Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

A megmagyarázhatatlan szerelem

A mai poszt különleges, kicsit eltér az eddig megszokottaktól, ugyanis egy kedves ismerősöm épp Új-Zélandon utazgat, és mivel tudom, hogy Új-Zéland nem csak engem varázsolt el, hanem minden más  ismerősömet is, megkértem, írjon pár sort a legfrissebb élményeiről. A következőkben tehát Peti sorait olvashatjátok, rá milyen benyomást tett Auckland. Remélem, olyan lelkesedéssel fogadjátok, mint ahogy ő írta.

Új-Zéland gondolata régóta foglalkoztat, mindig is szerettem volna eljönni ebbe pompás országba, és a jelenlegi életvitelemnek köszönhetően, ezt most meg is tudtam valósítani. Sokan kérdezik, hogy miért is jöttem ide, és miért pont ide, a világ másik felére. A válasz több pontból tevődik össze. Mindenképp szerettem volna elkezdeni felfedezni az Európán kívüli világot, és mivel jelenleg az angol az a nyelv, amit mindennapjaimban használok Londonban, ezért fontos volt, hogy az első hátizsákos túrám ilyen területen legyen.

Három ország maradt a listán: USA, Ausztrália és Új-Zéland. Észak-Amerikában csak néhány város érdekelt akkoriban, emiatt ő hátrébb került. Valamint januárban szerettem volna kezdeni a mulatságot, ezért a déli félteke prioritást élvezett. Meg lássuk be, ha elhangzik az a szó, hogy Új-Zéland, a legtöbben csak annyit tudnak róla, hogy iszonyat messze van, de hogy mik a hátrányai és előnyei, azt kevesen. Najó, meg talán a Gyűrűk urából láttak részeket az országról. Kb ez volt bennem is, ezért elkezdtem olvasni, olvasni és olvasni. Ami még inkább közelebb hozott az országhoz.

Január 4-én este indultam London Gatwick-ről Dubai-on keresztül Muscatba, Oman fővárosába. Oman teljesen random módon jött, egy új ismerősnek köszönhetően, aki épp túrákat szervezett oda. Így egy 10 napos omani barangolás után, január 15-én indultam tovább Új-Zélandra, ahol két hónapot tervezek eltölteni, és ez idő alatt annyi mindent megnézni, tapasztalni, amennyit csak lehet.

auckland

A repülőút egész kényelmesre sikeredett, pozitívan csalódtam a hosszútavú turistaosztályú repülőutakban. Egyetlen hátulütője, hogy egy bizonyos idő után iszonyat unalmas kezdett lenni, és bár a gép kb 900km/óra sebességgel repült, úgy éreztem mintha egy helyben álltunk volna.

Amióta elindultam több random dolog is történt velem, amit viccesnek tartottam. Ilyen pl, hogy Dubaiban egyszer csak előkerült 20-30 piros-fehér-zöld, Magyarország-feliratos ruhát viselő fiatal. Mint később kiderült, a magyar fiatal olimpiai válogatott, akik Sydney-be mentek érmeket szerezni. Remélem sikerrel jártak. 🙂 (Megjegyzés: A magyar csapat 6 arannyal, 1 ezüsttel és 7 bronzzal tért haza pár napja, bővebb info itt és itt. – Szandra) Majd Auckland-ben a reptérről szerettem volna eljutni a belvárosba, így buszjegyet vettem, amikor is a jegyeket áruló nő megkérdezte, hogy magyar vagyok-e, mivel az édesapja magyar és ismerős volt neki az akcentus… 🙂 A kezdés jó volt, de a folytatás nem volt ilyen rózsás..

Amikor elhatároztam, hogy idejövök, akkor csak annyit tudtam meg, hogy a nyár meleg, a tél enyhe, és csak később jöttem rá, hogy igazából nagyon is hasonlít az időjárás a Londonban megszokottakhoz.. Tehát esik is, rendesen. Aminek nem nagyon örültem, hisz az esőből már kaptam eleget Londonban. Auckland-ben töltött első két napom is esősre sikeredett. Na persze hamar kiderült, hogy közelében sincs az angol időjáráshoz, sokkal kiszámíthatatlanabb. Ami rám egészen pozitívan hatott.. Egyik nap a parkba érve eléggé fújt a szél, majd a közepén már fagyit ettem és amikor lefelé sétáltam a dombról egy 10 perces zápor zúdult ram. Majd kitisztult az ég. Vicces 🙂

DSC03075

Az egyik legjobb dolog Aucklandben, hogy bárhol is vagy, tengert mindenképpen látsz, néha csak úgy, hogy a házak között, a kocsi lejárónál, vagy néha csak a fák között tűnik fel valami kékség.

A második legjobb dolog, hogy nagyon sok a zöld terület. Erre már a városban sétálva is felfigyeltem, viszont amikor pappito volt olyan rendes és elvitt Devonportra, akkor tudatosult bennem, hogy szinte több a zöld terület sűrűsége, mint a házaké 🙂 A harmadik dolog az emberek kedvessége, amit már Londonban is megtapasztaltam, de ezt a szintet inkább a nem-fővárosi többi brit települések szintjéhez tudnám hasonlítani. Az Auckland Domain Parkban található Auckland War Memorial Museum-ba például ingyen beengedtek, ugyanis zárás előtt érkeztem kb másfél órával, és mondta a srác h erre az időre már ne fizessek. Vissza is kérdeztem, hogy biztos? 10 dollár lett volna a jegy. Nem értem a végére a 3 szintes múzeumnak, de kb 70-80%-at sikerült megnéznem. Majd legközelebb, ha arra járok, és több időm lesz, akkor megnézem újra.

domain auckland

Negyedik jó dolog a Sky Tower. Valahol olvastam, hogy úgy tűnik, minden jó várost el kell rontani valami abszolút oda nem illővel, és hogy Auckland-ben ez állítólag a torony. Én nem így gondolom. Lehet, hogy a torony közelről nem a legszebb – hisz egy nagy betontömb az alja, viszont felérvén a tetejére kárpótol a látvány. Mindent látni, kivéve egy dolgot. A tornyot. 🙂 A sokadik jó dolog a híd, vagy nem is a híd, hanem az hogy lehetőség van bungee jumpingolni róla, és víz felett már nem is tűnik annyira ijesztőnek, ne próbáljam ki. Bár valszeg 30 méteres magasságból kb ugyanaz történne kábelszakadás esetén mintha szárazföldön tenném. De majd túlteszem magam rajta, hisz van vízérintéses opció is, ami nagyon jónak hangzik!

És hogy számomra mi a legrosszabb Auckland-ben? Hogy egy olyan országban van, ahol vízum nélkül nem lehet dolgozni, vagy hosszabb tavon tartózkodni.. De az ideiglenes megoldás már erre is megvan. Már csak valami hosszabb távú kell, és kezdődhet az őrület!

A szerzőről: Peti Londonban él és dolgozik, egy decemberi napon találkoztunk a Heathrow reptéren, miközben az átszállásomra vártam. Ha tetszett az írása, és esetleg kiváncsiak lennétek Új-Zéland többi részére is, jelezzétek itt a kommentekben, és majd megpróbálom őt nyaggatni egy kis repetáért.

Reklámok
3 hozzászólás »

NMA

A héten volt szerencsém a canberrai Nemzeti Múzeumba látogatni, és ismét rácsodálkozhattam valamire, ezt gondoltam megosztani most. Az NMA, vagyis National Museum of Australia egy elég friss múzeum, csupán 2001-ben nyitotta meg kapuit, de sok mindennek köszönhetően mára elég nívós színvonalat képvisel itt Ausztráliában.

Az épület maga már megér egy misét, hiszen nagyon modern, szerintem belülről kifejezetten szép, de engem mindig vonzottak a modern, geometriai alakzatokból kiinduló épületek. A főépület előcsarnokában most új kiállítást nyitottak, és a képen látható hatalmas tér már tele van csomó érdekes dologgal, repülőkkel, egy lovas kocsival, gőzgéppel és egy régi Citroen is díszeleg itt.

A főépület nagyon különös alakú, belülről nem derül ugyan ki, de valójában két 8-as fonódik egymásba, amolyan alul felül fonódós módon. Remek tér, különleges fényekkel és egészen egyedi atmoszférával. Ha valaki Canberrába jár, a Parlament és a War Memorial mellett ezt is érdemes megnézni, mert tényleg lenyűgöző.

A múzeum intézménye pedig egy társadalomtörténeti gyűjtemény köré épül fel. Van itt minden, amit az elmúlt kb. 2-300 évben fel tudtak halmozni, közlekedési eszközök, szép- és iparművészeti tárgyak, használati tárgyak, és minden egyéb apróság. A múzeum vezetősége véleményem szerint nagyon kreatívan gazdálkodik azzal a kis szelet történelemmel, ami Ausztráliának adatott, a héten két kiállítás is megnyitotta kapuit. Az egyik az előcsarnokban található Big Things, ami nevéhez méltóan nagy tárgyakat takar, ezek a már korábban említett közlekedési eszközök. Ezen kívül, a világon valószínűleg elsőként rendeznek kiállítást a restaurálási munkálatokról. A kiállítás, mely a Museum Workshop nevet viseli, bemutatja a restaurálás minden csínját-bínját, és még azokkal a különleges személyekkel is találkozhatnak a látogatók, akik ezt a munkát végzik. Nagyon érdekes kiállítás, ajánlom bárkinek, aki a következő három hónapban Canberrában jár.

Hozzászólás »

Tavaszi virágzás

Az előző hétvégén Leurába és környékére vetődtem egy kedves ismerős házaspárnak köszönhetően. Bejártuk a Blue Mountains egy részét, hatalmas élmény volt, de sajnos eddig nem jutott rá időm, hogy beszámoljak róla.

Az egész úgy kezdődött, hogy szándékoztam ugyan elmenni a cseresznyevirágzáshoz kötött kis fesztiválra, de egyedül nem olyan kellemes órákat utazni, majd ott szintén egyedül bejárni a látnivalókat. Szerencsére kapóra jött a facebook, mert az ismerőseim is kedvet kaptak a programhoz, így egy szombati egyeztetés után megbeszéltük a vasárnap kora reggeli indulást. Persze aznap óraátállítás is volt, így különösen figyelnem kellett, hogy időben kelljek, de szerencsére zökkenőmentesen ment a dolog.

Úton Leurába több helyen is megálltunk, például megnéztük egy virágkiállítást a bilpini művelődési házban, illetve útba ejtettük Mount Tomaht, ahol egy gyönyörű botanikus kert van, ahol nem csak európai, hanem helyi növényekkel is megismerkedhet az ember. Eddig azt hittem, hogy egy fenyő már nem tud meglepetést okozni, de itt kiderült, hogy sokkal több fajta örökzöld van, mint azt én gondoltam. Egy biztos, a nap nagy része a növényekről szólt, megismert például a warratát is, ami NSW hivatalos virága.

A nap azért is érdekes volt, mert végre 6 hónapja először láttam egy élő kígyót, ráadásul szabadon, nem pedig terráriumban. A kis édes a napon tekerődzött az út mellett, így jó nagy ívben elkerültük. Mint megtudtam, ez egy veszélyes fajta, a red-bellied black snake, ami bár halálos harapást ritkán követ el, de azért jobb félni, mint megijedni. Egyébként az általános félelmeim az itten vadállatokról és a mérges szörnyekről tényleg feleslegesek voltak, a házunk előtti denevértől (ami egyébként ártalmatlan) jobban félek, mint ettől a kígyótól.

A Mount Tomah után már Leurába mentünk, itt megnéztük a kirakodó vásárt, ami igazából a szokásos Glebe Market-i illetve pénteki Rocks vásárhoz hasonlított, csak itt voltak cseresznyefák is, ami azért szép volt nagyon. A szokásos apróságokat lehetett kapni, de árultak emellett nagyon finom epret is, illetve egy-két környékbeli érdekességet. Az egyik dolog, ami még különlegessebbé tette a vásárt, az az élőzene volt. Különböző fiatal zenészek adtak elő kb. 50-100 méterenként, nem zavarták egymás előadását, de mindenhol kicsit más zene szólt. A legjobban nekem a postahivatal előtti banda tetszett, ők nagyon jól is nyomták, és a zene is különleges volt, nem az a tizenkettő egy tucat fajta.

A vásár után még megnéztük az Everglades Gardenst, ami egyszerűen gyönyörű volt. Egész más, mint egy botanikus kert, mert itt volt egy gyönyörű villa is, egy szerencsés ember nyári lakja. Ide mindenképp szeretnék majd visszamenni és még több képek készíteni, mert a nap ezen részére sajnos már lemerült a gépem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam annyi képet készíteni, amennyit szerettem volna.

4 hozzászólás »

Cronulla és Bundeena

Hétvégén megérett az idő egy kis kirándulásra, a lakóhelyemtől fél órányira lévő Cronullába látogattam, illetve onnan átkompoztam Bundeenába, ha már úgyis ott vagyok. Gyönyörű nap volt a szombati, a sok kép mellé rengeteg érzelem is társul, ezeket gondoltam megosztani most.

Cronullára már régóta kiváncsi voltam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben indult egy új ausztrál sorozat, mely a régi Puberty Blues remake-je, ami a ’70-es években játszódik Cronullában. A sorozat fiatalokról, illetve a helyi szörfös kultúráról szól. A történet valós eseményeken alapszik, a két főszereplő saját élményei alapján írt annó egy regényt azokról a dolgokról, amiket akkor és ott megéltek tiniként. A könyv nagy vihart kavart, mert olyan témákat boncolgatott elég realisztikus formában, ami abban a korban nem volt kimondott és kimondható, illetve az akkori hippi kultúra elég zárt világára nyitott egy ajtót. Érdekes időszak volt ez, mert még ugye megvoltak a tradicionálisnak mondható család modellek és a kifelé mutatott viselkedési normák, de a fiatalok lázadása szöges ellentétben állt ezekkel. Magyarul szex, drogok és rock’n’roll egy kisvárosi milliőben.

A könyv illetve film utóélete az lett, hogy a könyvben leírt bandák szép lassan felszívódtak a környékről, a lányok felnőttek, és mára mindketten családanyák és írók/újságírók. A legújabb sorozatot pedig pár hete kezdték el vetíteni a 10-es csatornán, láttam is pár részt, a hely hangulata megfogott, ezért is szerettem volna megnézni magamnak a saját szememmel.

A másik ok kicsit hosszabb távú kérdés. Szeretem nagyon a környékemet, és valahol ezen a környéken szeretnék lakni a következő években, de ha lehet, előbb-utóbb átköltöznék valahova a tengerpartra. Szép lassan nézegetem a környező helyeket, hogy hol milyen emberek élnek, milyen lehetőségek vannak az ingatlanok terén és milyenek a szomszédos külvárosok. Szeretnék azért később is a munkahelyem 10 km-es körzetében maradni, de majd ha egyszer lesz kocsim, akkor 20 perc autózás reggel és este beleférne, ha cserébe a tengerparton lakhatnék. Persze ezek csak távoli tervek, de mivel nagyok a távolságok és rengeteg opció van, ezért hétvégenként ráérek megnézni egy-egy környéket ebből a szempontból is vizsgálódva.

Szóval Cronullát nagy elvárások övezték, de nem tudtam mit várhatok, hiszen a térképről és a Google street viewról mégsem teljesen ugyanaz, mint amit az ember a való életben tapasztal. A vonat 25 perc alatt ért Mortdale-ből az ottani állomásra, és már ahogy leszálltam, rögtön megtetszett, ahogy láttam, hogy fiatalok, szörfösök is itt szálltak le, tehát a strand valószínűleg jó.

Az állomás környéke kicsit Manlyhez hasonlít, van ugye az állomás (ami ott kikötő), onnan indul egy főutca kis boltokkal és kávézókkal, és az egyenesen a tengerparthoz vezet. Ami itt kicsit másabb, az az, hogy talán kevésbé volt nyüzsisebb, mint Manly áprilisban, illetve hogy kicsit más volt az összetétele az embereknek. Ahogy egy barátom mondta, itt nincs annyi backpacker. Nekem jobban tetszett, mint Manly vagy Bondi beach, egyrészt azért, mert ugyan élő és pezsgő, de nem olyan zsúfolt, másrészt az egész különleges hangulata miatt, ami engem Balatonra emlékeztetett. Ilyen apróság volt például a kis ABC, ami már korán reggel nyitva volt, de egy lélek sem volt benn, de az üveg előtt a rács, pont mint a kis balatoni boltoknál, az üvegdekor egy régi Coca-cola reklám, amit már kifakított a nap. Nosztalgikus élmény volt.

Ez a suburb tulajdonképpen egy félszigeten fekszik, egyik oldalról az óceán határolja, innen jönnek a nagy hullámok a szörfösöknek, a másik oldalról egy kis öböl, itt pedig nyugodt partszakasz illetve kikötő várja a helyieket. A kikötőből átkompozunk Attilával Bundeenára, ami pont szemben van Crunullával, attól délre. Az egész kompozás megérne egy külön történetet, de azt hiszem ezt a témát, illetve a hajózás/vitorlázás témáját inkább Attilára hagyom, hátha megírja helyettem 🙂

Bundeenában terveztünk egy laza sétát a parton, egészen a Jibbon Headig, ahonnan már rálátni az óceánra (Tasman Sea-re a pontosság kedvéért), és egyébként vannak érdekes aboriginal kőrajzok is. A rajzokra elég kíváncsi voltam, bár valószínűleg többet képzeltem a témába, mint aztán végülis tapasztaltam, de legalább láttam ezt is.

Nagyon sok minden tetszett Bundeenában. A kisváros része kicsit nyaralóövezetnek tűnt, majdnem Siófok-Sóstó, persze más házakkal. A partszakaszok egyszerűen gyönyörűek és ráadásul homokosak, legalább olyan szépek, mint Watson Bayben, és a víz kristálytiszta és sekély. Amit itt láttam először igazán, hogy vannak kis eldugott partrészek, amik gyalogosan vagy vízen könnyen megközelíthetők, és tipikusan az, ahová az ember néha vágyik, ez az, amit én kétszemélyes partnak hívnék. Ide csak az jön, aki ismeri a helyet, és valószínűleg ritkán zsúfolt, mert ilyen pici partszakaszból van egy pár a környék változatosságának köszönhetően. Mesés, tényleg.

A séta után visszakompoztunk Cronullára, a strandon ettünk egy fagyit és megnéztük a helyi vitorlásverseny végét. De a sok szöveg helyett beszéljenek inkább a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

7 hozzászólás »

Ha Sydney Budapest lenne…

Valaki megkérdezte tőlem a minap, hogy ha Budapesthez kéne viszonyítanom Sydneyt, melyik környék minek felelne meg. Ahogy jobban belegondoltam, az eddigi tapasztalataim alapján egyes kerületek többé-kevésbé elég jól megfeleltethetőek bizonyos otthoni helyszíneknek, és ezért gondoltam megosztom, hogy a nevek mellé érzetet tudjatok társítani.

Sydney a Wikipedia szerint 23-szor akkora, mint Budapest,  ezt nyilván az agglomerációval együtt értik Sydney esetében, mert a belváros csak 25 km2. A várost kettészeli a Paramatta-folyó torkolata, északi és déli részre. A folyó torkolata elég széles már a belvárosi részen, ezért amikor öbölről és tengerpartról írok, néha igazából a folyó partjára gondolok, de igazából sosem figyeltem, hogy hol sós a víz.

Az északi rész kicsit olyan, mint Buda. Az ingatlan árak magasabbak, a közlekedés inkább kocsival kényelmes, de reggel egy halál végigülni a dugót a belvárosba. Hegyes-dombos-völgyes vidék, gyönyörű környezettel és sok családi házzal. Az itt élők általában a jobban keresők közé tartoznak, ezért nem ritka a saját hajó vagy drágább autó.

A déli rész ezzel szemben nagyon sokszínű, inkább Pestnek felel meg. Síkabb a terület, mint az északi részen, van olcsóbb és drágább környék is, az összetétel legalább annyira változó, mint Pesten. A kulturális programok, a látnivalók, a nyüzsgő belváros sok embert kötnek ide, és általában a frissen érkezettek is ezt a részt ismerik meg először. A CBD területe körülbelül a pesti V. kerületnek felelhetne meg, lehetetlen a parkolás és aranyárban mérik, mégis, ha valamit itt kell elintézni, muszáj bejönni a belvárosba. A tömegközlekedés itt sokkal célrevezetőbb, sokan lerakják a kocsijukat egy peremterületen, és egy expresszel 20-30 perc alatt bevonatoznak, hogy napközben ne kelljen parkolást fizetni.

A vonatok két csomópontba érkeznek, az egyik a Central, vagyis a központi pályaudvar. Ebből a szempontból ez olyan, mint a Nyugati, sok közlekedési lehetőség kapcsolódik egy ponton. Az épületek ugyan nem, de az átmenő forgalom abszolút emlékeztet az otthoni élményekre, csúcsidőben tömeg, de ha egyik pontról akarsz eljutni a másikra, nagy valószínűséggel érinted.

Egy megállóval feljebb a Town Hall található, ami tipikus Deák, ha a belvárosba mész, itt szállsz le, ha át akarsz szállni, itt is megteheted, és ha ügyintézni jöttél, akkor ez a te helyed. Rengeteg egyéb lehetőség gyűrűzik a környékén, vásárlás, étel-ital, üzletek és cégek találhatók itt. Ha gyalogosan közlekedsz a környéken, biztos érinted, ez az a hely, amin mindenki áthalad. Ha találkozót beszélsz meg, valószínűleg vagy itt, vagy északabbra a CBD-ben beszéled meg, mert gyorsan és könnyen elérhető minden.

A látványosságok tekintetében nekem a Domain olyan, mint a Margitsziget. A nagy rétre sokan kijárnak pihenni, piknikezni, sportolni, könnyű elérni napközben is, és kis nyugis zöld sziget a belvárosban. Bár ilyen alapon a Városligethez is hasonlíthatnám, a Galery of NSW miatt. A Rocks nem pont ugyanolyan, de talán kicsit hasonló a Vörösmarty tér-Ferenciek tere és a Duna közötti részhez. Kis utcák, boltok, galériák, ételbárok, sok különböző apróság teszik különlegessé ezt a részt.

Ha a többi belvárosi részt nézzük, a Haymarket, mely nem messze található a a Centraltól, egy olyan piac illetve bevásárló központ, ami engem a Vásárcsarnokra emlékeztetett. Van itt minden, zöldség-gyümölcstől kezdve a húsokon át a kedves turista megtalálja a kötelező szuveníreket is, és mivel a Kínai negyed közepén van, bóvli és kevésbé igényes ruhákból, kacatokból is van bőven kínálat.

Budapesti látványosságok Sydney belvárosára vetítve 🙂
Térkép forrás: seeksydney.com

Lakhatás szempontjából a Central és környéke olyan, mintha valaki a 7-8-ik kerületben lakna a Nagykörút mentén. A közlekedés kiváló, de a többi részhez viszonyítva hangos és kicsit koszos. A lakásokban nagyon nagy a szórás, de általában az jellemző, hogy elég drága és lepukkant helyeket lehet bérelni, ami viszont szép és jó, azt csillagászati árakon mérik. Nem véletlen, hogy a diákok, bevándorlók bérelnek szobát ezekben a túlzsúfolt, többemeletes bérházak lakásaiban.

Ha egy kicsit eltávolodunk a belvárostól, több érdekes negyedet is találunk. Newtown például nincs nagyon messze a belvárostól, ez a környék olyan, mint Pesten a Gozsdu udvar környéke. Most épp nagyon felkapott, rengeteg fiatal lakik itt. A főutca akár Király utcának is beillik, a környéken rengeteg a kávézó, étterem, dizájner bolt. Izgalmas és pezsgő negyed, a házak általában régiek, de belülről többet felújítottak. A közlekedés szempontjából közepesnek mondható, kocsival reggel dugó van, vonattal könnyen be lehet jutni a központba, szóval ez amolyan átmenet a messzi és közel között.

Glebe, ahol korábban laktam, kicsit Ráday utca környéke. Vannak éttermek és kávézók, de nem olyan menő, mint Pesten az V. kerület. Árban is ehhez viszonyultan olcsóbb, mint Newtown, és vannak nyugisabb részei is, mint mondjuk Glebe Point, ahol laktam. Itt már találkozik az új és a régi, laknak itt fiatal diákok és friss házasok, vannak kis családi házak és nem túl régi bérházak. Nekem egyébként szimpatikus volt, mert vannak parkok is, bár a közlekedés kicsit nehézkesebb, hiszen csak busszal lehet bejutni a központba.

Körülbelül innen indul egyébként a Paramatta Road, ami kifelé visz a városból, és egy az egyben Hungária. Teljesen mindegy, hogy helyenként 2-szer 4 sávos, reggel úgy be van dugulva, hogy az ember az összes haját kitépi, mire bejut rajta. Van, amikor egy szakaszt megtenni 16 perc, ha nincs forgalom, máskor meg 1-1,5 óra. Persze a lámpák és a keresztező forgalom se segít a helyzeten.

Ashfield és Burwood eléggé lehangoló környék, itt főként bevándorlók laknak, ázsiaiak és mindenfélék. Elég koszos környékek, kicsit lepukkantak. Már az a kategória, ahonnan a közlekedés a belvárosba már nekem problémás lenne, de még csak nem is szép vagy jó, amiért megéri itt lakni. Ez a rész talán Kőbánya, (annak a kevésbé szép része), nem túl új építésű házak, nincs semmi érdekes, csak az lakik itt, akinek oka van rá. Például a környéken dolgozik és nincs lehetősége vagy nem akar szebb környéken lakni.

Strathfield nekem kicsit olyan, mint Újpest. Messze van igazából mindentől, és elég változatos. Alapvetően semmi extra, de ki lehet fogni szép lakásokat, mert sok új ház épül itt. Ha az ember egy új építésű ingatlanban lakik, azt sokkal olcsóbban megússza, mint a belvárosban, csak ezért be kell vállalnia  kevésbé vonzó környéket. Az északi részén van családi házas övezet is, ami úgy-ahogy akár szépnek is mondható. A belvárosba vagy gyorsvonattal juthatunk be innen, vagy végigüljük a dugót a Paramattán.

Ahol most lakom, Mortdale olyan, mint Pestszentlőrinc/Pestszentimre. Innen az ember nem járkál be csak úgy a belvárosba, hacsak nincs ott dolga. Viszont minden adott az élethez, kellemes környezet, kielégítő mennyiségű és minőségű szolgáltatások, és persze lokál patriotizmus. Kellemes, hogy itt mindenki ismer mindenkit, az emberek kedvesek és nyitottak az újonnan érkezők felé. Családi házak és pár emeletes ház is található itt, az árak konszolidáltak, és abszolút nyugis környék.

Hurstville pedig a déli rész Kőbánya-Kispestje, ide futnak be a buszok, és itt szállhatunk át a vonatra, ha a belvárosba mennénk. Nekem Hurtsville kicsit kevésbé volt szimpatikus eddig, mint Mortdale, több a bevándorló és a környék sem olyan szép. A közlekedés viszont jobb, és a környék bevásárlóközpontja is itt van. Szóval bizonyos szolgáltatások jobban elérhetők itt, de én inkább buszozok pár megállót a bevásárlásért, mint hogy ott lakjak.

Ezek persze saját benyomások, és nem kell a saját véleményemen megsértődni senkinek, én szerettem Budapest egészét és többnyire szeretem Sydneyt is. A fentiekben tehát nem ítélkezem egyik környék/kerület felett sem, csak leírtam, én hogy látom. Persze mindenki majd kialakítja a saját nézőpontját az ügyben 🙂

Forrás: johomap.com

3 hozzászólás »

Cockatoo Island

Az egyik dolog, amit szeretek Sydneyben, az a pezsgő kulturális élet. Ma például a Biennale kortárs művészeti fesztivál kapcsán a Cockatoo Islandre látogattam, ahol egyszerűen lenyűgözött, hogy még mindig tud újat mutatni ez a város.

A Cockatoo Island a Paramatta-folyó egy viszonylag nagyobb szigete, 15-18 perces kompúttal érhető el a Circular Quay-ről. Most a művészeti fesztivál miatt ráadásul ingyen járatok is indulnak a szigetre, így nem hagyhattam ki.

A sziget története a térség benépesedéséig nyúlik vissza. A 19-ik századig az aboriginalokon és a kakadukon kívül nem sok mindenki fordult itt meg, innen kapta a nevét. Aztán ahogy Sydney kialakult, a szigetet börtönként használták durván 30 éven keresztül, majd iskolát üzemeltettek itt. Utána pedig a tengerészet számára épültek hajók a szigeten, ehhez hatalmas hangárokat húztak fel. Az egésznek van egy nagyon érdekes miliője, nekem kicsit Jurassic Park érzésem volt, néhol Viharszigettel vegyítve. Az biztos, hogy örültem, hogy nappal és más turistákkal látogattam ide, mert így is, ha néha egyedül maradtam, kicsit hátborzongató volt a hely.

Ma már ez egy világörökség részét képező látnivaló, és mindenképpen érdemes megejteni, ha Sydneybe téved az ember. A sziget kellemesen körbesétálható, van lehetőség vezetett sétára is, vagy kölcsönözhetünk egy fülhallgatós lejátszót, amivel egyedül is bejárhatjuk a helyet. Minden infó a szigetről elérhető a honlapjukon.

A Biennale pedig egy két évente megrendezett kortárs művészeti fesztivál, állítólag a legnagyobb/legfontosabb Ausztráliában. Legalább négy helyszínről tudok, ahol zajlik, az egyik az MCA, aztán a mólón a Pier 2/3 hangár, ott van még a Gallery of NSW is, és persze a Cockatoo Island. Az első kettőt már múlt hét szombaton bejártam, de sajnos a fényképezőgépemet otthon felejtettem.

A Cockatoo Island-i kiállításnak eddig csak egy részét láttam, de az nagyon tetszett, úgyhogy még biztos visszamegyek valamikor. A fesztivál szeptemberig tart, tehát bőven van még időm többször is végigjárni a kedvenc részeket. Íme pár kép a mai élményekből:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

4 hozzászólás »

Szerelembe estem

A múlt héten olyan intenzív élményekben volt részem, hogy azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy feltétlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes lettem Aucklandbe.

Kezdjük az elején. Az utazásom előtt kb. semmi kedvem nem volt átugrani a kiwikhez, mert minden azt sugallta, hogy ott hidegebb is van, meg esik is, meg fúj a szél, és egyébként is, Auckland “csak egy nagy falu”. Van abban valami, hogy ha az embernek ha nincsenek nagyon elvárásai, csak jó élmények érhetik.

Már a repülőn sejthettem volna, hogy itt valami készül. A reptéren nyugis, kultúr emberek vártak a járatra, ezalatt azt értem, hogy nem volt idegeskedés a gép késve indulása miatt, nem volt tolongás, hogy ki fér fel előbb a gépre, stb. A csomagját nem mindenki oda próbálta beszuszakolni, ahová a helye szerint kellett volna, hanem ahol jobban volt hely. A biztonsági videó életemben először mosolyt csalt az arcomra, aki nem hiszi, keressen rá az Air New Zealand videóira a youtube-on.

Első éjjel egy reptér közeli motel/hostel szálláson töltöttem. Nagyon biztató volt a kis családi vállalkozás honlapja, és transzfert is irtó jó áron kínáltak – érkezési időtől függetlenül. Amikor leszálltam, hívtam is az ingyenes számot, hogy jöhetnek értem. Itt csendben megjegyezném, hogy a mobilom valamiért nem működött a zátonyon, holott előtte egyeztettem a Virginnel, hogy ne érjen ez a meglepetés. Mindegy, végülis kibírtam nélküle.

A szállás – az ausztrál hostelekkel ellentétben – nagyon rendben volt, rendes ággyal, előre felhúzott ágyneművel, és még törölközőt is kaptam! Csupa luxus 🙂 Rendes és tiszta ház volt egyébként, a háziak meg segítőkészek és kedvesek, ahogy a honlapjuk alapján is lejött.

Az elkövetkező napokban pedig egy CS-en talált helyi kalauzolt el Aucklandben és környékén, egyszerűen leírhatatlanul kedves és segítőkész volt ő is. Nagyon-nagyon sok helyre elvitt, így nem csak a belvárost, hanem a külvárosi részeket és a tengerpartokat is sikerült bejárni. Ahogy egyre több helyre jutottam el, úgy kezdtem beleesni a helybe, nem csak azért, mert leírhatatlanul szép, hanem azért is, mert teljesen otthon éreztem magam ebben az új környezetben.Sydneyhez viszonyítva az utak például sokkal jobb minőségűek és szélesebbek. A kiwik kevésbé idiótán közlekednek, mint az itteniek, pl. használják az indexet sávváltáshoz, meg mondjuk körülnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Emellett lényegesen kisebb a forgalom, tehát tényleg elég nyugis egy város Auckland. A dugó kb. azt jelenti itt, hogy 10 percig halad az ember a sorban, de akkor aztán tényleg valami durva dolog történt. (Itt Sydneyben, a Paramattán egyszer 40 percet álltam a dugóban, úgy, hogy kb. 1-200 métert haladtam.)

Az időjárással eszméletlenül nagy mázlista voltam, szerintem nem csak a télhez képest, hanem úgy általában is. Végig hét ágra sütött a nap, szél nem volt. 18-20 fok lehetett, pulcsit igazából csak lustaságból hordtam. Meg hát értitek, ha már elhoztam, legyen rajta a képeken. A csizmával kicsit mellélőttem, mert inkább melegem volt, mint fáztam, de inkább ez mint amaz.A helyiek kedvesek és nyitottak, de nem olyan extrovertált és hangos módon, mint az ausztrálok. Egy icipicit talán visszafogottabbak, és ez rendkívül jól esik a kis európai kultúrához szokott lelkemnek. Kevés bevándorlót láttam, ami ugyan irreleváns, mert nem zavarnak, csak azért mégis. A mostani környékemen ha bemegyek a bankba, rajtam kívül nincs nem ázsiai az egész fiókban. Néha kicsit kellemetlen, ha a kávézóban a helyiek elkezdenek mandarinul beszélni, mert nem tudom, hogy velem van-e bajuk, vagy csak én vagyok paranoiás.

Ami nagyon tetszett még, az a családi házas övezetek. Egyrészt láttam egy épp zajló építkezést, és örömmel konstatáltam, hogy használnak olyan dolgokat, mint Európában, pl. alapozás meg beton. Ezek Ausztráliában kis túlzással luxuscikknek nevezhetők. A házak is sokkal jobban tetszettek, mert van stílusuk, és a helyiek finom érzékenységgel varázsolnak belőlük otthont, például egy levendula bokorral a kertben. Nagyon-nagyon tetszett például Ponsonby környéke, igazi kis paradicsom – nekem legalábbis. 🙂

Ó, és amit ki nem szabadna hagyni, a helyi nevezetességek. Nos, ebből nincs annyira sok, de ami van, azt megéri meglátogatni. Én többek között az Auckland Art Galleryben és az Auckland Museumban voltam, meg a Viaduct környékén, ami kb. a Sydneyi Rocks-nak felel meg. Szombaton pedig szerencsém volt Pappito-val is összefutni – mint helyi nevezetes ember 🙂 – aki élőben még ezerszer lehengerlőbb személyiség, mint a blogján. Ő is nagyon kedvesen megmutogatott pár helyet, ami még tovább növelte az addig sem kicsi imádatomat Aucklandet illetően.

Mondtam is neki, hogy mekkora mázlista, hogy ilyen helyen él. De az biztos, hogy rám sem sokáig kell a zátonynak várnia, mert Auckland felkerült a hosszú távú terveim közé. Csak győzzem kivárni. Addig is, még biztos visszatérek egyszer-kétszer látogatóba.

4 hozzászólás »

Canberra

A hétvégén Canberrában jártam, ami körülbelül 300 km-re van Sydneytől. Az útviszonyokat is figyelembe véve 3-3,5 óra kocsival. Szerencsére egy órát sikerült megspórolnunk, ugyanis a két város között egy órányi időeltolódás van. Ez odafelé nagyon jól esik, visszafelé már kevésbé.

Az út nagyon kellemesen telt, dimbes-dombos tájon haladtunk keresztül, és még vezettem is egy részen. Aztán megálltunk a Lake George mellett, ami állítólag több, mint egymillió éves. Ez egy nagyon nagy kiterjedésű és rendkívül sekély tó, ami már ugyan többször kiszáradt, de aztán valahogy megint került bele víz. Most sem volt teljesen tele, de azért látszik a mérete.

Canberrába érve nagyon kellemes idő fogadott. Itt azért jóval kontinentálisabb az időjárás, a fákon sokkal jobban látszik az ősz hatása. Bár pár fokkal kevesebb volt a hőmérséklet, mint Sydneyben, mégsem volt olyan hideg. Olyan finom roppanós levegő volt, mint mondjuk az Alpokban. Tehát hiába van mondjuk 11-13 fok, az nem olyan téli hideg, hanem mint tavasszal, amikor már érződik a jó idő előszele. Egy dzsekiben teljesen jól éreztem magam, nem fáztam egyáltalán. Szerencsénkre a nap is  kisütött.

Meglátogattuk az Australian War Memorialt, ami az ausztrál háborús hősöknek állít emléket. A Memorial épülete körül egy hatalmas park terül el, benne padokkal, szobrokkal, és különböző háborús emlékekkel. Vannak itt ágyúk kiállítva, meg anyahajó parancsnoki hídja, illetve egy tankot is láttam. A Memorial épületében pedig egyrészt van egy emlékhely jellegű rész, ahol az ismeretlen katona sírja van, meg az örök láng, meg a háborús halottak névsora, amiket kis pipacsokkal díszítenek az emlékezők. Ez a félig-nyitott terület. Belül pedig egy múzeum található, ahol az összes ausztrál részvételű háborút mutatják be, amiből volt azért jó pár. Bár én – és még szerintem rajtam kívül sokan – nem tudtam, de tényleg elég sok ausztrál meghalt a háborúkban. Persze ez relatív.

Szóval, már korábban írtam az Anzac Dayről, ami tulajdonképpen a Gallipolinál elszenvedett vereséget ünnepli. Nem értettem, de most talán már közelebb állok egy kicsit hozzá. Szóval az első világháborúban Ausztrália ugye a britek oldalán harcolt, és nálunk valahogy ez kimarad a történelem könyvekből. Mert hogy ilyenkor már nem gyarmat volt, hanem 1901-ben szabad államok szövetségévé vált. Tehát ugyan még függött a koronától, de (többé-kevésbé) önálló kormányzással döntött a saját sorsa felől.

Gallipoli azért volt fontos az ausztráloknak, mert ez volt az első olyan háborús esemény, ahol nemzetként léptek fel. Nemzeti öntudat építő hatása volt. Ott nem csak angolok és törökök haltak meg hanem ausztrálok és új-zélandiak is. A másik dolog ezzel az első világháborúval kapcsolatban, hogy nem kis bátorság kellett azért az ausztráloknak, hogy ezt bevállalják. Aki bevonult, annak nem túl sok esélye volt épségben hazaérni. Nem a 21. századról beszélünk, ahol az ember felül a repülőre és 24 óra alatt a világ másik végén van. Vagy nem Európáról, ahol ha leszerelték a katonát, pár hét alatt talán haza tudott jutni. Nem egyszerű. Szóval mindenképp becsülendő, hogy nem bújtak ki a háború alól. Az első világháborúban 420 ezer ausztrál katona szolgált, ebből több, mint 60 ezren vesztették életüket.

A Memorial után a Parlamentet néztük meg, ami jó nagy meglepetés volt. Az ausztrál parlament egy modern épület, bár a város sem a régi hagyományairól híres. Történt ugyanis, hogy a fent említett 1901-es évben, megalakult a Szövetségi Ausztrália, ami a 6 gyarmat – tulajdonképpen a későbbi államok – szövetségre léptek. Ezek a következők voltak: New South Wales (NSW), Victoria, Tasmania, Queensland, South és Western Australia. Ők 1907-ben a brit birodalom domíniuma lettek, önrendelkező tagja a brit nemzetközösségnek, úton az önállósodás felé. Hamar rájöttek, hogy akkor nem ártana egy főváros is, meg egy parlament, ahol jól önrendelkezhetnek, így el is kezdték építeni Canberrát és a parlamentjüket. Ez 1927-ig tartott, így a köztes időszakban Melbourne-ben székelt a tisztelt vezetőség.

Az ausztrál zászlóban elvileg a hat csillag ezt a hat államot jelöli. Hogy ez mennyire van így, arról a források eltérnek, nem is mennék bele. Az biztos, hogy a hat államhoz ma már több territórium is tartozik, a két nagy a kontinensen a Nothern Territory (itt játszódik az Ausztrália című film) és az Australian Capital Territory (ACT). Az ACT nem túl nagy, gyakorlatilag szinte csak Canberra. Olyan, mint egy törpeállam Európában.

Amiért ezeket megosztom, annak az az oka, hogy egy kicsit mesélnék a politikai rendszerről is. Az itteni rendszer a brit hagyományokat őrzi, kis ausztrál beütéssel. A törvényhozói hatalom három részre oszlik, a brit uralkodóra, a parlamenti képviselőkre, és a szenátusra. A brit uralkodó jelenleg ugye II. Erzsébet királynő, aki idén ünnepli a gyémánt évfordulóját, vagyis, hogy már 60 éve ül a trónon. Ő közvetlenül, illetve közvetve a Governor Generalon keresztül elvileg beleszólhat az Ausztráliát nagy mértékben érintő ügyekbe, ezt ’75-ben meg is tette, amikor a botrányosan szereplő kormányt kellett leváltania. De ezen kívül nem sok vizet zavar igazából.

A parlamenti képviselők a parlament zöld termében gyűlnek össze, ez a House of Representatives. Ide a képviselők választás útján kerülnek be, a választókörzetekből közvetlenül. Minden állam minimum 5 képviselőt delegál, de a népsűrűség miatt egyes államok jelentős fölényben vannak, pl. NSW és Victoria. Itt az egész nemzetre vonatkozó törvényeket vitatnak meg, ugyanakkor mivel minden állam különálló egységet alkot, az egyes államoknak is van saját parlamentjük saját törvényhozással.

A szenátusban 76-an ülnek, 12-en minden államból, plusz 2-2-en a két territóriumból, Nothern Territoryból és ACT-ből. A szenátorok is szavazás során kerülnek be, a szavazó pártra és jelöltre is szavaz, a saját állama által állított jelöltek közül.

A szenátus ülésterme piros, mint az eukaliptusz levél, ha ősszel lehullik, és pink, mint az eukaliptusz virága tavasszal. Itt ülnek össze a szenátorok, akiket az államok delegálnak, és közülük kerülnek kiválasztásra a miniszterek is. Ellentétben a magyar gyakorlattal, itt egy szenátor több minisztériumot is képviselhet, nem pedig mondvacsinált minisztériumokat hoznak létre. Így csupán 7 “miniszter” van a több, mint 30 miniszteri posztra. Mondjuk Christopher Evens szenátor egyben a veterán ügyek minisztere, meg az idegenforgalmi miniszter is, na és a szociális és családügyi miniszter sok egyéb mellett.

A szenátus és a képviselők háza elvileg közösen dönt kérdésekben, mindkettő aktív szerepet vállalva a törvénykezésben. Általában a kormány kezdeményezésére alkotják meg a törvényt, majd ha azt elfogadják az képviselők házában – ami egy többségi kormány esetén ugye triviális – akkor a szenátus elé kerül, akik beiktathatják vagy visszaküldhetik. De a szenátus is betölthet törvényalkotó szerepet, csak adózási és költségvetési ügyekben nem alkothat törvényt.

A parlament egyébként nagyon tetszett, ahhoz képest, hogy egyesek lehúzzák, szerintem egész szép épület. Lehet, hogy nem az a klasszikus, amit megszoktam Európában, de azért tetszett.

Egyébként Canberrában simán el lehetne tölteni egy hosszú hétvégén, jó lett volna több dolgot látni, csak sajnos nem nagyon volt rá elég idő. Azért mutatok pár képet, mert így is sok készült, és nagyon tetszett az ausztrál főváros.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

5 hozzászólás »

Vivid Sydney

Múlt héten kezdődött és kb. jövő hét végéig tart a fények, ötletek és zene fesztiválja, a Vivid Sydney. A pénteki megnyitó után ezen a héten a kulturális és interperszonális feltöltődés volt soron, de minderről a maga idejében.

Pénteken a fesztivál nyitónapján részben ismerősökkel megbeszéltük, hogy találkozunk a Circular Quay-nél, mivel ott illetve a Rocks környékén koncentrálódik a Vivid Sydney legnagyobb része. Én már délután 5 körül ott voltam, lévén semmi más dolgom nem volt, meg aztán úgy voltam vele,  hogy előbb egyedül körülnézek, aztán majd csatlakozom a többiekhez.

A Circular Quay-nél sok különös installációra illetve szoborra találtam, egy részük már világított, mozgott, működött is, míg mások valószínűleg várták a naplementét. Az egész környék egyébként fantasztikus volt, mindenhol színes fények és installációk, zene és rengeteg ember mindenfelé.

Ahogy besötétedett, 6-kor elkezdték a vetítéseket is. Az Operaházra egészen különleges showt készítettek, 3D hatású épületvetítéssel azt az illúziót keltették, hogy az épület összedől, de volt amikor különböző alvó emberek forgolódtak rajta, mint valami hatalmas párnán. Eszméletlen volt tényleg, érdemes videón megnézni – bár élőben azért jobb volt.

Persze még számos épületre vetítettek, a kortárs művészetek múzeumára, a vámházra, stb., mindegyik nagyon-nagyon látványos és érdekes volt. Sajnos közben a levegő eléggé lehűlt, így vettem egy forró csoki a Hungry Jack’s-ben (Burger King itteni neve). Fölslattyogtam vele az emeletre, és rögtön felvillanyozódtam, mert az emelet ablakán keresztül premier plánban lehetett látni a Custom’s House fényeit, tömeg és kitakarások nélkül, ráadásul melegben.

Utána persze találkoztam az ismerősökkel, és csináltam pár képet az esti sötétben világító installációkról, például a műanyagkannákból épített igluról, vagy a klímaváltozást szimuláló lufis szerkezetről.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A héten pedig az Apple Store-ban jártam, a nagyban, ami a George Streeten van. Itt is rengeteg programot rendeznek a Vivid Sydney keretén belül, beszélgetéseket, előadásokat, ilyesmiket. Én egy olyan eseményen vettem részt, aminek a címe Etsy, Technology and Local Artists volt, és azt próbálta bemutatni, hogy hogyan használják a helyi művészek, designerek a technológiát a saját művészetükben. Jó, kicsit többre számítottam, mint ami lett belőle, mert lényegében ők a technológia alatt csak az internetet és a social networkinget értették, de azért jó volt. Például volt egy csaj, aki textíliákra tervez különböző designokat, majd megszitázza az anyagokat. Itt a szita most nagyon megy, rengeteg ilyen terméket láttam Etsyn. A másik művész meg ékszereket készít, na ő azért tényleg tud valamit, nagyon jópofa és kreatív dolgokat láthattam tőle.

Ma pedig kivételesen kihagytam a piacot – anyagi és egyéb megfontolásokból. Helyette inkább a SPARC kiállításra izzítottam, mert úgy meg volt hirdetve hogy ilyen meg olyan kreatív meg szuper installációk, stb. Őszintén, nekem a Marking Time sokkal jobban bejött, de mivel ez is az MCA-ben (Museum of Contemp. Art) volt, ezért elmentem. Kicsit csalódtam, de legalább még egyszer be tudtam lesni a kedvenc kiállításomra, és lefényképeztem az egyik kedvenc installációmat Jim Campbelltől. Ő nem csinált mást, mint vett egy csomó fehér ledet, és sorban fellógatta őket. A turpisság ott van a dologban, hogy úgy vezérli őket, hogy a falról visszavert fény távolabbról nézve fekete-fehér képet ad ki, ráadásul ez ugye időben változtatva mozgókép lesz. Ő így mutatja meg a világnak a saját gyerekkori felvételeit.

1 Hozzászólás »

The Rocks

Múlt hét csütörtökön délelőtt Sydney belvárosának északi részén jártam, olyan szép idő volt, muszáj volt sétálnom egy kicsit. A Circular Quay-től indulva hamarosan a The Rocksnál kötöttem ki, ami Sydney legrégebbi negyede. Ez a rész, mely hagyományosan az öböl egy rakpart szerű részét jelenti, ma már csak inkább történelmi jelentőségű, illetve turistalátványosság, kétlem, hogy bárki bármit itt pakolna ki a hajójából.

Tulajdonképpen a Circular Quay és a Harbor Bridge közötti részen láthatjuk azokat a régi épületeket, ami hagyományosan ehhez a körzethez köthetők. Ha a rakparttól kicsit eltávolodunk, de még mindig a fent említett két hely között maradunk, ugyanúgy a Rocks negyedben vagyunk.

Amikor először hallottam erről a helyről, nem teljesen értettem, hogy akkor most ez egy hely, vagy egy látványosság, vagy egy negyed, vagy micsoda. Igazából mindegyik, mert nevezhetjük egy nagyon pici negyednek is, de tulajdonképpen pár utcányi helyről van szó. Ha a legszűkebb értelmében vesszük, akkor pedig a régi raktárépületek előtti rakparti / sziklás részt hívják The Rocks-nak.

Ami szép ebben a környékben, hogy láthatunk több régi épületet is, és a régi alatt az 1700-as, 1800-as éveket értem. Ráadásul kőépületek, tehát van egy kis európai. klasszicista jellegük, ami kellemes nagyon. A környéken egyébként szombat reggelenként kirakodó vásár is van, erről már korábban írtam, az is jópofa.

Hétköznap pedig a galériákat nézhetjük meg, ugyanis rengeteg művészeti galéria van itt. Gyakorlatilag az egyik utcában, ahol sétáltam, majdnem mindegyik kapualj egy galériáé volt. Festőművészek, grafikusok, szobrászok önálló galériákat tartanak itt fenn, ami egyrészt jó a turistának, mert mégiscsak ingyen művészet, másrészt meg csak jó a festőnek is, mert itt árusítja is a műveit. De láttam olyan galériát is, ahol aboriginal művészek alkotásait lehetett megvenni. Nekem nagyon tetszenek az aboriginal festmények, de sajnos nem lehet őket lefényképezni, ez olyan kicsit vallási dolog. Nagyon-nagyon jópofák és szépek tudnak lenni, és látszik, hogy rengeteg munka van benne, nem csak a képen, az árán is. Egy nagyobb kép, mondjuk 50×70-es könnyen érhet $1000-t, de nem ritkán inkább $2000-et, és a még nagyobb, egész falat betöltő alkotások ára is igen borsos, akár a $10,000 dollárt is elérheti. És csak egy kis utcai boltban voltam.

1 Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: