Tavaszi virágzás

Az előző hétvégén Leurába és környékére vetődtem egy kedves ismerős házaspárnak köszönhetően. Bejártuk a Blue Mountains egy részét, hatalmas élmény volt, de sajnos eddig nem jutott rá időm, hogy beszámoljak róla.

Az egész úgy kezdődött, hogy szándékoztam ugyan elmenni a cseresznyevirágzáshoz kötött kis fesztiválra, de egyedül nem olyan kellemes órákat utazni, majd ott szintén egyedül bejárni a látnivalókat. Szerencsére kapóra jött a facebook, mert az ismerőseim is kedvet kaptak a programhoz, így egy szombati egyeztetés után megbeszéltük a vasárnap kora reggeli indulást. Persze aznap óraátállítás is volt, így különösen figyelnem kellett, hogy időben kelljek, de szerencsére zökkenőmentesen ment a dolog.

Úton Leurába több helyen is megálltunk, például megnéztük egy virágkiállítást a bilpini művelődési házban, illetve útba ejtettük Mount Tomaht, ahol egy gyönyörű botanikus kert van, ahol nem csak európai, hanem helyi növényekkel is megismerkedhet az ember. Eddig azt hittem, hogy egy fenyő már nem tud meglepetést okozni, de itt kiderült, hogy sokkal több fajta örökzöld van, mint azt én gondoltam. Egy biztos, a nap nagy része a növényekről szólt, megismert például a warratát is, ami NSW hivatalos virága.

A nap azért is érdekes volt, mert végre 6 hónapja először láttam egy élő kígyót, ráadásul szabadon, nem pedig terráriumban. A kis édes a napon tekerődzött az út mellett, így jó nagy ívben elkerültük. Mint megtudtam, ez egy veszélyes fajta, a red-bellied black snake, ami bár halálos harapást ritkán követ el, de azért jobb félni, mint megijedni. Egyébként az általános félelmeim az itten vadállatokról és a mérges szörnyekről tényleg feleslegesek voltak, a házunk előtti denevértől (ami egyébként ártalmatlan) jobban félek, mint ettől a kígyótól.

A Mount Tomah után már Leurába mentünk, itt megnéztük a kirakodó vásárt, ami igazából a szokásos Glebe Market-i illetve pénteki Rocks vásárhoz hasonlított, csak itt voltak cseresznyefák is, ami azért szép volt nagyon. A szokásos apróságokat lehetett kapni, de árultak emellett nagyon finom epret is, illetve egy-két környékbeli érdekességet. Az egyik dolog, ami még különlegessebbé tette a vásárt, az az élőzene volt. Különböző fiatal zenészek adtak elő kb. 50-100 méterenként, nem zavarták egymás előadását, de mindenhol kicsit más zene szólt. A legjobban nekem a postahivatal előtti banda tetszett, ők nagyon jól is nyomták, és a zene is különleges volt, nem az a tizenkettő egy tucat fajta.

A vásár után még megnéztük az Everglades Gardenst, ami egyszerűen gyönyörű volt. Egész más, mint egy botanikus kert, mert itt volt egy gyönyörű villa is, egy szerencsés ember nyári lakja. Ide mindenképp szeretnék majd visszamenni és még több képek készíteni, mert a nap ezen részére sajnos már lemerült a gépem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam annyi képet készíteni, amennyit szerettem volna.

Blue Mountains

Vasárnap kirándulni mentem, még pedig a Blue Mountains National Parkba, ami Sydneytől kb. 2 óra vonattal, másfél óra kocsival. Tekintve, hogy még nem keresek, nagyon low budgetbe nyomtam, lesz is egy-két tipp, hogy hogy lehet megúszni olcsón.

Reggel korán keltem, fél 7kor, mert a vonat amit kinéztem magamnak, fél 8-kor indult Strathfieldből. Strathfield ugyancsak egy megállóra van Burwoodtól, ami reggel 20 perces sétát jelentett az állomásig. Mivel 1-es zónára szól a bérletem, nem tudtam csak simán levonatozni azt az egy megállót, buszozhattam volna, de ennyire nem voltam okos.

A vonat eredetileg a Centralról indult, de úgy gondoltam, felesleges bemenni a központi pályaudvarra, aztán vissza, meg azt hittem, így olcsóbb is lesz. Nos, különbség igazából nem volt az árban, mert csak 10 km az eltérés, Strathfieldtől 100 km a cél, a Centralról meg 110. Az úticél Katoomba volt, ami egy kis város a nemzeti park szélén. Ahogy a térképen is láthatjátok, sok kisváros övezi a parkot, több nevezetességnek adva otthont.

Katoombába eljutni vonattal (és visszajönni) 11,40 dolláromba fájt, de már itt spóroltam, mivel hétvégén olcsóbb a vonatjegy. Amikor odaértem, már kész tervvel indultam neki a napnak, mégpedig hogy megnézem a Scenic Worldöt, ami a park turistásított része, meg a Three Sisters-t, ami három sziklaoszlop egymás mellett. Kinéztem a térképen, hogy gyalog 30-40 perc séta az állomástól a Scenic World, ezt vígan lesétáltam. Ugyanakkor kicsit aggasztott, hogy az út végig lejtett, ami odafelé oké, de visszafelé problémás.

A Scenic Worldben fapallókkal tették járhatóvá az erdő/esőerdő egyes részeit, így a kemény túrázás helyett kellemes sétával is megcsodálhatjuk a Blue Mountains szépséges növényvilágát. Az állatvilág nem túl bátor, lévén az ázsai turisták túl nagy zajt csapnak, képzeljétek csak el, amikor emelvényekhez hasonló fapallókon végigdönget egy 30 fős kiscsapat. Mindemellett a völgybe való a lejutást két közlekedési mód teszi lehetővé, a vonat vagy vasút és a “cable” – vagyis felvonó/sílift. A völgy felett pedig egy másik felvonó közlekedik, a skyway, aminek üveg az alja, és így belátni az egész völgyet alattunk.

Itt a tavaszi szünetben akciósan kap az ember egész napot jegyet, ami azt jelenti, minden közlekedési módot korlátlanul használhatsz, és mindezt csak 35 dollárért a szokásos 45(?) helyett, (felnőtt jegy), illetve, ha korán érkezel, 11 előtt, akkor csak 29-ért. Persze nekem jó volt a single jegy, ami egy le, egy fel, vonaton vagy cable-ön, ez csak 22 volt. Spóroltam 🙂

Elvileg a vasút a világ legmeredekebb vasútja, amit nem is kérdőjelezek meg, mert tényleg nagyon meredek. Egészen hullámvasút jellege van. Ami egy picit talán kevésbé okés nekem, az a vasút jellege. Nem kicsit megkérdőjelezhető, hogy az, amit egy kábelen vontatnak ide-oda, az mennyire vasút. Mert rendben, hogy sínen húzzák, de ennyivel akkor a bob is vasút. Na mindegy, nem akadunk fenn apróságokon, lent a park gyönyörű volt, kb. két órát töltöttem a bejárásával. Előtte, közbe, utána, ettem a kis otthon csomagolt szendvicseimet, meg ittam az újratöltött vizemet.

Fennt a “központban” természetesen volt bolt is, ahol szuvenírek, pólók, egyéb kacatok vártak a turistákra, hogy megvegyék őket. Volt kóstoló is, ahol eukaliptusz mézet lehetett kóstolni, vettem is egy mézből készült nugátszeletet, finom volt és laktató, egész nap majszolgattam.

Amikor itt fél1-1 körül végeztem, gondoltam gyalog elsétálok a 3 nővérhez, de kicsit messzebb volt, mint látszott. Ezért felszálltam egy buszra. Na most tudni kell, hogy itt is van persze turista busz, egy csomó fajta, például a piros hop on hop off, vagy egy fura barna trolley nevű, ami nem is troli. De ezek persze nem kevés pénzbe kerülnek, míg ha az ember a tömegközlekedéses, Blue Mountains busz társaság helyi járatát választja, az használható a Sydney bérlettel, ami nekem van. Érdekes, hogy 100 km-rel arrébb is elfogadják, de örültem, mert nem került plusz pénzbe. Először nem tudtam, és kifizettem 2,10 dollárt egy útra, de aztán rájöttem mások jegyét látva, hogy az enyém is jó lehet.

Szóval van ez az express járat, ami gyakorlatilag összeköti a Katoomba vonatállomást, a főutcát, a Scenic Worldöt, a skyway túloldalát és az Echo Pointot. Gyakorlatilag ugyanazt az útvonalat írja le, mint a turista buszok, csak olcsóbban vagy ingyen. Király, nem?

Átbuszoztam tehát az Echo Pointra, ami egy kilátó, fogalmam sincs miért hívják így, de sok ember volt ott. Ez egész közel van a Three Sistershöz, innen be is lehetett sétálni az egyikbe, amiről lent láttok majd képeket. A három nővért nem lehet megmászni, mert veszélyes, szóval tilos is. Itt fejeztem be a túrámat, elég sokat gyalogoltam, de nagyon szép volt minden, megérte elmenni ;).

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.