Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Eközben Ausztráliában…

Tudom, tudom, nagyon eltűntem. Nem kifogás, de részben megvolt rá az okom. Ugyanis most, hogy már két hónapja visszaérkeztem új otthonomba, szép lassan megbékéltem a tudattal, hogy pár évig legalább itt fogok élni. Nagy változás ez, nekem legalábbis.

A másik nagy változás a tavalyi évhez képest, hogy most már pénzügyileg is kicsit rendeződött a helyzetem. Nem, még mindig nem vagyok milliomos, és azt se mondanám, hogy nagy lábon élhetnénk, de az biztos, hogy végre nem kell olyan dolgok miatt aggódnom, hogy mit eszem vagy hol alszom. Ezek nagy megkönnyebbülést jelentenek, és ami azt illeti, életmód változást is hoztak magukkal. Azét életmód változás, mert magától következett be, nem pedig én generáltam.  Jó, részben igen, mert odafigyelek mindig mire költök, és mellette keményen dolgozom, de ugyanakkor mivel most éppen nincsenek hatalmas kiadásaim, és már nem a forintalapú gyűjtögetésemből élek, kicsit kényelmesebben gazdálkodhatok.

Emiatt tudtam például januárban a South Coastra utazni, ezért nem jelentett különösebb megerőltetést 3-4 bútordarab beszerzése (oké, használtak, egy pedig ajándék) illetve az IKEA-ban további apróságok vásárlása. Emellett még félre is tettem, bár az is igaz, hogy nem egy saját lakást kell fenntartanom, ami lényegesen megnyirbálná a fizetésemet. Az előbb említett kiadások mellett még félre is tudtam tenni, így pár héten belül úgy néz ki tényleg megveszem azt a kocsit, amire olyan régóta fáj a fogam. Az lesz ám csak az igazi szabadság, amikor végre nem leszek a buszokhoz kötve! Így a bevásárlásaimat is olcsóbbá tehetem, szabadabban tudok hétvégén mozogni, hétköznap esetleg eljárhatok találkozni a barátokkal, vagy valami edzés féleségre.

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Az életmód változáshoz pedig nem árt az életmód váltás sem, ha már egyszer egy olyan országban élek, ahol minden ezt szorgalmazza. Ennek több apropója van, egyrészt a már korábban említett anyagi feltételek javulása, másrészt a múltheti – itt nagyon is népszerű – Valentin-nap. Múlt hét pénteken átjött a lakótársam barátnője, és a két csaj elkezdte kidumálni, milyen volt a Valentin-napjuk. Majd megkérdeztek engem is, hogy én kaptam-e valakitől rózsát. Aki itt várja a mesébe illő fordulatot, most lövöm le a poént, hogy persze fancsali képem és némaságom után nem nagyon erőltették tovább a témát.

De a probléma, illetve a kérdés gondolkodóba ejtett – nem mintha párfüggő lennék, sőt -, és többek között arra is rájöttem a hétvégén, hogy bizony a négy fal között ülve nem nagyon fogok én senkivel találkozni, bár itt leginkább új barátokra gondolok. Persze azért jó volt szombaton visszatérni egy régi hobbimhoz, a barkácsoláshoz, valahogy olyan energiával töltött fel, hogy ezt a hetet sokkal erősebben és fittebben kezdtem.

Szóval az életmód váltással kapcsolatban jót tesz Ausztrália, mert ad 1, itt utálják az emberek a kifogásokat, nincs olyan, hogy majd holnap meg hogy most épp miért nem jó. Ad 2, mikor ha nem most? Eleve Ausztráliához is így álltam hozzá tavaly, és ha az előző évet kibírtam, akkor mennyire lehet nehéz rászokni az egészséges táplálkozásra, a sportra és/vagy kiegyensúlyozott életre? Ugye, hogy nem. Ad 3, szerencsére már vannak mellettem napi szinten olyan emberek, akik ebben támogatnak, és minden nap megerősítenek benne. Ez rendkívüli módon ad erőt. A pozitív megerősítés szerintem az egyik legjobb motiváció, kár, hogy valahogy eddig ezt nem tudtam.

Szóval szép lassan lépésenként haladok tovább az úton, igyekszem megtartani azokat a szokásaimat, amik fontosak, de ugyanakkor új dolgokat is tanulni, mert már én se vagyok a régi. A kitartó olvasóimnak köszönöm, hogy eddig is voltak, ígérem, nem hagyom abba a blogolást még egy jó darabig. Az életmód változhat, de a legkedvesebb hobbim mellett kitartok.

3 hozzászólás »

Szép új világ

Nem vagyok az új évi fogadalmak híve, mégis, valahogy ez az újév valahogy máshogy köszöntött rám. Amikor visszaérkeztem a nyárba, a napsütéstől és a jó időtől szebben láttam a világot és a mostani évet. Tagadhatatlan, hogy egész más úgy belevágni egy új évbe, hogy az ember körül csiripelnek a madarak, meleg van, és többnyire az emberek is pozitívak.

Így beleestem a saját csapdámba, és megfogadtam azért pár dolgot. Mentségemre szóljon, hogy azért ezeket már november-december tájékán eldöntöttem, vagy még korábban, így igazából ezek csak amolyan tavalyról áthozott ígéretek magamnak. Nem mintha tavaly bármit is máshogy csinálhattam volna, illetve nyilván csinálhattam volna, de akkor nem ott lennék, ahol most vagyok.

Az egyik ilyen fogadalom-szerűség az a szervezettségemet érinti. Eléggé precíznek tartom magam, csak néha ugye átesek a ló túloldalára, és mindent túlszervezek. Emiatt ha csalódást okozok magamnak, azt elég rosszul viselem, mert az utólag sose jut eszembe, hogy talán nehezen kivitelezhető dolgot találtam ki magamnak. Remélem a kevésbé szervezett énem azért még mindig eléggé megbízható és rendszer-szerető marad, de az egyensúlyt biztos kihívás lesz megtalálni.

A másik fontos dolog, a munka-magánélet egyensúly megtalálása lesz idén. Tavaly letudtam az összes nagy kötelezettségemet, így idén egy kicsit koncentrálhatok arra, hogy kényelmesen elkezdjem itt újra felépíteni az életem. Barátaim már most is vannak, és az utóbbi hónapokban majdnem minden hétvégén mentem valahova, de jó lenne a hétköznapokat is kihasználni, főleg, hogy nyár van. A programok persze mobilitást igényelnek, de az is folyamatban.

Főként emiatt autóvásárlást tervezek, ami szerintem 2-3 hónapon belül esedékes. Most ezért dolgozom, addig szerintem mellőzök minden nagyobb kiadást illetve utazást, amíg az nincs meg. Kicsit ezen még morfondírozok azért, mert január végén lesz egy hosszú hétvégén, ha jól tudom, az egyetlen húsvét előtt. Szóval azért az kecsegtető, három nap alatt sok mindent lehetne látni, de lehet, hogy majd a környéken megyek el valahova. Szívem szerint leginkább Új-Zélandra mennék, de majd még meglátjuk.

Az autóhoz nem ártana végre átváltanom a jogsimat, ez is folyamatban van már. A fordítás tavaly decemberben megérkezett, pont mielőtt Magyarországra látogattam volna. Esetleg most szombaton elmegyek vizsgázni, ha sikerül addig rendesen felkészülnöm az itteni KRESZ-ből. A múlt héten csináltam neten egy vizsgát és persze, hogy megbuktam. Mert ki tudja, hogy a szombat esti balesetek hány százalékát okozza az alkohol fogyasztás? Én bizony nem.

Az is lehet, hogy a gazdasági év vége felé elköltözöm egy másik helyre, bár a kényelem nagy úr, szóval ez is majd valahogy alakul. Szívesen laknék Cronullán, annyira nincs is messze, egy egyszobás lakást pedig valahogy azért ki tudnék gazdálkodni azt hiszem. Ha közelebb lennék a tengerparthoz, gyakrabban járhatnék a strandra, esetleg szörfözni is elkezdhetnék, és mivel mindig álmom volt víz közelben élni, ezért szerintem jobban érezném magam ott.

Nem tudom, hogy változnak-e az emberek, én minden esetre igyekszem. Idén nem kötelezem el magam olyan terveknek, amiket szinte lehetetlen kivitelezni. Nem azért, mert nem lenne szép és jó elérni őket, de tavaly kicsit azt hiszem túlhajtottam magam, és idén inkább pihenni szeretnék. Barátokkal, egyedül, mindegy, csak kicsit hasznosabban eltölteni a szabadidőmet, amit idén sokkal egészségesebb arányban tervezek kialakítani.

Ha még egy dolgot kívánhatnék erre az évre, az az lenne, hogy az az 1-2 ember, aki régóta készül ide, 2013-ban végre eljusson Sydneybe. Persze ez nem rajtam múlik, és sokszor nem is az idekészülőkön, mert az immi útjai kifürkészhetetlenek. Mégis, kívánok sok szerencsét azoknak, akik még csak idén jönnek, remélem, hamarosan találkozunk.

4 hozzászólás »

Hull a hó és hózik

23-án reggel az időjárás is hivatalosan köszöntött Magyarországon, nem is gondoltam volna, de végül is fehér karácsonyunk lett. Legalábbis a vasárnapi hóesés következtében a szenteste olyan volt, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Persze így a hétvégén többször is eszembe jutott, hogy előző hétvégén a tengerparton sétáltam a nyárban, most pedig a télben kéne a havat  lapátolnom. Szerencsére annyi azért nem esett. De vissza az érkezéshez.

Csütörtök este egy hosszú két napos utazás után megérkeztem Budapestre, és az első három napban már sok mindenkivel találkoztam és beszéltem telefonon. A szüleimmel és a legjobb barátaim nagy részével már találkoztam, elég mozgalmas volt ez a pár nap, ahogy sejtettem, de ez így volt jó.

Pénteken elkezdtük intézni a hivatalos ügyeket, további ügyintézés vár még rám a két ünnep között, akkor majd az önkormányzatba kell mennem, hogy kijelentkezzek, illetve a meglévő bankszámlámat kell megszüntetnem. A kellemes programokra is jutott már idő, vásárlás a szüleimmel, beszélgetés a barátokkal, többnyire minden simán ment, bár akadtak sajnos félreszervezések is.

Ami engem korábban is foglalkoztatott, és nagyon érdekes megélni, az az, hogy hogyan látom Budapestet és Magyarországot 9 hónap távollét után. Az első kisebb meglepetés már Ferihegyen ért, ami azért nem Sydney Airport, kicsit meglepődtem, hogy milyen kicsinek találtam, pedig korábban nagynak tartottam. A reptéri kiszolgáló személyzet kedves volt ugyan, de sajnos bizonyos technikai akadályokat nem sikerült elhárítaniuk, pedig biztos mindent megtettek az ügy érdekében. Ennek ellenére örömmel léptem ki a kapun, hiszen a túl oldalon a szeretteim vártak.

budapest 2012 xmas

A városban közlekedve újra rá kellett döbbenem, hogy Budapest bizony gyönyörű. Persze, eddig is tudtam, de ha itt él az ember, néha elfelejt rácsodálkozni a szépségeire és a különlegességére. A rakparton autózva, az utcákon sétálva ez újra és újra eszembe jutott, a nagyon hideg időjárás ellenére. Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet kikerülni, de nem is kell. Szeretem Budapestet, mindig is szerettem és mindig is fogom.

Érdekes élményként éltem meg, hogy mennyi minden van magas színvonalon a szolgáltatás terén. Például a telefonos ügyintézés során, amikor egy SIM kártyát szerettem volna venni, segítőkészek és professzionálisak voltak, mindent megtettek, hogy minél előbb használhassam a kártyát. Persze csak később derült ki, hogy a telefonom kártyafüggő, így egy másik megoldást kellett találnom, de most már ez is megoldódott.

A személyes találkozások pedig olyan erőt és különleges hangulatot adtak az elmúlt napoknak, amit nehezen lehet megfogalmazni. Kicsit álomszerű azoknak a közelében lenni, akikkel az utóbbi hónapokban csak emailen és skype-on keresztül tartottam a kapcsolatot. Nosztalgikus és nagyon is valós egyszerre, felkavaró és megnyugtató is. Pont mint a másik oldalon való közlekedés, ami egyszerre természetes és furcsa.

Most minden megint fordítva van, de érdekes módon nem tűnik fel, és az esetek 90%-ban elsőre az itteni módon csinálom a dolgokat. A villany kapcsolása, az ajtó nyitása, a puszi adás, az egyéb bal-jobb, lent-fent kérdés, vagy legalábbis ezt hiszem. És bár természetes, és tudom, hogy annak kell lennie, mégis fényképet csinálok mindenről és mindenkiről, a hentes áruról, a piacról, a látványosságokról, a hétköznapi dolgokról. Egyszerre vagyok helyi és turista, így érzem most.

Még meg vannak a régi helyek, még tudom, merre kell kikanyarodni és milyen utcában kell levágni a távot, de azt a részt átnevezték, az már ott zsákutca, a zenéket és előadókat nem ismerem. Még tudom, hogy a Nagyi palacsintázójában rakott mindennelt kérek, a kávézóban még megismernek, de a pultos lánynak már más a frizurája. Kilenc hónap ahhoz már sok idő, hogy sokan máshol tartsanak az életükben, de ahhoz még kevés, hogy teljesen elveszítsem a fonalat illetve a személyes kapcsolatot. A szomszéd köszön, a régi osztálytárssal még mindig ugyanazon a poénon röhögünk, mindenki tudja, hogy érjen el (vagy legalábbis ezt hiszem), de nem találom a seprűt “otthon”, és nem nézem az árakat.

Kicsit úgy érzem, egyszerre vagyok itt és mégse itt. Nem azért, mert eszembe van, hogy otthon épp milyen számlát kell befizetnem, vagy hogy igenis tudom, hogy beszélnem kell egy sydney-i barátommal, hogy váltsunk két szót mi volt vele a héten, hanem a sok apróság miatt, ami kicsit nehezíti az átállást időben és térben.

És persze vannak azok a dolgok, amiket már most nem értek. Régen odafigyeltem rá, hogy milyen zoknit veszek fel a nadrághoz. Biztos így volt, nem tagadom, ma már nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Régen felkaptam a vizet apróságokon, ha valaki undok volt velem vagy olyat tett, amit nem néztem jó szemmel. Mostanában igyekszem többet beszélgetni az eladókkal, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket, ha már egyszer rossz napjuk van. Megölelek embereket. Tudom, ez biztos furcsa a barátaimnak, így jobban belegondolva nekem is az. De nem tudok vele mit kezdeni, csak úgy jön. Próbálhatnám visszafogni magam, igyekezhetnék jobban, hogy visszailleszkedjek, de úgy vagyok vele, ha már itt vagyok, miért ne adjak annyi szeretetet, amennyit tudok, úgyse lesz erre sok esélyem máskor.

Sajnos van, hogy felborulnak a tervek, és mégse úgy alakulnak a dolgok, ahogy kitalálta az ember. Igyekszem ezért most ugyan mindenkinek kedvezni, de a kezdeti elhatározottság ellenére néha beüt a krach, és csak remélni tudom, hogy a barátaim megértik a változásokat a megbeszéltekben. Igyekszem mindenkinek, többek között magamnak is megfelelni ezalatt a pár nap alatt, és persze, hogy nem egyszerű, de rosszabb is lehetne. Úgyhogy a következő napok mozgalmasan telnek majd, azt hiszem ebben az évben nem is hallotok felőlem többet.

Ezúton szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, barátomnak, szerettemnek, bloggernek és nem bloggernek, ismerősnek, boldog-boldogtalannak

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SZEMÉLYES SIKEREKBEN GAZDAG 2013-AS ÉVET

xmas

kívánjak.

Még valami apróság: értesültem róla, hogy sokan reklámokat láttok a blogomon, ezért jövő év elején változások várhatóak, hogy ezeket eltávolítsam. Én ugyebár nem látom ezeket a reklámokat, az engedélyemet nem kérték hozzá, szóval bocsi érte, de eddig nem is tudtam róla.

1 Hozzászólás »

Karácsonyi nincs-hangulat

199556-christmas-depressionÍgy pár  nappal az utazásom előtt, nincs olyan óra szinte, hogy valaki meg ne kérdezné, várom-e már a karácsonyt. Vagy hogy készülődök-e már. Ami persze triviális, nyilván várom, nyilván készülődök, de sajnos több minden is hátráltat a lelki rákészülésben.

Például nem hiányzott a mostani kellemetlenség, ami miatt péntek este háromnegyed hétkor már ágyban fekszem. Megfáztam ugyanis, remélem, gyorsan kiheverem, de most azért elég ramatyul vagyok. Ugye mivel itt már elég jó idő van, gyakorlatilag reggel háromnegyed hétkor még kell a dzseki, mert kicsit hűvös van, de mire 8-ra beérek a munkába, már teljesen leizzadtam. Mondjuk a séta miatt is, de mindegy.

Persze az irodát éjszaka jól felfűtik a gépek, úgyhogy amint beérek, a légkondit rögtön bekapcsolom 5-10 percre, csak hogy egy kicsit lehűljön a levegő mondjuk olyan 30 fokról 25-re. És persze a dzsekit is leveszem. Ebédidőben egy 10 percre kiülök azért a napra, hogy ne egész nap a négy fal között legyek, de amikor visszamegyek a hűvösbe… hát, azt hiszem, értitek a képletet.

Talán az se volt olyan jó ötlet, hogy egyik hétvégén csak azért is kimentem Cronullára, hiába fújt a szél, én meg csak rövidnadrágban és pólóban voltam. Hiába csak egy órát voltam ott, szerintem rátett egy lapáttal. A vicces az egészben az, hogy magamban egy picit mindig megmosolyogtam azokat, akik a légkondi miatt fáznak meg, mert hát az okos ember odafigyel az ilyesmire. Na, én most a saját káromon tanulhatom meg, hogy oda kell figyelni.

Úgyhogy ha még nem lenne elég az, hogy pakolnom, takarítanom kéne a hétvégén, most nagyon úgy néz ki, hogyha nem pihenem ki magam rendesen, utazhatok betegen. Azt meg nem szeretnék, mert nyűgös leszek, rosszul viselem az utat, és eléggé rányomná a bélyegét erre a kis időre.

Kicsit nehéz most ebben a melegben ráhangolódni a karácsonyra, bár a héten a lakótársakkal és a házi úrral elmentünk karácsonyi vacsorára. Egy török étteremben jártunk Newtownban, isteni rablóhúsokat és csevab-szerű kaftákat ettünk, nagyon jó volt, tényleg. De valahogy azért a mediterrán étel, a meleg nyári este nekem még nagyon nem karácsonyi.

Pedig igyekszem én megteremteni a hangulatot, ezen a héten például mézes krémest csináltam, és vittem a többieknek is az irodába. Ízlett is nekik, de valahogy nem stimmel, hogy ebédre a mézes krémes előtt zöldbab levest ebédelek, ami annyira nyári kaja. Egy kicsit képzavarban telnek a napjaim, ugyanakkor tudom, hogy ez a normális, majd jövőre már az itteni dolgokat tekintem normálisnak. Bár egyesek 28 év után se szokták még meg az itteni karácsonyt, szóval nem tudom.

Minden esetre így advent harmadik(?) hétvégéjén legalább a tömegnyomort megúszom a bevásárlóközpontokban, ahová a légkondi miatt tuti nem megyek. Talán egy kis napozás viszont jót tenne Cronullán…

2 hozzászólás »

Csepp a tengerben

Senkinek se könnyű. Neked sem, nekem sem, a szomszédnak sem. Sokat beszélgetünk barátokkal arról, hogy bár remek döntés volt nekivágni a kivándorlásnak, valahogy mégiscsak az a képzet él néhányunkban, hogy amint átléped a határt, sínen vagy. Kívülről tekintve nincs nagy különbség a fél éve, három éve illetve 10 éve kivándorolt honfitárs között. De bezzeg, ha valaki állampolgár, az igen, annak aztán biztos könnyű. Pedig nem. Ő sem talál munkát, hiába keres, hiába az anyanyelve és az állampolgársága, 3 körös interjún kell versenyeznie 300 másik jelentkezővel egy eladói állásra. És bizony hátrányban van, mert nem beszél idegen nyelven. Vagy például ott van az angol anyanyelvű szaktudással rendelkező bevándorló, akinek hiába van több éves tapasztalata két másik szintén angolszász országból, mégsem tud végzettsége és tapasztalata szerint elhelyezkedni.

Mégis, nem hallottam őket panaszkodni. Egyiküket se. Az életük csupa kihívás, ugyanúgy, mint az enyém vagy a tied, igen, ők is küzdenek a számlákkal, és ők is néha elkeseredettek a kilátástalanság miatt. De kibírják és mosolyognak, és bár nem egyszerű, a végletekig segítőkészek és viszonozzák azt, amit kapnak. Ilyen emberek között élek.

Néha megfordul a fejemben, hogy megéri-e ez a sok harc? A bosszúság, a lent és fent, a küzdelem, a jó élmények, vajon melyikből van több? Aztán körülnézek, váltok két szót valakivel, és mindig van valami, ami kicsit erőt ad. Rá kell döbbennem, hogy összetehetem a két kezem, amiért az alapfeltételeim adottak egy normális élethez. És a normális alatt nem azt értem, hogy mindig ki tudok fizetni minden számlát, vagy hogy nincs stressz az életemben. Nem. Azt értem alatta, hogy minden nehézség ellenére reggel fel tudok kelni, és nekivágni újra, újult erővel, mert van valami, ami hajt.

Hiszem, hogy egy ember is hozhat változást. Hiszem, hogy egy szó, egy gesztus, egy gondolat is számít, valakinek, valahol. Néha nem is tudod, hogy mi az, vagy ki az, akinek ezzel megváltoztatod az életét, de a gépezet beindul. Muszáj, hogy így legyen, muszáj hinnem benne, mert máshogy nem lehet csinálni. Az élet senkinek, sehol nem könnyű, legyen erős vagy gyenge, bevándorló vagy születésétől fogva állampolgár. Az egyetlen dolog, ami igenis változtat a képleten, az a hozzáállás, és a hit, hogy képes vagy változtatni az életeden, és persze másokén.

Sokan legyintenek, ha azt mondom, igenis, egy ember is számít. Igenis, mindenki képes változtatni a saját és mások sorsán. “Fiatalság, bolondság.” – mondják. Naivitás? Lehet. De ha így van, nem szeretném soha elveszteni a naivitásomat, mert nem lenne miért felkelnem másnap. Ha nem hinnék benne, hogy lehet jobb, mitől lenne erőm újra és újra nekivágni?

A minap megkérdezett valaki, hogy úgy érzem, szabadon beszélhetek-e a helyzetemről. Kapásból azt vágtam rá, hogy nem. Ez egy kicsit később megrémisztett, mert ha nem én, akkor ki beszélhet nyíltan? Tudom, hogy szerencsés vagyok, és sokan nálam is rosszabb helyzetben vannak. Tudom, hogy nem lenne okom aggódni. Tudom, hogy már elég erős vagyok, hogy legyőzzem az előttem álló akadályokat, akárhogy is lesz. Mégis, egy kicsi részem tart a jövőtől, hogy hova vezet mindez, és mikor ér véget az álom.

Nagyobb részem viszont azt mondja: elég az önzőségből és az önsajnálatból. Előre kell nézni, azt kell figyelni, hogy lehet segíteni másoknak, hogy adhatom vissza azt a sok szeretet és segítséget, amit eddig kaptam. Persze, fontosak az önös érdekek, egy szintig. De eljön az az idő, amikor fontosabb az, hogy legyen melletted pár ember, akire támaszkodhatsz és ők is támaszkodhatnak rád, minthogy ki tudd fizetni a számláidat. És igen, a Maslow-piramis azért ott van, de vannak olyan pillanatok, nem is ritkán, amikor pont az alapvető igények figyelmen kívül hagyása, és a másokkal való kapcsolatok adnak erőt a folytatáshoz. Paradox kissé, de én ezt tapasztaltam.

Remélem, hogy igenis számítok. Remélem, hogy vannak olyanok, akiknek esetleg én adok erőt. Ha így van, már megérte nekivágni, már megéri felkelni minden nap és folytatni. Nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Együtt, egymásra támaszkodva, sikerül megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy nem egyszerű, se neked, se nekem. De megéri. Meg kell hogy érje.

Ezt a posztot szeretném azoknak az embereknek ajánlani, akik az elmúlt hónapokban mellettem voltak: a családomnak, a barátaimnak, a bloggereknek, akiknek az írásaiból erőt merítek, és az olvasóimnak, akiknek a támogatása nélkül szintén nem ment volna. Köszönöm.

17 hozzászólás »

TGIF

Végre péntek! És én erre csak este, itthon döbbenek rá igazán. Valahogy már észre sem veszem, ahogy peregnek a napok, néha gyorsan, néha lassan múlnak az órák, de egy ideje csak úgy észreveszem, hogy jé, megint hétvége, jé, megint fizetésnap. Bár az utóbbiból lehetne több is, mint hétvégéből, de nem panaszkodom.

Valahogy mostanában az idő kezd megfoghatatlanná válni. Néha felőrölnek a mindennapok egy picit, számolom, hány óra van, akkor mennyi az idő Budapesten, hánykor kell holnap felkelnem, az hány óra alvást jelent, és a következő 48 szabad órámat hogy fogom beosztani. Aztán persze a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy tervezem, de jól van ez így.

Néha furcsa rádöbbeni, hogy egy barátom, akit ugyan csak pár hónapja ismerek, nemrég hazatért Új-Zélandról, ahol egy hónapot volt, vagy hogy a háziúr is visszatért a tengerentúli kalandjából, ami szintén 3 hetes volt. És mi történt ezalatt velem? Körülbelül semmi. Néha arra sem emlékszem, mit csináltam az előző nap, vagy az előző héten. Ha fel kéne sorolnom, mivel dolgozom, és mondjuk szabadon beszélhetnék bármiről, akkor sem tudnám elmondani, vagy legalábbis nagyon kéne gondolkodnom, hogy eszembe jusson 1-2 dolog.

A hétvégéim pedig mindig változatosan telnek, bár néha azt kívánom, bár több időm jutna házi munkára, de azért többségében igyekszem tartani egy szintet. Az elmúlt hetekben többször jött át hozzám egy újdonsült barátnő, vagy volt, amikor a lakótársaimmal tartottunk egy kis lazítást kettesben vagy hármasban. Volt, hogy én ugrottam át barátokhoz vacsorára, volt, hogy egy rendezvényre mentem el, jutott idő a szokásos magányos sétákra is, egy pici vásárlásra és a családdal és magyarországi barátokkal is sikerült néha beszélni hétvégenként.

De ugyanakkor ott vannak azok a dolgok, amikre sose jut idő, bármennyire is szeretném. A hetek óta tervezett fényképezés a tengerparton. Az a jó kis kiállítás a városban. Rendes poszt írása a blogra. Az ablakok lemosása illetve egy rendes takarítás. Sütisütés vagy a régen beígért vacsora a barátoknak. Pénzügyek átnézése és a magánnyugdíjpénztáram személyre szabása. Felhívni, megírni, elintézni, elpakolni, kimosni, áthelyezni, megbeszélni, találkozni, elkezdeni, befejezni, na és persze pihenni.

Sok apróság, és mégis, szinte alig tudok véghez vinni valamit a 48 óra alatt. Kicsit beleborzongok, ha belegondolok, milyen gyorsan fog elröpülni a következő 4 hét, és mennyi mindenre nem lesz időm, amit most tervezek. Jó lenne kiszakadni a mókuskerékből, ami azért nehéz, mert élvezem is egy kicsit. Az életem az utóbbi pár hónapban azt hiszem kicsit egyszerűbb lett, beállt a napi rutin, hétköznap munka, hétvégén pihenés.

Tudom, hogy mostantól ez lesz, és ezt választottam, és nem bánom. Már máshogy nehéz, illetve máshogy könnyű, ez nézőpont kérdése. Talán ha végre itt lesz a nyár, és hétvégente jó idő lesz, könnyebb lesz letenni hétvégén a lantot, és nem csak este tudatosul bennem a felismerés, hogy hál’istennek végre péntek.

Hozzászólás »

Az Üveghegyen is túl

Ausztrália bizony messze van. Néha azért megrökönyödöm rajta, amikor erre páran rácsodálkoznak. Itt máskor vannak az évszakok és a napszakok is pont ellentétesen alakulnak, ezért nem ritkán kapok olyan visszajelzéseket, hogy ja, tényleg, nálatok most este van. Vagy ja tényleg, nálatok most jön a tavasz! De jó neked!

Nos, azért nem eszik olyan forrón a kását, például az nem sokaknak jut eszébe, hogy már október van, és még nem volt idén se tavaszom, se nyaram, szóval az első igazán jó időt, mint amilyen most jön, vagy már van, azt utoljára majdnem másfél éve éreztem. A sydney-i időjárással kapcsolatban is eddig kicsit téveszmében éltem, valahogy azt hittem, hogy itt milyen meleg van állandóan, aztán télen igenis volt, amikor fáztam. Két-három hete pl. havazott NSW-ben, ezt elvileg az origo is megírta, csak azt felejtették ki a történetből, hogy 1000 m magasan, a hegyekben. De mindegy is, nem olyan lényeges.

Azért az meglepett, amikor a lakótársam tegnap említtette, hogy jégeső volt a városban, ami azért itt se gyakori, de néha előfordul. Kicsit elcsodálkoztam, hogy itt, Sydneyben, jégeső? Igen, mondta, nem túl gyakori, de azért jó párszor előfordult már. Szóval az általános “ez tuti egy mediterrán hely” megítélésből kezd formálódni a véleményem egy “óceáni, kicsit kontinentális beütésű” időjárású véleménnyé. Ami rendben van, ehhez kell, hogy az ember sok időt töltsön itt. De elvileg idén forró nyarunk lesz, és egy barátom szerint még egy hónap és mehetünk fürdeni.

A távolság másik velejárója az időzónák eltérése, ami még mindig meglep egyeseket. Tudom, hogy ha belegondolnak, akkor ők is rájönnek, hogy mikor mennyi az idő, csak egyszerűen sokaknak nem jut eszébe elsőre. Érdekes, hogy én hozzászoktam, hogy tudom, mikor mennyi idő van Budapesten, a sok hónapnyi kommunikáció és a netes szféra kapcsán. De egy pár hónapja volt ebből egy kisebb afférom, mert az illető azonnali választ várt volna a kérdésére, csak arra nem jött rá, hogy itt hajnali 3-4 óra volt, egy hétköznap, én meg álmomban ha akartam se tudtam volna kitalálni, hogy mit szeretne.

Valahogy mégis, igazán nekem az furcsa, ahogy különbözőképp viszonyulunk ehhez a távolsághoz. Nekem valahogy nem tűnik olyan messzinek Magyarország, persze ésszel tudom, hogy kb. pont a világ másik fele, de az internet, az ismerősökkel való napi kapcsolat, a hírek, a blogok, a facebook valahogy mind összeköt mindennel, amit ott hagytam. Ha azt nézem, hogy emellett például 2-3 órát töltök hétvégén utazással, hogy egy barátommal találkozzak, akkor igazából a korábbi kényelmes életem tűnik kicsit furcsának. Persze Pesten is volt, hogy ingáztam, és reggel egy órát ültem a dugóban, de mégis, ott valahogy kisebb távolságnak tűnt az egész. Nem tudom biztosan, hogy ezt csak beképzelem magamnak, vagy valóban így van, de gyanítom, hogy Pesten nem tettem meg 40-50 km-t (oda-vissza) egy találkozó kedvéért.

Nem csoda ezek után, hogy sokan eléggé elszigetelődnek a várostól és a városi élettől itt Ausztráliában illetve Sydneyben. A külvárosokban sok minden szebb és jobb, mint a belvárosban, például a tengerpart, a strandok, a kis boltok, fesztiválok, vásárok, és még az árak is alacsonyabbak lehetnek. Ha meg valami intézni valójuk van, egy-két óra alatt fent vannak a Cityben, így igazából állandóan úgy tudnak élni, mintha nyaralnának. Kell ennél több? Pont mint a mesében.

Jánosházy János-László fotója

7 hozzászólás »

Kérdezz-felelek fél év után

Marietta ihlette a mostani posztot, gondoltam én is nekiülök, és anélkül, hogy először elolvasnám az ő válaszaikat, megválaszolom a legjellemzőbb kérdéseket, amiket összegyűjtött a Határátkelő blogon született kommentek alapján. Érdekes lesz átolvasni utána, hogy mi az, ami eltér a kettőnk álláspontjában, mindketten majdnem ugyanannyi ideje élünk Ausztráliában, de más módon és máshova kerültünk, ezért szerintem lesznek apró különbségek. Jöjjenek tehát a legáltalánosabb kérdések és a válaszok:

Miért mentél el Magyarországról? És miért pont oda, ahol vagy?

Sok minden közrejátszott mind a magánéletemben, mind a munkámban, amiért egy februári napon megszületett a döntés, hogy most vagy soha, ideje belevágni a külföldi kalandba. Kalandnak indult, ezért is jöttem turistavízummal, szerencsét szerettem volna próbálni, kipróbálni magam más országban, más környezetben, hogy kiderüljön, milyen fából is faragtak. Azt hiszem, ha egy okot kéne mondanom, akkor ez lenne az, de persze sok apróság volt, és igen, egy kicsit az országból is ki akartam szabadulni, de nem azért, mert nekem ott olyan rossz lett volna, sőt.

Az országválasztás pedig egyértelműen nyelvi döntés volt, angolul beszélek a legjobban, szívesen mentem volna spanyol nyelvterületre is, de a szakmám miatt egy angol nyelvterület biztosabb választásnak tűnt. A listán szereplő országokból Ausztrália maradt fenn a rostán, miután átnéztem a piaci lehetőségeket és a bevándorlási ügymeneteket. Ez tűnt a legoptimálisabbnak, még ha messze is van Magyarországról. (Anglia személyes okok miatt meg sem fordult a fejemben.)

Szóval otthon is jól éltél, tehát nem okozott anyagi nehézséget ez a “kaland”?

Otthon azt mondhatom, hogy valamivel a nagy átlag felett éltem, köszönhetően a családi háttérnek, a munkának és az áldozatoknak, amiket az életszínvonal fenntartásáért hoztam. Ez tette lehetővé, hogy az évek alatt összegyűjtött pénzemből eljöjjek Ausztráliába és szerencsét próbáljak. Bár az anyagi nehézségekről nem nagyon írtam, az itteni árakról és megélhetésről annál többet, és ha valaki csak kicsit is belegondol ebbe, könnyen összerakja, hogy az elmúlt hónapok nagy anyagi nehézséget jelentettek nekem. Fél évig nem dolgozni, nem keresni semmit, még Magyarországon se leányálom, de legalább ott a család és a barátok, akikhez fordulhat az ember, ha nincs fedél a feje fölött. Itt mindent egyedül kell megoldani, és egy kb. 8-szor drágább országban élni a magyar forint alapú gyűjtögetésből nem könnyű.

Van már munkád? Hogyan találtad?

Igen, dolgozom, most már másfél hónapja. A szakmámban sikerült elhelyezkedni, mérnökként dolgozom egy külvárosi cégnél, és teljesen elégedett vagyok vele. A munkakereséshez elsősorban a Gerilla Önéletrajzi módszereket használtam, ez szemléletformáló volt nekem, még Magyarországon rendeltem meg a csomagot decemberben, amikor már váltani akartam. A keresés sok energiát vett igénybe, végülis kifizetődött, mert a szálak egy idő után összeértek, és a mostani munkáltatóm megtalált az ajánlatával. Tehát a mostani állásomat nem én találtam, hanem az talált meg engem.

Takarítottál, meg mosogattál is, vagy egyből a szakmádban helyezkedtél el?

Nem vállaltam semmilyen munkát, ameddig a vízumom nem tette ezt lehetővé. Nem akartam kockáztatni a kitoloncolás lehetőségét, vagy hogy a szakmában esetleg híre menjen, hogy mit csináltam. Nem a munkát szégyellem, hanem a törvényszegést. Kicsi a világ, sosem tudhatja az ember, hogy egyszer később évek múlva mit vetnek a szemére. Igyekszem úgy élni, hogy később soha semmit ne kelljen megbánnom vagy szégyellnem.

Van honvágyatok? Hiányzik a Túró Rudi?

Honvágyam a szó klasszikus értelmében nincs, nem hiányzik Magyarország. A barátok, a család, ők néha hiányoznak, ezek eléggé pillanatnyi dolgok a mindennapok során, de tény, hogy egy kicsi hiányérzetem van. Tök egyedül a világ végén sosem lesz olyan, mint amikor az ember a párjával vág neki. De vannak új barátaim, kezdek beilleszkedni, bár épp az itteni életem kezd egy kicsit túl sok időt elvenni az otthoniaktól. Ettől függetlenül azért tartjuk a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal, van, akikkel pár naponta, van akikkel hetente, vagy legalább pár hetente beszélek vagy levelezek. Az internet világában azért már eléggé naprakész tud maradni az ember, ha akar.

A Túró Rudi egyáltalán nem hiányzik, de azért belakok majd belőle ha hazamegyek. Majdnem minden kapható itt, ami Magyarországon, és még annyi minden más, ami viszont Magyarországon nem. Egy csomó olyan dolgot élvezhetek itt, amihez régen az ára, az elérhetősége illetve a szezon miatt korlátozottan lehetett hozzáférni. Az, hogy itt egész évben van eper, hogy új gyümölcsöket ismerek meg, sok olyan apróság, ami miatt még kevésbé hiányzik a Túró Rudi. Nem minden a Túró Rudi, a világ sokkal színesebb a piros pöttyöknél.

Mennyit keresel?

Ezt nem illik megkérdezni, ugyanúgy, ahogy a barátodtól vagy a kollégádtól se kérdezed meg. Főleg azért se lenne értelme válaszolni, mert az összeget forintosítva úgyse érti meg az, aki nem ismeri a helyi viszonyok megélhetési költségeit meg a helyi kereseti viszonyokat. Az itt élőknek általában megválaszolom, de ők meg nem szokták kérdezni. Tudják maguktól is. 🙂

Ahelyett, hogy otthon maradtál volna és aktívan részt vállaltál volna Magyarország felvirágoztatásában  nem szégyenled magad, amiért elhúztál külföldre?

Röviden: nem. Ó, akik ismernek, tudják, mennyi energiát fektettem bele, hogy a szakmámban felvirágoztassam Magyarországot, de nem nagyon jutottam vele sokra. Talán az ország még nem tart ott. Más részről pedig, úgy gondolom, hogy a szüleim eleget adóztak, csak egy gyereket vállaltak, és a taníttatásom költségeit fedezték az ő adóik. Ők mindig arra tanítottak, hogy ha tudom, csináljam azt, amit szeretnék, mert boldog felnőttet akartak belőlem nevelni. Most boldog vagyok, és inkább a szüleimet és a szeretteimet szeretném szintén boldoggá tenni, semmint az egész nagy Magyarországot. Szimplán azért, mert ők többet tettek értem, mint az ország bármilyen szociális hálója. (Csak egy példa: megtanultam volna szerintetek jól angolul, ha a szüleim nem küldenek ki Amerikába nyelvet tanulni? Szerintem nem.)

Megtaláltad a számításodat?

Azt kell hogy mondjam, hogy igen. A változás bejött, szükségem volt rá, és örülök, hogy megléptem ezt a lépést. Anyagilag még mindig nem ott vagyok, ahol egy éve voltam mondjuk, (már itteni viszonyokat nézve), de nagyon sokat tanultam az elmúlt fél évben, és már nem hiszem, hogy a pénz lenne a legfontosabb az életben. Oké, eddig se hittem, de kicsit anyagiasabb voltam szerintem. Jól érzem magam a bőrömben, boldog vagyok a munkahelyemen, kellemes környezetben töltöm a szabadidőm és a társas kapcsolataim is más színvonalúak. Egyértelműen jobb most az életem, mint 8 hónapja.

Ha érdekel, hogyan válaszolt Marietta ugyanezekre a kérdésekre, aki Adelaide-ben él a párjával, kattints ide!

 

9 hozzászólás »

Az élet megy tovább

Valaki azt mondta nekem nemrég, hogy a sors csak akkor súlyt rak ránk, amit még épp el tudunk viselni. Bátorításként szánta, mert épp akkor derült ki, hogy az aktuális lakhelyemről ismét költöznöm kell. Mindez egy szombat éjszaka történt, amikor épp az új barátokkal ünnepeltük  a hétvégét.

A lakótársam, aki egyben a lakás tulajdonosa is, szintén bevándorló, aminek megvannak a maga előnyei illetve hátrányai. Általában azt vettem észre, hogy a bevándorlók jobban segítik egymást, nyitottabbak másokkal szemben, és átérzik a frissen érkezettek problémáit, hiszen maguk is végigmentek a folyamaton. Ugyanakkor vannak még hasonló problémáik, mint például az anyaországtól való elszakadás és az otthon maradtak hiánya. Ebből fakadóan elkerülhetetlen, hogy néha meginvitáljuk a közeli hozzátartozókat Ausztráliába, nekem is célom minél előbb vendégül látni a szüleimet, a nagybátyámat meg egy-két közeli barátot. Nincs is ezzel semmi baj, teljesen természetes.

Sajnos a lakótársam életében pont most érkezett el ez a pillanat, illetve a hazalátogatási terveit keresztül húzta a munka, ezért a családja azt mondta, nem gond, akkor majd mi megyünk! A rég nem látott szeretteinek pedig senki nem mondja illetve mondhatja, hogy bocs, most nem alkalmas, főleg, ha évek óta nem jártak Ausztráliában. Így a kör bezárult, ha ők jönnek, nekem mennem kell.

Az első sokkot kis elkeseredettség és szomorúság követte, hiszen egyrészt jól éreztem magam a helyemen, közel volt a munkához és jól kijöttünk. Tudtam azt is, hogy ilyen áron ilyen körülményeket elég nehéz találni a környéken, és féltem, hogy nem lesz elég időm jó megoldást találni a problémára. A hétvégi letargia után belevetettem magam ismét az albérlet keresésbe, és a csütörtöktől szombatig 5 helyet néztem meg személyesen. Nem gondoltam volna, hogy még válogathatok is a lehetőségekben, de mind az öt helyen szívesen láttak volna, így összeírtam egy listán az előnyöket és hátrányokat, és próbáltam ezek alapján dönteni.

Az élet úgy hozta, hogy pont az utolsó hely nyerte el legjobban a tetszésemet. Elég kacifántos a történet, de lényeg, hogy végülis ezt a szobát, ami egy családi házban van, szombaton este 8-kor tudtam megnézni, és ott helyben el is döntöttem, hogy ezt választom. A helynek sajnos sokkal messzebb van a munkahelyemtől, mint a többi, de nyugodtabb, tisztább és kiegyensúlyozottabb környezetnek tűnt, emiatt döntöttem mellette.

A történet pikantériája, hogy ugyan lenne még időm válogatni, nem szerettem volna az utolsó pillanatra hagyni, ezért gyorsan döntöttem a költözés mellett. A jövő héten lehet, hogy dolgoznom kell szombaton, így egy napom lenne csak a költözésre és berendezkedésre, utána való héten szombaton kellene elhagyni igazából a mortdale-i szállást, így akkor is csak egy napom lenne költözni, utána lévő napon meg berendezkedhettem volna illetve pihenhettem volna. Mivel most itt hosszú hétvége van – október első hétfője munkaszüneti nap, ha úgy tetszik, május elseje – szombaton fél 9-kor eldőlt, vasárnap költözöm.

Lehet, hogy kívülről kicsit kapkodásnak tűnhet, de már a héten korábban elkezdtem összerakni a dolgaimat, és igyekeztem rugalmasan állni a költözés témájához. Így szombat estére a logisztika és a pakolás maradt, nem voltam benne biztos, hogy meg tudom oldani a vasárnapi költözést, de bíztam benne, és mindent megtettem érte.

Vasárnap reggel kimentem a repülőtérre autót bérelni a költözéshez – munkaszüneti nap lévén más helyek nem voltak nyitva -, majd Attila segítségével megpakoltuk az autót, és átvittük az új helyemre a cuccok nagy részét. Nem hittem, hogy egy menetben képesek leszünk megcsinálni, de pont jól sikerült pakolni és elhelyezni a dolgokat, így délutánra nekem már csak a konyhai dolgok maradtak hátra. Az új helyen elégedetten konstatáltuk, hogy milyen ügyesek és gyorsak voltunk, és megünnepeltük egy kis sütizéssel illetve fagyizással Bronte-n.

A mai nap tanulsága: ha a helyzet kilátástalan, egy hét alatt minden megoldódik, de az első sokk után tudni kell felállni és csinálni tovább. Ami akkor szombaton hihetetlennek tűnt, beigazolódott. Csak olyan súlyt kapunk az élettől, amit még épp elbírunk.

8 hozzászólás »

8 óra munka

Most már több mint két hete dolgozom teljes munkaidőben az álomcégnél, és a mézes hetek még mindig tartanak. Remélem, hogy még sokáig tartani is fognak, nem hiszem, hogy ez csak a kezdeti lelkesedés lenne, hiszen alapvetően imádom a munkám és a területem minden részletét.

Annyi mindent írhatnék, hogy miért szeretek itt dolgozni, sok apróság van, amik nem is összeadódnak, hanem megsokszorozzák egymást, és ezek miatt egyszerűen öröm felkelni minden reggel, és öröm munkába menni. Talán illene mégiscsak összeszednem párat a kedvenceim közül, a konkrétumok óvatos elkerülése mellett.

Az egyik legfontosabb dolog a légkör. Baráti, családias, laza, vagy ahogy itt mondják: “easy going”. A cég méretéből adódóan ismerek mindenkit, és nem csak szakmailag, emberileg is becsülöm őket. Jól el lehet beszélgetni a munkatársakkal, kellemes arányban keveredik a munka és a magánélet. Jól megértjük egymást, és emiatt a közös munka is nagyon jól megy, én legalábbis így érzem. Ügyesen segítünk be a másiknak, ha épp úgy kell, és semmi nem egyoldalú, kölcsönösen számíthatunk a másikra. Persze azért néha előfordul, hogy egy homlokráncolás előfordul valakinek az ügyetlensége miatt, de nem nagyon kapjuk fel rajta vizet, mert tudjuk, hogy mindenki a tudása legjavát teszi bele a projektekbe, és ezért inkább a problémamegoldásra összpontosítunk a bűnbak keresés helyett. Szerintem a légkör az egyik legfontosabb oka, hogy olyan sikeresek lehetünk a munkánkban, amilyenek vagyunk.

A másik legfontosabb dolog, a szakmai háttér. A szakmai vezetőm hihetetlen tudással rendelkezik, nagyon jó tanulni tőle, és elég jól is adja át a tudását, bár néha úgy érzem, csak morzsákat csipegetek, mert hát a több, mint tíz éves tapasztalatot azért nem lehet két hét alatt átadni. De nagyon lelkesen jegyzetelem, akár írásban, akár fejben, ha új dolgot hallok, és igyekszem minden apróságot megjegyezni illetve hasznosítani a munkám során. A tudás mellé persze társul a technika is, rengeteg olyan eszközzel és szoftverrel dolgozhatok, amiről régebben álmodni se mertem volna. Szakmailag olyan fejlődési lehetőséget kaptam, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak, ezért igyekszem minden pillanatot kihasználni.

Az emberi tényezők és a rugalmasság azok a dolgok, amik különösen megérintettek az elmúlt két hétben. Kezdőként nyilván követek el hibákat, nyilván még máshogy csinálok dolgokat, illetve több időre van szükségem a feladatok elvégzéséhez, esetleg többet kell gyakorolnom. Nagyon támogatnak ezekkel kapcsolatban, eddig egy rossz szót nem kaptam semmiért, pedig biztos csináltam butaságokat, sőt, tudom, hogy volt, amit elrontottam. Amikor ilyen volt, azt mondtam, nem baj, nekiállok újra és megcsinálom rendesen, és másodjára jobban és gyorsabban sikerült véghez vinni a feladatot. A pozitív hozzáállás nélkül biztos sokkal nehezebben venném ezt az időszakot, főleg, hogy néha kicsit túl maximalista vagyok.

Épp tegnap beszélgettünk egyébként a főnökkel arról, hogy bizonyos apróságok hogy megkönnyítik a munkát. Ha az ember megteszi azt a bizonyos “extra milet”, vagyis nem csak a kötelezőt, hanem az ajánlottat is elvégzi, akkor nagyon megkönnyíti nem csak a környezete, de a saját dolgát is. Vannak azok az apróságok, amik nem kerülnek pénzbe, de sikeresebbé teheti az ember életét. Ilyen, ha az ember elpakolja az eszközt, amit a másik elöl felejtetett, vagy nem csak a saját bögréjét mosogatja el, hanema másikét is. Ezek fontos és jó dolgok, mert tudod, hogy legközelebb, ha te hagysz elöl valamit, vagy a sok meló miatt nem jut időd a mosogatásra, más majd megteszi helyetted. Sok apróság szövi át a napjaimat, amik miatt boldoggá tesz a munka, és hiába fagy le a gép vagy omlik össze a rendszer és emiatt 6-szor kell valamit újra csinálnom, nem stresszelem magam miatta. Csak megyek tovább az úton, tanulok és gyakorolok, fejben illetve a billentyűzeten pedig igyekszem gyakran használni a  Ctrl+S-t.

5 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: