tetején, ahonnan jobbnál jobb látvány tárult elénk, majd elindultunk hazafele.

Harmadik nap túrázni mentem Karoline-nal, amíg Claire lovagolni volt a farm többi lakójával. A cél a barlangokban lévő világító kukacok voltak.. Sajnos félreértelmeztük a leírást, így hosszas séta után visszafordultunk és benéztünk egy bányába. Mint később kiderült, ott kellett volna lennie a világító kukacoknak, de azokat is csak délelőtt érdemes látogatni, mert akkor világítanak. De ezt a túrát se bántam meg, mert a hegyek és az erdők látványa megint csak kárpótolt.

Miután visszaértünk, elkezdtem összepakolni, mivel úgy terveztem, hogy az estét már nem a farmon töltöm. Viszont megint egy olyan lehetőség jött, amire nem lehetett nemet mondani: üljünk fel a quad hátuljára utasként, miközben a sofőr, és 3 kutyája áttereli a juhokat a farm másik oldalara. Elég jó élmény volt. Soha nem gondoltam volna, hogy Új-Zélandon egy  meredek hegyvonulat tetejére menet fogok egy quad elején ülni, annak érdekében, hogy nehogy hátraboruljunk.. vicc 🙂 1-2 óra múlva visszaértünk, és akkor már úgy döntöttem, hogy maradok még egy éjszakát. Így lett az 1 éjszakás farmi tartózkodásomból 3 éjszaka. Rákövetkező nap már tényleg továbbálltam, és a Hot Water Beach-en, majd a Cathedral Cove-nál a parton pihenve töltöttem el pár órát.

4 cathedral cove

Cserébe kaptam is egy büntetőcédulát, mivel sikerült a gyalogos betonúton parkolnom. Na mind1, gondoltam, ezen már úgyse lehet javítani, elindultam vissza Thames-be, ahol a büntetést lehetett befizetni.

Így a Coromandelen lévő utolsó estémet újra ebben a kis varosban töltöttem, majd egy kiadós pihenés után másnap busszal továbbindultam Új-Zéland egyik legaktívabb vulkanikus területét felfedezni..

A kalandok Peti számára a következő hónapokban Ausztráliában folytatódnak, melynek első állomása Sydney lesz. Ezúton is jó utat neki idefelé, remélhetőleg nemsokára találkozunk 😉 

Hozzászólás »

Autóvásárlás

Hetek óta gyűröm ám a témát. Meghallgattam barátot, ismerőst, főnököt, szerelőt, kicsit és nagyot, lényegében mindenkit, és ezek alapján próbáltam eddig eligazodni.

Hogyan is zajlik tehát itt az autóvásárlás? Maga az adminisztratív része elég egyszerű, ezt majd egy másik posztban leírom, de most inkább a hogyan és mit témába mennék bele, mert bár nem vagyok se autókereskedő, se szakértő, de hátha másnak nincs annyi jó barátja, mint nekem, és így kevesebb véleményt hall, így ez is csak egy lesz a többi között. De azért ezeket ne vegye senki szaktanácsadásnak, a sikertelen vásárlásokért nem vállalok felelősséget, de van lejjebb jó pár tipp, hogy lehet minimálisra csökkenteni a kockázatot.

Szóval itt NSW-ben ugyebár nem kérdés, hogy miért kell az autó, mondjuk a hétvégi programok bejárhatósága miatt, vagy mert a hétköznapi utazásom 50 percről 15-re redukálódna. Kényelmes na. És nagyobb szabadságot ad. Nem is kérdés, én már rég eldöntöttem, hogy autót szeretnék, még tavaly augusztus környékén, elvileg a régi kocsi ára az újét jelentette volna, de valójában az élet közbeszólt. Na sebaj, a nehézségek egy idő után elhárulnak, a pénztárca feltöltődik, a gondok megoldódnak. Így kéthavi gyűjtögetés után nekiveselkedtem az autókeresésnek.

Első szempont: ár. Nem áltatok senkit, nagyon is megnézem, hogy mire költök, plusz az évben több más nagyobb kiadás is tervben van, ezért nem szándékozom sokat költeni autóra. És amennyire néha spórolós vagyok, épp annyira néha meg meglepem magam ezzel-azzal, csak a pláne kedvéért. Na mindegy, szóval az irányár lett először belőve, ami $2500 volt. Ennyiért autót, legyen négy kereke, és működjön a fék. Ezt gondoltam én. Aztán jöttek a barátok…

Ó, hát ennyi pénzért, nem lehet autót venni. Persze erre könnyen rá lehet cáfolni. Jó, oké, akkor nem lehet jó autót venni. Ezzel ugye nem tudtam mit kezdeni, mert a jó mindenkinek relatív. Nekem nagy dolog, hogy két hónapnyi gyűjtögetés után futja akármilyen autóra. Általános kérdés, amibe ezek után belefutottam: miért nem gyűjtögetsz még egy kicsit, és veszel csak egy kicsit jobbat? Persze mindenki a legjobbat akarja, ezért erre csak somolyogni tud az ember, holott pár embernek azért leesett már, mert nem akarok várni. Eleget vártam, és ha tovább gyűjtök se veszek drágább első autót, mert nem ez a prioritásom jelenleg.

Szóval, a pénz pipa, négy kerék pipa. Kollégám kérdezte, és, milyen autót nézel? Mondom, legyen négy kereke. Persze, fel gumtree-re, ár szerinti szűrés bekapcsol. Mivel még mindig többszáz találat is lehet, mégiscsak kellenek a barátok, hogy megmondják, mi alapján szűrjek.

Ez alapján a pénztárcámnak megfelelő tökéletes választás valahogy így festene gumtree-n.

1996-os évjáratú Toyota Corolla automata váltóval, 170e km-errel, 3 hónap regoval külföldre költözés miatt eladó. Megtekintés: hétvégén Blacktownban/Liverpoolban/ Auburnben. Hívd Katiet a 04123456 számon.

Nézzük csak a részleteket. Toyota Corolla, mert sok felől sok jót hallottam róla. Az egyik legmegbízhatóbb autómodell itt Ausztráliában, olcsó hozzá az alkatrész, és ezért olcsó a szervizelése. A modell nagyon ismert, tehát szinte biztos, hogy minden szerelő tudja, hogy kell megszerelni. (Nem így egy európai márka esetén.) A másik dolog, az a fogyasztás, na most itt nem ritkaság a V6-os motor, amire ugye nekem igazából semmi szükségem. Az 1,6-os tökéletesen elég. Bár nem mondom, hogy egy két 2,2-es Toyota Celica nem mozgatta volna meg a fantáziámat. Huhh, az a duruzsolás….

Az automata váltó is fontos kellék, nem azért, mert ellustultam volna, vagy mert nehezemre esne a másik oldalon váltani. Az az oka, hogy az automata váltót a rossz vezetési stílus nehezebben teszik ugye tönkre, mint a kézi váltót, plusz, szükség esetén ha eladásra kerül a sor, az automaták gyorsabban mennek el. 170e km egy Toyotánál még fogható, 250-300e km környékén is láttam hirdetéseket, tehát még egy 20-30 ezer km biztos van az autóban, többre nem igen tervezek.

Rego terén nincsenek magas elvárásaim, az a terv, hogy amit megspórolok az áron, azt elköltöm a regon, ez pusztán ütemezési taktika, hogy ne kelljen minden egyszerre intézni illetve fizetni. Rego fizetésről, ami a kötelezőnek felel talán meg (otthon nem én fizettem szerencsére), majd ha eljön az ideje. Itt két fajta “biztosítás” kell, egyszer a rego, ami a registration rövidítése, és igazából nem is biztosít, inkább magába foglalja a súlyadót meg útadót stb., meg kell egy ún. third party insurance, ami a baleset biztosítás a kocsira, ezt pedig olyan biztosítóknál lehet választani, mint Allianz, AAMI, NRMA, stb. Mondjuk itt egy összehasonlító weboldal.

A helyszínnek azért van jelentősége  mert úgy tudom, nem olyan jó tengerparthoz közeli kocsit venni, mivel a szerekezetet könnyen kikezdi a sós tengeri levegő, és ha a rozsda ugye elindul, nehéz megállítani. Ezt mind megtanultuk anyagszerkezettanból. Oké, lehet, hogy nem mind, de én igen.

Mit lehet még tenni, hogy ne verjenek át? A rego érvényessége (enélkül nem lehet az autót vezetni az úton, mert ha a rendőr megállít nagyon csúnya vége lehet a történetnek) ingyenesen ellenőrizhető az RTA honlapján a rendszám alapján, vagyis pontosan itt. $18-ért lehet részletes történetet lekérdezni a VIN szám alapján, ami rajta van a rego matricán, az egy jó hosszú szám (16-17 karakter asszem), ez megmondja, hogy volt-e valaha totálkáros az autó, vagy lopott-e vagy ilyenek. Megmondja, hogy hány tulajdonos volt és ilyesmik. Hasznos.

Ezen kívül van az úgynevezett Rev’s check, ami már nem is rev’s, de a lényeg ugyanaz. Ez az ellenőrzés azt hiszem $3,70, és megmondja, hogy az autó pénzügyileg áll-e valami folyamat alatt. Tehát pl. hitel van rajta vagy a végrehajtó épp, hogy lefoglalná stb. Ez is nagyon hasznos, ezt itt lehet ellenőrizni.

Ha mindezek megvannak, akkor még lehet egy pre-sales check-et is csináltatni egy autószerelőnél, aki másfél-két órát tölt el vele, hogy átnézze, minden okés-e a kocsin. Lényegében neki az az érdeke, hogy ne legyen minden rendben, mert akkor több dolgot kell majd megcsinálnia rajta, és a leendő vásárló több pénzt hagy nála. A vásárlónak meg azért jó, mert legalább minden apróságról tud, de a nagy hibák is kiderülnek. Ez szervíztől függően $100-120 között mozog. Én legalábbis ilyen árakkal találkoztam.

Szóval. A dolog most úgy áll, hogy vadászom a kiszemelt Corollát, eddig 3-at sikerült megnézni, plusz 3 nem corollát, de ugye csak hétvégenként tudok inkább menni, mert sötétben azért nem nézek még én se autót. Az egyik már majdnem az enyém lett, megvolt mind a három fizetős ellenőrzés, amikor végülis eladta a tulaj valaki másnak a kocsit. Mentségére legyen mondva, hogy az eredeti árat eléggé lealkudtam és akire drágábban rá tudta sózni, annak rögtön el kellett adnia.

Drukkoljatok, hogy gyorsan meglegyen az utód, én rajta vagyok 😉

toyota

 

1 Hozzászólás »

A szürke szamár esete

il_570xN.326597789Hihetetlen, hogy már március van. Alig egy hónap, és évfordulót ünnepelhetek, ami bizony elég érdekesnek ígérkezik. De mielőtt ebbe belemennék, egy kis összefoglaló az elmúlt pár hétről, ami elég kaotikusan sikerült.

Annak ellenére, hogy az előző posztomban pont arról számoltam be, hogy kezdek beilleszkedni, rá pár napra azért történtek dolgok, amik ennek az ellenkezőjére világítottak rá. Lényegben a lényeg, hogy ez a kivándorlás bizony elég kemény dió, mert egyszer fenn, egyszer lenn van az ember, és bizony nehéz előre megmondani, hogy mi fog történni.

Ami a terveket és az álmokat illeti, ebben a pillanatban épp nem tervezek inkább semmit, próbálom stabilizálni a helyzetemet. Őszintén, amióta januárban visszaérkeztem, hol nagyon boldog, hogy kevésbé boldog voltam, de ami biztos, sokszor voltam elégedetlen a helyzetemmel. Persze rá kellett jönnöm, hogy minden baj forrása én magam vagyok, de hát az ember már csak ilyen, nem látja a fától az erdőt.

Az eltűnésem is részben erre vezethető vissza. Ahogy egy kedves párnak említettem a hétvégén, ha nincs bejegyzés, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jó minden, vagy nagyon rossz. Ez most a mélypont volt, utoljára talán július környékén voltam ennyire rossz passzban, úgyhogy igazából nincs okom panaszra, mert már rám fért a változatosság. Hogy mi is volt a bajom? Röviden: minden és semmi. Az, hogy messze lakom. Az, hogy nincs igazi napi kapcsolatom közeli barátokkal. Az, hogy spórolnom kéne, miközben azért lenne mire költeni, az, hogy a családom messze van, az, hogy senki nem látja úgy ezt az országot, ahogy én. Az is persze, hogy itt másodrendű lakos vagyok, bizonyos kötelezettségekkel, és nem nagyon szeretem a kötöttségeket.

Azért írom ezt most le, mert más is lesz vele így. Tudom, mert azok után, hogy a legmélyebb bugyron átjutottam, és elkezdtem beszélgetni barátokkal, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Persze az is kiderült, hogy a kiváltó ok lehet, hogy pont a karácsonyi látogatásom volt. Egy új-zélandi barátnőm rögtön elkezdett bólogatni, amikor az érzéseimről meséltem, és azt mondta, hogy bizony elég más dolog hazalátogatni, amikor az ember egy kicsit vendég, meg otthon élni. Ráadásul oka is volt annak, hogy eljöttem, eljöttünk, mármint én és még megannyi barátom, ismerősöm. Ezek az okok pedig nem nagyon változtak az elmúlt időszakban,  és bár talán a rossz érzések a honvágy miatt vannak, valójában teljesen irrelevánsak.

A képlet ugyanis egyszerű. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Megszoksz vagy megszöksz. Nem tagadom, hogy a szökés gondolata azért elég csábító volt az elmúlt időszakban. Persze csábított haza egy-két dolog, és nem kérdés, hogy egyszerűbb lenne egy picit az életem, legalábbis bizonyos dolgokban. De ami igazán az áttörést és a megoldást jelentette nekem, az az alábbi gondolatmenet: oké, mondjuk visszamegyek Magyarországra, lesz egy állásom, jól keresek, megengedhetem az az életszínvonalat magamnak, amit az elmúlt 10 évben mondjuk megszoktam, és ráadásul közel leszek azokhoz az emberekhez, akik életem nagy részében közel voltak hozzám (család, barátok stb.). Szerencsés esetben még szeretném is a munkám, jól kamatoztathatnám az itteni tapasztalatom és a nyelvtudásom, és lényegében olyan tudással rendelkeznék, amivel nem sokan az országban. Idilli kép, de mégse. Mert egyszer csak átfutott az agyamon, hogy reggelente munkába menet stresszes lennék a dugó miatt, a jégkaparás miatt, a szemetes megint az úton hagyta a kukát, ésatöbbi. És minden egyes reggel bánnám, hogy nem Sydneyben ébredek fel. Nem azt mondom, hogy jobb, hogy az ázsiai eladónak el kell mutogatni mit és mennyit kérek a pékségben, vagy hogy itt nem késnek a buszok, vagy hogy nem hiányzik az “egészségedre” szó a mindennapjaimból, mert ezek azért ott vannak. Apróságok itt is zavarnak. De ha azon gondolkozom, hogy fel kéne adnom, hogy 20-30 percre lakom a tengerparttól, hogy itt vannak a világ legszebb naplementéi, hogy az eső után a papagájok dzsemböriznek, igazából ez inkább jelent gyomorgörcsöt mint a többi problémám.

Az egyetlen dolog, ami miatt róka fogta csuka a történet, hogy pont olyanoknak kéne ezt elmagyaráznom, akik még nem látták Ausztráliát, illetve nem éltek külföldön huzamosabb ideig. Az, hogy valaki egyszerre két helyen van otthon, hogy ez az otthon, az a haza, és mindkettő jó, de máshogy, azt nem lehet pontosan leírni, amíg meg nem tapasztalja az ember. A barátok itt is barátok. Egy ideig azt hittem, ez sosem lesz olyan, mint az. Azt hittem, sosem tudok megnyílni valakinek nem az anyanyelvemen, sosem fog senki megérteni igazán, mert a kultúrák közötti eltérések miatt félrekommunikálunk. De aztán rájöttem, hogy szerencsére ez hülyeség. Amikor meglátod egy másik ember szemében a kétségbeesést, mert aggódik, vagy csak a vállára borulsz valakinek sírás közben, akkor rájössz, hogy mindegy hol vagy, az az ember számít, akire számíthatsz. És ez megintcsak távolság, kultúra és egyéb független történet.

Nagy kaland az élet, ez biztos. És nem mondanám, hogy nem vagyok egy kicsit végletes. De túl rövid az idő, hogy ne éljem meg mindazt, amit kell, és amit szeretnék. Ha most ezt kellett, hát ezt kellett, elfogadtam egy leckeként, és remélhetőleg okosabban és erősebben veszem a következő akadályokat, mert biztos lesznek még. De egyik ösvény se tart a végtelenségig, egyszer csak eljutok valahova. Még ha most egy kicsit visszafelé is bandukoltam rajta.

15 hozzászólás »

Eközben Ausztráliában…

Tudom, tudom, nagyon eltűntem. Nem kifogás, de részben megvolt rá az okom. Ugyanis most, hogy már két hónapja visszaérkeztem új otthonomba, szép lassan megbékéltem a tudattal, hogy pár évig legalább itt fogok élni. Nagy változás ez, nekem legalábbis.

A másik nagy változás a tavalyi évhez képest, hogy most már pénzügyileg is kicsit rendeződött a helyzetem. Nem, még mindig nem vagyok milliomos, és azt se mondanám, hogy nagy lábon élhetnénk, de az biztos, hogy végre nem kell olyan dolgok miatt aggódnom, hogy mit eszem vagy hol alszom. Ezek nagy megkönnyebbülést jelentenek, és ami azt illeti, életmód változást is hoztak magukkal. Azét életmód változás, mert magától következett be, nem pedig én generáltam.  Jó, részben igen, mert odafigyelek mindig mire költök, és mellette keményen dolgozom, de ugyanakkor mivel most éppen nincsenek hatalmas kiadásaim, és már nem a forintalapú gyűjtögetésemből élek, kicsit kényelmesebben gazdálkodhatok.

Emiatt tudtam például januárban a South Coastra utazni, ezért nem jelentett különösebb megerőltetést 3-4 bútordarab beszerzése (oké, használtak, egy pedig ajándék) illetve az IKEA-ban további apróságok vásárlása. Emellett még félre is tettem, bár az is igaz, hogy nem egy saját lakást kell fenntartanom, ami lényegesen megnyirbálná a fizetésemet. Az előbb említett kiadások mellett még félre is tudtam tenni, így pár héten belül úgy néz ki tényleg megveszem azt a kocsit, amire olyan régóta fáj a fogam. Az lesz ám csak az igazi szabadság, amikor végre nem leszek a buszokhoz kötve! Így a bevásárlásaimat is olcsóbbá tehetem, szabadabban tudok hétvégén mozogni, hétköznap esetleg eljárhatok találkozni a barátokkal, vagy valami edzés féleségre.

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Az életmód változáshoz pedig nem árt az életmód váltás sem, ha már egyszer egy olyan országban élek, ahol minden ezt szorgalmazza. Ennek több apropója van, egyrészt a már korábban említett anyagi feltételek javulása, másrészt a múltheti – itt nagyon is népszerű – Valentin-nap. Múlt hét pénteken átjött a lakótársam barátnője, és a két csaj elkezdte kidumálni, milyen volt a Valentin-napjuk. Majd megkérdeztek engem is, hogy én kaptam-e valakitől rózsát. Aki itt várja a mesébe illő fordulatot, most lövöm le a poént, hogy persze fancsali képem és némaságom után nem nagyon erőltették tovább a témát.

De a probléma, illetve a kérdés gondolkodóba ejtett – nem mintha párfüggő lennék, sőt -, és többek között arra is rájöttem a hétvégén, hogy bizony a négy fal között ülve nem nagyon fogok én senkivel találkozni, bár itt leginkább új barátokra gondolok. Persze azért jó volt szombaton visszatérni egy régi hobbimhoz, a barkácsoláshoz, valahogy olyan energiával töltött fel, hogy ezt a hetet sokkal erősebben és fittebben kezdtem.

Szóval az életmód váltással kapcsolatban jót tesz Ausztrália, mert ad 1, itt utálják az emberek a kifogásokat, nincs olyan, hogy majd holnap meg hogy most épp miért nem jó. Ad 2, mikor ha nem most? Eleve Ausztráliához is így álltam hozzá tavaly, és ha az előző évet kibírtam, akkor mennyire lehet nehéz rászokni az egészséges táplálkozásra, a sportra és/vagy kiegyensúlyozott életre? Ugye, hogy nem. Ad 3, szerencsére már vannak mellettem napi szinten olyan emberek, akik ebben támogatnak, és minden nap megerősítenek benne. Ez rendkívüli módon ad erőt. A pozitív megerősítés szerintem az egyik legjobb motiváció, kár, hogy valahogy eddig ezt nem tudtam.

Szóval szép lassan lépésenként haladok tovább az úton, igyekszem megtartani azokat a szokásaimat, amik fontosak, de ugyanakkor új dolgokat is tanulni, mert már én se vagyok a régi. A kitartó olvasóimnak köszönöm, hogy eddig is voltak, ígérem, nem hagyom abba a blogolást még egy jó darabig. Az életmód változhat, de a legkedvesebb hobbim mellett kitartok.

3 hozzászólás »

A magyar kultúra napja

Az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartom magam nacionalista beállítottságúnak, sőt, jobban azonosulok a multikulturalizmussal, szeretem a sokszínűséget és a hagyományőrzésről sem teljesen azt gondolom, hogy foggal-körömmel kéne harcolni érte egy új országban friss bevándorlóként. Lehet, hogy ezzel egyeseket kiábrándítok, de ez van. Nekem a hagyományok megőrzése inkább azt jelenti, hogy az ausztrál barátaimnak túrógombócot főzök, a húsvétot színes tojással ünneplem, és nem vetem meg a jó magyar bort és a pálinkát.

A magyar népzene, a népviseletek nekem valahogy néha kicsit sok, mert egyszerűen nem ebben nőttem fel. Városi lányként nem volt alkalmam disznóöléseken részt venni, nem igazán volt olyan barátom, aki néptáncolt vagy aktívan ápolta volna a népi hagyományokat, ezért ez kimaradt az életemből. Pesten ez, az én generációmban, vagy inkább az én baráti körömben inkább a nagyszülők korosztályára volt jellemző, és bevallom, sosem tűnt úgy, hogy hiányozna.

Bár a címben jelzett ünnep ugyan január 22-ikére esik, itt Sydneyben szombaton tartott a magyar közösség ebből az alkalomból egy kis ünnepséget. Én Lédeczi Dénes atyától kaptam a programról meghívót, akivel a megismerkedésem már egy külön kaland, de a lényege, hogy az atya egy rendkívül segítőkész és lelkes tagja az itteni magyar közösségnek. Öt helyen teljesít szolgálatot, hamarosan már Canberrában is, így biztos vagyok benne, hogy akinek lelki támogatásra lenne szüksége, vagy gyakorolni szeretné a vallását, megtalálja.

Az ünnepség a Délvidéki Magyar Klubban került megrendezésre, ami, hát, mit tagadjam, jó messze van tőlem, de mivel a helyszínen ügyintézésre is volt lehetőség, illetve a program is érdekelt, felkeltem időben, hogy odaérjek a megnyitóra. Ahogy telnek a hónapok, az ember már kevésbé veszi fel az olyan nyelvi apróságokat, minthogy délvidéki, és ezért eszembe se jutott, hogy pestiként ne fogadnának be.

Ahogy megérkeztem, már a parkolóban sikerült összefutnom a konzullal, akihez pénteken emailben sikerült bejelentkeznem – nem mellesleg jegyezném meg, hogy az emailemre két órán belül válaszoltak-, igaz, nagy szerencsém volt, hogy az ünnepség miatt épp Sydneyben volt a konzul, és nem kellett egy hitelesítés miatt Canberrába utaznom. A konzul, Dr Domaniczky Endre egy fiatal, lendületes ember benyomását tette rám, nagyon segítőkész volt, gyorsan elintéztük a formaságokat, és ez bevallom, egy kicsit meglepett. Úgy látszik, Ausztrália az az ország, ahol még a magyar ügyintézés is gördülékenyen megy. A konzul egyébként havonta egyszer látogat Sydneybe, bejelentkezni emailen lehet, további információk itt.

Ezek után már csak a napot kellett élveznem. Az ilyen eseményeken általában van kisebb vásár is, ahol az ember beszerezheti az éves Erős Pista, tokaji és Szamos marcipán készletét, bár a marcipánt én most láttam először, de örültem neki. A finomságok mellett vannak még kézműves illetve ruházati termékek is, a kalocsai mintás blúzokon kívül vannak modernebb változatok és kiegészítők is, én egy fülbevalót vettem Eszteréktől. Eszter és Zsolt nemrég kezdte el az otthoni hippsy csipőmelegítőből elindult márka termékeit forgalmazni, úgyhogy aki egy kicsit különlegesebb ruhákra vágyik (csőtopok, sortok, miniszoknyák stb.), az keresse fel a honlapjukat.

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

A konyhán déli harangszóra időzítették az ebédet, a leendő tömegből kiindulva viszont már fél 11-11 között megrendeltem a sajátomat: rántott kacsamájat savanyú káposztával és főtt krumplival. Mindezt hadd tegyem hozzá remek áron, $8-ért, amiért ugye egy tál ételt Sydneyben nem nagyon lehet kapni. A rendelés leadása után pedig újabb és újabb emberekkel ismerkedtem, Réka például nagyon kedvesen vezetett be a nemezelés fortélyaiba. Furcsa érzés volt ilyesmit csinálni, mert anno iskolás koromban egy kirándulás alkalmával megtanultuk ezt a szentendrei skanzenben, de teljesen elfelejtettem, hogy mi is a módja. Jó volt feleleveníteni az emlékeket, és még egy karkötővel is gazdagabb lettem.

A kézműves foglalkozás után korombeli lányokkal beszélgettem, frissen és nem frissen érkezettekkel, sorsokról, vízumokról, Sydneyről és Ausztráliáról. Próbáltuk beazonosítani, hogy ki merre lakik, megosztottuk, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak az első szakaszban. Ez már ebédidőben volt, így a menüt is kitárgyaltuk, az én kacsamájam nagyon-nagyon finom volt, és meleg is, úgyhogy az előrendelés jó ötlet volt a szervezők részéről, mert elkerültük a hatalmas sorokat.

Az ebéd során beszélgetésbe elegyedtem egy idősebb magyar úrral, aki a második világháború után érkezett Ausztráliába. De az eredeti  esetleges aggodalmaim ellenére szóba sem került a politika vagy a jelenlegi Magyarország, igazából olyasmikről beszélgettünk például, hogy mekkora előrelépést jelentett az alumínium feldolgozásban a porfestés, majd az extrudálás bevezetése. Érdekes, hogy olyan technológiai lépcsők, amik ma már természetesnek tűnnek, pár évtizede korántsem voltak azok, persze csak magamon mosolygok, amiért nem jutott korábban eszembe, hogy ez így van.

Az ebéd utáni program pedig remek volt, különösen az a beszéd tetszett, amiben kiemelték, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy egy olyan országban élünk, ahol nem érnek minket atrocitások ha az anyanyelvünkön szólalunk meg a buszon vagy az utcán.  Szabadon ünnepelhetjük az ünnepeinket, ápolhatjuk a hagyományainkat. És ez itt már saját vélemény: ez sajnos nem természetes mindenhol.  A másik dolog, ami nagyon tetszett, a kisiskolások előadása. Van ugyanis egy hétvégi magyar iskola Sydneyben, ahol gyerekeket tanítanak magyarul, az ő éneklésük, mondókáik és versszavalásuk egészen különleges élmény volt, rendkívüli érzés, tényleg. Amikor egy fiúcska kicsit törte a magyart, de lelkesedéssel és kitartással mondta a verset, na az kicsit ébresztő hatású volt azért. Arra döbbentett rá, hogy azért elég különleges dolog az anyanyelvünk, és nem lenne szabad veszni hagyni.

Olvastam korábban egy cikket az amerikai magyarokról, illetve arról, hogy hogyan is lehet a kéthonisággal tisztába kerülni. Arról, hogy az egyik helyen valaki ilyen, a másik helyen meg olyan. De a cikk arra próbált rávilágítani, hogy nem feltétlenül amerikai vagy magyar valaki, hanem amerikai magyar, kicsit mindkettő, de nincs ezzel semmi baj. Lehet valakinek otthona az egyik ország, és hazája a másik.

Úgyhogy kicsit átértékelődtek bennem a hétvégén az ilyesfajta érzelmek, és ezek után azt hiszem, megpróbálom jobban ápolni a kultúrámat. Sajnálnám ugyanis, ha a gyerekem nem beszélné az anyanyelvemet, de ez egy olyan kihívás, amit talán eddig fel sem mértem igazán, hogy mennyi áldozatot és kitartást igényel. Szerencsére vannak azért itt olyan emberek, akik elég lelkesek ahhoz, hogy ha szükséges, majd segítsenek. Ezúton is köszönet érte.

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

Ui.: Remélem, hogy nem haragszotok a kicsit ajánló szerű hangvételért, de a jó bornak is kell a cégér. (Lehet, hogy a mondás nem így tartja, de a valóságban bizony…) És különben is, nekem remek napom volt, legyen másnak is az egy következő eseményen.

 

4 hozzászólás »

Végig a déli parton

Az autós túra szombaton tovább folytatódott. Shellharbour után Kiama felé vettük az irányt, ami egy gyönyörű kisváros kb. 120 km-e Sydneytől. Ha az ember errejár, biztos, hogy könnyen megtalálja a főutcát, ami a parttal párhuzamos, és a korzó részt csak egy park választja el a tengertől.

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kiamaban mar korábban jártam egyszer, de most kicsit más volt a hely hangulata az ünnep miatt. Rengeteg turista és helyi volt a városban, rendezvények is akadtak, és szerencsére az idő is gyönyörű volt. Felsétáltunk hát a világító toronyig, ami az itteni viszonylatban nevezetesnek számító Blowhole mellé épült. A Blowhole tulajdonképpen egy olyan kürtő, amiből nagy nyomással felövell a víz, ha délkeleti irányból fúj a szél. Kiama környékén inkább a sziklás partszakasz a jellemző, úgyhogy egy kis felüdülést jelentett a fotózás tekintetében. Ki gondolná, hogy az embernek a homokos tengerpartból is kicsit sok lehet…

Az itteni rövid látogatás és piknik után úgy döntöttünk, felkeressük végre a napi végcélt, Nowra-t, mert még ki tudja, mi lesz az esti program. Nowra-ra azért esett a választás egyébként, mert a hosszú hétvége miatt a legtöbb parti városka dugig volt, így a szállásban nem lehettünk nagyon válogatósak. Ennek ellenére remek kis motelt sikerült kifogni, a szállás tiszta volt és a háziak kedvesek, még egy kis tejet is kaptunk ajándékba a reggeli kávénk mellé.

Miután elfoglaltuk a szobánkat – rövid egyeztetés után a fogadóssal, miszerint nem, nem ragaszkodunk a franciaágyhoz -, átöltöztünk fürdőruhába és birtokba vettük a medencét. Ekkor már délután 5 is lehetett, így a családok már inkább a vacsorához készültek, így tulajdonképpen csak ketten élveztük a medence örömeit. Estére a helyi ajánlás alapján felkerestük a legnépszerűbb szombat esti célpontot, ahol még vacsorázni is tudtunk. A szombati menü lasagna volt ausztrál módra. Az ausztrál mód azt takarja, hogy ezt a remek talján étket sült krumplival és salátával tálalták. De finom volt, és a sydney-i árakhoz szokott pénztárcáknak is kedvezett, így még egy pohár bor is lecsusszant mellé. Csak a szokásos yellow tail sauvignon blanc, ami hozzávetőlegesen talán az Irsay Olivérnek felelhetne meg.

Nowra-i szállásunk egy motel volt

Nowra-i szállásunk egy motel volt

A vacsora után rövid beszélgetésbe elegyedtünk a két csapos lánnyal, akik korunkbeliek lehettek, és nagyon élvezték, hogy újdonságot hoztunk a szombat estéjükbe. Kérdeztük, lesz-e itt valami mulatság, de nem kecsegtettek sok jóval. De ha már itt voltunk, birtokba vettük a billiárd asztalt, mégiscsak egyszer élünk alapon. Ahogy pedig telt-múlt az idő, a korábban felszolgálóként jeleskedő srác átvedlett DJ-be. és előkészítette a terepet, gondolom, hogy mégse maradjon szégyenben a hely, ha már a közönség megvan a tánchoz. Szép lassan gyűltek az emberek is – itt jegyezném meg, hogy nem akartunk túlzásba esni a kiöltözéssel, aztán még volt, hogy alulöltözöttnek is éreztük magunkat. Szóval rövidre zárva a történetet, volt zene, tánc, szórakozás. Jó este volt. Jó volt felfedezni, hogy még mindig abban a korban vagyok, amikor egy hosszú este után 20 percet sétálni az esőben nem is zavar annyira.

Vasárnap pedig – miután délután a jósolt eső miatt lebeszéltük magunkat a napfelkelte nézésről -, egy ideig canberrai túrát terveztünk, majd meggondoltuk magunkat, és délnek vettük az irányt, egészen Jervis bayig jutottunk. Jervis bay eredetileg is tervben volt azért, csak a rossz idő miatt inkább olyan esetleges volt.

Jervis bay egy különálló territórium, tehát nem NSW része, hanem önálló terület. Hivatalosan az ACT-i szabályok vonatkoznak rá. Eredetileg az ACT-hoz tartozott valamilyen formában, részben azért (vagy nem azért, mindegy is), hogy Canberrának is legyen hozzáférése a tengerhez. Az adminisztratív része a dolognak nekem túl bonyolult, de a google és a wikipedia mindent tud a témában. Ami viszont érdekesebb, hogy van itt egy gyönyörű nemzeti park, ami híres búvár célpont, na meg a bálnalesők által is eléggé favorizált hely. A belépő a nemzeti parkba autóval 48 órára azt hiszem 11 dollár volt, de vannak kemping helyek is, lehet halászni és túrázni, egy szóval egy kis paradicsom. Az egyik legszebb partszakasz, amit eddig Ausztráliában láttam, megér egy látogatást az erre járóknak.

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Rengeteg fotózkodás és egy kis tengerpartozás után – mellesleg a víz is kellemes volt, nem úgy, mint fenn Cronullán, – lassan útnak indultunk hazafelé. Persze nem lenne teljes a nap egy élményautózás nélkül, így a parti útszakasz helyett a dombságon/hegyeken keresztül indultunk vissza Sydneyben. Az utak fantasztikusak errefelé, így hiába a kisautó és a sebességkorlátozás – melyet természetesen mindig betartok, nem csak biztonsági, hanem anyagi okokból is -, a túra fantasztikus volt. Egy üdítőre megálltunk Kangaroo Valleyben, ami szintén egy aranyos kis falucska egy remek autós-motoros útvonalon, aztán irány Sydney.

4 hozzászólás »

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről - Stanwell Park

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

IMG_0966

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: