Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről - Stanwell Park

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

IMG_0966

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Reklámok
Hozzászólás »

Augusztus 20-ika és a munka ünnepe

Ami Magyarországon épp egy hosszú hétvége, és az ország egyik legnagyobb ünnepe, az itt Ausztráliában csak egy átlagos hétfő. Odaát most sokan kihasználják ezt a három napot, esetleg meg is toldják 1-2 szabadnappal, míg itt ez nem túl gyakori. Az ausztrál munkakezdésem előtt már a lehetséges szabadságok és a következő nemzeti ünnepen jár az agyam, gondoltam, megosztom veletek, itt mi a módi.

Ausztráliában mindenkinek alapvetően 4 hét fizetett szabadság jár, erre vannak kötelezve a munkáltatók. Ezen felül megállapodás szerint (illetve szerződés alapján) adható több is, ez általában közép- és felsővezetők esetében fordul elő, bár pont ők azok, akik akkor se hagyják ott a munkájukat, amikor megtehetnék. Bár a négy hét így egyben soknak tűnik, valójában 20 munkanap, amit részarányosan lehet kivenni attól függően, hogy mennyit dolgozott az adott évben valaki.

A fizetett szabadsághoz jönnek még hozzá a munkaszüneti napok – vagyis nagyrészt az ünnepnapok. Ezek neve, dátuma és megtartása (természetesen) államonként eltér, itt, New South Walesben szám szerint 9 van belőlük. Kronológiai sorrendben a következő időpontokat várom:

Labour Day – a munka ünnepének itteni megfelelője. Azt ünneplik, amikor valamikor régen sikerült a szakszervezeteknek kiharcolnia, hogy maximum napi 8 órát kelljen dolgozni. Ennek örömére október első hétfőjén nem dolgoznak az ausztrálok. De azért a boltok nyitva vannak.

Karácsony – December 25-26. Itt karácsony napját 25-ikén tartják, mi otthon 24-én ünnepeltük a szentestét, de ez van. 26-ika az ún. Boxing Day, ami angolszász hagyomány alapján kapta a nevét, régen a gazdagok ezen a napon ajándékozták meg a szegényeket. Újabb keletű megfogalmazás szerint ez az a nap, amikor a haszontalan karácsonyi ajándékokat visszacsomagolod és visszaviszed az üzletbe, hogy helyette más válassz. Vagy esetleg megküzdj az aznap hatalmas leárazásokat kínáló üzletekben a többi vásárlóval.

Újév – Január 1-e természetesen munkaszüneti nap, de előtte 31-ike normális munkanap.

Australia day – január 26-ika nemzeti ünnep, az Australia Day az országot ünnepli, egészen pontosan annak az emlékét, amikor 1788-ban elsőként értek telepesen a Sydney-i öböl partjaihoz. Mellesleg ez pont az egyik kedvenc sydney-i negyedemben történt, a Rocks-nál.

Húsvét – az egyetlen normális hosszú hétvége a naptárban. Nagypéntektől húsvét hétfőig munkaszünet van, a boltok eléggé korlátozottan vannak nyitva pénteken és hétfőn. Érdemes előtte bevásárolni, az a biztos. Az ünneplés itt elég máshogy zajlik, inkább csak a vallásosokat érinti, locsolás természetesen nincs, de csokitojás és csokiwallaby van. Csokinyuszi az angolszász hagyományok miatt azért előfordul.

Anzac Day – április 25. Nemzeti ünnep az ausztrál és új-zélandi katonák tiszteletére. Jó kis ünnep, írtam is korábban róla itt, a várost feldíszítik, mindenkiben a nemzeti öntudat lángja lobog, és nagyon pozitív az egész megemlékezés.

A királynő szülinapja – június második hétfője. Nem esik egybe az angol királynő valódi szülinapjával, viszont jellemzően monarchikus hagyomány, pl. van ilyen a hollandoknál is. Ha engem kérdeztek, ezt csak azért tartják meg az ausztrálok, mert nélküle nagyon karcsú lenne a szünnap listájuk.

Ugyan van még augusztus első hétfőjén egy Bank Holiday nevű valami, de az csak a pénzügyi területen dolgozókat érinti, illetve aznap bizonyos bankok és pénzintézetek zárva vannak. Ezen kívül ha karácsony bármelyik napja, január elseje vagy az Australia Day hétvégére esik, akkor a hétvégét követő hétfő kötelező munkaszüneti nap, de akkor a hétvégére eső nap munkanap.

Ami itt értelemszerűen nincs: március 15-ikei, augusztus 20-ikai és október 23-ikai ünneplés. Szintén nem tartják illetve nem ünneplik a mindszentek napját október 31-én, sem a halottak napját november 1-én. Nincs tehát Halloween és Thanksgiving sem. A pünkösdöt a többség nem is ismeri, inkább csak a bevándorlók.

Nincs olyan, hogy a hétköznapot ledolgozzuk előre, és akkor lesz egy 4-5 napos hosszú hétvégénk. A munkáltató elvileg nem szabályozhatja, mikor veszi ki az ember a szabadságát, de mivel nagyon sok cég bezár karácsony és újév környékén, a legtöbben ehhez alkalmazkodnak. Mindent összevetve tehát itt van 20 nap szabadsága az embereknek, amiből kb. 10-et el is lő a karácsony környékén, meg 9 munkaszüneti napjuk.

Ráadásul, ami szerintem nagy különbség, hogy Magyarországon olyan szépen el vannak oszlatva az ünnepek az évben, hogy mindig tud neki örülni az ember. 2-3 havonta egy-egy nap annyira szép, és mindig jókor jön, pont, amikor már nagyon várod. Itt, december, január és április kivételével csak júniusban és októberben van egy-egy hétfő. Nem annyira jó.

Ha a korábbi helyzetemmel kéne összehasonlítanom, akkor itt Ausztráliában 2 nap hátrányban lennék szabadságok terén akkor is, ha egész évben dolgoztam volna. Ha elkezdenék dolgozni mondjuk szeptember elsejével, akkor is maximum 7 napot tudnék kivenni, ami a karácsonyi zárást se nagyon fedezi. Ez van, be kell látni, hogy nem minden tekintetben jobb Ausztrália, mint Magyarország. Bár, ha azt nézem, hogy itt hétvégén 1 óra alatt kinn vagyok a homokos tengerparton, akkor mégse annyira vészes a helyzet.

12 hozzászólás »

Névnapomra

„ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.”

Egy kis elmélkedés az eltelt időszakról, az elmúlt egy évről és a kivándorlásról – 

Egy éve májusban – teljesen más életút állt előttem. Olyan boldog voltam. Tényleg a legboldogabb voltam a világon; boldog és szerelmes. Kár lenne tagadni. Annyi minden állt előttem, életem párjával tervezgettük a közös jövőt. Azt kívántam, bárcsak lennék egy évvel idősebb, hogy közelebb legyünk a céljainkhoz. Most itt vagyok. Nem bánom, hogy egy évvel idősebb vagyok, jó érzés túl lenni ezen az éven, akárhogy is alakult. Hiába voltam tervekkel és reménnyel tele, az élet úgy hozta, hogy örökre elvesztettem azt az utat, ami még tavaly ilyenkor várt rám. Pedig ragaszkodtam hozzá elég sokáig; mégis, az a hajó elment.

Nosztalgia. Így gondolok vissza erre az időszakra. Fájdalommal kevert bús boldogság. Egy részem mindig újraélné; a kalandokat, a vidám perceket, és a rosszakat is. Nem csinálnék semmit máshogy, nem vonnék vissza semmit. Pont olyan voltam, amilyennek lennem kellett. És ezért nem bánom, hogy megtörtént, sőt. A visszavágyódás mellett azonban sokkal erősebb a megkönnyebbülés, az öröm, hogy vége a szenvedésnek. És kicsit ez a kapcsolatom mintha a kivándorlásom allegóriájává vált volna.

Akárhogy is, úgy érzem, hogy azok a dolgok, amikért hiába küzdöttem, azok az évek, amiket elvesztegettem, nem akadályozhatnak többé. Nem szabad, hogy az a keserűség, ami ott gyűlt bennem, kioltsa az egyszerű örömöket és a reményt, hogy olyan életem lesz, amilyet csak szeretnék. Nem engedhetem, hogy a határok szabják meg az életem, le kell vetkőznöm a korlátaimat, hogy elérjem a céljaim. Küzdenem kell, mert ami ott adott, és magától értetődő, itt annak komoly ára van, és ki kell érdemelni.

Körülbelül egy éve, az ötéves érettségi találkozómon csendben hallgattam, ahogy egy osztálytársam arról beszélt, hogy pár héten belül költözik Ausztriába a párjával. Becsültem az elszántságát, de én akkor nem akartam sehova menni, megvolt mindenem. Egy másik barátnőm az osztályból épp csak hazajött Londonból pár hétre, ahol él és dolgozik. Jó volt látni, ahogy kivirágzott a kinti élettől. Mesélte, hogy nem egyszerű, és bizony sokat kell dolgozni, de jól is lehet keresni. Persze nem a pénzről van szó, bár sokaknak elég motivációt ad. Arról, hogy mit tesz valakivel a kivándorlás. Erősebb lesz, önállóbb, fejlődik a személyisége, és jobban megismeri önmagát. Feszegeti a saját határait.

A héten tele van az otthoni sajtó vele, hogy tavaly 40,000 magyar vándorolt ki Németországba. Vajon mennyien lehetnek még más országokban? Nem kérdőjelezem meg Magyarország élhetőségét, távol álljon tőlem, egyszerűen csak azon mélázok, hogy hányan vághattak neki más-más okok miatt? Vajon a pénztelenség hány embernek ad okot? Vagy a kalandvágy? Talán néhányuknak csak elegük lett a mókuskerékből, és ki akarnak végre szakadni abból a környezetből, ami lehúzza őket. Hányan lehetnek, akik nekivágtak Ausztriának, Angliának vagy éppen Ausztráliának? Talán sosem derül ki. Talán pár év múlva leesik valakinek, hogy a hivatalos levelek, amiket a címzett szülei vesznek át, hogy a szavazási részvételi arány, csökkenő GDP, a szakképzett munkaerő hiánya talán a kivándorlás hozománya. Addig is, élnek a hitben, hogy Magyarország lakossága 9,96 millió fő.

Az otthoni munkahelyemen az egyik lány épp kint van Németországban. Három hónapra ment ki nyelvet tanulni, és gond nélkül elengedték, természetesen visszavárják. Ha visszajön. Nem tudom.

Egy másik ex-kollégám pár napja jelentette be, hogy felmond. Angliába költöznek az egész családdal. Felesége, testvére családja, talán a szülei is. Nem pontosan tudom a részleteket. Nagyon kedveltem őt, egy igazi életvidám fiú volt 10 évvel ezelőtt. Hatalmas figura. Az elmúlt években viszont, a jellem ugyan megmaradt, de a fénye kopott. Sokkal többször volt rosszkedvű, morcos másokkal. Mára mindenki tudja, ha rossz kedve van, jobb nem szólni hozzá. Emlékszem, 14-15 éves lehettem, amikor megismertem. Mennyire élvezte az életet. Lazán vette a dolgokat. Remélem, a külföldi élet kicsit segít neki visszatalálni a régi önmagához. De azért hiányozni fog.

És persze mindenki hiányzik. A szüleim, a legjobb barátok, a régi munkatársak, a közeli ismerősök. Az otthoni tavasz, az eper a piacon, a négyes-hatos, a kert az István utcában, a kutyám. Nem tudom, el kell-e kicsit engednem ezeket, ahhoz, hogy itt tovább tudjak lépni. A szívem azt súgja, hogy igen. Kicsit le kell zárnom magamban ez eddigi életem, úgy, ahogy az ember a régi kapcsolatokkal teszi. És csak remélni tudja, hogy a nosztalgia ellenére valami jobb veszi kezdetét.

4 hozzászólás »

Happy Anzac Day

Április 25-én tartják az ausztrálok egyik nemzeti ünnepüket, az Anzac Dayt. Ezen a napon az ausztrál és új-zélandi veteránok és háborús hősök, elesettek illetve jelenlegi katonák előtt tisztelegnek. Az ünnep Sydneyben az Anzac emlékműnél kezdődik a Martin Place-en, hivatalos megemlékezéssel valamikor hajnalban, ha jól tudom, idén 5-kor. Ezután a belvárosban felvonulás zajlik, erre látogattam el ma.

Ahogy leszálltam a városközpontban a városházánál a metróról, rögtön elkapott az ünnepi hangulat. A metró megállót ausztrál zászlókkal díszítették, árusok árultak zászlókat, és ingyen étel-ital osztogatás zajlott az aluljáróban. No nem a hajléktalanoknak szánt melegétel szervírozásra kell gondolni, és tulajdonképpen nem is volt teljesen ingyen. Forró italt illetve Anzac sütiket kínáltak némi adomány fejében, amit persze a veteránokra és a családjaikra illetve a háborús hősök családjaira fordítottak. Volt még az asztalon egy kosár tele rozmaring ágakkal, ugyanis ezen a napon ezt tűzik ki magukra az ausztrálok, mint mi a kokárdát március 15-ikén.

Adakoztam is egy keveset, és cserébe kaptam egy forró csokit, meg elvettem egy Anzac sütit. A süti inkább kekszszerű, mandulás volt, talán kis gyömbérrel, nem tudom. A boltban is láttam pár napja Anzac sütit, az nem teljesen ilyen volt, de az is a száraz kekszhez állt közel. Végülis finom volt, ajándék sütinek ne nézd az állagát. Az utcán már egész tömeg várakozott, kordonokkal választják el ilyenkor az utat a nézelődőktől. Gyakorlatilag az egész belváros le van zárva, autós forgalom nincs, csak a felvonulás résztvevőinek.

A felvonulás tulajdonképpen abból áll, hogy rezes bandák vagy skót dudások vagy egyéb zenészek vezetik fel a veterán egyesületeket, azokat az embereket, akik egy szakaszba, vagy alakulatba tartoztak valamelyik háború során. A veteránok, nagy részben idős emberek, szépen öltönyben az összes kitüntetésükkel végigmasíroznak így a belvároson, közben néha vagy integetve a tömegnek vagy nem. Nyilván vannak páran, – talán kevesebb, mint 5% – akiknek már nem megy úgy a séta, ők vagy katonai dzsippeken, vagy tolókocsiban haladnak végig a menettel.

Az egyes alakulatokat bannerekkel vezetnek fel, amik jelzik az alakulat/csapat nevét, és általában hogy mikor és hol szolgáltak. Ezeket fiatalabb katonák, vagy cserkészek, vagy akárkik viszik, és utána jönnek a veteránok. Láttam olyan csoportokat, ahol a veteránok között hozzátartozók sétáltak, az elvesztett rokonuk kitüntetéseit viselve, így helyettesítve a helyüket a csapatban. Az egész elég megható, mert amikor együtt sétálnak 70-80-as éves bácsik, meg az ember lát 5-6 éves kislányt is, akkor azért kicsit összeszorul az ember szíve. Pláne, ha egy alakulatból csak egy ember az, aki megmaradt, és egyedül sétál végig a meneten.

Az emberek általában megtapsolják ezeket a katonákat, nem egy őrjöngő tömegre kell gondolni, aki üdvrivalgásban tör ki, hanem szakaszosan feltörő tapsra, ha olyan alakulatot látnak, ahol sok a kitüntetés vagy nagyon kevés ember, esetleg csak egy élte túl a háborút / elmúlt éveket. Nem mindenki és nem mindig tapsol, de pont ez adja az érzetet, hogy komolyan gondolják, amikor tapsolnak.

Ez a felvonulás elgondolkodtatott, mert ugye nekünk is van március 15-ikénk meg október 23-ikánk, de valahogy az egész más hangulatú. Itt a túlélőket ünneplik, azokat a hősöket, akik hazatértek, és persze emlékeznek az elvesztettekre is. Otthon valahogy csak a halottakra emlékezünk, és sosem éreztem, hogy bármikor is megemlékeztünk volna a túlélőkről. Hogy megköszöntük volna nekik, hogy harcoltak értünk, a következő nemzedékért. Talán a két esemény eltérő kimenetele miatt, de mondjuk hiába tekintünk a saját sorsunkra sokkal keserűbben, Ausztráliát is bombázták a második világháború során, és az ő múltjuk sem móka és kacagás. Érdekes, hogy ez így alakult, mindenesetre örülök, hogy megnéztem ezt a felvonulást, nagyon értékes élmény volt.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

2 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: