Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Hull a hó és hózik

23-án reggel az időjárás is hivatalosan köszöntött Magyarországon, nem is gondoltam volna, de végül is fehér karácsonyunk lett. Legalábbis a vasárnapi hóesés következtében a szenteste olyan volt, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Persze így a hétvégén többször is eszembe jutott, hogy előző hétvégén a tengerparton sétáltam a nyárban, most pedig a télben kéne a havat  lapátolnom. Szerencsére annyi azért nem esett. De vissza az érkezéshez.

Csütörtök este egy hosszú két napos utazás után megérkeztem Budapestre, és az első három napban már sok mindenkivel találkoztam és beszéltem telefonon. A szüleimmel és a legjobb barátaim nagy részével már találkoztam, elég mozgalmas volt ez a pár nap, ahogy sejtettem, de ez így volt jó.

Pénteken elkezdtük intézni a hivatalos ügyeket, további ügyintézés vár még rám a két ünnep között, akkor majd az önkormányzatba kell mennem, hogy kijelentkezzek, illetve a meglévő bankszámlámat kell megszüntetnem. A kellemes programokra is jutott már idő, vásárlás a szüleimmel, beszélgetés a barátokkal, többnyire minden simán ment, bár akadtak sajnos félreszervezések is.

Ami engem korábban is foglalkoztatott, és nagyon érdekes megélni, az az, hogy hogyan látom Budapestet és Magyarországot 9 hónap távollét után. Az első kisebb meglepetés már Ferihegyen ért, ami azért nem Sydney Airport, kicsit meglepődtem, hogy milyen kicsinek találtam, pedig korábban nagynak tartottam. A reptéri kiszolgáló személyzet kedves volt ugyan, de sajnos bizonyos technikai akadályokat nem sikerült elhárítaniuk, pedig biztos mindent megtettek az ügy érdekében. Ennek ellenére örömmel léptem ki a kapun, hiszen a túl oldalon a szeretteim vártak.

budapest 2012 xmas

A városban közlekedve újra rá kellett döbbenem, hogy Budapest bizony gyönyörű. Persze, eddig is tudtam, de ha itt él az ember, néha elfelejt rácsodálkozni a szépségeire és a különlegességére. A rakparton autózva, az utcákon sétálva ez újra és újra eszembe jutott, a nagyon hideg időjárás ellenére. Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet kikerülni, de nem is kell. Szeretem Budapestet, mindig is szerettem és mindig is fogom.

Érdekes élményként éltem meg, hogy mennyi minden van magas színvonalon a szolgáltatás terén. Például a telefonos ügyintézés során, amikor egy SIM kártyát szerettem volna venni, segítőkészek és professzionálisak voltak, mindent megtettek, hogy minél előbb használhassam a kártyát. Persze csak később derült ki, hogy a telefonom kártyafüggő, így egy másik megoldást kellett találnom, de most már ez is megoldódott.

A személyes találkozások pedig olyan erőt és különleges hangulatot adtak az elmúlt napoknak, amit nehezen lehet megfogalmazni. Kicsit álomszerű azoknak a közelében lenni, akikkel az utóbbi hónapokban csak emailen és skype-on keresztül tartottam a kapcsolatot. Nosztalgikus és nagyon is valós egyszerre, felkavaró és megnyugtató is. Pont mint a másik oldalon való közlekedés, ami egyszerre természetes és furcsa.

Most minden megint fordítva van, de érdekes módon nem tűnik fel, és az esetek 90%-ban elsőre az itteni módon csinálom a dolgokat. A villany kapcsolása, az ajtó nyitása, a puszi adás, az egyéb bal-jobb, lent-fent kérdés, vagy legalábbis ezt hiszem. És bár természetes, és tudom, hogy annak kell lennie, mégis fényképet csinálok mindenről és mindenkiről, a hentes áruról, a piacról, a látványosságokról, a hétköznapi dolgokról. Egyszerre vagyok helyi és turista, így érzem most.

Még meg vannak a régi helyek, még tudom, merre kell kikanyarodni és milyen utcában kell levágni a távot, de azt a részt átnevezték, az már ott zsákutca, a zenéket és előadókat nem ismerem. Még tudom, hogy a Nagyi palacsintázójában rakott mindennelt kérek, a kávézóban még megismernek, de a pultos lánynak már más a frizurája. Kilenc hónap ahhoz már sok idő, hogy sokan máshol tartsanak az életükben, de ahhoz még kevés, hogy teljesen elveszítsem a fonalat illetve a személyes kapcsolatot. A szomszéd köszön, a régi osztálytárssal még mindig ugyanazon a poénon röhögünk, mindenki tudja, hogy érjen el (vagy legalábbis ezt hiszem), de nem találom a seprűt “otthon”, és nem nézem az árakat.

Kicsit úgy érzem, egyszerre vagyok itt és mégse itt. Nem azért, mert eszembe van, hogy otthon épp milyen számlát kell befizetnem, vagy hogy igenis tudom, hogy beszélnem kell egy sydney-i barátommal, hogy váltsunk két szót mi volt vele a héten, hanem a sok apróság miatt, ami kicsit nehezíti az átállást időben és térben.

És persze vannak azok a dolgok, amiket már most nem értek. Régen odafigyeltem rá, hogy milyen zoknit veszek fel a nadrághoz. Biztos így volt, nem tagadom, ma már nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Régen felkaptam a vizet apróságokon, ha valaki undok volt velem vagy olyat tett, amit nem néztem jó szemmel. Mostanában igyekszem többet beszélgetni az eladókkal, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket, ha már egyszer rossz napjuk van. Megölelek embereket. Tudom, ez biztos furcsa a barátaimnak, így jobban belegondolva nekem is az. De nem tudok vele mit kezdeni, csak úgy jön. Próbálhatnám visszafogni magam, igyekezhetnék jobban, hogy visszailleszkedjek, de úgy vagyok vele, ha már itt vagyok, miért ne adjak annyi szeretetet, amennyit tudok, úgyse lesz erre sok esélyem máskor.

Sajnos van, hogy felborulnak a tervek, és mégse úgy alakulnak a dolgok, ahogy kitalálta az ember. Igyekszem ezért most ugyan mindenkinek kedvezni, de a kezdeti elhatározottság ellenére néha beüt a krach, és csak remélni tudom, hogy a barátaim megértik a változásokat a megbeszéltekben. Igyekszem mindenkinek, többek között magamnak is megfelelni ezalatt a pár nap alatt, és persze, hogy nem egyszerű, de rosszabb is lehetne. Úgyhogy a következő napok mozgalmasan telnek majd, azt hiszem ebben az évben nem is hallotok felőlem többet.

Ezúton szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, barátomnak, szerettemnek, bloggernek és nem bloggernek, ismerősnek, boldog-boldogtalannak

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SZEMÉLYES SIKEREKBEN GAZDAG 2013-AS ÉVET

xmas

kívánjak.

Még valami apróság: értesültem róla, hogy sokan reklámokat láttok a blogomon, ezért jövő év elején változások várhatóak, hogy ezeket eltávolítsam. Én ugyebár nem látom ezeket a reklámokat, az engedélyemet nem kérték hozzá, szóval bocsi érte, de eddig nem is tudtam róla.

Reklámok
1 Hozzászólás »

Csepp a tengerben

Senkinek se könnyű. Neked sem, nekem sem, a szomszédnak sem. Sokat beszélgetünk barátokkal arról, hogy bár remek döntés volt nekivágni a kivándorlásnak, valahogy mégiscsak az a képzet él néhányunkban, hogy amint átléped a határt, sínen vagy. Kívülről tekintve nincs nagy különbség a fél éve, három éve illetve 10 éve kivándorolt honfitárs között. De bezzeg, ha valaki állampolgár, az igen, annak aztán biztos könnyű. Pedig nem. Ő sem talál munkát, hiába keres, hiába az anyanyelve és az állampolgársága, 3 körös interjún kell versenyeznie 300 másik jelentkezővel egy eladói állásra. És bizony hátrányban van, mert nem beszél idegen nyelven. Vagy például ott van az angol anyanyelvű szaktudással rendelkező bevándorló, akinek hiába van több éves tapasztalata két másik szintén angolszász országból, mégsem tud végzettsége és tapasztalata szerint elhelyezkedni.

Mégis, nem hallottam őket panaszkodni. Egyiküket se. Az életük csupa kihívás, ugyanúgy, mint az enyém vagy a tied, igen, ők is küzdenek a számlákkal, és ők is néha elkeseredettek a kilátástalanság miatt. De kibírják és mosolyognak, és bár nem egyszerű, a végletekig segítőkészek és viszonozzák azt, amit kapnak. Ilyen emberek között élek.

Néha megfordul a fejemben, hogy megéri-e ez a sok harc? A bosszúság, a lent és fent, a küzdelem, a jó élmények, vajon melyikből van több? Aztán körülnézek, váltok két szót valakivel, és mindig van valami, ami kicsit erőt ad. Rá kell döbbennem, hogy összetehetem a két kezem, amiért az alapfeltételeim adottak egy normális élethez. És a normális alatt nem azt értem, hogy mindig ki tudok fizetni minden számlát, vagy hogy nincs stressz az életemben. Nem. Azt értem alatta, hogy minden nehézség ellenére reggel fel tudok kelni, és nekivágni újra, újult erővel, mert van valami, ami hajt.

Hiszem, hogy egy ember is hozhat változást. Hiszem, hogy egy szó, egy gesztus, egy gondolat is számít, valakinek, valahol. Néha nem is tudod, hogy mi az, vagy ki az, akinek ezzel megváltoztatod az életét, de a gépezet beindul. Muszáj, hogy így legyen, muszáj hinnem benne, mert máshogy nem lehet csinálni. Az élet senkinek, sehol nem könnyű, legyen erős vagy gyenge, bevándorló vagy születésétől fogva állampolgár. Az egyetlen dolog, ami igenis változtat a képleten, az a hozzáállás, és a hit, hogy képes vagy változtatni az életeden, és persze másokén.

Sokan legyintenek, ha azt mondom, igenis, egy ember is számít. Igenis, mindenki képes változtatni a saját és mások sorsán. “Fiatalság, bolondság.” – mondják. Naivitás? Lehet. De ha így van, nem szeretném soha elveszteni a naivitásomat, mert nem lenne miért felkelnem másnap. Ha nem hinnék benne, hogy lehet jobb, mitől lenne erőm újra és újra nekivágni?

A minap megkérdezett valaki, hogy úgy érzem, szabadon beszélhetek-e a helyzetemről. Kapásból azt vágtam rá, hogy nem. Ez egy kicsit később megrémisztett, mert ha nem én, akkor ki beszélhet nyíltan? Tudom, hogy szerencsés vagyok, és sokan nálam is rosszabb helyzetben vannak. Tudom, hogy nem lenne okom aggódni. Tudom, hogy már elég erős vagyok, hogy legyőzzem az előttem álló akadályokat, akárhogy is lesz. Mégis, egy kicsi részem tart a jövőtől, hogy hova vezet mindez, és mikor ér véget az álom.

Nagyobb részem viszont azt mondja: elég az önzőségből és az önsajnálatból. Előre kell nézni, azt kell figyelni, hogy lehet segíteni másoknak, hogy adhatom vissza azt a sok szeretet és segítséget, amit eddig kaptam. Persze, fontosak az önös érdekek, egy szintig. De eljön az az idő, amikor fontosabb az, hogy legyen melletted pár ember, akire támaszkodhatsz és ők is támaszkodhatnak rád, minthogy ki tudd fizetni a számláidat. És igen, a Maslow-piramis azért ott van, de vannak olyan pillanatok, nem is ritkán, amikor pont az alapvető igények figyelmen kívül hagyása, és a másokkal való kapcsolatok adnak erőt a folytatáshoz. Paradox kissé, de én ezt tapasztaltam.

Remélem, hogy igenis számítok. Remélem, hogy vannak olyanok, akiknek esetleg én adok erőt. Ha így van, már megérte nekivágni, már megéri felkelni minden nap és folytatni. Nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Együtt, egymásra támaszkodva, sikerül megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy nem egyszerű, se neked, se nekem. De megéri. Meg kell hogy érje.

Ezt a posztot szeretném azoknak az embereknek ajánlani, akik az elmúlt hónapokban mellettem voltak: a családomnak, a barátaimnak, a bloggereknek, akiknek az írásaiból erőt merítek, és az olvasóimnak, akiknek a támogatása nélkül szintén nem ment volna. Köszönöm.

17 hozzászólás »

Kérdezz-felelek fél év után

Marietta ihlette a mostani posztot, gondoltam én is nekiülök, és anélkül, hogy először elolvasnám az ő válaszaikat, megválaszolom a legjellemzőbb kérdéseket, amiket összegyűjtött a Határátkelő blogon született kommentek alapján. Érdekes lesz átolvasni utána, hogy mi az, ami eltér a kettőnk álláspontjában, mindketten majdnem ugyanannyi ideje élünk Ausztráliában, de más módon és máshova kerültünk, ezért szerintem lesznek apró különbségek. Jöjjenek tehát a legáltalánosabb kérdések és a válaszok:

Miért mentél el Magyarországról? És miért pont oda, ahol vagy?

Sok minden közrejátszott mind a magánéletemben, mind a munkámban, amiért egy februári napon megszületett a döntés, hogy most vagy soha, ideje belevágni a külföldi kalandba. Kalandnak indult, ezért is jöttem turistavízummal, szerencsét szerettem volna próbálni, kipróbálni magam más országban, más környezetben, hogy kiderüljön, milyen fából is faragtak. Azt hiszem, ha egy okot kéne mondanom, akkor ez lenne az, de persze sok apróság volt, és igen, egy kicsit az országból is ki akartam szabadulni, de nem azért, mert nekem ott olyan rossz lett volna, sőt.

Az országválasztás pedig egyértelműen nyelvi döntés volt, angolul beszélek a legjobban, szívesen mentem volna spanyol nyelvterületre is, de a szakmám miatt egy angol nyelvterület biztosabb választásnak tűnt. A listán szereplő országokból Ausztrália maradt fenn a rostán, miután átnéztem a piaci lehetőségeket és a bevándorlási ügymeneteket. Ez tűnt a legoptimálisabbnak, még ha messze is van Magyarországról. (Anglia személyes okok miatt meg sem fordult a fejemben.)

Szóval otthon is jól éltél, tehát nem okozott anyagi nehézséget ez a “kaland”?

Otthon azt mondhatom, hogy valamivel a nagy átlag felett éltem, köszönhetően a családi háttérnek, a munkának és az áldozatoknak, amiket az életszínvonal fenntartásáért hoztam. Ez tette lehetővé, hogy az évek alatt összegyűjtött pénzemből eljöjjek Ausztráliába és szerencsét próbáljak. Bár az anyagi nehézségekről nem nagyon írtam, az itteni árakról és megélhetésről annál többet, és ha valaki csak kicsit is belegondol ebbe, könnyen összerakja, hogy az elmúlt hónapok nagy anyagi nehézséget jelentettek nekem. Fél évig nem dolgozni, nem keresni semmit, még Magyarországon se leányálom, de legalább ott a család és a barátok, akikhez fordulhat az ember, ha nincs fedél a feje fölött. Itt mindent egyedül kell megoldani, és egy kb. 8-szor drágább országban élni a magyar forint alapú gyűjtögetésből nem könnyű.

Van már munkád? Hogyan találtad?

Igen, dolgozom, most már másfél hónapja. A szakmámban sikerült elhelyezkedni, mérnökként dolgozom egy külvárosi cégnél, és teljesen elégedett vagyok vele. A munkakereséshez elsősorban a Gerilla Önéletrajzi módszereket használtam, ez szemléletformáló volt nekem, még Magyarországon rendeltem meg a csomagot decemberben, amikor már váltani akartam. A keresés sok energiát vett igénybe, végülis kifizetődött, mert a szálak egy idő után összeértek, és a mostani munkáltatóm megtalált az ajánlatával. Tehát a mostani állásomat nem én találtam, hanem az talált meg engem.

Takarítottál, meg mosogattál is, vagy egyből a szakmádban helyezkedtél el?

Nem vállaltam semmilyen munkát, ameddig a vízumom nem tette ezt lehetővé. Nem akartam kockáztatni a kitoloncolás lehetőségét, vagy hogy a szakmában esetleg híre menjen, hogy mit csináltam. Nem a munkát szégyellem, hanem a törvényszegést. Kicsi a világ, sosem tudhatja az ember, hogy egyszer később évek múlva mit vetnek a szemére. Igyekszem úgy élni, hogy később soha semmit ne kelljen megbánnom vagy szégyellnem.

Van honvágyatok? Hiányzik a Túró Rudi?

Honvágyam a szó klasszikus értelmében nincs, nem hiányzik Magyarország. A barátok, a család, ők néha hiányoznak, ezek eléggé pillanatnyi dolgok a mindennapok során, de tény, hogy egy kicsi hiányérzetem van. Tök egyedül a világ végén sosem lesz olyan, mint amikor az ember a párjával vág neki. De vannak új barátaim, kezdek beilleszkedni, bár épp az itteni életem kezd egy kicsit túl sok időt elvenni az otthoniaktól. Ettől függetlenül azért tartjuk a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal, van, akikkel pár naponta, van akikkel hetente, vagy legalább pár hetente beszélek vagy levelezek. Az internet világában azért már eléggé naprakész tud maradni az ember, ha akar.

A Túró Rudi egyáltalán nem hiányzik, de azért belakok majd belőle ha hazamegyek. Majdnem minden kapható itt, ami Magyarországon, és még annyi minden más, ami viszont Magyarországon nem. Egy csomó olyan dolgot élvezhetek itt, amihez régen az ára, az elérhetősége illetve a szezon miatt korlátozottan lehetett hozzáférni. Az, hogy itt egész évben van eper, hogy új gyümölcsöket ismerek meg, sok olyan apróság, ami miatt még kevésbé hiányzik a Túró Rudi. Nem minden a Túró Rudi, a világ sokkal színesebb a piros pöttyöknél.

Mennyit keresel?

Ezt nem illik megkérdezni, ugyanúgy, ahogy a barátodtól vagy a kollégádtól se kérdezed meg. Főleg azért se lenne értelme válaszolni, mert az összeget forintosítva úgyse érti meg az, aki nem ismeri a helyi viszonyok megélhetési költségeit meg a helyi kereseti viszonyokat. Az itt élőknek általában megválaszolom, de ők meg nem szokták kérdezni. Tudják maguktól is. 🙂

Ahelyett, hogy otthon maradtál volna és aktívan részt vállaltál volna Magyarország felvirágoztatásában  nem szégyenled magad, amiért elhúztál külföldre?

Röviden: nem. Ó, akik ismernek, tudják, mennyi energiát fektettem bele, hogy a szakmámban felvirágoztassam Magyarországot, de nem nagyon jutottam vele sokra. Talán az ország még nem tart ott. Más részről pedig, úgy gondolom, hogy a szüleim eleget adóztak, csak egy gyereket vállaltak, és a taníttatásom költségeit fedezték az ő adóik. Ők mindig arra tanítottak, hogy ha tudom, csináljam azt, amit szeretnék, mert boldog felnőttet akartak belőlem nevelni. Most boldog vagyok, és inkább a szüleimet és a szeretteimet szeretném szintén boldoggá tenni, semmint az egész nagy Magyarországot. Szimplán azért, mert ők többet tettek értem, mint az ország bármilyen szociális hálója. (Csak egy példa: megtanultam volna szerintetek jól angolul, ha a szüleim nem küldenek ki Amerikába nyelvet tanulni? Szerintem nem.)

Megtaláltad a számításodat?

Azt kell hogy mondjam, hogy igen. A változás bejött, szükségem volt rá, és örülök, hogy megléptem ezt a lépést. Anyagilag még mindig nem ott vagyok, ahol egy éve voltam mondjuk, (már itteni viszonyokat nézve), de nagyon sokat tanultam az elmúlt fél évben, és már nem hiszem, hogy a pénz lenne a legfontosabb az életben. Oké, eddig se hittem, de kicsit anyagiasabb voltam szerintem. Jól érzem magam a bőrömben, boldog vagyok a munkahelyemen, kellemes környezetben töltöm a szabadidőm és a társas kapcsolataim is más színvonalúak. Egyértelműen jobb most az életem, mint 8 hónapja.

Ha érdekel, hogyan válaszolt Marietta ugyanezekre a kérdésekre, aki Adelaide-ben él a párjával, kattints ide!

 

9 hozzászólás »

Tanulópénz

Az itt eltöltött idő alatt ugyan a pénztárcám egyre vékonyabb lett, de rengeteg élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Még ha nehéz és többségében elég hervasztó is volt ez a pár hónap, most testileg-lelkileg sokkal jobban érzem magam, mint februárban, amikor elhatároztam, hogy nekiindulok.

Nem csak azért, mert sikerült változtatnom az életemen, hanem az ország maga annyi plusz dolgot adott, hogy azt hiszem, most egy jó darabig rendbe tett minden értelemben. Ezek a leckék azok, amikért elég nagy árat fizettem, de megérte, és kizárólag ezek miatt is megérte Ausztráliába jönnöm. Persze sok apróság van, de én mégis három dolgot szeretnék kiemelni, nekem az alábbiak voltak a legfontosabb tanulságok:

A legfontosabb dolgok az életben

Korábban nem volt problémám a mindennapi megélhetésemmel kapcsolatban, amit megkívántam, azt többségében meg is vehettem. Ez nem azt jelenti, hogy nagy lábon éltem volna, inkább csak tudatosan vásároltam, de azért vásároltam. Itt szembesültem (az elmúlt 5 évben) először azzal, hogy bizony nem engedhetek meg magamnak sok mindent. Az első hónapokban különösen megterhelő volt ez, de segített ráébreszteni, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Most már úgy gondolom, hogy ha van fedél az ember feje fölött, meg van mit ennie, az bár egyeseknek alap, igazából hatalmas áldás. Ha még ehhez van is egy-két olyan ember a környezetében, akitől kap egy pár jó szót vagy lelki támogatást, az nagyon sokat segíthet a nehéz helyzetekben. Ezek a dolgok, amiket egyébként észre se veszünk a mindennapokban, csak ha megérezzük a hiányát. Minden másra most már csak a vállamat rántom, nem tud felizgatni, ha nem jutok el fodrászhoz vagy ha nem vehetem meg azt, amit kinéztem már hónapok óta, mert amíg a fenti három kritérium adott, boldog vagyok. Lelkileg sokkal jobban érzem magam, hogy ezt megtanultam, nem mondom, hogy más ember lettem, de kicsit máshogy nézem a dolgokat, az biztos.

Nyugalom, a hosszú élet ritka!

Az Ausztráliáról közhelyként elterjedt „no worries” mondást én személy szerint megerősíthetem. Az eddigiek alapján megtanultam, hogy jobban helyén kezeljem a dolgokat, prioritást állítsak fel az „idegeskedésben”. Egyrészt, amin nem tudok változtatni, amiatt felesleges aggódni. Érdekes, hogy míg júniusban nem tudtam félretenni az aggódást, addig augusztus/szeptemberben már igen. Pedig a két hónapban körülbelül ugyanúgy álltam anyagilag, körülbelül ugyanolyan bizonytalanságban teltek a napjaim, de valahogy a köztes időszak, vagy csak az a plusz pár hónap itt tartózkodás kicsit megváltoztatott. Néha még rá csodálkozom, hogy az olyan apróságokat, amik Pesten bosszantottak volna, itt fel sem veszem. Gond nélkül elengedem, ha esetleg nekem jönnek a boltban, vagy a teherautó elfoglalja az egész járdát, mert ki akar fordulni az útra. És ha 5 percig tart neki kifordulni, akkor is elengedem, mert ő épp dolgozik, én meg nem sietek. Nem mindegy? Szóval az életet megtanultam egy kicsit lazábban venni, és ez sokat javított a közérzetemen. Nyugodtabban alszom, napközben hatékonyabb vagyok, és még egy kis testmozgáshoz is több kedvem van.

Néma gyereknek anyja se érti a szavát

A másik itt nagyon sulykolt általánosság a „speak up!”, vagyis hogy ne félj kimondani, ha valami böki a csőröd. Ez az élet sok területén igaz. Teljesen elfogadott a vásárlók körében, hogy ha valami nem tetszik, vagy nem úgy lett hirdetve, akkor szóvá teszik. Nagyon érdekesen keveredik itt a kedvesség és a korrektség szerintem, mert ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az ember folyamatosan reklamál, hanem, hogy általában nagyon kedvesen megkérdezi, hogy hogy is van ez vagy az, mert nem így olvasta a hirdetésben. És ilyen esetben az eladó is korrektül utánanéz az információnak, és amennyiben helyes, természetesen a vásárló élhet a jogaival, és megkapja a hirdetés szerinti kondíciókat. De nem csak a vásárlásra igaz, hanem minden szolgáltatásra. Egyik héten például kértem egy netes ajánlatot valamilyen biztosításra. Visszahívtak telefonon, hogy mit szeretnék pontosan, mert megkapták az ajánlatkérésem. Elmondtam őszintén, hogy bocsi, én még csak érdeklődök, csak pár hónap múlva lesz esedékes a téma. Nagyon örültek ennek is, küldtek emailben tájékoztatókat, és kérték, ha kérdésem van, és aktuális lesz, keressem őket megint. De például a postán elvesztett és újra kiküldött törzsutas-kártyámról vagy a mobilszolgáltató ingyen keretéről is tudnék ódákat zengeni, de most nem teszem.

A speak up szabály itt számomra azt jelenti, hogy ha kedves, korrekt és őszinte vagy, akkor azt a társadalom nagyobbik része elfogadja és szereti. Nem tekintik kukacoskodásnak a kérdéseidet, sőt, minden segítséget megadnak, hogy jobb legyen neked. Ez az, amit máshol nem nagyon tapasztaltam, és ezt nagyon szeretem Ausztráliában.

Valami még részben kapcsolódik ehhez a témához, és az az önbecsülés illetve a jó értelemben vett büszkeség. A névjegyemre például a beosztáshoz a gépészmérnök megnevezés került. Ez Magyarországon – véleményem szerint – kicsit nevetséges lenne, de legalábbis fura. Nálunk az, hogy valaki mit tanult egyetemen, másodlagos, mert a pozíciója határozza meg, hogy ki az illető. Ezen kívül még mindig furcsa, amikor a főnökség úgy hivatkozik rám a telefonban, hogy igen, a gépészmérnökük, vagy az új gépészmérnök kolléga. Amikor a főnökséggel szóba került a névjegy, kicsit pironkodtam, hogy milyen már az, hogy az lesz ott, „Gépészmérnök”, nálunk az nem sokat jelent. Az egyikük teljesen kikelt magából, hogy legyek nagyon büszke rá, és igenis nagy dolog.

Nyilván remek mérnöknek lenni, félreértés ne essék, de valahogy sosem éreztem, hogy bármire is különösen büszkének kéne lennem, pláne nem a (valljuk be nem túl fényes leckekönyvem alapján) tanulmányaimra. Ez eddig nekem egy olyan dolog volt, amit az ember X év alatt letud, és akkor megvan a papír, és akkor az hozzásegíti ahhoz az álláshoz, ahol majd lesz „valaki”. Nos, itt nem így van. Itt nem érzem azt a kicsit lesajnáló hangnemet, hogy csak BSc diplomám van, itt nem próbálják állandóan azt sulykolni belém, hogy milyen béna vagyok, mert csak 2-es lett a mechanika szigóm. A való életben az iskolai kettesemmel igazi gépészeti problémákat oldok meg, és azt kell, hogy mondjam, nem is olyan rosszul.

Az elmúlt hónapokban kicsit megtanultam jobban megbecsülni magamat, és ezt az új ismerősöknek és barátoknak köszönhetem, mert nélkülük nem ment volna. Többek között emiatt (is) élvezet dolgozni menni minden reggel, mert tudom, hogy a nagyon kevés kudarc mellett (mely még a tapasztalatom hiányának tudható be) főként sikerélmények érnek majd, és a környezetem támogat benne, hogy jobban teljen a napom és vidámabban éljem az életem. Nem félek kérdezni, megemlíteni, ha baj van, vagy problémát látok, ugyanakkor sokkal jobban elviselem azt is, ha kritika ér. Már nem támadásnak veszem, a lelkemre meg főleg nem, könnyebb a kommunikáció a speak up jegyében 🙂

Persze állhatna még itt egy hosszú lista, ami mind más, és ami miatt megérte váltani, kezdve a környezettől és az egészséges életmódtól a közhangulaton át az életminőségig, de ezek mind további apróságok, amik csak színesítik a képet. Ha ezeket a pluszokat nem is nézem, akkor is a fenti három dolog annyira nagy hatással volt rám, hogy úgy érzem, megérte rááldozni az életem majd’ fél évét, hogy ezeket megtanuljam.

Bár olyan egyszerűen menne, hogy a leírtak alapján mindenki magáévá tehetné az említett leckéket, de sajnos azt hiszem, hogy amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja meg, addig nem tudja teljesen átérezni. De aztán az is lehet, hogy igaz a mondás: okos más kárán…

14 hozzászólás »

Börtönsziget

Ugyan a magyar sajtót hónapok óta nem bújom, de a napokban eljutott hozzám több olyan cikk is, amiben az ausztrál bevándorlási politikát bírálja. Egy cikk annyira betette nálam a kaput, hogy úgy érzem, muszáj referálnom rá, mert nem tudom ugyan, mennyire érnek el ezek a hírek az otthon maradottakhoz, de mivel nem szeretném ha a fals kép alakulna ki Ausztráliáról, most leírom, szerintem mi is a helyzet.

A felháborodás abból indult ki, hogy az ausztrál kormány hogyan kezeli a menekültek helyzetét. Igyekszem nem állást foglalni, mert nem szívesen politizálok, pláne, hogy csak frissen érkeztem, meg egyébként is, itt is eléggé társadalommegosztó a téma. De csak hogy tiszta legyen, leírok néhány tényt, aztán mindenki eldöntheti magának, hogy melyik oldalt támogatja lélekben.

Ausztráliába ugye egyébként se egyszerű bejutni fizikailag sem, lévén, hogy szigetország. Egyszer olvastam egy nagyon vicces cikket arról, hogyan lehet kijutni Ausztráliába, nos, az igen érdekes megközelítése volt a témának, de a szarkazmusa miatt nyomott hagyott bennem. Sokan és sokféle környezetből igyekeznek ide eljutni, ez nem kérdés, évente több, mint 6 millió ember teszi a lábát ausztrál földre. Az sem titok, hogy valószínűleg jelentős részük nem csak nyaralni jön. Szeretnének maradni.

A bevándorlások mikéntjébe nem mennék bele, de lényeg, hogy így vagy úgy, sokan nagyon komoly összegeket, időt és energiát áldoznak arra, hogy itt élhessenek. Ez igaz a menekültekre is, akik szintén kifizetik a hajóutak árát, remélve, hogy Ausztráliában szebb, nyugodtabb, boldogabb életet élhetnek, mint korábbi otthonukban. A kormány mégis most úgy néz ki, visszatér korábbi politikájához, vagyis a menekültek egy átmeneti helyszínre kerülnek, amíg a bevándorlási szakemberek megítélik helyzetüket, vagyis, hogy jogosultak-e belépni és bevándorolni Ausztráliába, és ezzel akár állandi lakosi státuszt (PR) kapni, vagyis jogosulttá válni a szociális hálóra és Ausztrália minden előnyére.

Kép a Határátkelő blogról

A helyzet az, hogy szerintem az egész problémakör sokkal nagyobb és régebbi, mint hogy csak egy épp aktuálisan tárgyalt politikai helyzet alapján messzemenő következtetéseket lehessen levonni belőle, és ez alapján megítélni Ausztráliát vagy a kormányt. Ahhoz, hogy véleményt alkothasson valaki, szerintem igenis tisztába kéne lenni vele, hogy mi történt itt az elmúlt 20-30 évben bevándorlás ügyben, hogy viszonyulnak az itt élő emberek a témához, és egyáltalán, utána kéne nézni a tényeknek.

Vegyük például a számokat. Az MNO cikkje szerint jövőre már 20,000 menekültet fogadnak majd be az idei 13,750-hez képest, hogy ezzel próbálják az illegális embercsempészetet és a borzalmas körülményeket háttérbe szorítani. Csak megjegyezném, hogy ehhez képest az olyan emberekből, mint én, akik tavaly 457-es vízumot kaptak, tehát szakképzett ideiglenes munkavállalók, tavaly 5240 volt. A szakképzett bevándorlók, akik rögtön PR-t kaptak a többéves vízumügyintézés után, az előző évben 71,819-en voltak. De ha a tanulókat nézzük, akik szintén dolgozhatnak ideiglenesen/részmunkaidőben, tavaly 280,000 fő kapott kb. vízumot. Ezekből kb. 150 000-en felsőoktatás illetve posztgrad képzés keretén belül, ami évente több tízezer dollárjukba kerül, a megélhetésről nem is beszélve. És, hogy felsőoktatásban illetve szakképzésben részesülnek, és, hogy dolgoznak.

Na most lehet elmélkedni, hogy melyik sok, melyik kevés, de nyilván felmerül a kérdés, hogy vajon a menekültek esetében lehet-e vagy kell-e figyelembe venni, hogy milyen szinten tudnak hasznosan beilleszkedni az új ország társadalmába. Szempont lehet-e a befogadásuknál, hogy mondjuk beszélnek-e angolul? Tudnak-e vagy akarnak-e dolgozni? Ha igen, van-e valami szakmájuk, amire mondjuk szüksége van Ausztráliának?

Nyilván nem egyszerű a téma, és nyilván nem lehet ezt egy bejegyzésben megfejteni, de az remélem látható, hogy több háttérinfóval azért árnyaltabb a kép. Az, hogy ki milyen módon, illetve mennyi áldozat árán kerül az országba, nagyon eltérő. És természetesen sem az ausztrálok, sem a kormány nem szeretné, ha egyesek kihasználnák a rendszert, és csak a jobb életkörülmények miatt letelepednének, és teljes mértékben a kellemesebb szociális hálóra bíznák csak magukat, anélkül, hogy ténylegesen hozzájárulnának Ausztrália szinten tartásához és fejlődéséhez. Mások meg azt mondják, hogy a menekülteket igenis alapvető emberi jogaik révén minden támogatás megilleti, hiszen borzalmas körülményekből jönnek, és már csak humanitárius okokból is szorgalmazni kell a nehéz sorsú bevándorlók körülményeinek javítását.

Mindenki döntse el maga, hogy a leírtak alapján hol foglal állást. De arra kérném minden olvasómat, hogy ezek után, ha Ausztráliáról olvas vagy hall  a magyar sajtóban, és megütközik valamin, először inkább kicsit nézzen utána a dolgok valóságtartalmának, mielőtt ítélkezne. Az élet nem fekete vagy fehér, annak ellenére, hogy a média sajnos igyekszik így feltüntetni. Legyetek okosabbak náluk, és nézzetek a hírek mögé!

20 hozzászólás »

Egyedül

Néha talán belefér, hogy egy kicsit személyesebb, elgondolkodóbb bejegyzést is megejtsek, ez épp most vált aktuálissá. Még mielőtt bárki aggódni kezdene, előrevetíteném, hogy nem szomorúságomban írom ezeket a sorokat, köszönöm, jól érzem magam Ausztráliában.

Felmerült bennem, hogy mik lehetnek azok a személyes tulajdonságok, amik a bevándorláshoz jól jöhetnek, vagy épp az én esetemben előnyömre válnak. Arra jutottam, hogy a talpraesettségen kívül a magány tolerálása fontos szempont, ha egyedül vág bele az ember ebbe a nagy kalandba. Igazság szerint otthon se volt problémám az egyedülléttel, mindig is szerettem magam elfoglalni, programot szervezni, moziba járni társaság nélkül, vagy otthon ülni és olvasni, gépezni, önfejleszteni. Így, hogy most erre egy idegen országban vagyok erre rákényszerülve, egyáltalán nem visel meg, sőt, mivel több új behatás ér, még élvezem is.

A mindennapjaimban így mindig találok valami tennivalót, legyen az egy új recept, egy új projekt vagy csak tervezgetés a következő hónapokra. Tény, hogy a szemtől szembeni interakció más emberekkel így minimális, de mint mondtam, ezt régebben sem igényeltem többet, úgyhogy túl sok változás nincs ezen a téren. A minimális kontaktot pedig abszolút kielégíti a lakótárs, akivel néha beszélgetünk egy kicsit vagy épp csak váltunk pár szót reggel és este, a környék ismerős arcai, akikkel ha összefutok, megkérdezik, hogy vagyok. Az az egy-két barát, akivel itt Sydneyben tartom a kapcsolatot, és néha kimozdulunk vagy összefutunk, teljesen elég a mindennapjaimra.

Az interakciók jelentős része azonban a világhálón keresztül történik. A szokásaim részévé vált a blogok, fórumok olvasása, és többnyire rendszeresen tartom a kapcsolatot bizonyos bloggerekkel illetve sorstársakkal. Ezek az új kapcsolatok is nagyon sokat jelentenek nekem, mert bármennyire is szeretném, néha nehéz azokkal megértetnem magam, akik nem mentek át hasonló dolgokon, mint én. Nem arról van szó, hogy pár hónap tapasztalattal már mindentudó lennék, korántsem, de jó megerősítésként könyvelem el, ha egy régebb óta kivándorolt egyetértéséről biztosít, vagy ha tanácsért illetve segítségért fordulhatok hozzá.

Mindig mosolyt csal az arcomra, ha valaki olyan keres meg ismeretlenül, aki a blogomon keresztül talált rám. Örülök az emaileknek, amiben tanácsot kérnek vagy csak kérdeznek, és persze nem vagyok bevándorlási tanácsadó, de szívesen segítek nekik, amiben tudok. Különösen örülök, ha a levél váltások után új személyes kapcsolat alakul ki a dologból, vagy ha tudom, hogy hamarosan még egy szerencsés emberrel gazdagodik Ausztrália.

Ezen kívül kár is lenne tagadni, hogy a közösségi oldalakon való aktivitásom az utóbbi időben jelentősen megemelkedett. Nem is baj, mert így még azért ránézhetek az otthoni ismerősökre, családtagokra, képben lehetek, hogy körülbelül kivel mi van. Tartjuk is a kapcsolatot pár emberrel, érdekes persze, hogy otthonról még úgy gondoltam másokkal fogom, de aztán eléggé megkeverte a lapokat a valóság. Vannak olyanok, akikkel korábban nem tartottam napi szinten a kapcsolatot, és most egyre többet beszélgetünk, illetve olyanok is, akikkel otthon szinte minden nap váltottam pár szót, és most hetekig nem hallok róla. Ilyen az élet, ezt kell szeretni. És szeretem is.

A szűk családdal persze szinte napi kapcsolatban vagyunk, tudom, ha bármi van, hívhatom őket napi 24 órában, vagy írhatok nekik, és rögtön válaszolnak. Igaz ez még 1-2 otthoni barátra is, akik lehetőségeik szerint mindig mellettem álltak, és remélem, még sokáig fognak is. Ők azok, a család és az igaz barátok, akiknek nem lehetek soha elég hálás a támogatásukért, mert nélkülük nem lehetnék sikeres, se otthon, se itt.

Bár a napjaim most kívülről egysíkúnak tűnhetnek, de én jól érzem magam így. Ugyan a szívemnek fontos embereket egy másik országban hagytam, mégsem érzem magam egyedül. Sőt, úgy érzem, sok barát és rengeteg szeretet vesz körül, ha csak virtuálisan is, vagy a messzi távolból, de ez nem változtat a fontosságán. Hála ennek, nem érzem magam magányosnak egyáltalán. Köszönet Nektek, mindenért.

2 hozzászólás »

457

kép az irishecho.com.au-ról

Kicsit körbejárom az épp ügyintézés alatt álló vízumomat, mely így most a második szintet jelenti a bevándorlásom folyamatában. Itt azért jelezném, hogy ez semmiképp sem jelent pontos útmutatást illetve bevándorlási tanácsadást az idekészülőknek, egyrészt azért, mert minden eset más, másrészt azért, mert hivatalos információt csakis a bevándorlási hivatal adhat a témában. Plusz fogódzónak azért jól jöhet, meg egy kis személyes betekintést is nyújt a vízumügyintézés témakörébe.

A 457-es, teljes nevén Sublcass 457 – Business (Long Stay) Visa egy ideiglenes, munkáltató által szponzorált vízumtípus. Ez a vízum lehetővé teszi, hogy egy külföldi állampolgár ideiglenesen éljen és dolgozzon Ausztrália területén 1 nap és 4 év közötti időintervallumban. A vízumhoz kell egy olyan cég, ami alkalmas arra, hogy szponzorálja a külföldi állampolgár munkavállalását, tehát vagy alkalmas a szponzorációra, vagy rendelkezik érvényes szponzori státusszal.

A vízum folyamata a következő: az adott cég rengeteg papírmunka árán szponzori státuszt szerez a bevándorlási hivataltól, majd jelöli a külföldi munkavállalót a rendszerben, hogy Gipsz Jakabot szeretné alkalmazni valamilyen pozícióra. Ez a második lépcsőfok a nomination. A nomination során is több feltételnek kell megfelelni, csak olyan állásra lehet jelölni a munkavállalót, ami rajta van a bevándorlási hivatal által közzétett hiányszakmák listáján (abból is csak az egyik, szűkített listán). Ezekkel párhuzamosan, vagy ezek után a munkavállaló pedig beadhatja a kérelmét a 457-es vízumra. Ha minden gromek, akkor pár hét alatt (a hivatalos tájékoztatás szerint 6-8 hét az átfutási idő) a munkavállaló szépen el is kezdhet dolgozni az adott cégnél.

A 457-es szép és jó vízum, de sokan óva intenek/intettek tőle. Több kikötés is van ugyanis, ami miatt erősen megfontolandó a vízum. Az egyik ilyen, hogy az ember csak annál a cégnél dolgozhat, ami őt szponzorálta. Ez azt jelenti, hogy addig, amíg a munkaszerződés szól, az ember tulajdonképpen (kicsit) ki van szolgáltatva a munkaadónak, mert odaköti a szerződése. Ha a munkaadó időközben valamiért felmond, akkor a bevándorló vagy szépen elhagyja az országot 28 napon belül, vagy keres gyorsan egy másik céget, aki hajlandó ugyanezt végigcsinálni.

A másik oldalról viszont a munkaadó kötelezve van többek között arra is, hogy ha felmond a munkavállalónak, vagy valamiért felbontják a szerződést, akkor köteles gondoskodnia róla, hogy a munkavállaló elhagyja az országot. Tehát repjegyet kell vennie. Emellett a szerződés időtartama alatt folyamatosan ellenőrizhetik a céget, hogy tartja-e magát a vállalt egyéb feltételekhez, tehát például folyamatosan biztosítja-e az azonos feltételeket a külföldi és az ausztrál munkavállalóinak, vagy fordít-e elegendő pénzt a képzési hozzájárulásra stb.

Látható, hogy bizony nem a legsimább utat választottam – ismét. Ugyanakkor nekem számos szempontot kellett figyelembe vennem. Az egyik ilyen a vízum átfutási ideje. Sokan nálam jóval régebben elkezdtek készülni az ausztrál életre, ami több éves folyamatot jelent. Való igaz, hogy ha az embernek van annyi tartaléka és ideje, hogy rögtön önállóan pályázzon meg egy PR (állandó lakosi) vízumot, akkor bizony sokkal jobb dolga van, mert ugyan hosszú idő alatt van meg, de több lehetőséget és szabadabb életet biztosít.

A gyakorlatban nekem erre se energiám, se pénzem nem volt. A szakmaelismertetés egy vagyon, a tapasztalatom nem volt elég, és mindent összevéve nem is akartam a PR vízumra 1-2 évet várni, amíg otthon szenvedek. Ezért vágtam bele a turista vízummal, lesz, ami lesz alapon. Így utólag, hát, lehet, hogy csinálhattam volna okosabban is, mondjuk egy diákvízummal, de az is elég drágának tűnt otthonról, meg aztán így legalább az első pár hónapban nem volt rajtam az a nyomás, hogy belefeccöltem egy csomó pénzt, muszáj itt maradnom. Ebből a szempontból jó volt a turista vízum.

A másik dolog az elköteleződés kérdése. Lehet, hogy sokaknak furcsa lehet, hogy én itt 4 évre aláírtam egy szerződést, amihez tartanom kell magam. Nos, én abszolút nem érzem rosszul magam emiatt. Élek-halok a munkáért, amit csinálok, és részben azért utaztam többezer kilométert, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Persze a munkavállalásnál nagyon tudatosan “válogattam” a lehetőségek között, olyan állást céloztam meg, amit tudtam, hogy szívesen csinálnék 4-5 évig. Ez szerintem egy sarkalatos pont ennél a vízumtípusnál, mert így a kötöttségek nem hogy hátrányt, hanem előnyt jelentenek.

A cég, aki szponzorál, teljes mértékben kielégíti a szakmai igényeimet. Szakmailag hatalmasat lehet fejlődni náluk, egyszerűen kiválóak abban, amit csinálnak, a technikai paraméterek és az eszközök egyedülállóak – szerintem a világon sincs túl sok olyan cég, mint ők. Az emberi oldaláról tekintve pedig keresve se találhattam volna kedvesebb és rendesebb embereket, mint a leendő főnökeim, ezzel is nagyon szerencsés vagyok.

Ha így nézem tehát, akkor a 4 éves szerződés, nem hogy nyűg, hanem egy hatalmas lehetőség. Egy biztos pont, hogy négy évig itt lehetek és csinálhatom, amit szeretek, ráadásul fejlődhetek. Mivel az MSc-met csak elkezdtem, nem fejeztem be, egy kicsit úgyis tekintek erre a 4 évre, mint egy továbbképzésre, mely még jobban elmélyíti a tudásom ezen a szakterületen. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így összehozta a dolgokat, persze a szerencse mellett kitartás és sok munka is kellett hozzá.

A vízum adminisztratív részét tekintve munkavállalói oldalról sok papír kell illetve kellhet az ügyintézéshez. A bevándorlási törvények minden évben változnak, jelenleg a következőket kellett igazolnom:

  • személyazonosságom – útlevél, születési anyakönyvi kivonat, bármely egyéb ilyesmi dokumentum
  • megfelelek a hiánylistán szereplő, és a jelölt munkapozíció betöltésére – szakmai tapasztalatom, önéletrajz, tanulmányok, diploma, munkáltatói igazolás vagy referencialevél formájában stb.
  • megfelelek a nyelvi követelményeknek – érvényes IELTS vizsga, minimum 5-ös pontszámmal minden kategóriában
  • egészségügyi követelmények – orvosi igazolás, hogy nincs TBC-m (tüdőröntgen a Medicare által megszabott intézményben), illetve privát egészségügyi biztosításról igazolás

Kérhetnek még, de remélhetőleg nem fognak:

  • szakmaelismertetés, nekem ezt az Engineers Australia csinálná, de elég hosszú az átfutási ideje, meg hát nem két forint
  • “proof of good character” – vagyis hogy nem vagyok sorozatgyilkos, – erre a magyar hatósági erkölcsi bizonyítvány a válasz, ez már megvan, és le is van fordíttatva az Offi által, jelenleg postán várom. Egyébként ez is kell a munkámhoz is, szóval… hasznos, na.
  • extra orvosi vizsgálatok – nem valószínű.
  • akármi, ami eszükbe jut. Én készültem pluszba még ilyesmikkel: szakmai tapasztalat igazolása portfólióval, szakcikkekkel, szakmai honlap, bankkivonat, photo ID, lakcímigazolás, stb.

A pontos lista egyébként a kötelező dokumentumokról elérhető az Immi honlapján, egész pontosan itt.

Tehát miután összeraktam a szükséges dokumentumokat, kitöltöttem az 1066-os és a 956-os űrlapokat, az összes anyagot az ügynök interneten keresztül benyújtotta. Hétfőn megyek az orvosi vizsgálatra, ahová viszem kitöltve a 160-as orvosi űrlapot, ahol majd jól bejegyzik, hogy nincs semmi komolyabb bajom. Ezt csatoljuk a jelentkezéshez hétfőn, és várhatóan gyorsan lesz valami eredmény.

Természetesen a fejleményekről majd igyekszem folyamatosan beszámolni, remélem lesz valami történés jövő héten. Nem tudom, milyen gyorsan reagálnak az ügyemre, az ember hall mindenfélét, meg ígérgetnek is dolgokat az ügynökök, de a valóság néha más. Majd kiderül, mindenesetre most úgy érzem, mindent megtettem, amit lehetett, szóval innentől kezdve nem tőlem függnek a dolgok.

A nyugodtságom egyébként annak is betudható, hogy időközben ügynökváltás történt, és a mostani kicsit pörgősebb és gyorsabban intézi a dolgokat. Ez az új ügynök ugyanaz, akivel előtte már együtt dolgozott a munkáltatóm, és ezért az ő oldalukról minden papír megvolt nála. Plusz, szerencsére a további költségeket végülis nagyvonalúan átvállalta a cég, úgyhogy a következő hetekben a nagy kiadásoktól megkíméltek. Ez azért jól esik, mert a várakozásban a pénzügyek azért nyugtalanítottak egy kicsit, annak ellenére, hogy itt a blogon nem adtam neki hangot az utóbbi időben.

De ezzel kapcsolatban az az igazság, hogy az elmúlt pár hónapban eléggé megváltozott a hozzáállásom a pénzügyekkel kapcsolatban. Voltak nagyon gázos szituációk az elmúlt hetekben, de egyrészt a munka miatt kicsit megnyugodtam, hogy nemsokára újra keresni fogok, másrészt meg úgy vagyok vele, hogy valahogy úgyis lesz, felesleges idegeskedni olyanon, amin nem tudok változtatni.

Szóval most kihasználom a hátralévő időt, lélekben készülök a munkára, igyekszem visszaszokni a napi kerékvágásba. Gyakorolok, teszek-veszek, igyekszem a szervezetemet felkészíteni a 8 órás melóra, meg ilyesmik. Ugyan otthonról nem gondoltam volna, hogy fél év is kell, mire Ausztráliában munkába tudok állni, de úgy néz ki, lassan a végére érek ennek a hosszú menetnek. Vajon akkor most ezt már hívhatjuk bevándorlásnak?

6 hozzászólás »

Kétségek

Essen most szó arról a pár dologról, amit otthonról én is máshogy gondoltam, és valószínűleg sokaknak újdonság lesz. Mert Ausztrália messze van, nem csoda, ha sokan azt hiszik, le kell mondaniuk egy-két otthon alapvetőnek számító dologról. Meglátjátok, nem teljesen van így.

Az egésznek az az apropója, hogy pár hete Anyukám megkérdezte, mit vacsoráztam, és mondtam, hogy túrós-tejfölös tésztát. Ezen aztán nagyon elcsodálkozott, és rákérdezett, hogy ott van tejföl? És túró is?

Túró és tejföl Ausztráliában

Természetesen van mindkettő, sőt, választék is van bőven. A legjellemzőbb márkák a Dairy Farmers, a Weightwatchers és a Bulla, plusz a Coles és a Woolworth sajátmárkása. Ezek között is vannak különbözők, zsírszegény meg satöbbi. Mint otthon is, mindegyiknek kicsit más az íze, én valahogy otthon a Bakonyt csíptem, azt hiszem. Szóval érdemes többel kísérletezni, én eddig a Dairy Farmerst, a woolisat és a coles sajátmárkását próbáltam, az utóbbi volt a befutó. Ez állagra is ízre is akár otthoni is lehetne, a többi inkább csak utánzat.

Túróból csak kettőt próbáltam, a Dairy Farmerst meg a Coles hidegpultjából a Farmer’s cottage cheese-t, ez utóbbi állagra és ízre szintén hasonló az otthonihoz, bár nem a “házihoz”, hanem inkább a bolti előrecsomagolt változathoz. Tehát állagra egy kicsit lágyabb és kevésbé darabosabb, de pont jó lesz a hétre tervezett túrógombócomhoz.

Ha már túrógombóc, természetesen a zsemlemorzsa, gríz szintén adott, nem tudom, ez mennyire triviális. Amit én használok grízt, annak egy kicsit másabb az állaga, mert selymesebb, és például nekem így jobban ízlik belőle a tejbegríz, mint az otthoniból, de biztos találni rusztikusabbat is, ha valaki kicsit keresgél.

Ami a zöldségeket és gyümölcsöket illeti, mindig minden van, csak az árak változnak. A szokásos otthoniakhoz ráadásul csatlakoznak a környék különlegességei is. De visszatérve az otthoni ízekre, a hagyma ugyan nem makói, de van egy csomó fajta, bár a paradicsomnak most nincs annyira itt szezonja, de ki lehet fogni finomat, és paprikából is van ezer féle. Az utcámban például kápia paprikát láttam a minap.

Kápia paprika Mortdale-ben

A kenyér egy másik kényes téma szokott lenni. Ha valaki csak a szupermarketben keresgéli a jó kis Erzsébet kenyeret, ne is várjon csodát. De ha benéz egy-két kisebb pékségbe, vagy előtte célirányosan tájékozódik itteni magyaroktól, hogy a környékén hol lehet finom kenyeret venni, akkor természetesen van az is. Választék szintén minden mennyiségben, nekem a helyi péknél a “bécsi” kenyér tetszik. Ha valakinek egyik se nyeri el a tetszését, akkor persze vehet egy kenyérsütőgépet a dagasztáshoz, és sütheti maga. Így még talán olcsóbban is kijön.

Kenyérválaszték a helyi péknél

Ami a húsárut illeti, ott azért vannak vad dolgok. Alapvetően a húsokat itt máshogy porciózzák az ausztrálok, erről korábban írtam is. Ha valaki az autentikus európai szabványt szeretné megkapni, akkor a helyi lengyel/szerb/egyéb kelet-európai henteseket kell megkeresnie, ott pedig még kolbászt és mindenféle felvágottat is kaphat. De mondjuk speciel a kolozsvári szalonnáért elég a Woolworthbe elmenni, Alexandra tippje alapján.

Szalonna Alexandra ajánlása alapján 🙂

Vannak a speciálisan európaiakra kihegyezett delik is, amik egy vagy több ország termékeit kínálják. Ezekről az itt élők folyamatosan tapasztalatot cserélnek, ki nem merülő téma, hol lehet éppen piros paprikát, piros aranyat és hasonlókat beszerezni. Itt Sydneyben például a Kemeny’s az egyik legismertebb ilyen bolt, ahol az alapanyagok mellett remek borokhoz is hozzájuthatunk.

Glebe marketi reggeli

Aki pedig mellőzni szeretné a sütés-főzést, és mégis ragaszkodik a hazai ízekhez, annak is vannak opciók. Ha lángost vagy jó kis tyúkhúslevest enne grízgombóccal, ott a 21 espresso Double Bayen. Kürtős kalácsért pedig szombat reggel a Glebe marketre kell menni, ott sütik frissen, helyben.

Ha netán valakinek kétségei lettek volna azzal kapcsolatban, hogy vajon az otthoni ízekről hogy fog majd tudni lemondani, remélem sikerült eloszlatni őket. Nem kell lemondani semmiről. Bár Ausztrália messze van Magyarországtól, de azért nem egy másik bolygó. Van minden. Egy városi legenda szerint Melbourne-ben valaki még házi túró rudit is árul…

lángos a 21-ben

2 hozzászólás »

Apróságok

Nem arról van szó, hogy nekem itt mennyire rossz lenne. Inkább csak más. Vannak ugyanis olyan apróságok, amiket így, lassan 4 hónap elteltével sem szoktam még meg. Lehet, hogy még kell hozzá pár hónap, lehet, hogy inkább évek. Vagy az is lehet, hogy sosem fogom megszokni teljesen.

Apróságok ezek, amik néha már fel sem tűnnek, mert automatikusan javítom a hibát. Ilyen például a fordított oldalak esete. Az, hogy a közlekedés a másik oldalon van, már pár hét után megszokottá vált. Most már ha lelépek a járdáról, automatikusan jobbra nézek először, aztán balra. Mivel néha még magamban is elbizonytalanodok, ezért néha megint jobbra.

De nem ez okozza a déli féltekés gondolkodásban a problémát. Nem is probléma, csak egy kis apróság. A zárak például. Amerre otthon zársz, itt arra nyitsz. De például az erkély ajtónál a kulcsos zár ellenkező irányba záródik, mint amerre a kallantyú nyit. Napokig egyedül bénáztam, mert akárhogy nekifeküdtem, nem tudtam kinyitni. Aztán a lakótárs megmutatta, hogy kell.

Az épületek kapui pedig szerintem többségében kifelé nyílnak. Na most gondoljatok bele, bevásárlás után, két kézben cuccok. Kulcs berak, befelé elfordít, és azzal együtt magam felé húz. Nem csak leírva furcsa. Valahogy nem is áll kézre, meg nem is billen annyit a kulcs, hogy normálisan lehessen húzni a kaput.

A villanykapcsolók is természetesen fordítva kapcsolnak. A le fel, a fel le. Ami mondjuk az ittenieknek logikus, és szerintük pont fordítva a furcsa. Nem tudom. Nekem most egyik se furcsa, és a helyzeten könnyít, hogy ugyan nem tudom, hogy le vagy fel kell kapcsolni, de ha fel akarom kapcsolni a lámpát, ami nem ég, végülis csak egy irány van. Néha azért még nyomogatom üresjáratban a kapcsolót, és ha nem kapcsol, billentem a másik irányba.

Ami most is kicsit zavar, az a konnektor. Az otthoniba szinte csukott szemmel is beletalál az ember, míg itt minden alkalommal meg kell nézni, és hozzáilleszteni. Otthon ugye tök praktikus, hogy egy lyukba kell beledugni a konnektorvéget, és ha nem stimmel, 90°-al elfordítod, és jó lesz. Itt azért nem egyszerű, mert valami vagy kétágú vagy háromágú, ráadásul döntöttek is az ágak. A fali csatlakozó szinte a fal szintjében van, nincs ám segítő aljzat, ami megvezeti a konnektorvéget. Szóval a melegítőt éjszaka bedugni csak lámpakapcsolás után lehet. 😦

A technikai részektől eltekintve vannak azért még furcsaságok. A mindennapi élet szerves részeként az interperszonális kommunikáció is alapjaiban eltér. Egy nap ha tíz emberrel beszélek, legalább tízszer megkérdezik, hogy vagyok. És ezt viszont is elvárják. Már lassan oldódom, és egyre többször kérdezek vissza, vagy kérdezek először, de azért szokatlan. Természetes, hogy ez csak apró formaság, de érdekes, milyen szerves része lett a napjaimnak.

Az emberek kedvességét és segítőkészségét is kezdem egyre jobban befogadni, holott az elején eléggé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Itt inkább a jót feltételezik mindenkiről, amíg az ellenkezője nem teljesül. Itt nem neked kell bizonyítanod, hogy nem akartál lopni, csalni stb., az emberek megbíznak benned. Cserébe persze elvárják, hogy legyél nyitott és mosolygós, de azt hiszem, ez megfizethető ár a plusz szolgáltatásokért.

A környezetem gyönyörű, ez nem túl meglepő, de azért még mindig el tudok rajta csodálkozni. Az egyik reggel épp a teraszon kávéztam, amikor egy hatalmas színes papagáj repült el előttem. Az eső után mindig előjönnek. Már nem kéne, hogy furcsa legyen, de mit csináljak, egyszerűen az. Ez van, ha az ember csak az állatkerti állatokon szocializálódott.

A rengeteg kultúra, és az anyanyelvem (hiánya) néha még mindig elgondolkodtat. Még itt is, Mortdale-ben, ahol kevesebb az ázsiai bevándorló, több kultúra találkozik, így az utcán van, hogy hallok szerb, görög, hindi, olasz beszédet, de magyart általában nem. Ugyan ha egyedül vagyok, mindig magyarul gondolkodom, de villámcsapásként ér, amikor a kedvenc kávézómban magyarul kérdik tőlem, mit kérek. Olyan furcsa, itt, ebben a közegben, az, ami ott természetes. Néha nem tudom hova tenni.

Nem tudom, elmúlnak-e ezek a furcsaságok, hozzászokik-e az ember, vagy csak megszokja. Aztán ha hazalátogat, pont az ellenkezője lesz majd szokatlan, akkor majd azt nem érti, ami ott van. Az apróságokból mégis lassan összeáll egy kép, az élet, amit most már itt élek. És lassan kezdek beilleszkedni, azt hiszem.

11 hozzászólás »

If it’s meant to be, it’s up to me

Telnek a napok, és lassan döntést kell hoznom. Nemsokára lejár a 90 nap tartózkodási idő, a pénztárcám pedig egyre vékonyabb. Megyek haza vagy maradok még?

Aki kicsit is követi az eseményeket, tudja, hogy a konkrét állásajánlat még várat magára. Az elmúlt hetekben nem sok változás történt az itteni életemet tekintve, bár az elmúlt napokban picit változott a dolog. A további időhúzást mellőzve most leírom, mi a helyzet munkafronton.

Mint tudjátok, elég specifikus állást keresek, nem hiszem, hogy válogatós lennék, csak hát eleve azért jöttem ebbe az országba, hogy a szakmámban dolgozhassak. Itt Ausztráliában lényegesen több cég van, aki ezen a kis területen tevékenykedik, és a Manufacturing Weeken tett látogatásom alapján is jónak ítéltettek az esélyeim. Ott mindenki bíztatott, csak épp senki nem ajánlott állást.

Van azonban egy cég, akik nagyon közel állnak ahhoz, amit végülis csinálni szeretnék, és bár itt sem történt még ajánlat tétel, bizakodó vagyok velük szemben. A cégnél először április végén jártam, azóta másfél hónap alatt összesen 4 interjún estem át. Egyik alkalommal 3 órán keresztül beszélgettem a lehetséges közvetlen munkatársammal, nagyon élveztem. A cég abszolút ideális lenne, tetszik a munkamorál, a környezet, az emberek, a munka, egyszerűen minden. Igyekeztem őket meggyőzni, hogy milyen jó vásár is lennék, mivel úgy-ahogy canvasing volt, ezért estem át ennyi interjún. A négy alkalom itt is soknak számít, így abban bízom, hogy ahogy letudják a félévi zárást (ami júni vége), újra felvehetjük a kapcsolatot és esetleg megállapodhatunk a folytatással kapcsolatban.

Ezen kívül hétvégén valahogy mintha beindult volna valami. Feltettek szombaton Linkedinre egy nekem tetsző állást, ami ugyan Brisbane-ben lenne, de a pozíció szimpatikus. Jelentkeztem rá nyilvánosan, az illető vissza is jelzett és bekérte az önéletrajzom. Tőlük még nem érkezett visszajelzés, de még csak hét eleje van.

A jelentkezésemet meglátta egy harmadik cég is, akik itt vannak Sydneyben. Róluk azt kell tudni, hogy rajta voltak az eredeti top10 céges listámon, de bizonyos logisztikai problémák miatt személyesen nem kerestem fel őket. Magyarán szólva 25 km-re vannak tőlem, és 4 busszal lehet hozzájuk eljutni. 3-4 óra buszozást persze néha be kell vállalni, de az első hónapban inkább kihagytam. Szóval ettől a cégtől érkezett egy üzenet, hogy legyek szíves küldeni egy önéletrajzot, mert szeretnének beszélni velem egy állással kapcsolatban. Mindez vasárnap hajnali kettőkor.

Hétfőn szépen összeraktam a motivációs levelet, önéletrajzot a cégre pofoztam, kicsike portfóliómat csatoltam, és elküldtem a megadott email címre a jelentkezésem. Természetesen vázoltam a helyzetemet is, hogy szponzorációra lenne szükségem. Pár órával később meg is jött a válasz, szerdára várnak interjúra.

A munkával kapcsolatban azért mellőztem az írást eddig, mert semmi konkrét nem történt. Nem akarok elkiabálni semmit, de egyáltalán nincs kétségem, hogy rövidesen megtalálom azt a pozíciót, amiért kijöttem. Ez egyben azt is jelenti, hogy még egy darabig – legalább pár hónapig – maradok Ausztráliában.

Az elmúlt időszakban tudatosan kicsit lazábbra vettem a munkakeresést. Többen kérdezgettétek, hogy mi a helyzet? Van már munka? És én mindig csak azt mondtam, hogy még nincs. Itt tanultam meg azt, hogy nem szabad rágörcsölni a dolgokra, néha el kell engedni, azt, amit akarsz, hogy aztán végül megkapd. Ezért írtam annyi kirándulós bejegyzést, ezért töltöttem pihenéssel és nézelődéssel az elmúlt heteket, mert ha egyszer megkapom az állást, akkor aztán teljesen lefáraszt majd a meló, és már nem sok mindenre lesz időm.

Az elmúlt egy hónap arra volt jó, hogy belássam: itt a helyem. Az itteni körülményeket látva nem szeretnék máshol élni, mint Ausztrália. Ez a pont az, ahonnan már nincs visszaút. Tetszik az ország, és mindent meg fogok tenni, hogy megteremthessem magamnak az az életet, amit eddig csak elképzeltem. Eddig se volt könnyű, a következő időszak se lesz egyszerű, de hiszem, hogy megéri a fáradság, ha pár éven belül azon a szinten élhetek, mint Magyarországon. Persze anyagilag ez mást jelent, nem konvertálható forintra, de nem is ez a lényeg. Egy olyan szakmában dolgozni, amit szeretek, egy olyan munkakörnyezetben, ahol megbecsülik a munkámat, mindent megér. Az, hogy az életkörülményeim pedig jelentősen javulni fognak, csak egy plusz.

A legfontosabb: az elhatározottság. Van a környékemen egy kávézó, egy olasz srác csinálja. Hétvégenként vele, meg az állandóan ott lebzselő szerb taxissal szoktam dumálni. Azt mondták, van itt egy mondás: if it’s meant to be, it’s up to me. Vagyis mindenki a maga sorsának kovácsa. Ha az ember elég eltökélt, hogy véghez vigye, amit eltervezett, sikerülni fog. Nyilván kell hozzá egy kis szerencse is, de főként kitartás. Én még mindig kitartok, és hiszem, hogy ennek meg lesz a gyümölcse. Lehet, hogy nem holnap, vagy nem jövő héten, de rövid időn belül megtalálom azt, amit keresek. Szurkoljatok. 🙂

Kép a Gadgether.comról

11 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: