Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

A magyar kultúra napja

Az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartom magam nacionalista beállítottságúnak, sőt, jobban azonosulok a multikulturalizmussal, szeretem a sokszínűséget és a hagyományőrzésről sem teljesen azt gondolom, hogy foggal-körömmel kéne harcolni érte egy új országban friss bevándorlóként. Lehet, hogy ezzel egyeseket kiábrándítok, de ez van. Nekem a hagyományok megőrzése inkább azt jelenti, hogy az ausztrál barátaimnak túrógombócot főzök, a húsvétot színes tojással ünneplem, és nem vetem meg a jó magyar bort és a pálinkát.

A magyar népzene, a népviseletek nekem valahogy néha kicsit sok, mert egyszerűen nem ebben nőttem fel. Városi lányként nem volt alkalmam disznóöléseken részt venni, nem igazán volt olyan barátom, aki néptáncolt vagy aktívan ápolta volna a népi hagyományokat, ezért ez kimaradt az életemből. Pesten ez, az én generációmban, vagy inkább az én baráti körömben inkább a nagyszülők korosztályára volt jellemző, és bevallom, sosem tűnt úgy, hogy hiányozna.

Bár a címben jelzett ünnep ugyan január 22-ikére esik, itt Sydneyben szombaton tartott a magyar közösség ebből az alkalomból egy kis ünnepséget. Én Lédeczi Dénes atyától kaptam a programról meghívót, akivel a megismerkedésem már egy külön kaland, de a lényege, hogy az atya egy rendkívül segítőkész és lelkes tagja az itteni magyar közösségnek. Öt helyen teljesít szolgálatot, hamarosan már Canberrában is, így biztos vagyok benne, hogy akinek lelki támogatásra lenne szüksége, vagy gyakorolni szeretné a vallását, megtalálja.

Az ünnepség a Délvidéki Magyar Klubban került megrendezésre, ami, hát, mit tagadjam, jó messze van tőlem, de mivel a helyszínen ügyintézésre is volt lehetőség, illetve a program is érdekelt, felkeltem időben, hogy odaérjek a megnyitóra. Ahogy telnek a hónapok, az ember már kevésbé veszi fel az olyan nyelvi apróságokat, minthogy délvidéki, és ezért eszembe se jutott, hogy pestiként ne fogadnának be.

Ahogy megérkeztem, már a parkolóban sikerült összefutnom a konzullal, akihez pénteken emailben sikerült bejelentkeznem – nem mellesleg jegyezném meg, hogy az emailemre két órán belül válaszoltak-, igaz, nagy szerencsém volt, hogy az ünnepség miatt épp Sydneyben volt a konzul, és nem kellett egy hitelesítés miatt Canberrába utaznom. A konzul, Dr Domaniczky Endre egy fiatal, lendületes ember benyomását tette rám, nagyon segítőkész volt, gyorsan elintéztük a formaságokat, és ez bevallom, egy kicsit meglepett. Úgy látszik, Ausztrália az az ország, ahol még a magyar ügyintézés is gördülékenyen megy. A konzul egyébként havonta egyszer látogat Sydneybe, bejelentkezni emailen lehet, további információk itt.

Ezek után már csak a napot kellett élveznem. Az ilyen eseményeken általában van kisebb vásár is, ahol az ember beszerezheti az éves Erős Pista, tokaji és Szamos marcipán készletét, bár a marcipánt én most láttam először, de örültem neki. A finomságok mellett vannak még kézműves illetve ruházati termékek is, a kalocsai mintás blúzokon kívül vannak modernebb változatok és kiegészítők is, én egy fülbevalót vettem Eszteréktől. Eszter és Zsolt nemrég kezdte el az otthoni hippsy csipőmelegítőből elindult márka termékeit forgalmazni, úgyhogy aki egy kicsit különlegesebb ruhákra vágyik (csőtopok, sortok, miniszoknyák stb.), az keresse fel a honlapjukat.

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

A konyhán déli harangszóra időzítették az ebédet, a leendő tömegből kiindulva viszont már fél 11-11 között megrendeltem a sajátomat: rántott kacsamájat savanyú káposztával és főtt krumplival. Mindezt hadd tegyem hozzá remek áron, $8-ért, amiért ugye egy tál ételt Sydneyben nem nagyon lehet kapni. A rendelés leadása után pedig újabb és újabb emberekkel ismerkedtem, Réka például nagyon kedvesen vezetett be a nemezelés fortélyaiba. Furcsa érzés volt ilyesmit csinálni, mert anno iskolás koromban egy kirándulás alkalmával megtanultuk ezt a szentendrei skanzenben, de teljesen elfelejtettem, hogy mi is a módja. Jó volt feleleveníteni az emlékeket, és még egy karkötővel is gazdagabb lettem.

A kézműves foglalkozás után korombeli lányokkal beszélgettem, frissen és nem frissen érkezettekkel, sorsokról, vízumokról, Sydneyről és Ausztráliáról. Próbáltuk beazonosítani, hogy ki merre lakik, megosztottuk, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak az első szakaszban. Ez már ebédidőben volt, így a menüt is kitárgyaltuk, az én kacsamájam nagyon-nagyon finom volt, és meleg is, úgyhogy az előrendelés jó ötlet volt a szervezők részéről, mert elkerültük a hatalmas sorokat.

Az ebéd során beszélgetésbe elegyedtem egy idősebb magyar úrral, aki a második világháború után érkezett Ausztráliába. De az eredeti  esetleges aggodalmaim ellenére szóba sem került a politika vagy a jelenlegi Magyarország, igazából olyasmikről beszélgettünk például, hogy mekkora előrelépést jelentett az alumínium feldolgozásban a porfestés, majd az extrudálás bevezetése. Érdekes, hogy olyan technológiai lépcsők, amik ma már természetesnek tűnnek, pár évtizede korántsem voltak azok, persze csak magamon mosolygok, amiért nem jutott korábban eszembe, hogy ez így van.

Az ebéd utáni program pedig remek volt, különösen az a beszéd tetszett, amiben kiemelték, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy egy olyan országban élünk, ahol nem érnek minket atrocitások ha az anyanyelvünkön szólalunk meg a buszon vagy az utcán.  Szabadon ünnepelhetjük az ünnepeinket, ápolhatjuk a hagyományainkat. És ez itt már saját vélemény: ez sajnos nem természetes mindenhol.  A másik dolog, ami nagyon tetszett, a kisiskolások előadása. Van ugyanis egy hétvégi magyar iskola Sydneyben, ahol gyerekeket tanítanak magyarul, az ő éneklésük, mondókáik és versszavalásuk egészen különleges élmény volt, rendkívüli érzés, tényleg. Amikor egy fiúcska kicsit törte a magyart, de lelkesedéssel és kitartással mondta a verset, na az kicsit ébresztő hatású volt azért. Arra döbbentett rá, hogy azért elég különleges dolog az anyanyelvünk, és nem lenne szabad veszni hagyni.

Olvastam korábban egy cikket az amerikai magyarokról, illetve arról, hogy hogyan is lehet a kéthonisággal tisztába kerülni. Arról, hogy az egyik helyen valaki ilyen, a másik helyen meg olyan. De a cikk arra próbált rávilágítani, hogy nem feltétlenül amerikai vagy magyar valaki, hanem amerikai magyar, kicsit mindkettő, de nincs ezzel semmi baj. Lehet valakinek otthona az egyik ország, és hazája a másik.

Úgyhogy kicsit átértékelődtek bennem a hétvégén az ilyesfajta érzelmek, és ezek után azt hiszem, megpróbálom jobban ápolni a kultúrámat. Sajnálnám ugyanis, ha a gyerekem nem beszélné az anyanyelvemet, de ez egy olyan kihívás, amit talán eddig fel sem mértem igazán, hogy mennyi áldozatot és kitartást igényel. Szerencsére vannak azért itt olyan emberek, akik elég lelkesek ahhoz, hogy ha szükséges, majd segítsenek. Ezúton is köszönet érte.

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

Ui.: Remélem, hogy nem haragszotok a kicsit ajánló szerű hangvételért, de a jó bornak is kell a cégér. (Lehet, hogy a mondás nem így tartja, de a valóságban bizony…) És különben is, nekem remek napom volt, legyen másnak is az egy következő eseményen.

 

4 hozzászólás »

Achtung achtung

A tegnapi hőségriadót ma 20 fokos lehűlés követte. Bár itt csak egy napig tartott, Ausztrália szerte múlt hét óta küzdenek a forrósággal a itteniek, és még jó darabig fognak is. Lehet, hogy páran azt mondják, hogy jaj, de rossz lehet, de igazából kevesen gondolnak bele, hogy a hőség itt szárazsággal és széllel jár, amik pedig egyenesági rokonai a bozóttüzeknek. Küzdenek is a lánglovagok mindenhol, itt New South Walesben is. Tasmániában pedig olyan károkat okozott a tűz, hogy az egész ország egy emberként esett most kétségbe az ottani flóráért és faunáért, az ismerősök életéről és otthonáról nem is beszélve.

Na itt azért nálunk vidéken nem kellett ilyen extrém helyzetre felkészülni, de előtte való nap már mindenki betárazott, tuti, ami fix. Az egyik lakótársam egy nagy görögdinnyével állított haza, én is bevásároltam gyümölcsöket, na meg uborkát és joghurtot, hogy a kánikula legjobb ellenszerét, a taratort elkészíthessem. (A bolgár felmenőknek köszönhetően olyan gyakran készítem ezt a levest, ahogy csak tudom, bár sajnos nem elégszer van hozzá elég meleg az évben.)

A másik lakótársammal előre megbeszéltük, ki mit csinál ezen a forró napon, ő szépen sorra vette az ismerőseit, akiknél légkondi van, én pedig hajnali kelést lőttem be, hogy még azelőtt beérjek a munkahelyemre, mielőtt 30 fokra emelkedne a hőmérséklet. Amit kb. fél 9-re lőttek be az időjósok. Azt a bizony 43°C-ot pedig délután háromra ígérték.

Mindenki tartotta is magát a tervhez, egyedül az időjárás késett egy kicsit, mert 3 óra körül még csak 40 fok volt, és a munkahelyem környékén 5 órakor érte csak el a 41-42 fokot. Valahogy titkon reméltem, hogy ezután kicsit lejjebb megy a higanyszál a hőmérőn, de persze hiába, így fél 8kor feladtam, és elindultam 40 fokban hazafelé. Éjfélkor még 35-36 felett jártunk.

Reggelre viszont megérkezett a kellemes lehűlés, és a simogatóan hűvös 23 fokban indulhattam újra dolgozni. Az igazat megvallva, kicsit fáztam is a buszmegállóban pólóban. De még a tegnapi nap után is röhejes lett volna ma egy kardigánt felvenni, elvégre mégiscsak nyár van! Mikor járjon az ember pólóban, ha nem nyáron?

A lakótársam bezzeg nem bosszantotta magát ilyesmiken, amikor hazaértem, dupla pulcsiban találtam a nappaliban. Azért szegény tűzoltók most biztos nem fáznak. Drukkolok nekik.

forrás: smh.com.au

forrás: smh.com.au

6 hozzászólás »

Egy igazi blogger két keréken csapatja

Nem titok, hogy odavagyok a motorokért. Az sem meglepő, hogy rajtam kívül vannak ezzel még így páran. De mindig különös jóérzéssel tölt el, ha más bloggerek is megosztják ezt a szenvedélyüket a neten. Ráadásul a kedvenceim közül többen is hódolnak e szerelemnek, például Pappito Új-Zélandon vagy Bandirepublic Svédországban. Újabb téma, ami összeköt minket, bár a világ különböző pontjain élünk.

Ami miatt a téma aktuális, az a féléves évfordulóm itt Ausztráliában. Az elmúlt hónapokban amennyit láttam a környékből, rögtön triviálissá tette számomra, hogy az utakat motorozáshoz találták ki, főleg, ha kicsit eltávolodunk Sydneytől. A fejembe vettem, hogy itt végre megvalósítom azt, ami otthon nem sikerült: elkezdek motorozni. Aki most kicsit felhördül, annak elárulom, azért még messzebb van az, hogy én motorra üljek.

A féléves forduló azért kardinális ebben a kérdésben, mert a helyi jogosítványt 6 hónapnyi itt tartózkodás után lehet állandóra váltani, illetve kiváltani az otthoni jogsival. A new south walesi jogosítványszerzés lényegében eltér a magyar rendszertől, az elején elég nehéz volt megérteni, de annyit foglalkoztam vele, hogy most már nagyjából minden világos.

Ausztráliában a jogosítvány megszerzése nem csak azért fontos, mert a közlekedés lényegesen egyszerűbb kocsival, hanem azért is, mert itt a jogsi egyben a személyi és a lakcímkártya is. Ha az embernek van egy autója, a jogsijához vannak kötve az autó adatai, így a forgalmi és a zöldkártya – amik tulajdonképpen csak egy papírfecnin szereplő adatok – állandó hordozása nem feltétlenül szükséges, és elvesztésük esetén is könnyen pótolhatók az RTA-ban. Tehát a jogosítvány egy olyan igazolvány, ami fontos a mindennapi élethez, furcsán is néznek az emberre, ha nincs neki ilyesmije.

Itt a jogosítvány szintekből áll, amik egymásra épülnek. Az első szintet autós jogsinál 16 évesen lehet elkezdeni, ez a learner licence vagyis tanuló jogsi. Az ember letesz egy Driver’s Knowledge Testet (DKT) vagyis kresz vizsgát, és ha átmegy, akkor kap egy kis füzetet, amibe lejegyezheti a tanulási folyamatot. A tanuló jogsival legalább 120 órát kell vezetnie egy gyakorlott vezető mellett, akinek teljes jogsija van. Ha ez megvan, és a tanuló elmúlt 17 éves, akkor jelentkezhet a következő szintre. Ha az ember elmúlt 25 éves, akkor a tanuló szint kihagyható. L-es jogosítvánnyal csakis fulljogsis vezető mellett lehet vezetni, és maximum 80km/h-val lehet vezetni.

A következő szint a P1, vagyis gyakorló szint. A gyakorló szint kiváltásához rendelkezni kell az L szinttel legalább egy éve (ha az ember 25 év alatti), és meg kell lennie a 120 óra vezetésnek, plusz át kell menni egy Driver Testen, ami a forgalmi vizsgának feleltethető meg. A P1-es szinttel emelkedik a maximális sebesség 90km/h-ra, de a 25 év alattiak csak egy utast szállíthatnak este 11 és hajnali 5 között – ez jó módja a diszkóbalesetek elkerülésének szerintem. Nem mintha annyi diszkó lenne, de mindegy.

Ha legalább egy éve megvan a P1-es gyakorló jogsi, akkor jöhet a P2-es gyakorlott vezető szint, aminek a belépő feltétele a Hazard Protection Test, ami egy számítógépes teszt az egyes veszélyhelyzetek kiszűrésére. Ha ez a teszt is megvan, akkor már szállíthatunk akárkit akármikor, akár 100 km/h-s sebességgel is. Ezt a szintet legalább két évig kell megtartani mielőtt jelentkezhetnénk a full licence-re, ami a korlátozás nélküli jogosítvány.

A full licence-hez ismét le kell rakni egy tesztet, ami a Drivers Qualification Test (DQT). Ez a korábbi teszteknek a kombinált és továbbfejlesztett változata. Nem mondom, hogy csak azért, hogy még egy díjat ki lehessen fizetni, de aki eddig eljutott 4 év alatt, nem tudom, még mire lehet felkészíteni, amit még nem tapasztalt. Szóval ha ez is sikeresen megvan, akkor az ember végre minden korlátozás nélkül vezethet, a maximális sebesség az államban 110 km/h, autós jogsi esetén a megengedett véralkohol szint 0,05%. Magyarul a vacsihoz meg lehet inni egy pohár bort vagy egy sört, nem jelent gondot, ha az embernek full jogsija van. Ez persze nem vonatkozik a tanuló, gyakorló és nemzetközi jogsikra.

És itt jövök a képbe én. Mármint nem az alkohol fogyasztással, hanem a nemzetközi jogsival. Én korábban azt hittem – hahh, de rég is volt, – hogy majd a magyar jogsimmal milyen problémáim lesznek itt, mert azt csak a beutazásom utáni 3 hónapban használhatom. Nos, nem egészen így áll a történet. A helyzet ugyanis az, hogy mivel Sydney ugye elég multikulti, az RTA-nak semmi kedve a sok bevándorló jogsijával szórakozni, így azt mondták, hogy amíg valaki ideiglenesen tartózkodik az országban, és van egy jogsija az eredeti országából, akkor addig, amíg az le nem jár, illetve nem változik meg az ideiglenes tartózkodási státusza, addig használja csak a sajátját. Persze, ha valaki legalább 6 hónapot itt tölt az országban folyamatosan, akkor kiválthatja a new south walesi jogsit az eredetije alapján, de majd kap bele egy helyes kis Q betűt, hogy ő külföldi.

Egy a bökkenő csak ezzel, hogy 6 hónapnyi állandó tartózkodást itt Ausztráliában sokaknak nehéz kivitelezni, de pont ezért jó is a könnyítés. Mert a tanulóvízumok és az ideiglenes tartózkodási vízumok esetén az RTA “felhatalmazza” a vezetőket, hogy itt is nyugodtan használják a jogosítványukat. Ha pedig itteni jogsit szeretnének, akkor tegyenek le egy különbözeti tesztet, ami már az említett DKT, illetve fordíttassák le az aktuális jogsijukat, plusz igazolják a tartózkodásukat. Ez így tiszta.

Az egy másik kérdés, hogy vajon a féléves bankkivonatom elég lesz-e nekik, hogy itt élek már egy ideje, de nagyon remélem, hogy igen. Elvégre a bankkivonat itt a másik olyan dokumentum a jogsin kívül, ami az ügyintézés atyaúristene, ergo nélküli szinte senki vagy.

Visszakanyarodva a motoros jogsihoz, ami ugyanazokból a szintekből épül fel, mint az autós, most már lassan összerakható a kép, miért várom én azt a bizonyos időpontot. Nem csak azért, mert már fél éve itt leszek, ezzel jogosulttá válok a helyi jogsira, hanem azért is, mert már pont betöltöm a 25-öt, így az RTA megítélésében már nem esek bele a különösen veszélyes fiatal vezetők körébe. Bár a motoros jogsinál a tanuló szint nem kihagyható, de a P2-es szint igen, így ha októberben elkezdem, szerény 15 hónap alatt meg is lehet a teljes jogsim. Motort meg ráérek akkor venni, ha úgy érzem, hogy van elég időm és pénzem foglalkozni a témával. Addig is, ketyeg a tanuló jogsi, kis könyvet meg nem nagyon tudnék vezetni.

Hunter Valleyben, az egyik motoros paradicsomban a környéken

11 hozzászólás »

Csomagküldés Ausztráliából

Bár még messze van a karácsony, már azon jár az agyam, mit kapnak majd az otthoniak. Tudom, tudom, még nem időszerű, de sokszor gondolok a szeretteimre. Végeztem egy kis kutatómunkát, hogy mégis milyen feltételekkel és miket lehet küldeni Magyarországra, ha mondjuk úgy tartaná kedvem.

Először is, a csomagküldés – és itt most főként a 2 kg fölötti csomagokról beszélek – több formában is történhet. Lehet légi vagy tengeri, expressz vagy általános, nyomon követéssel vagy anélkül. Szolgáltatókból is van egy pár, a reklám elkerülése végett, meg hát úgyis mindenki tudja, kikre gondolok, a nagy nemzetközi szállítmányozók itt is elérhetőek. Ezen kívül vannak helyi versenyzők is, mint például a Pack Send, de ott van a hagyományok kedvelőinek az Australia Post. Aki látta mondjuk a Számkivetett című filmet, az tudja, hogy bizony a multik nem viccelnek, ha csomagküldésről van szó, így az ő szolgáltatásuk nagyon profi, különböző teljesítési időt választhatunk eltérő árszabásban. Nem olcsó, sőt. Nagyon drága.

Az Australia Post árai ehhez képest a két véglelet jelentik, az expressz szolgáltatás sok esetben drágább, mint a nemzetközi cégeké, viszont a tengeri szállítás jóval olcsóbb. Egyetlen hátránya, hogy bizony tengeren hónapok alatt ér Európába a csomag, és akkor helyben is vagyunk, hogy miért írom most ezt a posztot. Honlapjuk szerint egyébként szeptember 28-áig ráérnék a csomagküldéssel, ha addig sikerül feladnom, akkor többé-kevésbé garantálják, hogy megérkezik karácsonyra.

A csomag – lévén ajándék lenne – ugyan átmegy a vámon, de igazából a vámköltsége elhanyagolható a szállítás költségéhez képest. Nagy dilemmám volt az is, hogy pontosan mit küldhetek, és milyen járulékos költségekkel kell nekem számolni. Ausztrália és Magyarország között – 2011 szeptemberétől az Európai Unió jogszabályai és közös rendelkezései alapján a Bizottság 1006/2011/EU rendelete szerint kell értelmezni a vámszabályozást. Ezen dokumentum szerint, ha Ausztráliából Magyarországra magánszemély másik magánszemélynek küld csomagot illetve utasként hoz  maximum €700 értékű árut, az kedvezményesen 2,5%-os átalányvámtétel alá esik. Ez persze csak akkor igaz, ha a csomag tartalmát kizárólag a címzett illetve közvetlen családja használja fel, és a csomagküldés alkalmi jellegű. A csomagot így csakis személyesen lehet felhasználni, és kereskedelmi céllal nem lehet ezzel a lehetőséggel élni.

Vámtarifa mentesnek minősülnek továbbá – a fenti esetből kiindulva – az elhanyagolható értékű áruk, ami a 1186/2009/EK tanácsi rendelet szerint maximum €150 értékű lehet, de nem alkoholtartalmú és dohányipari termék és/vagy parfüm, kölnivíz. Szintén vámtarifa mentesnek minősülnek azok a termékek, amik nem haladják meg az egyébként vámmentesen határon behozható mennyiségeket (pl. X szál cigaretta stb.), amelyeket a harmadik országból küldés esetén az előbb említett rendelet hatodik fejezete tárgyal. Ebben az esetben a csomag összértéke nem haladhatja meg a €45 értéket, arról nem is beszélve, hogy a mennyiségek – szerintem – elég korlátozottak. Ha már elkölt ugyanis az ember egy kisebb vagyont a szállításra, akkor telepakolná a dobozt minden jóval. Én legalábbis.

Tehát több opció is van, az egyik, hogy az ember vagy küld valamit max. €150 értékben, de abba nem rak dohányárut, alkoholt meg parfümöt, vagy küld valamit €45 értékben, és abban lehet egy kicsi ebből, kicsi abból, és akkor mindkét esetben teljesen vámmentes a történet – magánszemély, alkalmi jelleg, és személyes felhasználás esetén persze. Vagy, küld egy nagyobb csomagot, amibe úgy-ahogy rakhat “szinte” bármit max. €700-ig, és akkor kifizeti a 2,5%-os vámot. Nekem az utóbbi szimpatikus.

Az egyetlen probléma egyébként ezzel, hogy úgy tűnik, az Australia Post esetén kifutok az időből, mert jövő hétig már biztos, hogy nem lesz időm illetve lehetőségem elküldeni a tervezett csomagot, bárhogy is szeretném. Az sem teljesen tiszta, hogy a vámoláshoz milyen papírt kell kitölteni, illetve hol kell pontosan feltüntetni a csomag tartalmát és a vámtarifaszámokat. A következő napokban így biztos nem fogok ilyesmikkel foglalkozni, ennek ellenére most még ez egy ébresztő lehet azoknak, akik esetleg küldenének csomagot, csak nem tudják, hogyan és mikor.

18 hozzászólás »

Tanulópénz

Az itt eltöltött idő alatt ugyan a pénztárcám egyre vékonyabb lett, de rengeteg élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Még ha nehéz és többségében elég hervasztó is volt ez a pár hónap, most testileg-lelkileg sokkal jobban érzem magam, mint februárban, amikor elhatároztam, hogy nekiindulok.

Nem csak azért, mert sikerült változtatnom az életemen, hanem az ország maga annyi plusz dolgot adott, hogy azt hiszem, most egy jó darabig rendbe tett minden értelemben. Ezek a leckék azok, amikért elég nagy árat fizettem, de megérte, és kizárólag ezek miatt is megérte Ausztráliába jönnöm. Persze sok apróság van, de én mégis három dolgot szeretnék kiemelni, nekem az alábbiak voltak a legfontosabb tanulságok:

A legfontosabb dolgok az életben

Korábban nem volt problémám a mindennapi megélhetésemmel kapcsolatban, amit megkívántam, azt többségében meg is vehettem. Ez nem azt jelenti, hogy nagy lábon éltem volna, inkább csak tudatosan vásároltam, de azért vásároltam. Itt szembesültem (az elmúlt 5 évben) először azzal, hogy bizony nem engedhetek meg magamnak sok mindent. Az első hónapokban különösen megterhelő volt ez, de segített ráébreszteni, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Most már úgy gondolom, hogy ha van fedél az ember feje fölött, meg van mit ennie, az bár egyeseknek alap, igazából hatalmas áldás. Ha még ehhez van is egy-két olyan ember a környezetében, akitől kap egy pár jó szót vagy lelki támogatást, az nagyon sokat segíthet a nehéz helyzetekben. Ezek a dolgok, amiket egyébként észre se veszünk a mindennapokban, csak ha megérezzük a hiányát. Minden másra most már csak a vállamat rántom, nem tud felizgatni, ha nem jutok el fodrászhoz vagy ha nem vehetem meg azt, amit kinéztem már hónapok óta, mert amíg a fenti három kritérium adott, boldog vagyok. Lelkileg sokkal jobban érzem magam, hogy ezt megtanultam, nem mondom, hogy más ember lettem, de kicsit máshogy nézem a dolgokat, az biztos.

Nyugalom, a hosszú élet ritka!

Az Ausztráliáról közhelyként elterjedt „no worries” mondást én személy szerint megerősíthetem. Az eddigiek alapján megtanultam, hogy jobban helyén kezeljem a dolgokat, prioritást állítsak fel az „idegeskedésben”. Egyrészt, amin nem tudok változtatni, amiatt felesleges aggódni. Érdekes, hogy míg júniusban nem tudtam félretenni az aggódást, addig augusztus/szeptemberben már igen. Pedig a két hónapban körülbelül ugyanúgy álltam anyagilag, körülbelül ugyanolyan bizonytalanságban teltek a napjaim, de valahogy a köztes időszak, vagy csak az a plusz pár hónap itt tartózkodás kicsit megváltoztatott. Néha még rá csodálkozom, hogy az olyan apróságokat, amik Pesten bosszantottak volna, itt fel sem veszem. Gond nélkül elengedem, ha esetleg nekem jönnek a boltban, vagy a teherautó elfoglalja az egész járdát, mert ki akar fordulni az útra. És ha 5 percig tart neki kifordulni, akkor is elengedem, mert ő épp dolgozik, én meg nem sietek. Nem mindegy? Szóval az életet megtanultam egy kicsit lazábban venni, és ez sokat javított a közérzetemen. Nyugodtabban alszom, napközben hatékonyabb vagyok, és még egy kis testmozgáshoz is több kedvem van.

Néma gyereknek anyja se érti a szavát

A másik itt nagyon sulykolt általánosság a „speak up!”, vagyis hogy ne félj kimondani, ha valami böki a csőröd. Ez az élet sok területén igaz. Teljesen elfogadott a vásárlók körében, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem úgy lett hirdetve, akkor szóvá teszik. Nagyon érdekesen keveredik itt a kedvesség és a korrektség szerintem, mert ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember folyamatosan reklamál, hanem, hogy általában nagyon kedvesen megkérdezi, hogy hogy is van ez vagy az, mert nem így olvasta a hirdetésben. És ilyen esetben az eladó is korrektül utánanéz az információnak, és amennyiben helyes, természetesen a vásárló élhet a jogaival, és megkapja a hirdetés szerinti kondíciókat. De nem csak a vásárlásra igaz, hanem minden szolgáltatásra. Egyik héten például kértem egy netes ajánlatot valamilyen biztosításra. Visszahívtak telefonon, hogy mit szeretnék pontosan, mert megkapták az ajánlatkérésem. Elmondtam őszintén, hogy bocsi, én még csak érdeklődök, csak pár hónap múlva lesz esedékes a téma. Nagyon örültek ennek is, küldtek emailben tájékoztatókat, és kérték, ha kérdésem van, és aktuális lesz, keressem őket megint. De például a postán elvesztett és újra kiküldött törzsutas-kártyámról vagy a mobilszolgáltató ingyen keretéről is tudnék ódákat zengeni, de most nem teszem.

A speak up szabály itt számomra azt jelenti, hogy ha kedves, korrekt és őszinte vagy, akkor azt a társadalom nagyobbik része elfogadja és szereti. Nem tekintik kukacoskodásnak a kérdéseidet, sőt, minden segítséget megadnak, hogy jobb legyen neked. Ez az, amit máshol nem nagyon tapasztaltam, és ezt nagyon szeretem Ausztráliában.

Valami még részben kapcsolódik ehhez a témához, és az az önbecsülés illetve a jó értelemben vett büszkeség. A névjegyemre például a beosztáshoz a gépészmérnök megnevezés került. Ez Magyarországon – véleményem szerint – kicsit nevetséges lenne, de legalábbis fura. Nálunk az, hogy valaki mit tanult egyetemen, másodlagos, mert a pozíciója határozza meg, hogy ki az illető. Ezen kívül még mindig furcsa, amikor a főnökség úgy hivatkozik rám a telefonban, hogy igen, a gépészmérnökük, vagy az új gépészmérnök kolléga. Amikor a főnökséggel szóba került a névjegy, kicsit pironkodtam, hogy milyen már az, hogy az lesz ott, „Gépészmérnök”, nálunk az nem sokat jelent. Az egyikük teljesen kikelt magából, hogy legyek nagyon büszke rá, és igenis nagy dolog.

Nyilván remek mérnöknek lenni, félreértés ne essék, de valahogy sosem éreztem, hogy bármire is különösen büszkének kéne lennem, pláne nem a (valljuk be nem túl fényes leckekönyvem alapján) tanulmányaimra. Ez eddig nekem egy olyan dolog volt, amit az ember X év alatt letud, és akkor megvan a papír, és akkor az hozzásegíti ahhoz az álláshoz, ahol majd lesz „valaki”. Nos, itt nem így van. Itt nem érzem azt a kicsit lesajnáló hangnemet, hogy csak BSc diplomám van, itt nem próbálják állandóan azt sulykolni belém, hogy milyen béna vagyok, mert csak 2-es lett a mechanika szigóm. A való életben az iskolai kettesemmel igazi gépészeti problémákat oldok meg, és azt kell, hogy mondjam, nem is olyan rosszul.

Az elmúlt hónapokban kicsit megtanultam jobban megbecsülni magamat, és ezt az új ismerősöknek és barátoknak köszönhetem, mert nélkülük nem ment volna. Többek között emiatt (is) élvezet dolgozni menni minden reggel, mert tudom, hogy a nagyon kevés kudarc mellett (mely még a tapasztalatom hiányának tudható be) főként sikerélmények érnek majd, és a környezetem támogat benne, hogy jobban teljen a napom és vidámabban éljem az életem. Nem félek kérdezni, megemlíteni, ha baj van, vagy problémát látok, ugyanakkor sokkal jobban elviselem azt is, ha kritika ér. Már nem támadásnak veszem, a lelkemre meg főleg nem, könnyebb a kommunikáció a speak up jegyében 🙂

Persze állhatna még itt egy hosszú lista, ami mind más, és ami miatt megérte váltani, kezdve a környezettől és az egészséges életmódtól a közhangulaton át az életminőségig, de ezek mind további apróságok, amik csak színesítik a képet. Ha ezeket a pluszokat nem is nézem, akkor is a fenti három dolog annyira nagy hatással volt rám, hogy úgy érzem, megérte rááldozni az életem majd’ fél évét, hogy ezeket megtanuljam.

Bár olyan egyszerűen menne, hogy a leírtak alapján mindenki magáévá tehetné az említett leckéket, de sajnos azt hiszem, hogy amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja meg, addig nem tudja teljesen átérezni. De aztán az is lehet, hogy igaz a mondás: okos más kárán…

14 hozzászólás »

Hírek

Már többször akartam írni arról, hogy mennyire nem vagyok képben a magyarországi dolgokkal. Valahogy elmaradt, de a múltkori börtönszigetes bejegyzésnél megint ki akartam fejteni, aztán úgy gondoltam, megér egy külön posztot.

A helyzet az, hogy egy ideje nem olvasom a magyar híreket. Nem is egy hír, hanem egy blogbejegyzés tette rá a pontot az i-re, amikor elhatároztam, hogy inkább nem szomorítom magam ilyesmikkel. Lemaradtam valahol a sárgacsekk környékén, és anélkül, hogy bármilyen aktuálpolitikai témában állást foglalnék, egyszerűen úgy éreztem, hogy addig is, amit otthonról hallottam, csak elkeserített. Részben ezért inkább nem is olvasok most már semmilyen online hírportált.

Őszintén, korábban sosem értettem az embereket a “másik” oldalról. Úgy voltam vele, hogy hát magyar vagy, hogy lehet, hogy nem érdekel, hogy mi történik az országban? Még június tájékán is abszolút így voltam vele. Mert az ember hiába költözik egy másik országba, az identitása és a családja az anyaországához köti, hogy ne kötné le napi szinten az “otthoni” helyzet? A dolgok aztán szép lassan átalakultak, az egyik vonalon érzelmi alapon történt, az említett blogbejegyzés miatt, de  az első hetekben meg kellett erőltetnem magam, hogy reggelente első utam ne az origo-hoz vezessen.

A második hullámban már elkezdtem megfeledkezni az otthoni hírek olvasásáról. A mindennapi életemben annyira nem ezek kötnek már le, és igazából rám nincs is semmilyen hatással, hogy épp milyen adókat vezetnek be vagy törölnek el – legalábbis jóhiszeműen ezt hiszem, aztán ki tudja. Nem fizetek be csekkeket, nem büntet meg az ellenőr, nem kell követnem a benzin árakat, mert nincs kocsim és nem közlekedek Pesten. Azt hiszem, kicsit tulajdonképpen megkönnyíti az életem, hogy nem befolyásolják a mindennapjaim ezek az apróságok.

Most nemrég egy újabb szakaszba léptem ezzel kapcsolatban, amikor egy kicsit zavar az a kevés hír, ami eljut hozzám. Nem azért, mert azok egytől-egyig negatívak. Amikor történik valami közfelháborodást okozó dolog Magyarországon, a facebookon keresztül akaratlanul is szembesülök vele. Mivel nem élek ott, igyekszem nem véleményt nyilvánítani, de mégis néha előfordul, hogy valami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ha más nem, azért, hogy felhívjam azok figyelmét rá, akik szintén nem figyelik a magyar híreket. Elkeserít, hogy ehhez hasonló dolgok megtörténhetnek és meg is történnek az országban, és felelősségemnek érzem, hogy hangot emeljek ellene. (Nőként, mérnökként és emberként, a munkám és szaktudásom értékének ismeretében elítélem Varga István múlt heti beszédét.)

A történet másik fele persze, hogy ezzel együtt azért fokozatosan veszítem el a kapcsolatot az otthoni helyzettel. A barátaimmal szerencsére nem így van, velük igyekszem mindig képben lenni, ami azért nem egyszerű. Nagyon örülök, ha valaki ír egy emailt vagy üzenetet, hogy épp hol tart az élete, ez nagyon sokat jelent. Pár héttel ezelőtt volt egy osztálytalálkozónk, amin skype-on keresztül sikerül részt vennem. Nagyon megdöbbentő volt ráébredni, hogy már 5 hónapja vagyok itt, és ezalatt mennyi minden változott! Van olyan, aki már rég hazajött az Erasmusos félévéről, ahova csak készült, amikor utoljára személyesen találkoztunk. Van, aki már egy éve abbahagyta az egyik hobbiját, amit előtte évekig csinált. Érdekes észrevenni, hogy változnak az emberek és a frizurák a hónapok és évek alatt, figyelni messziről, hogy ki mennyire boldog az életében, nagy kihagyásoknál feltűnőek ezek a változások.

Mostanában (a kivételektől eltekintve) elmondhatom, hogy nekem a személyes hírek számítanak igazán. Az, hogy mi történik otthon azokkal, akiket szeretek, akikkel tartom a kapcsolatot. Természetesen ezek azok az emberek, akikkel szóba se kerül a sárgacsekk vagy bármi aktuális magyarországi téma, mert annyival több mindenről kell beszélnünk, hogy eszünkbe se jut. És szerintem ez jó. Talán erről ismerszik meg az igazi barát.

12 hozzászólás »

Börtönsziget

Ugyan a magyar sajtót hónapok óta nem bújom, de a napokban eljutott hozzám több olyan cikk is, amiben az ausztrál bevándorlási politikát bírálja. Egy cikk annyira betette nálam a kaput, hogy úgy érzem, muszáj referálnom rá, mert nem tudom ugyan, mennyire érnek el ezek a hírek az otthon maradottakhoz, de mivel nem szeretném ha a fals kép alakulna ki Ausztráliáról, most leírom, szerintem mi is a helyzet.

A felháborodás abból indult ki, hogy az ausztrál kormány hogyan kezeli a menekültek helyzetét. Igyekszem nem állást foglalni, mert nem szívesen politizálok, pláne, hogy csak frissen érkeztem, meg egyébként is, itt is eléggé társadalommegosztó a téma. De csak hogy tiszta legyen, leírok néhány tényt, aztán mindenki eldöntheti magának, hogy melyik oldalt támogatja lélekben.

Ausztráliába ugye egyébként se egyszerű bejutni fizikailag sem, lévén, hogy szigetország. Egyszer olvastam egy nagyon vicces cikket arról, hogyan lehet kijutni Ausztráliába, nos, az igen érdekes megközelítése volt a témának, de a szarkazmusa miatt nyomott hagyott bennem. Sokan és sokféle környezetből igyekeznek ide eljutni, ez nem kérdés, évente több, mint 6 millió ember teszi a lábát ausztrál földre. Az sem titok, hogy valószínűleg jelentős részük nem csak nyaralni jön. Szeretnének maradni.

A bevándorlások mikéntjébe nem mennék bele, de lényeg, hogy így vagy úgy, sokan nagyon komoly összegeket, időt és energiát áldoznak arra, hogy itt élhessenek. Ez igaz a menekültekre is, akik szintén kifizetik a hajóutak árát, remélve, hogy Ausztráliában szebb, nyugodtabb, boldogabb életet élhetnek, mint korábbi otthonukban. A kormány mégis most úgy néz ki, visszatér korábbi politikájához, vagyis a menekültek egy átmeneti helyszínre kerülnek, amíg a bevándorlási szakemberek megítélik helyzetüket, vagyis, hogy jogosultak-e belépni és bevándorolni Ausztráliába, és ezzel akár állandi lakosi státuszt (PR) kapni, vagyis jogosulttá válni a szociális hálóra és Ausztrália minden előnyére.

Kép a Határátkelő blogról

A helyzet az, hogy szerintem az egész problémakör sokkal nagyobb és régebbi, mint hogy csak egy épp aktuálisan tárgyalt politikai helyzet alapján messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle, és ez alapján megítélni Ausztráliát vagy a kormányt. Ahhoz, hogy véleményt alkothasson valaki, szerintem igenis tisztába kéne lenni vele, hogy mi történt itt az elmúlt 20-30 évben bevándorlás ügyben, hogy viszonyulnak az itt élő emberek a témához, és egyáltalán, utána kéne nézni a tényeknek.

Vegyük például a számokat. Az MNO cikkje szerint jövőre már 20,000 menekültet fogadnak majd be az idei 13,750-hez képest, hogy ezzel próbálják az illegális embercsempészetet és a borzalmas körülményeket háttérbe szorítani. Csak megjegyezném, hogy ehhez képest az olyan emberekből, mint én, akik tavaly 457-es vízumot kaptak, tehát szakképzett ideiglenes munkavállalók, tavaly 5240 volt. A szakképzett bevándorlók, akik rögtön PR-t kaptak a többéves vízumügyintézés után, az előző évben 71,819-en voltak. De ha a tanulókat nézzük, akik szintén dolgozhatnak ideiglenesen/részmunkaidőben, tavaly 280,000 fő kapott kb. vízumot. Ezekből kb. 150 000-en felsőoktatás illetve posztgrad képzés keretén belül, ami évente több tízezer dollárjukba kerül, a megélhetésről nem is beszélve. És, hogy felsőoktatásban illetve szakképzésben részesülnek, és, hogy dolgoznak.

Na most lehet elmélkedni, hogy melyik sok, melyik kevés, de nyilván felmerül a kérdés, hogy vajon a menekültek esetében lehet-e vagy kell-e figyelembe venni, hogy milyen szinten tudnak hasznosan beilleszkedni az új ország társadalmába. Szempont lehet-e a befogadásuknál, hogy mondjuk beszélnek-e angolul? Tudnak-e vagy akarnak-e dolgozni? Ha igen, van-e valami szakmájuk, amire mondjuk szüksége van Ausztráliának?

Nyilván nem egyszerű a téma, és nyilván nem lehet ezt egy bejegyzésben megfejteni, de az remélem látható, hogy több háttérinfóval azért árnyaltabb a kép. Az, hogy ki milyen módon, illetve mennyi áldozat árán kerül az országba, nagyon eltérő. És természetesen sem az ausztrálok, sem a kormány nem szeretné, ha egyesek kihasználnák a rendszert, és csak a jobb életkörülmények miatt letelepednének, és teljes mértékben a kellemesebb szociális hálóra bíznák csak magukat, anélkül, hogy ténylegesen hozzájárulnának Ausztrália szinten tartásához és fejlődéséhez. Mások meg azt mondják, hogy a menekülteket igenis alapvető emberi jogaik révén minden támogatás megilleti, hiszen borzalmas körülményekből jönnek, és már csak humanitárius okokból is szorgalmazni kell a nehéz sorsú bevándorlók körülményeinek javítását.

Mindenki döntse el maga, hogy a leírtak alapján hol foglal állást. De arra kérném minden olvasómat, hogy ezek után, ha Ausztráliáról olvas vagy hall  a magyar sajtóban, és megütközik valamin, először inkább kicsit nézzen utána a dolgok valóságtartalmának, mielőtt ítélkezne. Az élet nem fekete vagy fehér, annak ellenére, hogy a média sajnos igyekszik így feltüntetni. Legyetek okosabbak náluk, és nézzetek a hírek mögé!

20 hozzászólás »

Cheers

Semmi sem az, aminek gondolnád. Pláne, ha az ausztrál szlengről van szó. Csak pislogtam az elején, amikor egy-egy beszélgetésbe olyan szavakat fűztek az itteniek, amit egyáltalán nem értettem. Szerencsére az itteni dialektus nem jelent problémát, mert nagyon kevesen beszélnek igazi “tájszólással”, de a mindennapjaikban rengeteg szlenget használnak, ami a frissen érkezettnek újdonságként hat.

Összegyűjtöttem pár olyan szót, amit a leggyakrabban hallottam, és pár hónapja még nem tudtam mit jelent. Bár a neten külön irodalma van az ozzi szlengnek, a való életben nem ellenőrizheted minden szó jelentését, mert erre se lehetőséged nincs, meg értelmetlen is lenne. Szerencsére a szavak nagy részét a szövegkörnyezet alapján gyorsan meg lehet fejteni, írásban és szóban egyaránt.

A legjellemzőbb a rövidítések és O-zások használata, lásd alább:

Arvo – rövidítés az afternoon vagyis délután szóból. Először egy megbeszélés pontosításakor találkoztam vele, de mivel kiderült, hogy az általam javasolt délelőtti időpont nem jó az illetőnek, kizárásos alapon meglett a jelentése.

Avo – rövidítés az avokádóra. Könnyíti a helyzetet, hogy a kedvenc sushim egyik hozzávalója, és lépten-nyomon szembeötlik a megnevezést jelző táblácska a pultokban.

Compo – rövidítés a (workers) compensation-re, vagyis munkahelyi balesetbiztosításra. Kb.

Vannak aztán azok a szavak, amiket ismersz ugyan, de teljesen másra gondolnál, ilyenek például:

Garbo – szemét, szemetes vagy kukás autó, esetleg a szemétszállító szolgáltatást végző szakmunkás.

Servo – benzinkút vagy autószerelő műhely. Esetleg az ott végzett munka ill. a szolgáltatás maga.

Barbie – kerti sütögetés. Nem, nem az, amikor tűzre vetik a már megunt műanyag babákat. A barbeque szó úgy látszik, sokaknak túl hosszú és bonyolult.

Végezetül pedig a világ többi részén kevésbé használt szavak, lévén, hogy helyi jellegzetességek:

BYO – mozaikszó a Bring/Buy Your Own kifejezésre, ami általában azt takarja, hogy egy összejövetelre hozz magaddal kaját vagy piát. Éttermek cégérén azt jelenti, hogy nem árulnak alkoholt, de te beviheted és megihatod a sajátod. Szóban még nem hallottam, de én bájjó-nak mondanám 🙂

Cockie – nem árt tisztázni, hogy a beszélgető partner cockatoora gondol vagy cockroachra, mivel az első egy madárfaj a második pedig a csótány. Esetleg egy New South Wales-i emberre, lévén őket szokták még csótányoknak becézni viccesen.

Salvo – a Salvation Armyhoz vagyis üdvhadsereghez köthető témák és szolgáltatások, például van használt ruha boltjuk illetve lehet nekik adományozni.

A legviccesebb az egészben egyébként az, ahogy ezek a szavak lassan beépülnek a szókincsembe. Az egész egy nagyon érdekes és muris folyamat, mert egyre többet használom szóban és írásban az olyan szófordulatokat, amik jellemzőek Ausztráliára. Úgyhogy most az angolom egy európai angolja, amerikai akcentussal és ausztrál szlenggel. Az biztos, hogy gyakran okozok fejtörést annak, aki először hall beszélni.

9 hozzászólás »

Flóra és fauna

Amikor nekivágtam Ausztráliának, egy dologtól féltem, és az az ausztrál állatvilág volt. Az internet tele van vele, hogy itt él a világon a legtöbb mérges pók és kígyó, az óceán pedig emberevő cápáknak és csípős medúzáknak ad otthont. Nem is sejtettem, hogy sokkal alattomosabb fajokkal kell majd megküzdenem.

Az a helyzet, hogy bár az említett állatok valós veszélyt jelentenek, itt Sydneyben igen kevés az esélye, hogy az ember a hétköznapjai során összetalálkozik velük. Persze az ország különböző részein nagyobb sűrűségben fordulnak elő, és hacsak nem egy természetközeli helyet választunk otthonunknak, akkor nem kell egy kisebb állatkerttel osztoznunk a házunkon, mint például Grétáéknak Cairnesben. Ők azért már megküzdöttek pár pókkal és kígyóval, de szerencsére állandó vendégek náluk a kenguruk, kookaburrák, gyöngytyúkok és pulykák. Szóval valamit valamiért.

A hírhedt tölcséres pók az Australian Museumban – nyugi, nem él.

Ha az ember betartja az általános szabályokat, és odafigyel a jelekre, akkor a veszélyes állatoktól sem kell tartania. Bár én veszélyes állatot eddig csak kipreparált állapotban láttam vitrin mögött, de jobb félni, mint megijedni. Amikor átnyálaztam egy pókhatározót egy múzeumban, arra jutottam, hogy ha egy pók kicsi és/vagy barna vagy fekete, akkor jobb tartani a háromlépés távolságot, mert lehet, hogy mérges. Ezt ítélem itt a városban az egyetlen reális veszélyforrásnak, a medúzákra és cápákra úgyis felhívják az emberek figyelmét a tengerparton, szóval arra majd akkor ügyelek, ha aktuális lesz a téma. A kígyókkal eddig szerencsésen elkerültük egymást – már ha a múzeumi találkozásunktól eltekintek.

Egy városiasabb környezetben az egyetlen természetes házi állat a csótány. Sajnos ez így van, ez nem Európa, és csinálhat bármit az ember, nem tud ellene tenni semmit. A takarítás csak részben megoldás a problémára, ha a mikroklíma kedvez nekik, akkor suvickolhatod a lakást éjt nappallá téve, akkor se szabadulsz meg tőlük. Alexandra álláspontjával abszolút egyetértek, itt sajnos nem lehet abból messzemenő következtetéseket levonni, hogy van-e csótánya valakinek vagy nincs. Ugyanakkor Sydney egyes részei szerintem kedvezőbbek, és való igaz, hogy a mindennapokban sok aprósággal tovább csökkenthetjük a nem kívánt vendégek számát. Itt Mortdale-ben még nem találkoztam velük, de Glebe-ben bizony előfordultak, a belvárosról nem is beszélve. A mostani lakhelyemen sokkal többet és gyakrabban takarítok, ráadásul csak ketten lakunk itt, így általánosan nagyobb fokban lehet tisztaságot tartani. A kaját nem hagyjuk elöl, minden étkezés után rögtön elmosogatunk, és a szemetet naponta többször kivisszük, hogy ne járjanak rá a bogarak. Ezek mind sokat segítenek, remélem ezután sem lesznek csótányaink.

De a bevezetőben nem is a csótányokra utaltam, mint alattomos faj. Bár kétség kívül alattomosak, de ezt a bejegyzést egész más ihlette. Történt ugyanis, hogy tegnap, ahogy hazaértem a délutáni futásból, tüsszögni kezdtem. A tüsszögés órák alatt sem hagyott alább, már majd’ percenként rámjött, és az orrom is folyni kezdett. Feltűnő lett, főleg, hogy az étkezésem bőven a kielégítő szint felett van, épp csak elkezdett melegedni az idő, tehát nem fáztam meg. Vitaminokat is szedek, az immunrendszerem tuti rendben. Mi lehet ez?

Volt egy gyanúm, de igazán csak a mai reggel erősített meg benne, amikor a kertészek lombvágójára ébredtem. Bizony, tavasz van, és ha tavasz van, akkor nyílnak a virágok és kizöldellnek a fák. Jó, itt ez egy kicsit túlzás, mert igazából nem sok változás van a flórában a két héttel ezelőtti állapotokhoz képest, de minden bizonnyal van egy láthatatlan átalakulás, ami az évszakhoz köthető. Nyílnia kell valami virágnak, vagy valami fűfélének, amit nem tolerál a szervezetem. Nem tudom mi lehet az, de minden bizonnyal gyakran előforduló faj itt a környéken.

Otthon egyébként csak a nyárfa virágzása során voltam kicsit allergiás, de az kimerült egy kis könnyezésben és orrfolyásban, el is múlt 2 hét alatt, anélkül, hogy szedtem volna rá valamit. Alapvetően nem vagyok az eszetlen gyógyszerszedés híve, de mivel a reggeli órákban sem csökkent a tüsszögések-prüszkölések száma, és már nagyon idegesített, gondoltam teszek ellene. Az eredeti terv az volt, hogy egy kis sima kalciummal oltom a tüzet. Persze a gyógyszervásárlás önmagában is megér egy misét, mert az nem úgy van ám, hogy te csak bemész a gyógyszertárba és megveszed, amit akarsz. Mindegy, végülis nem kalciumot, hanem egy nagyon gyenge, gyerekadagos antihisztamin tartalmú allergia gyógyszert kaptam, ez sikeresen elmulasztotta eddig a tüsszögésem. Többi tünet maradt, de azokkal megbirkózom.

Aztán lehet, hogy az egészet csak beképzelem. Vagy magára a testmozgásra vagyok allergiás. Minden lehetséges.

Hozzászólás »

Augusztus 20-ika és a munka ünnepe

Ami Magyarországon épp egy hosszú hétvége, és az ország egyik legnagyobb ünnepe, az itt Ausztráliában csak egy átlagos hétfő. Odaát most sokan kihasználják ezt a három napot, esetleg meg is toldják 1-2 szabadnappal, míg itt ez nem túl gyakori. Az ausztrál munkakezdésem előtt már a lehetséges szabadságok és a következő nemzeti ünnepen jár az agyam, gondoltam, megosztom veletek, itt mi a módi.

Ausztráliában mindenkinek alapvetően 4 hét fizetett szabadság jár, erre vannak kötelezve a munkáltatók. Ezen felül megállapodás szerint (illetve szerződés alapján) adható több is, ez általában közép- és felsővezetők esetében fordul elő, bár pont ők azok, akik akkor se hagyják ott a munkájukat, amikor megtehetnék. Bár a négy hét így egyben soknak tűnik, valójában 20 munkanap, amit részarányosan lehet kivenni attól függően, hogy mennyit dolgozott az adott évben valaki.

A fizetett szabadsághoz jönnek még hozzá a munkaszüneti napok – vagyis nagyrészt az ünnepnapok. Ezek neve, dátuma és megtartása (természetesen) államonként eltér, itt, New South Walesben szám szerint 9 van belőlük. Kronológiai sorrendben a következő időpontokat várom:

Labour Day – a munka ünnepének itteni megfelelője. Azt ünneplik, amikor valamikor régen sikerült a szakszervezeteknek kiharcolnia, hogy maximum napi 8 órát kelljen dolgozni. Ennek örömére október első hétfőjén nem dolgoznak az ausztrálok. De azért a boltok nyitva vannak.

Karácsony – December 25-26. Itt karácsony napját 25-ikén tartják, mi otthon 24-én ünnepeltük a szentestét, de ez van. 26-ika az ún. Boxing Day, ami angolszász hagyomány alapján kapta a nevét, régen a gazdagok ezen a napon ajándékozták meg a szegényeket. Újabb keletű megfogalmazás szerint ez az a nap, amikor a haszontalan karácsonyi ajándékokat visszacsomagolod és visszaviszed az üzletbe, hogy helyette más válassz. Vagy esetleg megküzdj az aznap hatalmas leárazásokat kínáló üzletekben a többi vásárlóval.

Újév – Január 1-e természetesen munkaszüneti nap, de előtte 31-ike normális munkanap.

Australia day – január 26-ika nemzeti ünnep, az Australia Day az országot ünnepli, egészen pontosan annak az emlékét, amikor 1788-ban elsőként értek telepesen a Sydney-i öböl partjaihoz. Mellesleg ez pont az egyik kedvenc sydney-i negyedemben történt, a Rocks-nál.

Húsvét – az egyetlen normális hosszú hétvége a naptárban. Nagypéntektől húsvét hétfőig munkaszünet van, a boltok eléggé korlátozottan vannak nyitva pénteken és hétfőn. Érdemes előtte bevásárolni, az a biztos. Az ünneplés itt elég máshogy zajlik, inkább csak a vallásosokat érinti, locsolás természetesen nincs, de csokitojás és csokiwallaby van. Csokinyuszi az angolszász hagyományok miatt azért előfordul.

Anzac Day – április 25. Nemzeti ünnep az ausztrál és új-zélandi katonák tiszteletére. Jó kis ünnep, írtam is korábban róla itt, a várost feldíszítik, mindenkiben a nemzeti öntudat lángja lobog, és nagyon pozitív az egész megemlékezés.

A királynő szülinapja – június második hétfője. Nem esik egybe az angol királynő valódi szülinapjával, viszont jellemzően monarchikus hagyomány, pl. van ilyen a hollandoknál is. Ha engem kérdeztek, ezt csak azért tartják meg az ausztrálok, mert nélküle nagyon karcsú lenne a szünnap listájuk.

Ugyan van még augusztus első hétfőjén egy Bank Holiday nevű valami, de az csak a pénzügyi területen dolgozókat érinti, illetve aznap bizonyos bankok és pénzintézetek zárva vannak. Ezen kívül ha karácsony bármelyik napja, január elseje vagy az Australia Day hétvégére esik, akkor a hétvégét követő hétfő kötelező munkaszüneti nap, de akkor a hétvégére eső nap munkanap.

Ami itt értelemszerűen nincs: március 15-ikei, augusztus 20-ikai és október 23-ikai ünneplés. Szintén nem tartják illetve nem ünneplik a mindszentek napját október 31-én, sem a halottak napját november 1-én. Nincs tehát Halloween és Thanksgiving sem. A pünkösdöt a többség nem is ismeri, inkább csak a bevándorlók.

Nincs olyan, hogy a hétköznapot ledolgozzuk előre, és akkor lesz egy 4-5 napos hosszú hétvégénk. A munkáltató elvileg nem szabályozhatja, mikor veszi ki az ember a szabadságát, de mivel nagyon sok cég bezár karácsony és újév környékén, a legtöbben ehhez alkalmazkodnak. Mindent összevetve tehát itt van 20 nap szabadsága az embereknek, amiből kb. 10-et el is lő a karácsony környékén, meg 9 munkaszüneti napjuk.

Ráadásul, ami szerintem nagy különbség, hogy Magyarországon olyan szépen el vannak oszlatva az ünnepek az évben, hogy mindig tud neki örülni az ember. 2-3 havonta egy-egy nap annyira szép, és mindig jókor jön, pont, amikor már nagyon várod. Itt, december, január és április kivételével csak júniusban és októberben van egy-egy hétfő. Nem annyira jó.

Ha a korábbi helyzetemmel kéne összehasonlítanom, akkor itt Ausztráliában 2 nap hátrányban lennék szabadságok terén akkor is, ha egész évben dolgoztam volna. Ha elkezdenék dolgozni mondjuk szeptember elsejével, akkor is maximum 7 napot tudnék kivenni, ami a karácsonyi zárást se nagyon fedezi. Ez van, be kell látni, hogy nem minden tekintetben jobb Ausztrália, mint Magyarország. Bár, ha azt nézem, hogy itt hétvégén 1 óra alatt kinn vagyok a homokos tengerparton, akkor mégse annyira vészes a helyzet.

12 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: