Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Három év távlatából

Lassan három éve, hogy utoljára írtam. Most is csak kivételesen, ez az oldal nem indul újra, az élményeimet sem itt fogom megosztani, de mégis, ennyi idő után, és a történet alakulása függvényében gondoltam, megosztom veletek, mi újság velem.

Ott hagytuk abba, hogy három éve szeptemberben elhagytuk Sydneyt. Sydneyből kb. két hétig tartott hazaérni Magyarországra, mert közben nyaraltunk egy picit Aucklandben és Balin, Indonéziában. A visszafele úton én a budapesti, Peti a londoni gépre szállt fel. Magyarországon kicsit kifújtam magam, pár nap pakolás után pedig Peti után mentem Londonba, ahol megismerkedhettem a tesóival és pár barátjával. Ekkor már vártuk az amerikai vízumot, amivel terveink szerint New Yorkba költöztünk volna.

Október végén én előreutaztam, hogy szállást, környékeket, munkát keressek. Másfél hónapot töltöttem Brooklynban, ami alatt 4 interjún, három cégnél próbáltam gépészmérnökként elhelyezkedni azon a területen, amin Sydneyben is dolgoztam. Sikeres állásajánlat esetén jelentkezhettem volna a H1B vízumra a munkáltató szponzorációjával. Ezeket a vízumokat április elején sorsolják, de még nyerés esetén is 6 hónapig kell várnia mindkét félnek, míg elkezdhetik a közös munkát. Szóval nem volt egyszerű eset, de erre számítottunk is.

Petinek ezzel ellentétben már le volt zsírozva a munka és a vízum is. Ő egy speciális vízumot, az O1B vízumot kapta, amit különleges képességekért vagy eredményekért adnak. Ilyet általában kiemelkedő sportolók, művészek kapnak, hogy dolgozhassanak az USA-ban. Peti elég sok olyan projektben vett részt, amik nemzetközi díjakat nyertek, ezért ugyan nem volt egyszerű megszerezni a vízumot, de végülis karácsonyra, december 24-én megkapta.

Január elején pedig együtt vágtunk neki ismét New Yorknak, amíg Peti beilleszkedett az új irodába, én folytattam az interjúkat. Abban maradtunk, hogy ha március közepe-végéig nem sikerül állásajánlatot kapnom, akkor mivel elúszik a H1B vízum egy évre, nem erőltetjük tovább az eredeti szakmámat, hanem átnyergelek én is fejlesztőnek.

Ha emlékeztek még, Sydneyben elköltözésünk előtt elvégeztem egy 10 hetes kurzust, és a tanulást utána se hagytam abba. Egész ősszel és télen fejlesztettem magam, építettem a portfoliómat, hogy B tervként ott legyen ez az opció.

DSC07177

2014 telén-tavaszán tehát mi ketten Brooklynban, egy airBnB szobában, ami már önmagában megérne egy posztot. Legyen elég annyi, hogy a new yorki fantázia világunk szép lassan kezdett darabokra hullani, ahogy a saját vízumom esélye egyre messzebb sodródott, a megélhetési költségek és körülmények pedig egyre barátságtalanabbak lettek. Mire a tavasz beköszöntött, letisztázódott bennünk, hogy nem szeretnénk hosszú távon maradni.

Már korábban beszélgettünk róla, hogy ha esetleg Amerika nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, akkor én karriert váltok, és egy olyan helyen tudom csak ezt nyugodtan tenni, ahol nem kell a vízumokkal bajlódni, mert így kezdőként is el tudok helyezkedni. Így lett a következő állomásunk London.

Londonban Peti korábban már három évet élt, így ismerte a dörgést, voltak ott barátai, munkakapcsolatai, és ez segített nekem is, hogy beindítsam a pályám webfejlesztőként. 2014 május végén költöztem Londonba, ekkor Peti még a felmondási idejét töltötte New Yorkban, majd júniusban jött utánam.

A két szakma és a két város között zongorázni lehetett a különbséget. Érkezésemhez képest 6 nap alatt 4 állásajánlatot kaptam junior fejlesztőként, túl voltam az NI szám interjún, és talán a bankszámlámat is megnyitottam már. Felüdülés volt az EU-ba visszaérkezni, és bár sosem akartam Londonban lakni, be kellett látnom, hogy vannak előnyei.

Mondhatnám, hogy azóta élünk, mint hal a vízben, remek lakást bérlünk a belvárostól nem túl messze, végre a saját kuckónkban. Mindkettőnk akkor és úgy dolgozik, ahogy kellemes és ahol kellemes, izgalmas és új dolgokat tanulva minden új projekten. De persze azért nem sokáig bírtuk az állóvizet, így azért kalandoztunk bőven erre-arra az elmúlt két évben.

2015 januárjában például egy hónapra elutaztunk a Karib térségbe, úgy, hogy csak az odafele jegyet vettük meg, majd mindig az adott szigeten találtuk ki, hogy hova megyünk tovább. Erről az élményről készítettünk egy mini-blogot angol nyelven. Tavaly ősszel pedig 6 hétre lakást cseréltünk pár barcelonai sráccal, és közben távolról dolgoztunk.

10488173_10205600023146275_3733649252500526525_n

A karibi kalandunk egyébként megerősítette bennünk a vágyat, hogy melegebb, bujább természetű helyen éljünk, és ezért elkezdtük szervezni a következő állomásunkat. 2015 júniusában beadtuk az ausztrál PR vízum kérelmet, a 124-es kategóriában. Több hónapnyi várakozás és papírmunka kezdődött.

December elején újabb örömteli esemény következett be, Peti megkérte a kezem, kapcsolatunk 1000-ik napján. A lánykéréshez egy olyan timelapse-szerű videót készített, amiben az első 1000 napunk összes fényképe megjelenik. Természetesen igent mondtam, és elkezdtük szervezni esküvőnket 2016 nyarára.

Egy héttel az esküvő előtt, július 15-ikén kaptuk a hírt, hogy a vízumkérelmünk sikeres volt, és beléphetünk Ausztráliába állandó lakosként. Az esküvő után tehát ismét felpakoltuk életünket, és nekivágtunk Sydneynek.

A mi történetünk itt nem ér véget, ahogy három éve is mondtam, csak most kezdődik igazán. Ausztráliai életünket ugyanis egy hatalmas kalanddal kezdjük, beutazzuk a kontinenst egy terepjáróval. Ha érdekel a kaland, követhetsz minket egy csomó csatornán. Íme az opciók:

A fenti csatornákon elértek, és akkor most már tényleg hivatalosan és véglegesen(?) zárom magyarul soraimat 😃 Szép napot nektek, és köszönök mindent!

Reklámok
10 hozzászólás »

Menjek vagy maradjak?

Van, hogy a dolgok csakúgy megtörténnek maguktól. Valahogy ez a hét is így zajlott, szép lassan jött el, de már benne volt a levegőben egy ideje, hogy lépni kell valamerre. Na de kezdem kicsit korábban.

Amikor május végén beadtuk a páros vízumot, már akkor is készültünk B, C és D tervvel, arra az esetre, ha nem kapnám meg időben. Vagy ha előtte a Peti nem kapta meg volna időben. Szóval a lényeg, hogy pár hónapja egy ilyen “mi lenne ha” hangulatban telnek a napjaink, vagyis teltek. Persze ezek egy ideig megmaradtak az ötletelés szintjén, aztán… valahogy valóság lett belőle.

A héten többször is forgattam magamban a kérdést, hogy  miért is megyünk tovább. A barátok egy része szintén meglepődött, hogy ilyen hirtelen, megint csak komolyabb előkészületek nélkül megyek/megyünk el. Az első mondat persze mindig az, hogy nem találtam munkát. És részben ez igaz is. Peti ilyenkor még rásegít, hogy ő győzött meg, hogy menjünk tovább. Valóban, az állandó duruzsolása az utazásokról kicsit segített abban, hogy én is menni akarjak. De ez nem minden.

Őszintén, igazából elég jól elvoltam a szórólapozással, bár néha kicsit nehéz volt. Keresni ugyan alig lehetett vele, de igazából ideiglenesen tökéletes volt, arra, hogy kimozduljak. Valószínűleg ha maradnánk, most keresnék egy internshipet, hogy az újonnan szerzett sulis tapasztalatokat a való életben próbáljam ki. És az jó is lenne, és meg is lennénk itt.

Miért megyek mégis tovább? Mert már nem akarok Ausztráliában élni. Legalábbis most nem. Talán egyszer majd begyógyulnak azok a sebek, amiket itt szereztem, és újra tudok itt is boldog lenni. Az országot szeretem, szerintem sokáig szeretni is fogom, ez az én elsőm, ahol azt hittem, végleg maradok. De a helyzet változott. A történet mindig máshogy alakul, mint ahogy az ember az elején tervezi, azt hiszem. Az, hogy kettőnk közül most egyikünk se ragaszkodik annyira Ausztráliához, az elég nyomós érv, hogy menjünk tovább. Bár szeretem, de a triviális hátrányai most kicsit erősebbek egy általános hullámvölgynél.

Ideiglenes voltam itt, és ha maradnék is, még jó ideig ideiglenes is maradnék. Az ideiglenesnek viszont megvan az az előnye, hogy amilyen könnyen jön, olyan könnyen is megy. (Oké, nem egészen. Elég lehangoló tud néha lenni, hogy elmegyünk.) Másfelől viszont, találtam egy olyan embert, akivel ideiglenesen mehetünk tovább máshova. Akivel az a közös téma, hogy éljünk kicsit New Yorkban vagy Párizsban, esetleg Londonban. Majd ha kerestünk egy kis pénzt, utazzuk be Délkelet-Ázsiát. A lényeg, hogy bár azt hittem, hogy Ausztrália a végállomás, kiderült, hogy csak a kezdet.

Lehet, hogy még legalább ennyi, ha nem több kalamajkában lesz részem ennek köszönhetően, de nem bánom. Jó lesz újra új környezetben megfelelni, új várost megismerni, új kihívásokat keresni. Nem érzem ezt az utat feladásnak, egyszerűen felmértem, hogy mik a lehetőségeim itt, és máshol. (kb. ugyanazok egyébként) De a másholt még nem ismerem, és ez visz tovább. Lehet, csak nem tudok megmaradni a fenekem. Majd kiderül. De remélem a környezetváltozás jót tesz. Még akkor is, ha idén még egy telem lesz. 😉

Konklúzió

Tehát a cím csak költői kérdés. Holnap reggel indulunk tovább, még nem tudjuk, idén melyik országban karácsonyozunk, de valószínűleg valahol az északi féltekén. Nem tudom, mikor jövök megint Ausztráliába, még ki tudja mi lesz a következő években. De a blogot ezennel ünnepélyesen befejezem. Köszönöm mindenkinek, aki olvasott, és bárki, aki ide vágyik, csak bátorítani tudom. Ausztrália szép, különleges, minden hátránya ellenére nagyon szerettem és tiszta szívvel ajánlanám mindenkinek.

48 hozzászólás »

Ahol az adó visszajár

Júniusban véget ért a 2012-13-as gazdasági év, én pedig érdeklődve váltam hogy a városi legendák az itteni adórendszerről valóban igazak-e. Mivel még amúgy se írtam az adórendszerről, kicsit előbb azt mutatnám be, mielőtt a visszaigénylésre térnék.

Ausztráliában sávos adózás van, ami azt jelenti, hogy a jövedelem adó attól függ, hogy az ember mennyit keres. Ha például nagyon keveset,  évi 18 200 dollár alatt, akkor az adómentes. Tehát se a munkáltató, se az állam nem von el semmit. (A fizetéseket nem érdemes átváltogatni, 18 000 dollár tényleg nem sok itteni viszonylatban: kb. heti 350 dollár, úgy hogy heti két zónás bérlet 52 dollár, egy átlagos szobabérlés 160-170 dollár). Ennek az előnye hogy ha valaki itt nyári szünetben gyűjteni akar egy kis pénzt, ami valószínűleg nem éri el ezt a határt, nem kell az adózással bajlódnia.

Ha a jövedelmed ennél magasabb, akkor az adóköteles, és nagy valószínűséggel PAYG (pay as you go – menet közben) módon fizetsz adót. A $18 201 és $37 000 közötti részre 19%-ot, a $37 001 és $80 000 közötti részre 32,5%-ot, 80 és 180 közöttire 37%-et, és a $180 000 feletti részre 45%-ot. Ha ugyanez érdekel táblázatos formában is, akkor az ATO honlapján érdemes nézelődni.

Szóval a PAYG lényege ugyebár, hogy az ember kapja évközben a nettó fizetését, de úgy, hogy feltételezik, hogy az egész évet ledolgozza. Na most ha ez nem így van, akkor a sávos rendszer miatt nagy valószínűséggel többet tartottak vissza a béréből (adóra), mint igazából kellett volna, és a különbséget vissza tudja igényelni. (Azért írom ezeket ilyen nagyon egyszerű formában, mert hátha van még, akinek életében először itt kell adót bevallania, mint nekem. Szerencsére otthon nem hárultak rám ilyen felelősségek.)

A bevezető után már gondolom sejthető, miért vártam annyira az év végét, egyrészt tavaly Marietta nagyon felcsigázta az érdeklődésem az online rendszerrel kapcsolatban, másrészt kíváncsi voltam, hogy mennyi az annyi. Nagyjából voltak ötleteim, de aztán végülis jobban jártam, mint reméltem.

Az a helyzet, hogy egy csomó mindenre lehet visszaigényelni az adóból, például elég sok munkával kapcsolatos költségre. Ha például az ember mosógép szerelő, és munkahelye nem biztosít neki szerszámokat, és ezt saját költségén kell megvennie, akkor az összeget (többnyire) nyugta ellenében visszaigényelheti. Azért mondom, hogy többnyire, mert 300 dollárig azt hiszem nem nyugtaköteles a dolog.  Számomra a munkáltató mindent biztosított, így csak az egyenruhám mosásának költségét tudtam elszámolni. Vissza lehet igényelni az adományokra szánt pénz egy részét is azt hiszem, de 10 dollár felett az is nyugtaköteles.

Az adminisztratív része a dolognak úgy zajlott, hogy július első pár hetében megkaptam a “group certificate”-emet, ami egy egy oldalas nyomtatány arról, hogy mennyit kerestem az évben, és mennyi adót tartottak vissza. Az enyém is pont így néz ki, csak a számok mások rajta:

AUS_payg_tax

Ezután felmentem az ATO honlapjára (itteni adóhivatal), és kitöltöttem a “kell-e adót bevallanom?” kérdőívet – mintha nem tudnám előre az eredményt…. Persze, hogy kell. Ezek után letöltöttem az idei e-tax adószoftvert, abban a reményben, hogy majd én is könnyen és gyorsan megcsinálom, és pár nap múlva már kapom is a pénzt.

A dolog két helyen bukott el. Az egyik, hogy a rendszer valószínűleg nagyban támaszkodik az előző év adataira, meg arra, hogy az adózó legalább PR. Aki nem szerepel a Medicare rendszerében (mint ugye az ideiglenesek), annak az adatait onnan nem tudja lekérni a program, és csomó extra dolgot kell kitölteni. A másik probléma persze a felhasználó volt, vagyis én. Ha egy kérdőív alapú programot 3 óráig kell kitöltenem, úgy hogy még a felénél se járok, és ha félúton eltévedek, de nem lehet visszalépni, hanem újra kell kezdeni, akkor a hiba nem csak a rendszerben van. Vagyis hogy pontosítsak, én nem tudok egy kérdést válasz nélkül otthagyni. Ha nem értem a kérdést, elkezdem guglizni, vagy beleolvasok a help-be. Na, hát ezt a programot nem a hozzám hasonló felhasználóknak találták ki.

Kétségbeesésemben – mert hát a folyamatról mindenki azt mondta, hogy milyen egyszerű –  elkezdtem faggatni a lakótársakat és barátokat, hogy ki hogyan csinálja. Az egyik lakótársam, aki lakótársnak kiváló, de a közös számlát nem tudta napra bontva szétosztani köztünk – azt mondta, hogy neki tök egyszerű az egész. (Képzelhetitek ezek után mennyire bosszantott a dolog….) Segítségemre a kiwi barátnőm sietett, ő is könyvelővel csináltatta a sajátját, egyszerűség ide vagy oda. Vannak egyébként olyan könyvelők is, akik a díjukat csak a visszaigénylésből kérik, vagy következő évben leírhatod az adódból.

Szóval, bejelentkeztem a könyvelőhöz, vittem minden papíromat, ami kellhet: fizetési papírok, group certificate, banki kivonatok, satöbbi satöbbi – ugye ismerős? Valahogy még mindig bennem van, hogy nekem mindent bizonyítanom kell 6 különféle módon, hogy megállja a helyét az ügyem. Lehet, hogy az immi, de az is lehet, hogy a magyarországi adminisztrációs dolgok élnek bennem. Perszer túlságosan is készültem, valóban csak a group certificate kellett. A könyvelő persze rögtön tudta, hogy a többszáz rubrikából melyik négyet kell kitölteni, és 5 percen belül kész is volt az igénylésem. Bosszantott is volna a $140-os díj nagyon, ha a segítségével nem majdnem a kocsim árát kaptam volna vissza.

Egy tipp az ideigleneseknek: ha temporary resident vagy, és a munkáltatód fizeti utánad a Medicare Levyt (amit elvileg köteles), akkor annak az összegét visszaigényelheted, azért, mert te meg fizeted saját magad után a privát egészségügyi biztosítást – a vízum feltétele. A Medicare Levy  a fizetés 1,5%-a, így ez több ezer dollárt is jelenthet az adóév végén. Ehhez azonban be kell adni egy mentességi kérelmet a Medicare-hez, amiről itt lehet olvasni.

A könyvelői időpont után egyébként általában 10 nap- 2 hét, mire megérkezik az ember számlájára a pénz, nekem ez előbb történt, minthogy az adóhivataltól egy ehhez hasonló értesítést kaptam volna:

noticeofassessment

ui.: persze ezek csak rám vonatkoztak, nem ezek alapján kell bevallani, de ha anno nekem nem mondják, miket igényelhetek vissza, eszembe nem jut bővebben utánajárni. Érdemes szerintem kifizetni egy hozzáértőnek a pénzt, mert elég sokat kaphat vissza így az ember.

1 Hozzászólás »

Csendesebb vizeken

Ígértem, aztán nem sok lett belőle. Ezért elnézéseteket kérem, megint az az időszak volt, amikor történik is valami, meg nem is.

Augusztusban továbbra is maradt a munkakeresés, elsőként szakmában, majd szakmán kívül. Ha hiszitek, ha nem, annyira nem egyszerű egy sima eladói állást megcsípni, persze lebutított önéletrajzzal, de azért mégis. Szóval hiába adtam be jó pár helyre, nem mondanám, hogy sikerrel jártam. Ma három hete viszont megkaptam egy újság kiszállítós munkát, lényegében szórólapokat meg katalógusokat kell kivinni egy környék postaládáiba. Lehetett körzetet választani, és bár most Connells Point-on lakunk, én Mortdale-t kértem, mert a mi környékünk túlságosan dombos, és családi házas övezet. Mortdaleben meg jóval több a lakóépület, szóval könnyebbnek gondoltam.

Pár szót erről a szórólapos munkáról. Amikor interneten jelentkeztem még talán júniusban, akkor csak lakcímet meg elérhetőséget kell megadni. Talán rákérdeztek egy formon, hogy van-e jogod itt dolgozni, de ezt azóta se ellenőrizték. A munka abból áll, hogy hétfőn felveszi az ember a heti szállítmányát, ami több fajta katalógus, és azt szerda estig kiviszi a kerületében az összes olyan postaládába, amin nincs No Junk Mail felirat. Elég egyszerű, az én területem 6 tömbből áll, tehát 3szor 2 utca, és 591 címem van. Ez azt jelenti, hogy ha van 4-5 fajta szórólapod vagy újságod, akkor az 2-3000 példány.

A fizetés úgy néz ki, hogy az első újságra kap az ember 18-19 dollár körül 1000 darabonként, majd minden további szórólapra/újságra 10 dollárt 1000 darabonként. Tehát ha egy héten mondjuk 4 fajtát kapok, akkor az (18.6+30)*0,591 kb 29 dollár, ami adózatlan, de a bevallás úgyis csak jövőre lesz, ha…

Ahogy nő a lapok száma, úgy lesz komplexebb a feladat, mert ha mondjuk kap az ember 8 fajtát, azt már otthon össze kell rakni egy pakkba, hogy gyorsabban menjen a szórás. Arra is lehet számolni pár órát, hogy 4-5000 példányt összeválogass… inkább ami a múlt héten megterhelő volt, hogy 8 kiadványt kaptam, amiket ha összeraktam egy pakkba, darabja 20 dkg volt. Még úgyis, hogy a szórást szétosztottam két napra, eléggé megfájdult a hátam. Ráadásul jóval többet kellett fordulni, mint első héten, mert kevesebb pakkot bírtam el ugye cipelni, egy blokkot 2-3 kör volt megcsinálni általában.

Gyors számolás hogy ez időben és pénzben hogy nézett ki ezen a héten:
munkára fordított idő (kb): felvétel+szállítás 1 óra, szortírozás+pakolás 4 óra, kiszállítás 5 óra, durván tehát 10 óra munka.
leszállított mennyiség: 7*591 kiadvány + 1*801 szórólap + 8 címzett magazin 6 tömbben tehát kb 100 per háztömb
súlyra vonatkoztatva: alsó becslésben 120 kg 5 óra alatt….
fizetésben: 0.591*18.6+ 0.591*10*6+ 0.801*10+8*0.16= $47,75 …. kijön tehát kb a 4.8 dolláros órabér. Amivel még mindig nem lenne semmi baj, ha egy kicsit könnyebbek lennének azok a katalógusok….

Még egy fordulást csinálok szerintem belőle aztán nem gyötröm magam tovább. De a sétálás részét szeretem nagyon, meg a igazából a munkát is, csak kicsit gyenguszka vagyok.

Kértétek, hogy írjak, hát ez jött össze. Ez van most velem, ezzel meg a sulikkal töltöm a napjaimat.

art-junk-20mail-620x349

 

PS: kaptam kérdést, hogy a suli a vízum gyáros-e. Nem az, azért járok, hogy kicsit képezzem magam, kedd és csütörtök esténként, plusz egy online kurzust csináltam, ami teljesen ingyen volt. Emellett azért napközben mindkettővel kell rendesen foglalkozni, ha szeretném hogy valami megragadjon. Most hogy az online-nak vége, más online órákat tervezek beiktatni, de azok nem egy kurzus részei, inkább kiegészítés a meglévő tudáshoz.

15 hozzászólás »

Második felvonás

Rég nem írtam, ennek rengeteg oka volt, egyrészt mert nem sok minden történt, de ami meg történt, arról semmi kedvem nem volt beszámolni. De csalás lenne egy ekkora kihagyás után csak úgy továbblépni, ezért most tömören összefoglalom mi történt az elmúlt időszakban.

Először is, nem voltam boldog a munkahelyemen. Ez odáig fajult, hogy nagyon-nagyon megviselt a benti lét, és nem igazán szerettem volna magam tovább kínozni, ezért felmondtam. Valószínűleg ezt már korábban meg kellett volna lépnem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, túl sokáig erőltettem olyat, ami nem jött össze. Ez van.

Nem mennék bele nagyon a részletekbe, mert nem akarok rosszat mondani a cégről, ajánlottak alternatív opciót, csak a probléma gyökerén nem változtatott volna a dolog. Szóval, ezen mondjuk kicsit meglepődtek, hogy miért nem élek a lehetőséggel, amit felajánlottak, de igazából nem volt nagyon szimpatikus. Meg úgy egyébként is, akkor már úgy éreztem, hogy én mindent megtettem értük, amit tehettem, úgyhogy nem tudtam volna a kezdeti lelkesedést visszahozni, hogy aztán tovább menjenek azok a dolgok, amik miatt boldogtalan voltam.

Lényeg a lényeg, az időzítésekkel a zárás körül azért voltak apróbb meglepődések, de senki nem haragszik senkire végülis. Ettől függetlenül azért sikerült az élettől elvenniük a kedvem jó pár hétre, és ebből nagyon nehezen lehet(ett) csak változtatni.

Persze most felmerül a kérdés sokakban, hogy most mi lesz? Nos, ez a kérdés bennem is felmerült az első héten, persze elkezdtem állást keresni vadul, meg azóta is keresek. Mivel ugye a 457-es vízum egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy az ember csak egy munkáltatónak dolgozhat, és aztán ha az nincs, akkor lapát, eléggé meg voltak számlálva a napjaim. Elvileg 28 napom lett volna új munkáltatót találni.

Valójában azonban máshogy vannak a dolgok. A héten, amikor az utolsó napomat töltöttem, bementünk az immihez a belvárosba megkérdezni, hogy most mi lesz, mert hát én szeretnék maradni, de hát 28 nap olyan kevés, hogy most akkor hogyan tovább? Megnyugtattak, hogy keresgéljek csak tovább, majd egyszer feldolgozzák a munkáltató bejelentését, hogy már nem dolgozom náluk, és maaaajd utááána értesítenek, hogy legyek szíves elmenni. És akkor még mindig mondhatom, hogy aktívan keresek és kérek még időt. A munkáltató persze még jóval az utolsó napom előtt azért írt az imminek, hogy majd 2 hét múlva megszűnik a munkaviszonyom, ezért volt egy kis drukk bennem.

Alternatív opcióként arra gyúrtunk, hogy a Peti megkapja minél előbb a saját 457-esét, és én arra rákerüljek mint de facto partner. Most akkor azok, akik járatosak az itteni vízum témában, felhördülnek, hogy hát azt hogyan? Mert hogy nem fél év együttélés kell hozzá? De, mi is ezt hallottuk. De amikor nincs más választásod, azt is megpróbálod, amire minden ismerősöd azt mondja, hogy azt úgyse kapod meg. Szóval az első szabad, munkanélküli napomon regisztráltuk a kapcsolatunkat, hogy legyen egy papír róla, de annak meg 28 nap kellett ahhoz, hogy érvényre lépjen. Nos, ekkor kezdődött az izgulás, hogy az előbb megjöjjön, mint az immi levele. Ja, és még a Peti vízuma is átfusson időben.

És akkor jöttek a hírek a 457-es változásairól. Díjemelés, bonyolítás, satöbbi. Lényeg a lényeg, időben és olcsón sikerült beadni a vízumot, és már csak az ítéletet kellett várni. Én mondjuk arra készültem, hogy a beadott bizonyítékok nem lesznek elegek a kapcsolatunk bizonyításához, ezért fel voltam készülve egy második körre vagy egy interjúra, de igazából 3-4 nap alatt minden teketória nélkül megadták.

Ami remek hír, és hurrá-hurrá. Csak.

Nem mintha ez nem lenne fantasztikus dolog. Mert nagy részben az. De ami miatt az elmúlt két hónapban nem tudtam írni, az igazából nem a vízum volt, hanem az, hogy ez az egész munka dolog megviselt nagyon. Egyrészt elég nehéz másodszorra nekifutni itt ennek a munkakeresősdinek, amikor az első munka élmény az olyan volt, amilyen. Másrészt meg, teljesen elbizonytalanodtam, hogy most akkor értek-e egyáltalán valamihez. (Mert hogy sikeresen meggyőztek róla, hogy nem, semmi nem volt jó, amit csináltam.) Na meg a nulla visszajelzések se segítettek a dolgon. Nem kellettem, mint mérnök.

Szóval jött ez a hullámvölgy, ami szerintem a legnagyobb volt, amióta itt vagyok. Oda kellett volna figyelnem, hogy ne ez a munka legyen a legfontosabb az életemben, és talán akkor nem lett volna ekkora koppanás. De mindegy, így jártam, tanulok talán végre ebből is.

Arra talán jó volt, hogy nem ragaszkodom annyira az eredeti tervekhez, mint korábban. Most hogy az új vízummal azt dolgozhatok, amit akarok, egy kicsit tágabbra nyíltak a lehetőségek az egyik irányban. A másik irányban viszont zárultak, ugyanis így egyre távolabb kerülünk a PR-tól. Az eredeti ötlet szerint, ha itt meg lett volna az egy évem, akkor be tudtam volna adni a szakmaelismertetést, és aztán az önálló PR-t, és még a Peti is rákerülhetett volna. Ha azonban nem a szakmámban dolgozom, akkor erre semmi esély, mert nem tudom megcsinálni a szakmaelismertetést. Oda legalább 3 év tapasztalat kell. Ördögi kör.

Petin keresztül meg önállót nem lehetne beadni, csak állam által szponzoráltat, amivel további két évet kellene maradni abban az államban, ahol szponzorálják. Na most Sydney-n és Melbourne-ön kívül nem nagyon van olyan város itt, ahol lenne az a terület, ahol ő dolgozna szívesen. De NSW nem is szponzorálja. Meg aztán… nem tudom. Hogy mi lesz, az majd a jövő zenéje, egyelőre a következő pár hónapon jussunk túl.

Ezek vannak épp.

Most már jobban vagyok, és írni fogok. Van azért miről, mert pár hete lementünk Melbourne-be, az például remek volt, meg közben a kocsira is kellett rego-t csináltatni, az is érdekes volt. Jövő héten meg úgy néz ki, elkezdek egy tanfolyamot, hogy valami új is legyen a tarsolyomban.

Ja, és most fejeztem be Ping Fu* könyvét, úgyhogy a napi bölcsesség az most onnan jön 🙂

“Like a mountain range, … life offers surprising views at every turn. Although the best views an be found on the peaks, it is the valleys that offer the most opportunities for growth and development. In valleys we farm, build roads, and formulate our visions for reaching ever higher. In valleys, we develop resilience and cultivate hope.”

1016822_10201061153866215_2108765725_n

*Ping Fu, kínai-amerikai vállalkozó/entrepreneur, bár a könyv után meg egyébként is, nem igazán bírom ezeket a szavakat. Lényeg, hogy ő alapította a Geomagicet, ami egy 3D reverse engineering program, amin én is dolgoztam. A könyv egyébként élettörténet, és segít abban, hogy az ember lássa, hogy másnak meg még rosszabb volt egyszer. De aztán csak lesz egyszer jobb is. Ja, a könyv címe Bend, Not Break.

 

11 hozzászólás »

Nem minden fehér vagy fekete

Öreg hiba hirtelen felindulásból dönteni vagy tenni valamit, aminek aztán később fontos következménye lesz. Mégis, nekem mindig az ilyen döntésekből jött a legjobb vagy legrosszabb eredmény, és egyiket se bántam meg. Igazság szerint, bár kívülről talán hirtelen döntésnek tűnnek, valójában mindig van előzménye a dolognak, csak ezeket inkább magamban tartom, és lassan érlelődik bennem, míg végül meglépem, amit.

Ausztráliával is így voltam. Mármint nem konkrétan Ausztráliával, hanem a külföldre költözéssel. És végülis ha azt nézem, bevált abból a szempontból, hogy sikeresen találtam munkát, elkezdtem beilleszkedni az itteni életbe, lettek barátaim, és kicsit jobban a saját lábamra álltam. Úgy éreztem, a munka terén is beleadok apait-anyait, és ha nem is 3 vagy 6 hónap múlva, de meg lesz a foganatja, és majd értékelik a teljesítményemet.

Ma este mosni akartam. Itt volt az első bevillanás, amikor is a zoknijaim válogattam. Amikor leesik, hogy az elmúlt évben egy pár új zoknit nem vettem magamnak. Jó oké, most mondhatnátok, hogy miért nem inkább zoknit vettem a kocsi helyett, és igazatok lenne. Minek sírok itt a zokni miatt, amikor itt vagyok a napfényes Sydneyben. És persze, most már lassan jön a tél, szóval a napfény kevesebb, de ettől még jó hely Sydney. De ez nem ilyen egyszerű.

Az a helyzet, hogy tudom, hogy nem szabad összehasonlítania az embernek a régi életét az ittenivel, de ez nagyon nehéz, és nekem például elkerülhetetlen. Főleg így májusban, amikor Pesten jó idő van, jön lassan a hekk, meg a pünkösd, és nem mintha különösebben zavarna, hogy itt egyikről sincs fogalma senkinek, de attól még kicsit hiányzik. Hiányoznak a szabadnapok, az ünnepek, az, hogy ne heti 45-50 órát kelljen gürcölni egy sokkal alacsonyabb szintű életért, mint amit Magyarországon éltem. Amivel még nem is lenne baj, ha legalább értékelnék az ember munkáját, ami sajnos nem így van.

Korábban kérdezték tőlem, hogy boldog vagyok-e. És igen, boldog is voltam, mert akkor még úgy éreztem, hogy jó úton haladok. Aztán valahogy máshogy alakultak a dolgok, és közben rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan fényes a helyzet, mint ahogy én azt gondoltam. Néha csak belenézek a tükörbe, mondjuk reggelenként, és kicsit elszomorít, hogy mi vagyok és ki vagyok. Úgy érzem, hogy a régi énem mintha ott se lenne, az a magabiztos, rátermett, vonzó fiatal nő, aki mondjuk egy éve voltam, nincs sehol. Az, aki bejárta a fél világot, aki a záróteszten lekörözte az amerikai diákokat amerikai történelemből, aki Japánban járt szakmai úton, aki CNC workshopot és oktatásokat tartott, aki fejedelmi creme bruleet csinált, aki a legtöbb helyen jött, látott és győzött. Itt pedig legyőztek.

Petinek szoktam mondani néha, hogy bárcsak ismerted volna a régi énemet. És ez a legelkeserítőbb. Mert az vagyok én, az voltam 25 évig, nem lehet, hogy most egy év alatt az a személy eltűnjön és megsemmisüljön. Eddig ugyebár úgy gondoltam, hogy kibírom, megcsinálom, az első két év nehéz, aztán utána minden szép és jó lesz, meglesz a PR és onnantól kánaán van. Nem mondanám, hogy az emberi tényezőt nem vettem számításba, mert mindig közbejöhet valami, csak épp arra nem gondoltam, hogy milyen árat kell ezért fizetnem.

Ezért nem egyszerű, mert nem lehet azt mondani, hogy ez most csak rossz vagy csak jó. Nem utálok mindent és nem szeretek mindent. A túró rudi hiányát is csak azért emlegeti mindenki, mert mindenki emlegeti. Nem arról nehéz lemondani. A saját életedről, és a saját személyiségedről nehéz lemondani. Mellette viszont kap az ember jó kis leckéket az élettől, meg tengerpartot, meg új élményeket, és rengeteg tapasztalatot. De el kell jönnie néha-néha olyan napoknak, amikor az ember mérlegre teszi a dolgokat, és megnézi, mit nyert és vesztett az elmúlt időszakban.

Szóval én is ezt teszem, és lehet, hogy a következő hetekben ismét nagy változásokra kerül a sor. Sőt, biztos. Mondanám, hogy nem lesz hirtelen döntés, de csak félig lenne igaz. Gyorsan kell majd döntenem, de azt hiszem, az alapok már megvannak hozzá. Tudom, hogy nekem mi a fontos, és igyekszem azokat szem előtt tartani, hogy lehetőleg én se menjek rá. Aztán majd lesz, ami lesz, ahogy kedvenc bevándorlási ügynököm szokta mondani: no worries.

600902_10200761695179935_284040356_n

35 hozzászólás »

Turistából váltani – második menet

Akkor a legnehezebb megosztani valamit, ha kikívánkozik az emberből, de tart egy kicsit attól, hogyha kimondja, akkor elillan. Az autóval is így voltam, meg most is vagyok, de már nagyon megérett rá a dolog, hogy mégis csak írjak róla.

A hezitálás oka az volt, hogy a történet jelentős része személyes jellegű, de végülis a blog jelentős részében vannak személyes jellegű posztok, szóval azt hiszem, nem lesz ez sem nagyon kirívó. Meg aztán, hátha más is tanul majd az esetből, illetve az aktuális történésekből.

Kezdem az elejéről. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú meg egy lány. A fiú egyszer írt egy emailt a lánynak, és aztán a lány válaszolt, majd az egy emailt sok követte, és egyszer csak ott álltak a Heathrown, a fiú egy rénszarvasos sapkában, a lány meg egy átmeneti kabátban, amit még a Glebe marketen vett. A közös reggelit és a nap jelentős részét átbeszélgették, és aztán a lány tovább utazott Budapestre.

Őszintén, nem gondoltam, hogy újra találkozni fogunk, de úgy alakult, hogy az emailek  nem szűntek meg. Az ígéret, miszerint ha a világ alsó felén jár épp, akkor majd benéz pár napra, egyre realisztikusabbá vált. Pár héttel az érkezése előtt, mikor már Új-Zélandon volt, napi kapcsolatban voltunk. Az is megérne egy külön posztot, hogy milyen ambivalens érzés valakivel az öreg kontinensről egy időzónába kerülni, meg egy évszakba. De ez most másodlagos.

Szóval ahogy közeledett a megbeszélt dátum, majd amikor már valahogy úgy alakult, hogy az túl későn van, és egy repjegy módosítással előrébb lett hozva, akkor hirtelen elég valóságossá vált az egész. A második találkozásunk tehát ismét egy reptéren volt, de a téli hideget felváltotta a párás sydney-i nyár, ami mindkettőnknek közelebb áll a szívéhez.

Az eredeti terv az volt, hogy egy hétvégére couchsurfingelhet nálam, aztán egy hétig talán megnézi Sydneyt, majd utazik tovább és bejárja a keleti partot. Három hónap múlva pedig Perthből repül vissza Londonba. Remek tervnek tűnt, az utazásait figyelve izgalmas kalandok előtt állt, ennek ellenére azért örültem, hogy egy hétig Sydneyben lesz.

Ez több, mint hat hete volt. És most itt ül velem szemben, az asztal másik oldalán, a laptopja mögé bújva.

Pár hét után úgy döntött, hogy maradna, ha lehetne. Egy aprócska probléma van csak, és ez nem más, mint az a bizonyos turista vízum.    Én mondjuk nem tartok tőle, hogy ne sikerülne kitalálni valamilyen megoldást még a hátralévő időben, mert ha nekem is sikerült, neki is fog. Plusz, most már ketten vagyunk a feladatra.

Elkezdtünk tehát berendezkedni a “maradáshoz”. Bérelt egy szobát pár utcára tőlem, hozzáteszem, elég kedvező feltételek mellett. Örültem, hogy elsőre ilyen remek szállást talált, lényegesen szerencsésebb volt, mint én az elején. Igyekeztünk az elmúlt hetekben eljutni szórakozni, de mellett a hasznos és fontos dolgokat is letudni. Szóval röviden elkezdtük megalapozni a következő hónapokat, ami, hát, biztos nem lesznek unalmasak.

A folyamatban több fordulópont is van, jelenleg 3 opcióban gondolkodunk a következő 2-3 hónapot illetően. 1., Peti talál munkát, aki egyben 457-es szponzor is, és mindezt Sydneyben,  és lehetőleg a következő  2-3 hétben. 2., Nem talál munkát, de tovább keres egy kis külföldi kiruccanás után, ez további 3 hónapot adnak nekünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. 3., Nem talál munkát, de nem is keres a 3 hónap lejárta után, hanem egy picit átmegy Európába pénzt keresni, majd visszajön.

Nekem az utolsó a legkevésbé szimpatikusabb.

Vannak még alternatív lehetőségek is, de az egyelőre kétséges kicsit, ezért majd csak akkor számolok be róla, ha elsődleges lehetőséggé lép elő. Minden esetre én bízom az első lehetőségben, ha nekem sikerült, miért ne sikerülne neki is, nem igaz? Pláne hogy sokkal több tapasztalata van, mint nekem, szóval szerintem csak idő kérdése, hogy mikor kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

Azért jól jön most a szurkolás 😉

DSC03056 copy

10 hozzászólás »

Hétvégi barbie

Ha valamiben, akkor a barbie-zásban az ausztrálok talán verhetetlenek. Minden nagyobb összejövetelen előkerül a sütni való, a fiúk ilyenkor átveszik a stafétabotot a csajoktól és finomabbnál finomabb húsokkal kápráztatják el a résztvevőket.

Hétvégén nálunk is sor került az első házi barbie estre, az elmúlt fél évben erre valahogy nem volt érkezésünk. A szervezés persze korábban kezdődött, már pár hete beszéltük, hogy meg kéne ezt tartani, mindenki szólt pár barátnak, hogy szombat estére ne tervezzenek. A házból 4-en maradtunk itt hétvégére, az 5-ik lakótárs hazament Wollongongba. Vendégek terén pedig végülis csak 4-en jöttek, de így is remekül szórakoztunk.

Péntek este elmentünk bevásárolni az Aldiba, mert ott nagyobb kínálatot kapunk olcsóbb áron, mint mondjuk a Coles-ban. Egész kis családias program volt a 3 lakótárssal vásárolni, vettünk üdítőket, nasikat, illetve sajtokat és kenyeret. A húst végülis később az IGA-ban sikerült megvenni, ami szintén egy szupermarket szerű lánc, itt a héten akciósak voltak a steak-ek. Szombat reggel pedig elmentünk Petivel – a korábbi kiwilandi tudosítóval – a Sydney Olympic Park közelében található flemingtoni piacra.

A flemingtoni piac igazából egy nagybani piac, de lehet kisebb mennyiségeket is venni. Rengeteg zöldség és gyümölcs van ott, plusz egy-két helyen az általános piacos termékeket is be lehet szerezni, mint például papírtörlő olcsóbban, műanyag dolgok és konyhai felszerelések. Nagyon szép pékárut is láttunk, és szalonnából is sikerült beszerezni egy jókora darabot. Ennek nagyon megörültem, mert nem csak hogy volt szalonna, hanem választék is volt belőle, paprikás, meg nem paprikás, meg különböző kolbászok. A szalonna egyébként itt speck néven fut, de egy éve még sosem vettem, szóval kíváncsi leszek, hogy milyen is.

A piacon még az volt az érdekes, hogy rengeteg gyümölcsből volt kostóló, és az árak néha nem is egyeztek a kiírt összegekkel, általában alacsonyak voltak. Egyszer Peti megpróbált alkudni a gombára, de nem járt sikerrel. Így is megérte azért, mert jellemzően szerintem 20%-al olcsóbban sikerült megvenni azokat a dolgokat, amiket egyébként mondjuk a Coles-ban vennénk, meg jobb is és kényelmesebb is letudni egyszer a vásárlást, és a héten akkor már nem kell annyi mindenért szaladgálni.

photo 1

A piac után még beugrottunk a hurstville-i Westfield-be, hogy vegyünk nekem egy telefont, mert a céges telefonszámlám kicsit magas lett múlt hónapban, és gondoltam visszaállok a saját számra. Az Optusnál vettem egy pre-paid SIM kártyát és telefont, ez volt a legoptimálisabb a jelen helyzetben, mert bár gondolkoztam a post-paid opción, de most pár hónapig nem hiszem, hogy költeni akarnék erre. Lényeg a lényeg, $100-ért vettem a telefont és a kártyát, amihez $10 kredit is tartozott. Az összeg lehet, hogy magasnak tűnik, de még ez volt a legjobb választás, mert Gumtree-n néztem telefonokat, és az okos kategóriában mindenki csak az IPhone-ját adja el, ami 2-3-szor többe kerül, mint ez az új Samsung Galaxy Mini, amit vettem.

photo 4Szóval mire mindennel végeztem, persze, hogy már a fél nap elment, és már a rendre és tisztaságra értem haza, így nekem akkor nem sok dolgom volt ezzel foglalkozni. Cserébe másnap én csináltam az összepakolást és takarítást. De visszatérve szombatra, nekiálltam, hogy készítek valami kaját, egyrészt mert csak húst nem lehet enni, kell a köret is, másrészt meg igazából a vegetáriánus résztvevőkre is készülni kellett. Ja, tudom, a barbie nem épp egy vega program, de sült zöldségekkel, salátákkal és egyéb finomságokkal legalább olyan élvezetes lett a menü, mint a hússal. A körözött például a csapat favoritja lett, amin meglepődtem, de örültem. A majonézes kukoricasalátát valahogy csak Peti meg én ettük, pedig jól sikerült, csak gondolom a többiek nem tudtak a kaja állagával meg jellegével mit kezdeni.

A hússütés is jól sikerült, a srác kitett magáért. A rossz idő miatt persze zárt térben került rá sor, a garázsban lett felállítva a barbie – de ez csak az egyik furcsaság volt ezzel kapcsolatban. Például eleve azon is meglepődtem, hogy megkérdezték, hogyan kérem a húst – medium rare volt az első tipp, de gondoltam inkább megbízom benne és a sima medium is megfelel majd. Nem is csalódtam, valóban mediumra sikerült sütnie.

A barbie mellett a másik érdekes pont az estében a jelly shot volt, ami gyakorlatilag alkoholos zselé különböző ízekben és színekben. Ebben csak az volt az érdekes, hogy az a lakótárs csinálta, aki egyébként nem iszik alkoholt, és az egyetlen olyan ember tanácsát kérte ehhez a házban, aki még életében nem ivott jelly shotot. Vagyis az enyémet. Na, hát én aztán nem nagyon tudtam, mit hogyan kell keverni, de végülis készült borboun kólás, tequilás citromos, és barackpálinkás barackos iceteaval. Persze, a barackpálinkát – ami inkább volt likőr, mint pálinka, de az Aldiban a schnapps nevet viselte én vettem, mert ha valamit, ezt nem vetem meg. A jellyk pedig egyébként jók lettek, a fiúk fogyasztották rendesen, nekem épp csak az állagával volt gondom.

Kaja után pedig elkezdtek fogyni az italok, és a kártya is előkerült, úgyhogy az estét egy jó hangulatú póker játszma zárta le, ahol jelentem, harmadik lettem. Tulajdonképpen. Peti meg a második. Szóval oké, igazából nem nyertünk, de ha az ozzie-magyar részvételi arányt nézzük, akkor elég jól szerepeltünk azt hiszem.

photo 5

4 hozzászólás »

Négy keréken

Nem akartam elkiabálni, de most már egy hónapja megvan az autóm, és elég remekül állja a sarat a kicsike. Mármint képletesen, mert ugyan az idő rosszabb lett, és sokat esett az elmúlt hetekben, de azért sár nincs. Így reggelente már autóval megyek dolgozni, ami nagyon-nagyon kényelmes, mert reggel és este időt spórolok, meg bevásárolni is könnyebb, és az időjárásnak, a tömegközlekedés pontatlanságának sem vagyok kitéve. Barátokkal is könnyebb találkozni, mert mobilisabb lettem, kirándulásokat is tervezhetek, és hát, könnyebb az élet.

A több hetes keresgélés után úgy döntöttem, emelek  az összegen, amit az autóra szántam, és így egy jobb állapotú autót választhattam. A használt autók között több lehetőséget is figyelembe vettem, és végül úgy döntöttem, hogy egy autókereskedéstől vásárolok. Ez azért volt talán jó döntés, mert ha az ember magánszemélytől vesz, akkor meg van az esélye, hogy az autót az előző tulaj módosítgatta, meg hogy esetleges problémák esetén nincs kihez visszamenni. Az egyik magánszemélyes autó esetén ért az a kevésbé kellemes tapasztalat, hogy próbavezetésre egy olyan parkba vitt a tulaj, ahol maximum 30 km-errel lehetett menni. Nos, itt mégis milyen próbavezetés zajlott szerintetek?

Szóval lényegben a lényeg, egy ismerős ajánlása alapján kerestem fel itt Hurstville-ben a Fergusons Toyota kereskedést valamelyik szombaton, ahol nagyon készségesen fogadtak. Ez még akkor volt, amikor az eredeti költségvetéshez tartottam magam, és őszintén meg is mondták, hogy bizony ezen az áron megbízható autót venni elég kétséges. Mivel a személyes referencia sokat számít, és tudtam, hogy az ismerősöm is vásárolt már itt több autót, fontolóra vettem a tanácsot, hogy emeljek az autóra szánt összegen. Igaz, nem ott rögtön döntöttem el, de nem is éreztem erre nyomást.

A rákövetkező hétvégén, vagy két héttel később, már nem is emlékszem, újra visszamentem, csak úgy, hogy beköszönjek, megkérdezzem, mi újság, illetve hogy szóljak, hogy hajlandó vagyok többet költeni, és bár Anthony akkor épp nem volt még benn, telefonon elértük, és amíg vártam, kipróbálhattam egy fehér csodát. Érdekes élmény volt próbaútra vinni a környéken az autót, figyelni, hogyan viselkedik forgalomban, mert ugye szombat délelőtt Hurstville környéke kicsit zsúfolt. De rögtön elnyerte a tetszésemet, mert először éreztem, hogy igen, ez lesz az, ez az ami nekem kell.

Miután visszamentem a kereskedésbe, megvolt a szükséges műszaki szemrevételezés is, lámpák, karosszéria, abroncsok, hűtő, motortér, satöbbi. Igazából egy-két apróságot ugyan találtam rajta, de megbeszéltük, hogy a hátsó féklámpa égője ki lesz cserélve, illetve szükséges vizsgálatnak is alávetik, hátha találnak valamit. Az autót pedig a rá következő héten átvehetem, szerdán. Tehát szombaton megnéztem, lefoglalóztam, és szerdán át is vettem az aranyost.

Nem a rákövetkező hétvégén, de még 14 napon belül átírattam a nevemre az autót az RTA-ban, a Transfer Rego papír kitöltésével (amihez nem kell helyi jogsi, csak RTA customer number, ami van, ha az embernek van egy PhotoID-ja például). Az átíratást mindenképp 14 napon belül kell megtenni, különben $95-os késedelmi díjat számolnak fel. Erre az RTA-ban 132 dollárt kellett fizetnem, ami az autó árából, a transfer feeből meg ilyenekből jön össze. Nyilván ez minden autónál más, nekem ennyibe került.

A másik sürgős dolog az autóval kapcsolatban a biztosítási helyzet tisztázása volt. Itt NSW-ben három fajta autóbiztosítás létezik. Van a compulsory, vagy más szóval CTP insurance. Ennek az időtartama általában egybeesik a rego időtartamával, és kötelező kötni. Ezt minden évben meg kell újítani a megfelelő társasággal, mielőtt a rego-t intézné az ember, mert enélkül nem lehet az éves regisztrációt elintézni. A CTP, ami egyenlő a green slippel, fedezi a személyi sérüléseket a balesetben. Tehát ha az ember balesetet szenved illetve okoz, akkor a résztvevők személyi sérüléseihez köthető egészségügyi ellátást fedezi, de a vezetőjét nem. Szintén nem fedezi az autók vagy egyéb járművekben esett kárt. A CTP automatikusan íródik át a következő tulajra – illetve ez regohoz és autóhoz kötött. Ezzel tehát nem volt teendőm, majd júniusban kell újat kötnöm. Ehhez majd ezt az összehasonlító oldalt fogom használni, mert ez kiadja a legolcsóbb ajánlatot az összes elérhető kötelezőre.

Egy másik biztosítási lehetőség a Third Party Property insurance. Ez a biztosítási fajta az anyagi károk biztosítására jött létre. Ha egy olcsóbb autó kárt tesz egy drágábban, az komoly költségeket jelenthet a hibás félnek. Ezt mindenképpen ki szerettem volna védeni, mert ha ne adj isten belecsúszok egy pirosnál egy mercibe, akkor bizony bajban vagyok. A third party insurance tehát fedezi a másik autó kárát, de a sajátomat nem. Opcionálisan lehet lopás és tűzvédelmet is kérni mellé, ami nyilván további költséget jelent, én ezt kihagytam. Számos összehasonlító oldal van, amin össze lehet hasonlítani az árakat. Én az AAMI szolgáltatását választottam, és havonta fizetek kb. $34-t, olcsóbb lenne egy évre, de nem tudtam, hogy meg akarom-e tartani egy évig az autót vagy sem. Ha 10 hónapnál tovább megvan, akkor bukok egy kicsit, de inkább ezt az utat választottam.

A harmadik szint a comprehensive insurance, ami a másik fél kárán kívül a saját autóban esett kárt is fedezi. Nyilván ez a legdrágább, és   akkor éri meg, hogy ha az ember nem tudja nélkülözni az autóját. Ha egy komoly baleset esetén javíttatni kell, vagy csereautót szeretne az ember a javítás erejéig, itt már sok faktort kell figyelembe venni, hogy jót válasszunk. Ez a része engem nem érint, mert olyan típust választottam, ami elég gyakori típus, ezért a szervizköltsége relatíve alacsony.

Mindent összevetve, kezdhetek spórolni a regora és a green slipre, ami június végén jár le, és előre láthatólag ez kb. $1050 lesz együtt. Plusz még lehet, hogy egy-két apróságot meg kell csináltatni rajta a pink slip miatt, ami bizonyos korú autóknál szintén kötelező. (Biztonsági ellenőrzés az autón a rego megújítása előtt.) De még így is megéri, mert jó érzés végre nem a buszhoz alkalmazkodni, meg úgy elemenni a boltba, hogy nem zavar, hogy esik az eső. Mint például most. Hát még télen mennyire fogom élvezni…

7 hozzászólás »

Ha csöng a telefon

Anyukám mindig arra tanított: köszönsz, bemutatkozol, és aztán mondod, mit szeretnél. Nekem ezt még talán alsós koromban tanította meg, azóta is tartom magam ehhez vonalas telefonon, vagy olyan esetben, ha nem ismerik a számom. Nem gondoltam, hogy ez egy különleges európai hagyomány lenne, de annyira azért nem ez a legáltalánosabb viselkedés itt Ausztráliában.

De a telefonra visszatérve, az utóbbi időben sokszor kerül rám a sor, hogy a munkahelyen én vegyem fel. Szóval ha csöng a telefon, felveszem, és azt mondom: Üdv, ABC Kft, miben segíthetek? Erre többféle választ szoktam kapni. Van, aki köszön, bemutatkozik, elmondja melyik cégtől telefonál, és aztán megmondja kit keres, vagy mit szeretne. Tehát azért ez is előfordul. Van, aki csak annyit mond: ‘XY ott van?’ Nem mondanám, hogy a második gyakoribb, mert jellemzően azért bemutatkoznak inkább az emberek. De a második is előfordul. Gyakran. Ez már kevésbé ráz meg, mint az elején, de azzal még mindig nem tudok mit kezdeni, amikor próbálom valakiből kiszedni, hogy hogy hívják és hol dolgozik, és egyszerűen lehetetlen. Ilyenkor egyesek kitérő választ adnak, és azt mondják, majd telefonálnak később. Nyilván nem tudják, hogy legközelebb is lehet, hogy én veszem fel a telefont.

Ami a nagyobb cégeknél dolgozókat illeti, velük mindig élmény a telefonálás. Ők általában udvariasak, egész más hangnemben beszélnek, mint azok, akik nem mutatkoztak be. Akik irodában dolgoznak, általában oda tudnak figyelni a vonal túlsó végére, nem úgy, mint amikor valakit a gyártósorról vagy a műhelyből kell kirángatni egy hívás miatt. Megértem azért a második csoportot is, én se szeretem, ha épp a koncentrációt igénylő munkafolyamatban zavarnak meg. Szóval ha esetleg ilyen emberrel kell beszélnem – ami elég ritka azért -, akkor mindig megkérdezem, hogy alkalmas-e épp a hívás. Vagy visszahívom, vagy hagyok neki egy kis időt, hogy oldódjon, és agyban is ráhangolódjon a telefonhívás témájára.

A legtöbb hívást egyébként szakmámból eredendően férfiakkal bonyolítom le. Az első hónapokban még kaptam negatív hangnemű válaszokat, bár nem hiszem, hogy a nememnek, inkább az akcentusomnak szólt. Itt NSW-ben egyébként a többség elég toleráns a bevándorlókkal és az akcentusokkal kapcsolatban, ha hallják, hogy valakinek nem az anyanyelve az angol, kicsit lassabbra veszik a beszédtempót. Jó tipp lehet egyébként a lejegyzett telefonszámot, adatokat visszaolvasni az illetőnek, hogy biztosan ne tévesszünk el egy számot, vagy amikor kimond egy cégnevet, rögtön visszaismételni, ami megerősíti mindkét felet, hogy jól értettük, amit mondott. Van, aki le is betűzi a nevét, és nem ciki visszakérdezni, hogy hogyan is kell írni valamit, hiszen lehet valaki Macmillen, McMillan, vagy akár kiejtéstől függően Macmullen.

Én alapvetően szeretek kedves, határozott, de kicsit távolságtartóbb hangnemet használni az ügyfelekkel, míg a férfi kollégák általában közvetlenebbek. A ‘mate’ megszólítást üzleti hívásoknál is használják, bár általában csak olyanokkal, akikkel már korábban is beszéltek, legalább egyszer. Egy visszahívásnál például gyakori kezdőmondat, hogy ‘how you doing, mate?’ (Mi újság?), majd utána rögtön a tárgyra térnek és kérdések tisztázása után, ha alkalmas az időpont és régebbi a kapcsolat, levezetésként előfordul egy kis small talk, vagyis a hétköznapi dolgokról való beszélgetés.

Ami talán más az itteni kultúrában, mint a magyarországiban, az az, hogy sokkal közvetlenebbek ezek a telefonok. Nem kell kimért hangot használni, még amikor fontosabb emberekkel beszél is az ember, ugyan udvariasnak kell maradni, de lehet barátságosan beszélni. Nem jó reggelt, jó napot köszönés van, hanem sima ‘Hi’, és céges email alján is nem egyszer láttam már a formálisabb Regards, helyett Cheers elköszönést. Beszélgetés közben is gyakran használunk olyan szavakat, hogy awesome, cool, és ehhez hasonlók, szóval az üzleti kommunikáció általánosságban gyorsabban kerül közelebb a hétköznapi élet kommunikációjához, mint Magyarországon. Ott, ha egy ügyféllel beszéltem, csak több éves kapcsolat után beszéltem vele olyan hangnemben, mint mondjuk itt pár hónap után. Gyorsabban oldódnak az emberek itt, azt hiszem.

Részben emiatt is, a hívásoknál és emaileknél mindenki a keresztnevén szólítja a másikat. A Tisztelt Uram helyett például Hi Andrew-val kezdünk egy emailt, a telefonban csak akkor keressük teljes név alapján az illetőt, ha visszakérdeznek, hogy melyik Andrewval szeretnék beszélni. Amikor valaki üzenetet hagy valakinek, és régebbi a kapcsolat, csak keresztnevet és céget hagy meg, mert úgyis tudja a címzett, hogy ki ő. Ez egyébként arra is jó, hogy az ember kiszűrje a nem kívánt hívásokat, mert hogy az ügynökök általában teljes néven, és egy kicsit formálisabb hangnemben keresik a főnököt, mint az ügyfelek. Ez a része teljesen hasonló a korábbi viszonyokhoz, a főnökség itt se szívesen pazarolja az idejét olyan hívásokra, amiben csak valamit meg el akarnak adni.

Ha egy mondatban kéne összegeznem, hogy milyen az itteni telefonos kommunikáció a megszokott magyarországihoz képest. akkor azt mondanám, hogy sokkal informálisabb. Az ausztrálok easygoing természete az üzletre is átragad, ami sokszor átlendít kínos helyzeteken, és a humor, a  viccelődés is megszokott dolog a telefonban.  Igazából ez a közvetlen hangnem, a formaságok nélküli hívások is csak adalékként szolgálnak a stresszmentes(ebb) munkahelyhez. Szerintem ha csak az ozzikon múlna, a világ gyorsan utópisztikussá válna, mert mindenki mindig kedvesen és boldogan diskurálna a kollégáival és munkakapcsolataival. Reggel 8 és este 6 között. Aztán szerencsére ki lehet kapcsolni a munkaüzemmódot.

A kép forrása: blog.keepoint.co.uk

A kép illusztráció. Ennyire azért az ozzik se lazák a munkahelyen.

3 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: