Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

A magyar kultúra napja

Az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartom magam nacionalista beállítottságúnak, sőt, jobban azonosulok a multikulturalizmussal, szeretem a sokszínűséget és a hagyományőrzésről sem teljesen azt gondolom, hogy foggal-körömmel kéne harcolni érte egy új országban friss bevándorlóként. Lehet, hogy ezzel egyeseket kiábrándítok, de ez van. Nekem a hagyományok megőrzése inkább azt jelenti, hogy az ausztrál barátaimnak túrógombócot főzök, a húsvétot színes tojással ünneplem, és nem vetem meg a jó magyar bort és a pálinkát.

A magyar népzene, a népviseletek nekem valahogy néha kicsit sok, mert egyszerűen nem ebben nőttem fel. Városi lányként nem volt alkalmam disznóöléseken részt venni, nem igazán volt olyan barátom, aki néptáncolt vagy aktívan ápolta volna a népi hagyományokat, ezért ez kimaradt az életemből. Pesten ez, az én generációmban, vagy inkább az én baráti körömben inkább a nagyszülők korosztályára volt jellemző, és bevallom, sosem tűnt úgy, hogy hiányozna.

Bár a címben jelzett ünnep ugyan január 22-ikére esik, itt Sydneyben szombaton tartott a magyar közösség ebből az alkalomból egy kis ünnepséget. Én Lédeczi Dénes atyától kaptam a programról meghívót, akivel a megismerkedésem már egy külön kaland, de a lényege, hogy az atya egy rendkívül segítőkész és lelkes tagja az itteni magyar közösségnek. Öt helyen teljesít szolgálatot, hamarosan már Canberrában is, így biztos vagyok benne, hogy akinek lelki támogatásra lenne szüksége, vagy gyakorolni szeretné a vallását, megtalálja.

Az ünnepség a Délvidéki Magyar Klubban került megrendezésre, ami, hát, mit tagadjam, jó messze van tőlem, de mivel a helyszínen ügyintézésre is volt lehetőség, illetve a program is érdekelt, felkeltem időben, hogy odaérjek a megnyitóra. Ahogy telnek a hónapok, az ember már kevésbé veszi fel az olyan nyelvi apróságokat, minthogy délvidéki, és ezért eszembe se jutott, hogy pestiként ne fogadnának be.

Ahogy megérkeztem, már a parkolóban sikerült összefutnom a konzullal, akihez pénteken emailben sikerült bejelentkeznem – nem mellesleg jegyezném meg, hogy az emailemre két órán belül válaszoltak-, igaz, nagy szerencsém volt, hogy az ünnepség miatt épp Sydneyben volt a konzul, és nem kellett egy hitelesítés miatt Canberrába utaznom. A konzul, Dr Domaniczky Endre egy fiatal, lendületes ember benyomását tette rám, nagyon segítőkész volt, gyorsan elintéztük a formaságokat, és ez bevallom, egy kicsit meglepett. Úgy látszik, Ausztrália az az ország, ahol még a magyar ügyintézés is gördülékenyen megy. A konzul egyébként havonta egyszer látogat Sydneybe, bejelentkezni emailen lehet, további információk itt.

Ezek után már csak a napot kellett élveznem. Az ilyen eseményeken általában van kisebb vásár is, ahol az ember beszerezheti az éves Erős Pista, tokaji és Szamos marcipán készletét, bár a marcipánt én most láttam először, de örültem neki. A finomságok mellett vannak még kézműves illetve ruházati termékek is, a kalocsai mintás blúzokon kívül vannak modernebb változatok és kiegészítők is, én egy fülbevalót vettem Eszteréktől. Eszter és Zsolt nemrég kezdte el az otthoni hippsy csipőmelegítőből elindult márka termékeit forgalmazni, úgyhogy aki egy kicsit különlegesebb ruhákra vágyik (csőtopok, sortok, miniszoknyák stb.), az keresse fel a honlapjukat.

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

Kézzel készült karkötő és az a bizonyos fülbevaló

A konyhán déli harangszóra időzítették az ebédet, a leendő tömegből kiindulva viszont már fél 11-11 között megrendeltem a sajátomat: rántott kacsamájat savanyú káposztával és főtt krumplival. Mindezt hadd tegyem hozzá remek áron, $8-ért, amiért ugye egy tál ételt Sydneyben nem nagyon lehet kapni. A rendelés leadása után pedig újabb és újabb emberekkel ismerkedtem, Réka például nagyon kedvesen vezetett be a nemezelés fortélyaiba. Furcsa érzés volt ilyesmit csinálni, mert anno iskolás koromban egy kirándulás alkalmával megtanultuk ezt a szentendrei skanzenben, de teljesen elfelejtettem, hogy mi is a módja. Jó volt feleleveníteni az emlékeket, és még egy karkötővel is gazdagabb lettem.

A kézműves foglalkozás után korombeli lányokkal beszélgettem, frissen és nem frissen érkezettekkel, sorsokról, vízumokról, Sydneyről és Ausztráliáról. Próbáltuk beazonosítani, hogy ki merre lakik, megosztottuk, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak az első szakaszban. Ez már ebédidőben volt, így a menüt is kitárgyaltuk, az én kacsamájam nagyon-nagyon finom volt, és meleg is, úgyhogy az előrendelés jó ötlet volt a szervezők részéről, mert elkerültük a hatalmas sorokat.

Az ebéd során beszélgetésbe elegyedtem egy idősebb magyar úrral, aki a második világháború után érkezett Ausztráliába. De az eredeti  esetleges aggodalmaim ellenére szóba sem került a politika vagy a jelenlegi Magyarország, igazából olyasmikről beszélgettünk például, hogy mekkora előrelépést jelentett az alumínium feldolgozásban a porfestés, majd az extrudálás bevezetése. Érdekes, hogy olyan technológiai lépcsők, amik ma már természetesnek tűnnek, pár évtizede korántsem voltak azok, persze csak magamon mosolygok, amiért nem jutott korábban eszembe, hogy ez így van.

Az ebéd utáni program pedig remek volt, különösen az a beszéd tetszett, amiben kiemelték, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy egy olyan országban élünk, ahol nem érnek minket atrocitások ha az anyanyelvünkön szólalunk meg a buszon vagy az utcán.  Szabadon ünnepelhetjük az ünnepeinket, ápolhatjuk a hagyományainkat. És ez itt már saját vélemény: ez sajnos nem természetes mindenhol.  A másik dolog, ami nagyon tetszett, a kisiskolások előadása. Van ugyanis egy hétvégi magyar iskola Sydneyben, ahol gyerekeket tanítanak magyarul, az ő éneklésük, mondókáik és versszavalásuk egészen különleges élmény volt, rendkívüli érzés, tényleg. Amikor egy fiúcska kicsit törte a magyart, de lelkesedéssel és kitartással mondta a verset, na az kicsit ébresztő hatású volt azért. Arra döbbentett rá, hogy azért elég különleges dolog az anyanyelvünk, és nem lenne szabad veszni hagyni.

Olvastam korábban egy cikket az amerikai magyarokról, illetve arról, hogy hogyan is lehet a kéthonisággal tisztába kerülni. Arról, hogy az egyik helyen valaki ilyen, a másik helyen meg olyan. De a cikk arra próbált rávilágítani, hogy nem feltétlenül amerikai vagy magyar valaki, hanem amerikai magyar, kicsit mindkettő, de nincs ezzel semmi baj. Lehet valakinek otthona az egyik ország, és hazája a másik.

Úgyhogy kicsit átértékelődtek bennem a hétvégén az ilyesfajta érzelmek, és ezek után azt hiszem, megpróbálom jobban ápolni a kultúrámat. Sajnálnám ugyanis, ha a gyerekem nem beszélné az anyanyelvemet, de ez egy olyan kihívás, amit talán eddig fel sem mértem igazán, hogy mennyi áldozatot és kitartást igényel. Szerencsére vannak azért itt olyan emberek, akik elég lelkesek ahhoz, hogy ha szükséges, majd segítsenek. Ezúton is köszönet érte.

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

A Délvidéki Magyar Klub recepciója

Ui.: Remélem, hogy nem haragszotok a kicsit ajánló szerű hangvételért, de a jó bornak is kell a cégér. (Lehet, hogy a mondás nem így tartja, de a valóságban bizony…) És különben is, nekem remek napom volt, legyen másnak is az egy következő eseményen.

 

Reklámok
4 hozzászólás »

Hírek

Már többször akartam írni arról, hogy mennyire nem vagyok képben a magyarországi dolgokkal. Valahogy elmaradt, de a múltkori börtönszigetes bejegyzésnél megint ki akartam fejteni, aztán úgy gondoltam, megér egy külön posztot.

A helyzet az, hogy egy ideje nem olvasom a magyar híreket. Nem is egy hír, hanem egy blogbejegyzés tette rá a pontot az i-re, amikor elhatároztam, hogy inkább nem szomorítom magam ilyesmikkel. Lemaradtam valahol a sárgacsekk környékén, és anélkül, hogy bármilyen aktuálpolitikai témában állást foglalnék, egyszerűen úgy éreztem, hogy addig is, amit otthonról hallottam, csak elkeserített. Részben ezért inkább nem is olvasok most már semmilyen online hírportált.

Őszintén, korábban sosem értettem az embereket a “másik” oldalról. Úgy voltam vele, hogy hát magyar vagy, hogy lehet, hogy nem érdekel, hogy mi történik az országban? Még június tájékán is abszolút így voltam vele. Mert az ember hiába költözik egy másik országba, az identitása és a családja az anyaországához köti, hogy ne kötné le napi szinten az “otthoni” helyzet? A dolgok aztán szép lassan átalakultak, az egyik vonalon érzelmi alapon történt, az említett blogbejegyzés miatt, de  az első hetekben meg kellett erőltetnem magam, hogy reggelente első utam ne az origo-hoz vezessen.

A második hullámban már elkezdtem megfeledkezni az otthoni hírek olvasásáról. A mindennapi életemben annyira nem ezek kötnek már le, és igazából rám nincs is semmilyen hatással, hogy épp milyen adókat vezetnek be vagy törölnek el – legalábbis jóhiszeműen ezt hiszem, aztán ki tudja. Nem fizetek be csekkeket, nem büntet meg az ellenőr, nem kell követnem a benzin árakat, mert nincs kocsim és nem közlekedek Pesten. Azt hiszem, kicsit tulajdonképpen megkönnyíti az életem, hogy nem befolyásolják a mindennapjaim ezek az apróságok.

Most nemrég egy újabb szakaszba léptem ezzel kapcsolatban, amikor egy kicsit zavar az a kevés hír, ami eljut hozzám. Nem azért, mert azok egytől-egyig negatívak. Amikor történik valami közfelháborodást okozó dolog Magyarországon, a facebookon keresztül akaratlanul is szembesülök vele. Mivel nem élek ott, igyekszem nem véleményt nyilvánítani, de mégis néha előfordul, hogy valami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Ha más nem, azért, hogy felhívjam azok figyelmét rá, akik szintén nem figyelik a magyar híreket. Elkeserít, hogy ehhez hasonló dolgok megtörténhetnek és meg is történnek az országban, és felelősségemnek érzem, hogy hangot emeljek ellene. (Nőként, mérnökként és emberként, a munkám és szaktudásom értékének ismeretében elítélem Varga István múlt heti beszédét.)

A történet másik fele persze, hogy ezzel együtt azért fokozatosan veszítem el a kapcsolatot az otthoni helyzettel. A barátaimmal szerencsére nem így van, velük igyekszem mindig képben lenni, ami azért nem egyszerű. Nagyon örülök, ha valaki ír egy emailt vagy üzenetet, hogy épp hol tart az élete, ez nagyon sokat jelent. Pár héttel ezelőtt volt egy osztálytalálkozónk, amin skype-on keresztül sikerül részt vennem. Nagyon megdöbbentő volt ráébredni, hogy már 5 hónapja vagyok itt, és ezalatt mennyi minden változott! Van olyan, aki már rég hazajött az Erasmusos félévéről, ahova csak készült, amikor utoljára személyesen találkoztunk. Van, aki már egy éve abbahagyta az egyik hobbiját, amit előtte évekig csinált. Érdekes észrevenni, hogy változnak az emberek és a frizurák a hónapok és évek alatt, figyelni messziről, hogy ki mennyire boldog az életében, nagy kihagyásoknál feltűnőek ezek a változások.

Mostanában (a kivételektől eltekintve) elmondhatom, hogy nekem a személyes hírek számítanak igazán. Az, hogy mi történik otthon azokkal, akiket szeretek, akikkel tartom a kapcsolatot. Természetesen ezek azok az emberek, akikkel szóba se kerül a sárgacsekk vagy bármi aktuális magyarországi téma, mert annyival több mindenről kell beszélnünk, hogy eszünkbe se jut. És szerintem ez jó. Talán erről ismerszik meg az igazi barát.

12 hozzászólás »

Védett: Magyarok Sydneyben

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: