Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Egyedül

Néha talán belefér, hogy egy kicsit személyesebb, elgondolkodóbb bejegyzést is megejtsek, ez épp most vált aktuálissá. Még mielőtt bárki aggódni kezdene, előrevetíteném, hogy nem szomorúságomban írom ezeket a sorokat, köszönöm, jól érzem magam Ausztráliában.

Felmerült bennem, hogy mik lehetnek azok a személyes tulajdonságok, amik a bevándorláshoz jól jöhetnek, vagy épp az én esetemben előnyömre válnak. Arra jutottam, hogy a talpraesettségen kívül a magány tolerálása fontos szempont, ha egyedül vág bele az ember ebbe a nagy kalandba. Igazság szerint otthon se volt problémám az egyedülléttel, mindig is szerettem magam elfoglalni, programot szervezni, moziba járni társaság nélkül, vagy otthon ülni és olvasni, gépezni, önfejleszteni. Így, hogy most erre egy idegen országban vagyok erre rákényszerülve, egyáltalán nem visel meg, sőt, mivel több új behatás ér, még élvezem is.

A mindennapjaimban így mindig találok valami tennivalót, legyen az egy új recept, egy új projekt vagy csak tervezgetés a következő hónapokra. Tény, hogy a szemtől szembeni interakció más emberekkel így minimális, de mint mondtam, ezt régebben sem igényeltem többet, úgyhogy túl sok változás nincs ezen a téren. A minimális kontaktot pedig abszolút kielégíti a lakótárs, akivel néha beszélgetünk egy kicsit vagy épp csak váltunk pár szót reggel és este, a környék ismerős arcai, akikkel ha összefutok, megkérdezik, hogy vagyok. Az az egy-két barát, akivel itt Sydneyben tartom a kapcsolatot, és néha kimozdulunk vagy összefutunk, teljesen elég a mindennapjaimra.

Az interakciók jelentős része azonban a világhálón keresztül történik. A szokásaim részévé vált a blogok, fórumok olvasása, és többnyire rendszeresen tartom a kapcsolatot bizonyos bloggerekkel illetve sorstársakkal. Ezek az új kapcsolatok is nagyon sokat jelentenek nekem, mert bármennyire is szeretném, néha nehéz azokkal megértetnem magam, akik nem mentek át hasonló dolgokon, mint én. Nem arról van szó, hogy pár hónap tapasztalattal már mindentudó lennék, korántsem, de jó megerősítésként könyvelem el, ha egy régebb óta kivándorolt egyetértéséről biztosít, vagy ha tanácsért illetve segítségért fordulhatok hozzá.

Mindig mosolyt csal az arcomra, ha valaki olyan keres meg ismeretlenül, aki a blogomon keresztül talált rám. Örülök az emaileknek, amiben tanácsot kérnek vagy csak kérdeznek, és persze nem vagyok bevándorlási tanácsadó, de szívesen segítek nekik, amiben tudok. Különösen örülök, ha a levél váltások után új személyes kapcsolat alakul ki a dologból, vagy ha tudom, hogy hamarosan még egy szerencsés emberrel gazdagodik Ausztrália.

Ezen kívül kár is lenne tagadni, hogy a közösségi oldalakon való aktivitásom az utóbbi időben jelentősen megemelkedett. Nem is baj, mert így még azért ránézhetek az otthoni ismerősökre, családtagokra, képben lehetek, hogy körülbelül kivel mi van. Tartjuk is a kapcsolatot pár emberrel, érdekes persze, hogy otthonról még úgy gondoltam másokkal fogom, de aztán eléggé megkeverte a lapokat a valóság. Vannak olyanok, akikkel korábban nem tartottam napi szinten a kapcsolatot, és most egyre többet beszélgetünk, illetve olyanok is, akikkel otthon szinte minden nap váltottam pár szót, és most hetekig nem hallok róla. Ilyen az élet, ezt kell szeretni. És szeretem is.

A szűk családdal persze szinte napi kapcsolatban vagyunk, tudom, ha bármi van, hívhatom őket napi 24 órában, vagy írhatok nekik, és rögtön válaszolnak. Igaz ez még 1-2 otthoni barátra is, akik lehetőségeik szerint mindig mellettem álltak, és remélem, még sokáig fognak is. Ők azok, a család és az igaz barátok, akiknek nem lehetek soha elég hálás a támogatásukért, mert nélkülük nem lehetnék sikeres, se otthon, se itt.

Bár a napjaim most kívülről egysíkúnak tűnhetnek, de én jól érzem magam így. Ugyan a szívemnek fontos embereket egy másik országban hagytam, mégsem érzem magam egyedül. Sőt, úgy érzem, sok barát és rengeteg szeretet vesz körül, ha csak virtuálisan is, vagy a messzi távolból, de ez nem változtat a fontosságán. Hála ennek, nem érzem magam magányosnak egyáltalán. Köszönet Nektek, mindenért.

Reklámok
2 hozzászólás »

Apróságok

Nem arról van szó, hogy nekem itt mennyire rossz lenne. Inkább csak más. Vannak ugyanis olyan apróságok, amiket így, lassan 4 hónap elteltével sem szoktam még meg. Lehet, hogy még kell hozzá pár hónap, lehet, hogy inkább évek. Vagy az is lehet, hogy sosem fogom megszokni teljesen.

Apróságok ezek, amik néha már fel sem tűnnek, mert automatikusan javítom a hibát. Ilyen például a fordított oldalak esete. Az, hogy a közlekedés a másik oldalon van, már pár hét után megszokottá vált. Most már ha lelépek a járdáról, automatikusan jobbra nézek először, aztán balra. Mivel néha még magamban is elbizonytalanodok, ezért néha megint jobbra.

De nem ez okozza a déli féltekés gondolkodásban a problémát. Nem is probléma, csak egy kis apróság. A zárak például. Amerre otthon zársz, itt arra nyitsz. De például az erkély ajtónál a kulcsos zár ellenkező irányba záródik, mint amerre a kallantyú nyit. Napokig egyedül bénáztam, mert akárhogy nekifeküdtem, nem tudtam kinyitni. Aztán a lakótárs megmutatta, hogy kell.

Az épületek kapui pedig szerintem többségében kifelé nyílnak. Na most gondoljatok bele, bevásárlás után, két kézben cuccok. Kulcs berak, befelé elfordít, és azzal együtt magam felé húz. Nem csak leírva furcsa. Valahogy nem is áll kézre, meg nem is billen annyit a kulcs, hogy normálisan lehessen húzni a kaput.

A villanykapcsolók is természetesen fordítva kapcsolnak. A le fel, a fel le. Ami mondjuk az ittenieknek logikus, és szerintük pont fordítva a furcsa. Nem tudom. Nekem most egyik se furcsa, és a helyzeten könnyít, hogy ugyan nem tudom, hogy le vagy fel kell kapcsolni, de ha fel akarom kapcsolni a lámpát, ami nem ég, végülis csak egy irány van. Néha azért még nyomogatom üresjáratban a kapcsolót, és ha nem kapcsol, billentem a másik irányba.

Ami most is kicsit zavar, az a konnektor. Az otthoniba szinte csukott szemmel is beletalál az ember, míg itt minden alkalommal meg kell nézni, és hozzáilleszteni. Otthon ugye tök praktikus, hogy egy lyukba kell beledugni a konnektorvéget, és ha nem stimmel, 90°-al elfordítod, és jó lesz. Itt azért nem egyszerű, mert valami vagy kétágú vagy háromágú, ráadásul döntöttek is az ágak. A fali csatlakozó szinte a fal szintjében van, nincs ám segítő aljzat, ami megvezeti a konnektorvéget. Szóval a melegítőt éjszaka bedugni csak lámpakapcsolás után lehet. 😦

A technikai részektől eltekintve vannak azért még furcsaságok. A mindennapi élet szerves részeként az interperszonális kommunikáció is alapjaiban eltér. Egy nap ha tíz emberrel beszélek, legalább tízszer megkérdezik, hogy vagyok. És ezt viszont is elvárják. Már lassan oldódom, és egyre többször kérdezek vissza, vagy kérdezek először, de azért szokatlan. Természetes, hogy ez csak apró formaság, de érdekes, milyen szerves része lett a napjaimnak.

Az emberek kedvességét és segítőkészségét is kezdem egyre jobban befogadni, holott az elején eléggé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Itt inkább a jót feltételezik mindenkiről, amíg az ellenkezője nem teljesül. Itt nem neked kell bizonyítanod, hogy nem akartál lopni, csalni stb., az emberek megbíznak benned. Cserébe persze elvárják, hogy legyél nyitott és mosolygós, de azt hiszem, ez megfizethető ár a plusz szolgáltatásokért.

A környezetem gyönyörű, ez nem túl meglepő, de azért még mindig el tudok rajta csodálkozni. Az egyik reggel épp a teraszon kávéztam, amikor egy hatalmas színes papagáj repült el előttem. Az eső után mindig előjönnek. Már nem kéne, hogy furcsa legyen, de mit csináljak, egyszerűen az. Ez van, ha az ember csak az állatkerti állatokon szocializálódott.

A rengeteg kultúra, és az anyanyelvem (hiánya) néha még mindig elgondolkodtat. Még itt is, Mortdale-ben, ahol kevesebb az ázsiai bevándorló, több kultúra találkozik, így az utcán van, hogy hallok szerb, görög, hindi, olasz beszédet, de magyart általában nem. Ugyan ha egyedül vagyok, mindig magyarul gondolkodom, de villámcsapásként ér, amikor a kedvenc kávézómban magyarul kérdik tőlem, mit kérek. Olyan furcsa, itt, ebben a közegben, az, ami ott természetes. Néha nem tudom hova tenni.

Nem tudom, elmúlnak-e ezek a furcsaságok, hozzászokik-e az ember, vagy csak megszokja. Aztán ha hazalátogat, pont az ellenkezője lesz majd szokatlan, akkor majd azt nem érti, ami ott van. Az apróságokból mégis lassan összeáll egy kép, az élet, amit most már itt élek. És lassan kezdek beilleszkedni, azt hiszem.

11 hozzászólás »

Névnapomra

„ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.”

Egy kis elmélkedés az eltelt időszakról, az elmúlt egy évről és a kivándorlásról – 

Egy éve májusban – teljesen más életút állt előttem. Olyan boldog voltam. Tényleg a legboldogabb voltam a világon; boldog és szerelmes. Kár lenne tagadni. Annyi minden állt előttem, életem párjával tervezgettük a közös jövőt. Azt kívántam, bárcsak lennék egy évvel idősebb, hogy közelebb legyünk a céljainkhoz. Most itt vagyok. Nem bánom, hogy egy évvel idősebb vagyok, jó érzés túl lenni ezen az éven, akárhogy is alakult. Hiába voltam tervekkel és reménnyel tele, az élet úgy hozta, hogy örökre elvesztettem azt az utat, ami még tavaly ilyenkor várt rám. Pedig ragaszkodtam hozzá elég sokáig; mégis, az a hajó elment.

Nosztalgia. Így gondolok vissza erre az időszakra. Fájdalommal kevert bús boldogság. Egy részem mindig újraélné; a kalandokat, a vidám perceket, és a rosszakat is. Nem csinálnék semmit máshogy, nem vonnék vissza semmit. Pont olyan voltam, amilyennek lennem kellett. És ezért nem bánom, hogy megtörtént, sőt. A visszavágyódás mellett azonban sokkal erősebb a megkönnyebbülés, az öröm, hogy vége a szenvedésnek. És kicsit ez a kapcsolatom mintha a kivándorlásom allegóriájává vált volna.

Akárhogy is, úgy érzem, hogy azok a dolgok, amikért hiába küzdöttem, azok az évek, amiket elvesztegettem, nem akadályozhatnak többé. Nem szabad, hogy az a keserűség, ami ott gyűlt bennem, kioltsa az egyszerű örömöket és a reményt, hogy olyan életem lesz, amilyet csak szeretnék. Nem engedhetem, hogy a határok szabják meg az életem, le kell vetkőznöm a korlátaimat, hogy elérjem a céljaim. Küzdenem kell, mert ami ott adott, és magától értetődő, itt annak komoly ára van, és ki kell érdemelni.

Körülbelül egy éve, az ötéves érettségi találkozómon csendben hallgattam, ahogy egy osztálytársam arról beszélt, hogy pár héten belül költözik Ausztriába a párjával. Becsültem az elszántságát, de én akkor nem akartam sehova menni, megvolt mindenem. Egy másik barátnőm az osztályból épp csak hazajött Londonból pár hétre, ahol él és dolgozik. Jó volt látni, ahogy kivirágzott a kinti élettől. Mesélte, hogy nem egyszerű, és bizony sokat kell dolgozni, de jól is lehet keresni. Persze nem a pénzről van szó, bár sokaknak elég motivációt ad. Arról, hogy mit tesz valakivel a kivándorlás. Erősebb lesz, önállóbb, fejlődik a személyisége, és jobban megismeri önmagát. Feszegeti a saját határait.

A héten tele van az otthoni sajtó vele, hogy tavaly 40,000 magyar vándorolt ki Németországba. Vajon mennyien lehetnek még más országokban? Nem kérdőjelezem meg Magyarország élhetőségét, távol álljon tőlem, egyszerűen csak azon mélázok, hogy hányan vághattak neki más-más okok miatt? Vajon a pénztelenség hány embernek ad okot? Vagy a kalandvágy? Talán néhányuknak csak elegük lett a mókuskerékből, és ki akarnak végre szakadni abból a környezetből, ami lehúzza őket. Hányan lehetnek, akik nekivágtak Ausztriának, Angliának vagy éppen Ausztráliának? Talán sosem derül ki. Talán pár év múlva leesik valakinek, hogy a hivatalos levelek, amiket a címzett szülei vesznek át, hogy a szavazási részvételi arány, csökkenő GDP, a szakképzett munkaerő hiánya talán a kivándorlás hozománya. Addig is, élnek a hitben, hogy Magyarország lakossága 9,96 millió fő.

Az otthoni munkahelyemen az egyik lány épp kint van Németországban. Három hónapra ment ki nyelvet tanulni, és gond nélkül elengedték, természetesen visszavárják. Ha visszajön. Nem tudom.

Egy másik ex-kollégám pár napja jelentette be, hogy felmond. Angliába költöznek az egész családdal. Felesége, testvére családja, talán a szülei is. Nem pontosan tudom a részleteket. Nagyon kedveltem őt, egy igazi életvidám fiú volt 10 évvel ezelőtt. Hatalmas figura. Az elmúlt években viszont, a jellem ugyan megmaradt, de a fénye kopott. Sokkal többször volt rosszkedvű, morcos másokkal. Mára mindenki tudja, ha rossz kedve van, jobb nem szólni hozzá. Emlékszem, 14-15 éves lehettem, amikor megismertem. Mennyire élvezte az életet. Lazán vette a dolgokat. Remélem, a külföldi élet kicsit segít neki visszatalálni a régi önmagához. De azért hiányozni fog.

És persze mindenki hiányzik. A szüleim, a legjobb barátok, a régi munkatársak, a közeli ismerősök. Az otthoni tavasz, az eper a piacon, a négyes-hatos, a kert az István utcában, a kutyám. Nem tudom, el kell-e kicsit engednem ezeket, ahhoz, hogy itt tovább tudjak lépni. A szívem azt súgja, hogy igen. Kicsit le kell zárnom magamban ez eddigi életem, úgy, ahogy az ember a régi kapcsolatokkal teszi. És csak remélni tudja, hogy a nosztalgia ellenére valami jobb veszi kezdetét.

4 hozzászólás »

Mit vigyek magammal a kivándorláshoz?

A 10 legfontosabb dolog, amit tilos kifelejteni a poggyászból, ha az ember egy új világban készül letelepedni

Április elején érkeztem Ausztráliába, és az első hónapok alapján az alábbi tárgyakat találtam a legfontosabbnak:

1. Laptop

Enélkül meghaltam volna!!! Komolyan, valószínűleg tényleg a legfontosabb tárgy most az életemben. Kommunikációhoz elsődleges, email, skype, üzenetváltás mind az otthon maradtakkal, mind az itteni új ismerősökkel. A mindennapi élethez is nagyon fontos, a közlekedés megismeréséhez, ha az ember el akar jutni A-ból B-be, felmegy a cityrail oldalára. Vagy ha szállást keres, legyen az egy hostel vagy egy albérlet, ezt mind neten teszi. A munkakereséshez, az állásportálokhoz, a cégek honlapjához mind-mind internet, na meg persze egy számítógép kell. Emellett persze ha önéletrajzokat kell gyártani, vagy valamilyen gyors designt/dokumentumot összedobni, vagy bármi munkához kapcsolatos dolgot kell létrehozni, általában kell hozzá a gép. Ráadásul a pénzügyeimet is ezen vezetem, az irataimat, a szakmai portfóliómat, minden fontos dokumentumom digitális változatát ezen tartom. Nem számít hány kiló, vagy milyen lassú, nem indulnék el nélküle.

2. Okostelefon

Második leghasznosabb dolog 🙂 Nekem egy Samsung Galaxym van, nem a legújabb modell, de a célnak tökéletesen megfelel. Van benne GPS, egy jó kis navigációs program, a Sygic Aura. Ennek a fizetős, de elég olcsó programnak az az előnye, hogy nem kell hozzá internet, hogy különböző infókat tudjon a környékről, mert egy pakkban letölt az elején mindent a szerverről az adott országban. Ezért nagyon-nagyon hasznos, ha a városban gyorsan kell valamit megtalálni (cégek, bankok, ATM-ek, látnivalók, tömegközlekedési eszközök megállói, stb.), és persze segít, hogy ne vesszünk el a nagyvárosban. A fényképezőjével gyorsan lehet fotózni, legyen szó menetrendekről, információs térképekről vagy akár új élményekről. Email olvasás napközben is fontos lehet, és a városban sok helyen van nyílt WiFi. Letölthető rá pénzügyi segédszoftver, mint mondjuk az Expense Manager, de rengeteg helyszín illetve programspecifikus alkalmazás is elérhető.

3. Fényképezőgép

Mégiscsak egy új helyről, egy új életről beszélünk. Érdemes megörökíteni minél több dolgot, később nagyon bánnák, ha ezek most kimaradnának. A turista látványosságokat érdemes végiglátogatni, mert ha beindul a szekér, nem lesz időnk ilyesmire. Ha pedig mégsem jön össze, már lehet, hogy nem lesz rá lehetőségünk, hogy az összes látnivalót megnézzünk, amit szeretnénk. Sydneyben elég sok mindent sikerült látnom, ezekről bővebben a városnézés kategória alatt olvashattok, a fényképek pedig a facebook oldalamon elérhetők.

4. Írószer

Egy füzet vagy jegyzetfüzet, esetleg napló, A/4-es lap-ok, pár toll, vonalzó. Szintén nagyon hasznosnak bizonyultak. Van egy füzetem, amit mindenhová magammal viszek. Szerencsére ez egy olyan speciális füzet, amiben több fajta lap is van, négyzetrácsos, vonalas, sima, összevissza fűzve. Mindent ide jegyzek le, a napközbeni költéseimtől kezdve az útvonal terveken át, egyszerűen mindent! A sima lapok jók, ha egy gyors skiccet vagy térképet akarok rajzolni valamiről, a vonalasra meg minden más kerül. Néha, ha borús idő van, a GPS-em nem működik, így egy tartalék térkép a füzetben mindig jól jön. Ráadásul a füzetembe kis borítékok is vannak fűzve, ahová a bérleteket és pár blokkot gyűjtök.

5. Elegáns ruha

A jó megjelenés nagyon fontos, ha állást keresünk. Nem számít, hogy ha kicsit túlöltözünk, így is úgy is rögtön tudják rólunk, hogy nem erről a kontinensről valók vagyunk. Inkább legyünk egy cseppet elegánsabbak, mint hogy farmerben kelljen megjelenni egy interjún. Ez nem kiskosztümöt és öltönyt jelent, csak megfelelő minőségű, elegáns öltözetet, szövetnadrág inggel vagy blúzzal mondjuk. Persze ez ugye szakmánként változó, én azt írom, ami rám, mint mérnökre vonatkozik. Én szoknyával inkább nem próbálkoztam, így is elég nagy kihívás egyeseknek, hogy gépészmérnökként egy szőke, kék szemű, csinosnak mondott ( 🙂 ) lány vagyok. Persze egy fix helyen vagy szakmai eseményen már más a helyzet, de addig inkább maradok a nadrágnál. Lányok figyelmébe ajánlanám a smink cucc összepakolását is, egészen máshogy bánnak az emberrel, ha normálisan felöltözik és kicsit kifesti magát.

6. Túlélő szett

Így hívom a különböző praktikus dolgokból összeállított csomagot, amit itt nehéz lenne beszerezni az első hetekben, mert vagy nem tudja az ember, hol lehet venni, vagy nem kerül rá sor, hogy használja, de amikor kell, akkor nagyon kell, és jó, ha van. Lássuk mit raktam a túlélő szettembe: cérnák, tűk, körömvágó olló, papírvágó olló, mérőszalag, bicska, sebtapasz, hajgumi. Amit még beletehettem volna, de azóta félig-meddig pótoltam: cellux és/vagy kétoldalas ragasztó. Hasznos dolgok, nagyon, az elmúlt hetekben én mindegyiket használtam. és még csak 5,5 hete vagyok itt.

7. Gyógyszer

Bár a készlet egy részét már elhasználtam, vannak még tartalékaim. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ha baj van, tudok mihez nyúlni, és nem kell rögtön orvoshoz rohanni. Főleg, hogy itt az egészségügy ugye nem olcsó mulatság, és bár van biztosításom, az általában úgy biztosít, hogy én kifizetem, majd otthon nekem kifizetik. Na hát ezért is hasznos, ha az ember feltankol otthon a legszükségesebbekből. Én otthon ezeket pakoltam be: C-vitamin (kevésnek bizonyult a pár szem, lehetett volna több), Algopirin/rubophen/aspirin általános fájdalom/lázcsippalítok illetve gyulladáscsökkentők, mindenkinek ízlése szerint, én már nem emlékszem melyiket hoztam, és az első hétvégi megfázásomnál már el is használtam őket. Egy doboz cataflam fogfájásra és egyéb nagy fájdalomra, egy doboz augmentin antibiotikum durva esetekre. (Persze az antibiotikum használata előtt konzultálnék az otthoni orvosommal.) Cataflamból 2 szemre volt eddig szükségem, a bölcsességfogam néha rendetlenkedik. Szóval bár ezeket itt is meg lehet venni, ha az ember beteg, nem biztos, hogy ezekért akar szaladgálni, meg kitalálni, hogy mi nem vény köteles itt.

8. Bevásárló táska

Eltettem két darab kicsire összecsomagolható bevásárló táskát a bőröndömbe, hogy csak jó lesz majd valamire. Az egyik legjobb döntésem volt. A bevásárlásoknál csak gyenge, vékony műanyag szatyrokba pakolnak, és ha nem a melletted lévő házban van az üzlet, nem valószínű, hogy kitartanak hazáig. Szóval egy-egy erősebb táska nagyon nagy segítség, főleg, ha mindig kéznél van. Ha élénk színű, nagyobb az esélye, hogy nem hagyod otthon, amikor bevásárolni indulsz. Én a decathlonos gömbbe csomagolhatóra szavazok, 5-6 kilót elbír, és hatalmas az űrtartalma. Mondanám, hogy otthon érdemes előtte tesztelni, de nem hiszem, hogy ez sokunknak eszébe jut.

9. Átalakító és elosztó

Nem véletlenül szerepelnek a lista vége felé. Igazából itt is, illetve a köztes reptereken is lehet átalakítót venni, talán még olcsóbban is. Persze, fontos, mert enélkül az elektromos készülékeket nem lehet használni vagy tölteni, de könnyen pótolható eszköz. Én kettőt hoztam, csak egyet használok. Ami inkább lényeges és hasznos, az az elosztó, a mi csatlakozásunkhoz, mert így egyszerre több eszköz is tölthető. Hiszitek vagy sem, a hosteles élményeim során meglepődve tapasztaltam, hogy erre csak én gondoltam. A hostelekben általában annyi konnektor van a szobában, ahány ágy, tehát mindenkinek egy jut. Mégis, csak én voltam, aki egyszerre tudta tölteni a mobilját, a laptopját és a fényképezőgépét. Most, hogy bérlek, a szobában csak egy konnektor van. Lassan nem ártana vennem egy itteni elosztót, mert most vagy töltök, vagy fűtök, és nem tetszik ez a párosítás.

10. Otthoni emlékek

Elraktam pár fényképet családról és barátokról, meg egy-két képeslapot Budapestről, és egy üdvözlőlapot, amit még nagyon régen írt nagymamám névnapomra. Ezek az apróságok nem foglalnak sok helyet, nem jelentenek komoly súlyt, de mivel nagyon közel állnak a szívemhez, örülök, hogy elhoztam őket. Most a szobámban vannak, a párnám mellé kirakva, így esténként mindig vetek rájuk egy pillantást. Valahogy kicsit arra emlékeztetnek, hogy bár itt nincs senkim, azért nem vagyok egyedül.

Plusz, hogy egy kis valós adalékot is hozzáadjak a fentiekhez, megmutatom, én miket gondoltam pakolni a bőröndömbe első körben. Az áthúzottak végülis nem kerültek bele, de a kész csomag kevesebb volt, mint 20 kg, ezért egy-két extra ruhadarab is került bele. Így utólag lehet, hogy egy pulóverrel és egy plusz pár cipővel jobban jártam volna.

4 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: