Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Tanulópénz

Az itt eltöltött idő alatt ugyan a pénztárcám egyre vékonyabb lett, de rengeteg élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Még ha nehéz és többségében elég hervasztó is volt ez a pár hónap, most testileg-lelkileg sokkal jobban érzem magam, mint februárban, amikor elhatároztam, hogy nekiindulok.

Nem csak azért, mert sikerült változtatnom az életemen, hanem az ország maga annyi plusz dolgot adott, hogy azt hiszem, most egy jó darabig rendbe tett minden értelemben. Ezek a leckék azok, amikért elég nagy árat fizettem, de megérte, és kizárólag ezek miatt is megérte Ausztráliába jönnöm. Persze sok apróság van, de én mégis három dolgot szeretnék kiemelni, nekem az alábbiak voltak a legfontosabb tanulságok:

A legfontosabb dolgok az életben

Korábban nem volt problémám a mindennapi megélhetésemmel kapcsolatban, amit megkívántam, azt többségében meg is vehettem. Ez nem azt jelenti, hogy nagy lábon éltem volna, inkább csak tudatosan vásároltam, de azért vásároltam. Itt szembesültem (az elmúlt 5 évben) először azzal, hogy bizony nem engedhetek meg magamnak sok mindent. Az első hónapokban különösen megterhelő volt ez, de segített ráébreszteni, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Most már úgy gondolom, hogy ha van fedél az ember feje fölött, meg van mit ennie, az bár egyeseknek alap, igazából hatalmas áldás. Ha még ehhez van is egy-két olyan ember a környezetében, akitől kap egy pár jó szót vagy lelki támogatást, az nagyon sokat segíthet a nehéz helyzetekben. Ezek a dolgok, amiket egyébként észre se veszünk a mindennapokban, csak ha megérezzük a hiányát. Minden másra most már csak a vállamat rántom, nem tud felizgatni, ha nem jutok el fodrászhoz vagy ha nem vehetem meg azt, amit kinéztem már hónapok óta, mert amíg a fenti három kritérium adott, boldog vagyok. Lelkileg sokkal jobban érzem magam, hogy ezt megtanultam, nem mondom, hogy más ember lettem, de kicsit máshogy nézem a dolgokat, az biztos.

Nyugalom, a hosszú élet ritka!

Az Ausztráliáról közhelyként elterjedt „no worries” mondást én személy szerint megerősíthetem. Az eddigiek alapján megtanultam, hogy jobban helyén kezeljem a dolgokat, prioritást állítsak fel az „idegeskedésben”. Egyrészt, amin nem tudok változtatni, amiatt felesleges aggódni. Érdekes, hogy míg júniusban nem tudtam félretenni az aggódást, addig augusztus/szeptemberben már igen. Pedig a két hónapban körülbelül ugyanúgy álltam anyagilag, körülbelül ugyanolyan bizonytalanságban teltek a napjaim, de valahogy a köztes időszak, vagy csak az a plusz pár hónap itt tartózkodás kicsit megváltoztatott. Néha még rá csodálkozom, hogy az olyan apróságokat, amik Pesten bosszantottak volna, itt fel sem veszem. Gond nélkül elengedem, ha esetleg nekem jönnek a boltban, vagy a teherautó elfoglalja az egész járdát, mert ki akar fordulni az útra. És ha 5 percig tart neki kifordulni, akkor is elengedem, mert ő épp dolgozik, én meg nem sietek. Nem mindegy? Szóval az életet megtanultam egy kicsit lazábban venni, és ez sokat javított a közérzetemen. Nyugodtabban alszom, napközben hatékonyabb vagyok, és még egy kis testmozgáshoz is több kedvem van.

Néma gyereknek anyja se érti a szavát

A másik itt nagyon sulykolt általánosság a „speak up!”, vagyis hogy ne félj kimondani, ha valami böki a csőröd. Ez az élet sok területén igaz. Teljesen elfogadott a vásárlók körében, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem úgy lett hirdetve, akkor szóvá teszik. Nagyon érdekesen keveredik itt a kedvesség és a korrektség szerintem, mert ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember folyamatosan reklamál, hanem, hogy általában nagyon kedvesen megkérdezi, hogy hogy is van ez vagy az, mert nem így olvasta a hirdetésben. És ilyen esetben az eladó is korrektül utánanéz az információnak, és amennyiben helyes, természetesen a vásárló élhet a jogaival, és megkapja a hirdetés szerinti kondíciókat. De nem csak a vásárlásra igaz, hanem minden szolgáltatásra. Egyik héten például kértem egy netes ajánlatot valamilyen biztosításra. Visszahívtak telefonon, hogy mit szeretnék pontosan, mert megkapták az ajánlatkérésem. Elmondtam őszintén, hogy bocsi, én még csak érdeklődök, csak pár hónap múlva lesz esedékes a téma. Nagyon örültek ennek is, küldtek emailben tájékoztatókat, és kérték, ha kérdésem van, és aktuális lesz, keressem őket megint. De például a postán elvesztett és újra kiküldött törzsutas-kártyámról vagy a mobilszolgáltató ingyen keretéről is tudnék ódákat zengeni, de most nem teszem.

A speak up szabály itt számomra azt jelenti, hogy ha kedves, korrekt és őszinte vagy, akkor azt a társadalom nagyobbik része elfogadja és szereti. Nem tekintik kukacoskodásnak a kérdéseidet, sőt, minden segítséget megadnak, hogy jobb legyen neked. Ez az, amit máshol nem nagyon tapasztaltam, és ezt nagyon szeretem Ausztráliában.

Valami még részben kapcsolódik ehhez a témához, és az az önbecsülés illetve a jó értelemben vett büszkeség. A névjegyemre például a beosztáshoz a gépészmérnök megnevezés került. Ez Magyarországon – véleményem szerint – kicsit nevetséges lenne, de legalábbis fura. Nálunk az, hogy valaki mit tanult egyetemen, másodlagos, mert a pozíciója határozza meg, hogy ki az illető. Ezen kívül még mindig furcsa, amikor a főnökség úgy hivatkozik rám a telefonban, hogy igen, a gépészmérnökük, vagy az új gépészmérnök kolléga. Amikor a főnökséggel szóba került a névjegy, kicsit pironkodtam, hogy milyen már az, hogy az lesz ott, „Gépészmérnök”, nálunk az nem sokat jelent. Az egyikük teljesen kikelt magából, hogy legyek nagyon büszke rá, és igenis nagy dolog.

Nyilván remek mérnöknek lenni, félreértés ne essék, de valahogy sosem éreztem, hogy bármire is különösen büszkének kéne lennem, pláne nem a (valljuk be nem túl fényes leckekönyvem alapján) tanulmányaimra. Ez eddig nekem egy olyan dolog volt, amit az ember X év alatt letud, és akkor megvan a papír, és akkor az hozzásegíti ahhoz az álláshoz, ahol majd lesz „valaki”. Nos, itt nem így van. Itt nem érzem azt a kicsit lesajnáló hangnemet, hogy csak BSc diplomám van, itt nem próbálják állandóan azt sulykolni belém, hogy milyen béna vagyok, mert csak 2-es lett a mechanika szigóm. A való életben az iskolai kettesemmel igazi gépészeti problémákat oldok meg, és azt kell, hogy mondjam, nem is olyan rosszul.

Az elmúlt hónapokban kicsit megtanultam jobban megbecsülni magamat, és ezt az új ismerősöknek és barátoknak köszönhetem, mert nélkülük nem ment volna. Többek között emiatt (is) élvezet dolgozni menni minden reggel, mert tudom, hogy a nagyon kevés kudarc mellett (mely még a tapasztalatom hiányának tudható be) főként sikerélmények érnek majd, és a környezetem támogat benne, hogy jobban teljen a napom és vidámabban éljem az életem. Nem félek kérdezni, megemlíteni, ha baj van, vagy problémát látok, ugyanakkor sokkal jobban elviselem azt is, ha kritika ér. Már nem támadásnak veszem, a lelkemre meg főleg nem, könnyebb a kommunikáció a speak up jegyében 🙂

Persze állhatna még itt egy hosszú lista, ami mind más, és ami miatt megérte váltani, kezdve a környezettől és az egészséges életmódtól a közhangulaton át az életminőségig, de ezek mind további apróságok, amik csak színesítik a képet. Ha ezeket a pluszokat nem is nézem, akkor is a fenti három dolog annyira nagy hatással volt rám, hogy úgy érzem, megérte rááldozni az életem majd’ fél évét, hogy ezeket megtanuljam.

Bár olyan egyszerűen menne, hogy a leírtak alapján mindenki magáévá tehetné az említett leckéket, de sajnos azt hiszem, hogy amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja meg, addig nem tudja teljesen átérezni. De aztán az is lehet, hogy igaz a mondás: okos más kárán…

Reklámok
14 hozzászólás »

Egyedül

Néha talán belefér, hogy egy kicsit személyesebb, elgondolkodóbb bejegyzést is megejtsek, ez épp most vált aktuálissá. Még mielőtt bárki aggódni kezdene, előrevetíteném, hogy nem szomorúságomban írom ezeket a sorokat, köszönöm, jól érzem magam Ausztráliában.

Felmerült bennem, hogy mik lehetnek azok a személyes tulajdonságok, amik a bevándorláshoz jól jöhetnek, vagy épp az én esetemben előnyömre válnak. Arra jutottam, hogy a talpraesettségen kívül a magány tolerálása fontos szempont, ha egyedül vág bele az ember ebbe a nagy kalandba. Igazság szerint otthon se volt problémám az egyedülléttel, mindig is szerettem magam elfoglalni, programot szervezni, moziba járni társaság nélkül, vagy otthon ülni és olvasni, gépezni, önfejleszteni. Így, hogy most erre egy idegen országban vagyok erre rákényszerülve, egyáltalán nem visel meg, sőt, mivel több új behatás ér, még élvezem is.

A mindennapjaimban így mindig találok valami tennivalót, legyen az egy új recept, egy új projekt vagy csak tervezgetés a következő hónapokra. Tény, hogy a szemtől szembeni interakció más emberekkel így minimális, de mint mondtam, ezt régebben sem igényeltem többet, úgyhogy túl sok változás nincs ezen a téren. A minimális kontaktot pedig abszolút kielégíti a lakótárs, akivel néha beszélgetünk egy kicsit vagy épp csak váltunk pár szót reggel és este, a környék ismerős arcai, akikkel ha összefutok, megkérdezik, hogy vagyok. Az az egy-két barát, akivel itt Sydneyben tartom a kapcsolatot, és néha kimozdulunk vagy összefutunk, teljesen elég a mindennapjaimra.

Az interakciók jelentős része azonban a világhálón keresztül történik. A szokásaim részévé vált a blogok, fórumok olvasása, és többnyire rendszeresen tartom a kapcsolatot bizonyos bloggerekkel illetve sorstársakkal. Ezek az új kapcsolatok is nagyon sokat jelentenek nekem, mert bármennyire is szeretném, néha nehéz azokkal megértetnem magam, akik nem mentek át hasonló dolgokon, mint én. Nem arról van szó, hogy pár hónap tapasztalattal már mindentudó lennék, korántsem, de jó megerősítésként könyvelem el, ha egy régebb óta kivándorolt egyetértéséről biztosít, vagy ha tanácsért illetve segítségért fordulhatok hozzá.

Mindig mosolyt csal az arcomra, ha valaki olyan keres meg ismeretlenül, aki a blogomon keresztül talált rám. Örülök az emaileknek, amiben tanácsot kérnek vagy csak kérdeznek, és persze nem vagyok bevándorlási tanácsadó, de szívesen segítek nekik, amiben tudok. Különösen örülök, ha a levél váltások után új személyes kapcsolat alakul ki a dologból, vagy ha tudom, hogy hamarosan még egy szerencsés emberrel gazdagodik Ausztrália.

Ezen kívül kár is lenne tagadni, hogy a közösségi oldalakon való aktivitásom az utóbbi időben jelentősen megemelkedett. Nem is baj, mert így még azért ránézhetek az otthoni ismerősökre, családtagokra, képben lehetek, hogy körülbelül kivel mi van. Tartjuk is a kapcsolatot pár emberrel, érdekes persze, hogy otthonról még úgy gondoltam másokkal fogom, de aztán eléggé megkeverte a lapokat a valóság. Vannak olyanok, akikkel korábban nem tartottam napi szinten a kapcsolatot, és most egyre többet beszélgetünk, illetve olyanok is, akikkel otthon szinte minden nap váltottam pár szót, és most hetekig nem hallok róla. Ilyen az élet, ezt kell szeretni. És szeretem is.

A szűk családdal persze szinte napi kapcsolatban vagyunk, tudom, ha bármi van, hívhatom őket napi 24 órában, vagy írhatok nekik, és rögtön válaszolnak. Igaz ez még 1-2 otthoni barátra is, akik lehetőségeik szerint mindig mellettem álltak, és remélem, még sokáig fognak is. Ők azok, a család és az igaz barátok, akiknek nem lehetek soha elég hálás a támogatásukért, mert nélkülük nem lehetnék sikeres, se otthon, se itt.

Bár a napjaim most kívülről egysíkúnak tűnhetnek, de én jól érzem magam így. Ugyan a szívemnek fontos embereket egy másik országban hagytam, mégsem érzem magam egyedül. Sőt, úgy érzem, sok barát és rengeteg szeretet vesz körül, ha csak virtuálisan is, vagy a messzi távolból, de ez nem változtat a fontosságán. Hála ennek, nem érzem magam magányosnak egyáltalán. Köszönet Nektek, mindenért.

2 hozzászólás »

Életjelek

A várakozás felőrölhetné az idegeimet, de nem teszi. Nyugodt vagyok, még kiélvezem a hátralévő napokat, amik előttem állnak a munka kezdetéig. Persze igyekszem hasznos és haszontalan dolgokkal is telezsúfolni a napjaim, van, amikor ez sikerül, van, amikor kevésbé.

Hétfőn elmentem a tüdőszűrésre, mit ne mondjak, kicsit más, mint amire a ködös emlékeim alapján emlékeztem Magyarországról. Lehet, hogy most felhördültök, de otthon csak egyszer voltam, még azt hiszem általános iskolás koromban. Az az egy élmény valahogy elvette a kedvem a folytatástól, azt hiszem, nem a legjobb ötlet egy tinit félmeztelenül egy hideg fém laphoz állítani, mert valahogy elég mély nyomot hagyott bennem, és ezek után inkább elkerültem a kötelező szűrést.

Na itt azért több minden más, a környezet modern és kényelmes volt, persze ezért az árért elvárható. Az ügyintézés – egy kis mizériát leszámítva – pörgős és hatékony volt, igazából onnantól kezdve, hogy megszereztem a hiányzó infót telefonon, 15 percen belül már végeztem is mindennel, mehettem haza. A tüdőszűréshez nekem egyébként a 160-as űrlapot kellett előre kitölteni, de nem aláírni, ezt küldik majd tovább a hivatalnak a röntgen felvétellel együtt.

A vizsgálathoz először bevezettek az öltözőfülkékhez – külön részlegek a nőknek és a férfiaknak – és kaptam egy papír eldobható rucit, amit át tudtam venni a vizsgálathoz. Akasztó illetve válfa is volt a ruháknak, de ki volt írva, hogy minden értéket tessék bevinni magunkkal, mert ők felelősséget nem vállalnak. A vizsgálónénik (lányok) kedvesek voltak, még mosolyogni is tudtak, megmutatták hogy álljak a készülékhez és mit fogjak meg, és már kész is voltam. Megköszönték, és közölték, hogy mehetek haza. Köszi 🙂

A héten ezen kívül nem sok minden történt, a szokásos hétköznapi dolgokkal foglalom el magam – mosás, főzés, takarítás a hasznosakból, és olvasás, netezés, filmezés a haszontalanokból. Van, hogy erőt érzek magamban egy kis testmozgáshoz, aztán máskor meg épp, csak teszek-veszek, és el is megy a nap. Ez már nem sokáig lesz így, tudom, úgyhogy most nem bosszantom magam emiatt egyáltalán.

A napokban egyébként több bevándorlással foglalkozó oldalt is nézegettem időtöltés és tájékozódás gyanánt. A bevándorlási hivatal hivatalos blogján például ezt olvastam:

“Employer sponsored visa categories, including the 457 visa program, have the highest processing priority, which means skilled workers can be deployed more quickly into the Australian workforce where they are most needed.”

Tehát a 457-es vízum a feldolgozási folyamat során a legmagasabb prioritást élvezi, vagyis a munkavállalók így gyorsabban munkába állhatnak, mint más vízumok esetében. Én legalábbis ezt vettem le belőle. Remélem ez a valóságban is így van, eddig a jelek is ezt mutatják.

A héten a leendő munkáltatóm például kapott egy furcsa telefont, a vonal végén ugyanis valaki engem keresett. Az egyik főnök szerint az Immi lehetett, hogy letesztelje, nem dolgozom-e már ott véletlenül. Hehh, erre ráfaragtak. Ha eddig kihúztam, most már bizony nem hagyom, hogy holmi fekete munkán megbukjon a történet! Nem dolgozom addig náluk, amíg nem lesz meg a szükséges papírmunka, és nem is tervezek semmilyen szabálysértést elkövetni. Jó persze, ez triviális, meg hát az eddigi beszámolóim alapján is lejöhetett, hogy erre nem került sor, csak gondoltam megosztom veletek ezt az apró információt.

A másik, hogy közben bekértek elvileg tőlük még valami plusz papírt, úgyhogy nem tudom pontosan, mi zajlik a háttérben, de a lényeg, hogy foglalkoznak az üggyel. Szóval semmi okom az aggodalomra, amíg plusz információkat kérnek, az csak jó jel, mert mutatja, hogy pörögnek a dolgok. Ha nagy csend van, na az a nem túl jó. Így is, hogy pár nappal a beadás után már történik valami, ez számomra nagy pozitívum.

Kíváncsi vagyok, tőlem kérnek-e még plusz iratokat illetve űrlapokat, de igyekszem előre felkészülni minden eshetőségre. Olvasok és kutatgatok a témában, ha majd kérik azt, amit lehet, hogy kérnek, akkor majd megírom azt is. Addig, amíg releváns dolog nem történik az ügyben, nincs nagyon miről beszámolnom. De azért tudjátok, hogy élek.

1 Hozzászólás »

Szorgos hétköznapok

A héten sok minden történt, elég mozgalmas volt az elmúlt pár nap. Lassan kezdenek felgyorsulni az események, kíváncsi vagyok, a jövő hét mit tartogat majd számomra.

A héten sok ügyintézés lezajlott, sok előkészítő mozzanaton vagyok túl, ami a bevándorlásomat illeti. Kedden ugye leraktam a munkavédelmi vizsgát, megvan a White Cardom, ami a munkához kell majd. Ezen kívül voltam benn a cégnél a papírokat átnézni, aláírni, megbeszélni. Hétfőn és szerdán minden papírmunkát letudtunk, ami kellhet.

Intéztem magamnak egészségügyi biztosítást is, ami alapkövetelmény a 457-es vízumhoz. Erről bővebben hamarosan írok, lényeg, hogy az első 2 heti díj befizetve, visszaigazoló papír átküldve az ügyvédnek, még egy dolog kihúzva a listáról.

Csütörtökön kirándultam Attilával egyet Watson bayen, a muffinok még mindig nem sikerültek úgy, ahogy szerettem volna, de azért megettük. Nem tudom, hogy a glutén mentes liszt volt-e az oka, vagy hogy túl sok sütőport raktam volna a lisztbe (jó magas muffinokat szerettem volna), de elég bénán sültek meg, a külseje jó volt, de a belseje nem sült át eléggé.

Oké, ígérem, ennyi volt a gasztrotúrából, csak hát a sütés-főzés elég szerves része az életemnek, amolyan hobbim is, meg hát úgy a  kaja általában. Csütörtökön a kirándulás után beugrottam a Colesba venni egy-két apróságot, többek között 1.5 dollárért vettem jó kis 6 darabos Coles-os sütit. Tudom, hogy nagyon nem egészséges, de annyira eteti magát!

Este még egy kis skype, skype alatt csokis keksz, vacsorának camambertes szendvics, utána a maradék muffin elpusztítása, utána még egy két-szem coles-os süti. Najó, még egy. Na még egy utolsó. Hopsz, el is fogyott. Estére úgy el csaptam a hasamat, hogy bizony már átkoztam magam a korábbi nasik miatt.

Ma délelőtt érkezett az email, hogy az ügynök sikeresen beadta a papírokat a 457-eshez. Ennek aztán nagyon örültem, de ezzel még nem volt vége az intézni valóknak. Küldött egy emailt, hogy jelentkezzek be a kötelező tüdőröntgenre – bizonyítani kell, hogy nincs TBC-m -, ez is megtörtént, hétfőn megyek a központi Medicare rendelőbe. A szükséges nyomtatványt kitöltöttem, majd nyomtatom és viszem a vizsgálatra.

Hosszú hét volt, lassan vége, most azt hiszem, egy kis pihenő következik pár napig. Eléggé elfáradtam, sok minden volt, és még mennyi minden lesz jövő héten! Valószínűleg megyek majd be megint a cégbe, hogy elintézzük a névjegykártyákat, céges telefont meg az egyenruhát a munkához. A munkában céges pólót meg fekete nadrágot kell majd hordani, plusz acélbetétes bakancsot. Meglátom, milyen opciók lesznek, én nagyon hajlanék a kompozit betétes bakancsra, mert az könnyebbnek tűnik, de majd a főnök megmondja, mit enged a büdzsé. Ha lehet, inkább kiegészítem az összeget, mert a következő 1-2 évre inkább választanék valami könnyebb, jobb cipőt, ha már minden nap abban kell legyek. De majd meglátjuk.

Igyekszem a hétvégén azt a rengeteg infót, ami a héten felgyülemlett, átadni a blogon keresztül. Sok érdekességet tanultam a héten, amik mind fontosak a bevándorlással kapcsolatban. Sok minden máshogy van azért Ausztráliában, mint otthon, de lassan kezdenek kitisztulni a dolgok. Szóval nézzetek vissza a hétvégén, új posztok várhatóak!

Addig is, szép hétvégét kívánok ezzel a pár képpel Watson bayről!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

21 hozzászólás »

Apróságok

Nem arról van szó, hogy nekem itt mennyire rossz lenne. Inkább csak más. Vannak ugyanis olyan apróságok, amiket így, lassan 4 hónap elteltével sem szoktam még meg. Lehet, hogy még kell hozzá pár hónap, lehet, hogy inkább évek. Vagy az is lehet, hogy sosem fogom megszokni teljesen.

Apróságok ezek, amik néha már fel sem tűnnek, mert automatikusan javítom a hibát. Ilyen például a fordított oldalak esete. Az, hogy a közlekedés a másik oldalon van, már pár hét után megszokottá vált. Most már ha lelépek a járdáról, automatikusan jobbra nézek először, aztán balra. Mivel néha még magamban is elbizonytalanodok, ezért néha megint jobbra.

De nem ez okozza a déli féltekés gondolkodásban a problémát. Nem is probléma, csak egy kis apróság. A zárak például. Amerre otthon zársz, itt arra nyitsz. De például az erkély ajtónál a kulcsos zár ellenkező irányba záródik, mint amerre a kallantyú nyit. Napokig egyedül bénáztam, mert akárhogy nekifeküdtem, nem tudtam kinyitni. Aztán a lakótárs megmutatta, hogy kell.

Az épületek kapui pedig szerintem többségében kifelé nyílnak. Na most gondoljatok bele, bevásárlás után, két kézben cuccok. Kulcs berak, befelé elfordít, és azzal együtt magam felé húz. Nem csak leírva furcsa. Valahogy nem is áll kézre, meg nem is billen annyit a kulcs, hogy normálisan lehessen húzni a kaput.

A villanykapcsolók is természetesen fordítva kapcsolnak. A le fel, a fel le. Ami mondjuk az ittenieknek logikus, és szerintük pont fordítva a furcsa. Nem tudom. Nekem most egyik se furcsa, és a helyzeten könnyít, hogy ugyan nem tudom, hogy le vagy fel kell kapcsolni, de ha fel akarom kapcsolni a lámpát, ami nem ég, végülis csak egy irány van. Néha azért még nyomogatom üresjáratban a kapcsolót, és ha nem kapcsol, billentem a másik irányba.

Ami most is kicsit zavar, az a konnektor. Az otthoniba szinte csukott szemmel is beletalál az ember, míg itt minden alkalommal meg kell nézni, és hozzáilleszteni. Otthon ugye tök praktikus, hogy egy lyukba kell beledugni a konnektorvéget, és ha nem stimmel, 90°-al elfordítod, és jó lesz. Itt azért nem egyszerű, mert valami vagy kétágú vagy háromágú, ráadásul döntöttek is az ágak. A fali csatlakozó szinte a fal szintjében van, nincs ám segítő aljzat, ami megvezeti a konnektorvéget. Szóval a melegítőt éjszaka bedugni csak lámpakapcsolás után lehet. 😦

A technikai részektől eltekintve vannak azért még furcsaságok. A mindennapi élet szerves részeként az interperszonális kommunikáció is alapjaiban eltér. Egy nap ha tíz emberrel beszélek, legalább tízszer megkérdezik, hogy vagyok. És ezt viszont is elvárják. Már lassan oldódom, és egyre többször kérdezek vissza, vagy kérdezek először, de azért szokatlan. Természetes, hogy ez csak apró formaság, de érdekes, milyen szerves része lett a napjaimnak.

Az emberek kedvességét és segítőkészségét is kezdem egyre jobban befogadni, holott az elején eléggé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Itt inkább a jót feltételezik mindenkiről, amíg az ellenkezője nem teljesül. Itt nem neked kell bizonyítanod, hogy nem akartál lopni, csalni stb., az emberek megbíznak benned. Cserébe persze elvárják, hogy legyél nyitott és mosolygós, de azt hiszem, ez megfizethető ár a plusz szolgáltatásokért.

A környezetem gyönyörű, ez nem túl meglepő, de azért még mindig el tudok rajta csodálkozni. Az egyik reggel épp a teraszon kávéztam, amikor egy hatalmas színes papagáj repült el előttem. Az eső után mindig előjönnek. Már nem kéne, hogy furcsa legyen, de mit csináljak, egyszerűen az. Ez van, ha az ember csak az állatkerti állatokon szocializálódott.

A rengeteg kultúra, és az anyanyelvem (hiánya) néha még mindig elgondolkodtat. Még itt is, Mortdale-ben, ahol kevesebb az ázsiai bevándorló, több kultúra találkozik, így az utcán van, hogy hallok szerb, görög, hindi, olasz beszédet, de magyart általában nem. Ugyan ha egyedül vagyok, mindig magyarul gondolkodom, de villámcsapásként ér, amikor a kedvenc kávézómban magyarul kérdik tőlem, mit kérek. Olyan furcsa, itt, ebben a közegben, az, ami ott természetes. Néha nem tudom hova tenni.

Nem tudom, elmúlnak-e ezek a furcsaságok, hozzászokik-e az ember, vagy csak megszokja. Aztán ha hazalátogat, pont az ellenkezője lesz majd szokatlan, akkor majd azt nem érti, ami ott van. Az apróságokból mégis lassan összeáll egy kép, az élet, amit most már itt élek. És lassan kezdek beilleszkedni, azt hiszem.

11 hozzászólás »

Védett: Távlati tervek

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Szegény gazdagok

Az elmúlt egy hétben egy jófej magyarnak köszönhetően lehetőségem volt Ausztrália egy másik arcát is megismerni, vagyis hogy mit is jelent az élhető környezet a helyieknek.

Szombaton északra, a Central Coastra autóztunk, ami olyan 80-100 km-re van Sydneytől. Ez azt jelenti, hogy az itteni viszonylatban még abszolút nincs messze. Newcastle, ami a körülbelül az északi csücske a coastnak, 160 km-re van, és ettől délre öblökkel és félszigetekkel teli szakasz helyezkedik el, sok kis településsel. Mi Newcastle-ig mentünk fel, majd onnan lefelé haladva a 111-esen és a 3-ason haladtunk The Entrance-en át egészen Avocaig. Bár az idő nem volt a legszebb, így is remek képek készültek.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Avocaban aztán megálltunk egy kilátónál, és a környéken is sétáltunk. A parti sétánytól nem messze volt focipálya, éttermek, és gyönyörű társasházak. Mint megtudtam, a felső középosztály már rég nem Sydneyben koptatja az aszfaltot, mind kiköltöztek “vidékre”, a valódi külvárosba. Bár 90 km a napi ingázáshoz nekem kicsit soknak tűnik, megtudtam, itt vagy csak heti egyszer jár be a családfő dolgozni, vagy csak pár napot. A család meg nyugodtan, gyönyörű környezetben várja aput, hogy hazajöjjön. Itt általában egy családi ház 2-3 hálószobás, 2 fürdőszobás, 2 garázsos, és a két autó mellé még egy kisebb csónak is áll a felhajtón. A lenti kép már Kiamában készült, ahol tegnap jártam. Egy ilyen házat, óceáni kilátással, olyan 7-800.000 dollár körül vesztegetnek (legalább), de nem ritka az egymilliós ingatlan sem. Csak egy 600nm-es telek 3-400.000 dollár körül van, és akkor még jó áron vette a tulaj.

Kiama Heights – óceán a ház mögött

Tegnap pedig délre mentünk, Wollongong és Kiama volt a program. Mindkettő ugyanúgy a parton van, Kiama messzebb, 120 km-re van, míg Wollongong 85 km a belvárostól. Wollongong szerintem nagyobb, a belvárosban több emeletes házzal. Ennek ellenére azért nem hasonlítható össze mondjuk Newcastle-el, mert kicsit el van maradva, amolyan ’80-as évek beli vidéki kisváros magyar útitársam szerint. Ezt ugyan nem tudom megerősíteni, de a vidéki jelleget abszolút. Kiama ezzel szemben elsőre csak amolyan üdölővárosnak tűnt, kicsi, aranyos, de egyszerű. Egészen addig, amíg körbe nem autóztunk kicsit a peremvidéken. Mindenhol vadonatúj házak, lakóparkok, építkezések. Mondanám, hogy kacsalábon forgó paloták, de igazából az itt annyira nem divat. Helyette inkább az örökpanorámás óceáni kilátás dívik, de az aztán nagyon. Egyszerűen fantasztikus helyeket láttunk, és ráadásul a környék iszonyat nyugodt volt, nagyon minimális volt a forgalom.

Avoca Beach

Nem tudtuk teljesen hova tenni, hogy mire ez a nagy betelepülés Kiamában, ezért kicsit utánanéztem. Kiama az Illawara / South Coast régióban fekszik, ami az utóbbi időben nagy fellendülésnek indult. Van itt az óceáni hullámgenerátor, a szárazföldön beljebb elhelyezkedő szélerőmű park, és további zöldenergiás befektetések váratnak magukra. Idén elfogadták a legnagyobb ausztrál biodízel előállító erőmű, mely szintén a környéken fog nyílni. Emellett a környék konkrét céljai közé tartozik, hogy ők legyenek az új IT központ Ausztráliában, és mindent megtesznek, hogy új beruházásokat vonzzanak a térségbe.

Amennyire láttam, pénz van dögivel, és az itt lakók élnek is a lehetőséggel, hogy a lehető legjobb körülményeket teremtsék meg mindennapi életükhöz. Elég kellemes lehet itt élni, hosszútávú terveimbe lehet, hogy fel is veszem.

5 hozzászólás »

Névnapomra

„ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.”

Egy kis elmélkedés az eltelt időszakról, az elmúlt egy évről és a kivándorlásról – 

Egy éve májusban – teljesen más életút állt előttem. Olyan boldog voltam. Tényleg a legboldogabb voltam a világon; boldog és szerelmes. Kár lenne tagadni. Annyi minden állt előttem, életem párjával tervezgettük a közös jövőt. Azt kívántam, bárcsak lennék egy évvel idősebb, hogy közelebb legyünk a céljainkhoz. Most itt vagyok. Nem bánom, hogy egy évvel idősebb vagyok, jó érzés túl lenni ezen az éven, akárhogy is alakult. Hiába voltam tervekkel és reménnyel tele, az élet úgy hozta, hogy örökre elvesztettem azt az utat, ami még tavaly ilyenkor várt rám. Pedig ragaszkodtam hozzá elég sokáig; mégis, az a hajó elment.

Nosztalgia. Így gondolok vissza erre az időszakra. Fájdalommal kevert bús boldogság. Egy részem mindig újraélné; a kalandokat, a vidám perceket, és a rosszakat is. Nem csinálnék semmit máshogy, nem vonnék vissza semmit. Pont olyan voltam, amilyennek lennem kellett. És ezért nem bánom, hogy megtörtént, sőt. A visszavágyódás mellett azonban sokkal erősebb a megkönnyebbülés, az öröm, hogy vége a szenvedésnek. És kicsit ez a kapcsolatom mintha a kivándorlásom allegóriájává vált volna.

Akárhogy is, úgy érzem, hogy azok a dolgok, amikért hiába küzdöttem, azok az évek, amiket elvesztegettem, nem akadályozhatnak többé. Nem szabad, hogy az a keserűség, ami ott gyűlt bennem, kioltsa az egyszerű örömöket és a reményt, hogy olyan életem lesz, amilyet csak szeretnék. Nem engedhetem, hogy a határok szabják meg az életem, le kell vetkőznöm a korlátaimat, hogy elérjem a céljaim. Küzdenem kell, mert ami ott adott, és magától értetődő, itt annak komoly ára van, és ki kell érdemelni.

Körülbelül egy éve, az ötéves érettségi találkozómon csendben hallgattam, ahogy egy osztálytársam arról beszélt, hogy pár héten belül költözik Ausztriába a párjával. Becsültem az elszántságát, de én akkor nem akartam sehova menni, megvolt mindenem. Egy másik barátnőm az osztályból épp csak hazajött Londonból pár hétre, ahol él és dolgozik. Jó volt látni, ahogy kivirágzott a kinti élettől. Mesélte, hogy nem egyszerű, és bizony sokat kell dolgozni, de jól is lehet keresni. Persze nem a pénzről van szó, bár sokaknak elég motivációt ad. Arról, hogy mit tesz valakivel a kivándorlás. Erősebb lesz, önállóbb, fejlődik a személyisége, és jobban megismeri önmagát. Feszegeti a saját határait.

A héten tele van az otthoni sajtó vele, hogy tavaly 40,000 magyar vándorolt ki Németországba. Vajon mennyien lehetnek még más országokban? Nem kérdőjelezem meg Magyarország élhetőségét, távol álljon tőlem, egyszerűen csak azon mélázok, hogy hányan vághattak neki más-más okok miatt? Vajon a pénztelenség hány embernek ad okot? Vagy a kalandvágy? Talán néhányuknak csak elegük lett a mókuskerékből, és ki akarnak végre szakadni abból a környezetből, ami lehúzza őket. Hányan lehetnek, akik nekivágtak Ausztriának, Angliának vagy éppen Ausztráliának? Talán sosem derül ki. Talán pár év múlva leesik valakinek, hogy a hivatalos levelek, amiket a címzett szülei vesznek át, hogy a szavazási részvételi arány, csökkenő GDP, a szakképzett munkaerő hiánya talán a kivándorlás hozománya. Addig is, élnek a hitben, hogy Magyarország lakossága 9,96 millió fő.

Az otthoni munkahelyemen az egyik lány épp kint van Németországban. Három hónapra ment ki nyelvet tanulni, és gond nélkül elengedték, természetesen visszavárják. Ha visszajön. Nem tudom.

Egy másik ex-kollégám pár napja jelentette be, hogy felmond. Angliába költöznek az egész családdal. Felesége, testvére családja, talán a szülei is. Nem pontosan tudom a részleteket. Nagyon kedveltem őt, egy igazi életvidám fiú volt 10 évvel ezelőtt. Hatalmas figura. Az elmúlt években viszont, a jellem ugyan megmaradt, de a fénye kopott. Sokkal többször volt rosszkedvű, morcos másokkal. Mára mindenki tudja, ha rossz kedve van, jobb nem szólni hozzá. Emlékszem, 14-15 éves lehettem, amikor megismertem. Mennyire élvezte az életet. Lazán vette a dolgokat. Remélem, a külföldi élet kicsit segít neki visszatalálni a régi önmagához. De azért hiányozni fog.

És persze mindenki hiányzik. A szüleim, a legjobb barátok, a régi munkatársak, a közeli ismerősök. Az otthoni tavasz, az eper a piacon, a négyes-hatos, a kert az István utcában, a kutyám. Nem tudom, el kell-e kicsit engednem ezeket, ahhoz, hogy itt tovább tudjak lépni. A szívem azt súgja, hogy igen. Kicsit le kell zárnom magamban ez eddigi életem, úgy, ahogy az ember a régi kapcsolatokkal teszi. És csak remélni tudja, hogy a nosztalgia ellenére valami jobb veszi kezdetét.

4 hozzászólás »

Első benyomások

Miért tartozik a legélhetőbb városok közé Sydney? Valószínűleg nem a 7 dolláros parkolási óradíjával érdemelte ki a 6. helyet. De akkor mivel?

Érdekes, első blikkre semmi különöset nem vettem észre. Igazából a reptérre megérkezve a mosdó nem volt kevésbé leharcolva, mint bármely otthoni nyilvános wc (értsd bevásárló központban vagy ilyesmi), átlagosan tiszta volt, jó nem zürichi tiszta, de olyan magyar tiszta, amikor az tényleg tiszta. Az utcákat járva sem láttam semmi szembeötlőt, nem szemetesek a járdák, de nem is zavaróan osztrák rendesek. Olyan normális. Az emberek ugyanúgy átmennek a piroson ha tudnak, dugó is van, még talán tolakodás is. Talán a házak és a környezet jellemzően más, de nem azért mert annyira modern vagy különleges lenne, inkább csak az összkép más.

Aztán jöttek az apróságok. Hogy a wc lehúzásához újrafelhasználják a vizet. Hogy az utolsó kávézóban is van fenntartott asztal időseknek/rászorulóknak. Hogy minden egyes kereszteződés akadálymentesített mozgássérülteknek és babakocsisoknak, minden egyes lámpa hangjelzéssel segít a látássérülteknek. Hogy kínosan spórolnak a csomagolóanyagokkal – és mellesleg a WC papírral is. Rengeteg helyen van több nyelven kiírva valami, a belvárosban nagyon sok ázsiai felirat van. Jellemző a multikulti, de nem zavaró. Az emberek nem idegbetegek, hanem kiegyensúlyozattak. Nem, nem Pleasantville, tökéletes emberekkel és világgal, véletlenül sem, de normális emberek emelt fővel, alapvetően jó kedvvel sétálnak az utcán. Kedvesek, nyitottak, és rendben vannak önmagukkal. Ez hallatszik a hangukon. És ha megállok az út közepén a térképpel, megkérdezik, hogy „Eltévedtél, kedvesem?”. Az, hogy a banki ügyintézés személyre szabott, a keresztnevemen szólítanak, és 10 perc alatt végzek, amire azt írták, hogy 20-30 perc lesz maximum. Az, hogy a csomagmegőrzőben beveszik a 23 kilós bőröndöm, holott 20 kg a határ, és ezért nem kell plusz díjat fizetnem, csak egy zacskóba átraknom azt a plusz 3 kilót. Vagy hogyha nem működik a vonatjegyem, nem engem hurcolnak meg, hogy mit csináltam rosszul, hanem megmutatják, hol tudok kimenni, és nem gyanúsítgatnak csalással.

Olyan apróságok ezek. A legtöbb nem is kerül pénzbe. Mert arról is szólnak, hogy mennyire figyelünk egymásra. Egy kicsit olyan érzés, hogy nem is különbözik ez a hely annyira Magyarországtól, csak épp itt az „így is lehetne” az már megvalósult. Mert egy része csak elhatározás kérdése. Például a parkban sportoló emberek. Napközben tele volt focizó vagy futó emberekkel, de nem csak a parkban, az utcán is láttam futó, bicikliző embereket. És nincsenek bicikli utak. Egy se. Szóval elég a kifogásokból.

1 Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: