Végig a déli parton

Az autós túra szombaton tovább folytatódott. Shellharbour után Kiama felé vettük az irányt, ami egy gyönyörű kisváros kb. 120 km-e Sydneytől. Ha az ember errejár, biztos, hogy könnyen megtalálja a főutcát, ami a parttal párhuzamos, és a korzó részt csak egy park választja el a tengertől.

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kiamaban mar korábban jártam egyszer, de most kicsit más volt a hely hangulata az ünnep miatt. Rengeteg turista és helyi volt a városban, rendezvények is akadtak, és szerencsére az idő is gyönyörű volt. Felsétáltunk hát a világító toronyig, ami az itteni viszonylatban nevezetesnek számító Blowhole mellé épült. A Blowhole tulajdonképpen egy olyan kürtő, amiből nagy nyomással felövell a víz, ha délkeleti irányból fúj a szél. Kiama környékén inkább a sziklás partszakasz a jellemző, úgyhogy egy kis felüdülést jelentett a fotózás tekintetében. Ki gondolná, hogy az embernek a homokos tengerpartból is kicsit sok lehet…

Az itteni rövid látogatás és piknik után úgy döntöttünk, felkeressük végre a napi végcélt, Nowra-t, mert még ki tudja, mi lesz az esti program. Nowra-ra azért esett a választás egyébként, mert a hosszú hétvége miatt a legtöbb parti városka dugig volt, így a szállásban nem lehettünk nagyon válogatósak. Ennek ellenére remek kis motelt sikerült kifogni, a szállás tiszta volt és a háziak kedvesek, még egy kis tejet is kaptunk ajándékba a reggeli kávénk mellé.

Miután elfoglaltuk a szobánkat – rövid egyeztetés után a fogadóssal, miszerint nem, nem ragaszkodunk a franciaágyhoz -, átöltöztünk fürdőruhába és birtokba vettük a medencét. Ekkor már délután 5 is lehetett, így a családok már inkább a vacsorához készültek, így tulajdonképpen csak ketten élveztük a medence örömeit. Estére a helyi ajánlás alapján felkerestük a legnépszerűbb szombat esti célpontot, ahol még vacsorázni is tudtunk. A szombati menü lasagna volt ausztrál módra. Az ausztrál mód azt takarja, hogy ezt a remek talján étket sült krumplival és salátával tálalták. De finom volt, és a sydney-i árakhoz szokott pénztárcáknak is kedvezett, így még egy pohár bor is lecsusszant mellé. Csak a szokásos yellow tail sauvignon blanc, ami hozzávetőlegesen talán az Irsay Olivérnek felelhetne meg.

Nowra-i szállásunk egy motel volt

A vacsora után rövid beszélgetésbe elegyedtünk a két csapos lánnyal, akik korunkbeliek lehettek, és nagyon élvezték, hogy újdonságot hoztunk a szombat estéjükbe. Kérdeztük, lesz-e itt valami mulatság, de nem kecsegtettek sok jóval. De ha már itt voltunk, birtokba vettük a billiárd asztalt, mégiscsak egyszer élünk alapon. Ahogy pedig telt-múlt az idő, a korábban felszolgálóként jeleskedő srác átvedlett DJ-be. és előkészítette a terepet, gondolom, hogy mégse maradjon szégyenben a hely, ha már a közönség megvan a tánchoz. Szép lassan gyűltek az emberek is – itt jegyezném meg, hogy nem akartunk túlzásba esni a kiöltözéssel, aztán még volt, hogy alulöltözöttnek is éreztük magunkat. Szóval rövidre zárva a történetet, volt zene, tánc, szórakozás. Jó este volt. Jó volt felfedezni, hogy még mindig abban a korban vagyok, amikor egy hosszú este után 20 percet sétálni az esőben nem is zavar annyira.

Vasárnap pedig – miután délután a jósolt eső miatt lebeszéltük magunkat a napfelkelte nézésről -, egy ideig canberrai túrát terveztünk, majd meggondoltuk magunkat, és délnek vettük az irányt, egészen Jervis bayig jutottunk. Jervis bay eredetileg is tervben volt azért, csak a rossz idő miatt inkább olyan esetleges volt.

Jervis bay egy különálló territórium, tehát nem NSW része, hanem önálló terület. Hivatalosan az ACT-i szabályok vonatkoznak rá. Eredetileg az ACT-hoz tartozott valamilyen formában, részben azért (vagy nem azért, mindegy is), hogy Canberrának is legyen hozzáférése a tengerhez. Az adminisztratív része a dolognak nekem túl bonyolult, de a google és a wikipedia mindent tud a témában. Ami viszont érdekesebb, hogy van itt egy gyönyörű nemzeti park, ami híres búvár célpont, na meg a bálnalesők által is eléggé favorizált hely. A belépő a nemzeti parkba autóval 48 órára azt hiszem 11 dollár volt, de vannak kemping helyek is, lehet halászni és túrázni, egy szóval egy kis paradicsom. Az egyik legszebb partszakasz, amit eddig Ausztráliában láttam, megér egy látogatást az erre járóknak.

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Rengeteg fotózkodás és egy kis tengerpartozás után – mellesleg a víz is kellemes volt, nem úgy, mint fenn Cronullán, – lassan útnak indultunk hazafelé. Persze nem lenne teljes a nap egy élményautózás nélkül, így a parti útszakasz helyett a dombságon/hegyeken keresztül indultunk vissza Sydneyben. Az utak fantasztikusak errefelé, így hiába a kisautó és a sebességkorlátozás – melyet természetesen mindig betartok, nem csak biztonsági, hanem anyagi okokból is -, a túra fantasztikus volt. Egy üdítőre megálltunk Kangaroo Valleyben, ami szintén egy aranyos kis falucska egy remek autós-motoros útvonalon, aztán irány Sydney.

Autós túra – Első nap

A hosszú hétvégék egyetlen átka, hogy valahogy sosem elég hosszúak. Azért ebbe a hétvégébe igyekeztem mindent belezsúfolni, amit csak lehet. Volt benne kirándulás, autózás, sétálás, tengerparton fürdés, medencében fürdés, bulizás és egy kis pihenés is. A hétvége hasznos részéről, vagyis a szobám felújításáról majd máskor mesélek.

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy ugyebár itt január 26-ika Australia Day (megj.: felesleges lefordítani, nekem is fura lenne, ha a Március 15-ét valaki máshogy hívná egy blogban), de mivel az épp szombatra esett, ezért megkapták a hétfőt szünnapnak az ozzik. Persze, tudom, de jó nekik, de a tévhitekkel ellentétben az év maradék részében a többség eléggé keményen dolgozik, illetve sokkal kevesebb hosszú hétvége jut itt a szegény munkásnak, mint Magyarországon. De erről már írtam korábban itt.

Mint 3 napos hétvége, tudtam, hogy ki kell használnom minden percét, mert szabadságom nem igen van, nyár meg ugye most van, szóval most kell élvezni. Túl sokat nem szerettem volna költeni, mert ugye kocsira gyűjtök, viszont ezt a hétvégét is Sydneyben tölteni kicsit átlagos lett volna. Nincs semmi bajom Sydneyvel, de néha jól esik kimozdulni, utazgatni, új dolgokat megismerni. Elvégre Sydneyben is pont emiatt élek.

Na de, száz szónak is egy a vége, végülis a több opció közül (Brisbane, Adelaide, Auckland) a talán legkényelmesebb és olcsóbb megoldást választottam, az autóbérlős, környéken barangolós változatot. Az irány adott volt két ok miatt is, útitársam, Zsófi kiváncsi volt Jervis bayre, én pedig Kiama-t mutattam volna meg neki szívesen. Tehát a túránk a South Coast-on vezetett végig.

Persze részben úgy voltunk vele, hogy majd ahol gondoljuk, megállunk, de azért persze ez nem ilyen egyszerű, mert sok esetben az autóút nem közvetlenül a tengerparton megy, hanem kis utcákban le kell menni az öbölhöz, ha homokot is szeretne látni az ember. Ezt pedig menet közben kitalálni, aktív forgalom mellett ugye.. Ezért is, meg a régi motoros túrák emlékére is, induláskor már úgy ahogy tervben volt az útvonal a kb. pihenőkkel és látnivalókkal. Egyeztettünk Zsófival, hogy mindenki boldog legyen, és bele is csaptunk a lecsóba.

Stanwell Park

Az első megálló egy Stanwell Park nevű kis település volt, ami Blakehursttől, az otthonomtól kb. 40 km-re délre van. A gyöngyszem 4 km-re van az autópályától, elég messze, hogy ne hallatszon le a zsivaj, de elég közel, hogy viszonylag könnyen elérhető legyen. A viszonylag könnyent azért mondom, mert a tengerpartra levezető aszfaltos út bizony egy részen elég meredekké válik, és megéri inkább feljebb parkolni, és gyalog lesétálni.

A part érdekessége, hogy egy középen egy homoksáv húzódik, a szárazföld felé pedig egy talán tengeri vizes tavacska van, és bár senki nem fürdött benne, biztos lehet azért. Nem, az idő inkább a szörfnek kedvezett, és bár biztos kinn volt a falu apraja-nagyja, így is alig voltak a parton. Nagyon különleges kis partszakasz, az biztos, szívesen visszamennék még, és jó szívvel ajánlom másoknak is.

A meredek út tetejéről – Stanwell Park

A rövid megálló után, amikor is persze rengeteg képet csináltunk a partról és a sziklákról, Shellharbour felé vettük az irányt, ami a korábbi napokban szintén téma volt köztünk. Shellharbourt talán Zsófi ajánlotta, mert a Google Maps alapján szép helynek tűnt, és eredetileg mindkét napot itt terveztük volna eltölteni, de a szállások korlátozott száma közbe szólt. Szóval, véleményem szerint Shellharbour városa nincs igazán jól kitáblázva, már ami az elejét és a végét illeti. Ahogy beértünk a településre, amiről vagy tudtuk, vagy nem, hogy Shellharbour, majd szemfülességemnek köszönhetően (miután észrevettem egy kék fatáblát Shellharbour beach felirattal) egy gyors balos után megérkeztünk a Bardsley Parkba. Ami szintén egy tengerpart, nagyon hosszú homokos parttal, sekély vízzel, sok füves résszel és kiépített, aszfaltos sétánnyal. Nem véletlen, hogy ez a rész tényleg tele volt, a parkolóban rengetegen voltak, lévén, hogy majdnem mindenki a környékről ide jött Australia Dayt ünnepelni.

Bardsley Park, Shellharbour

A nagy homokozó

Piknik, vagy inkább barbie, strand és pihenés. Tökéletes módja az ünneplésnek, ha engem kérdeztek, kicsit olyan nem erőltetett május elseje érzésem volt, ha nem is a zsibvásáros változat, hanem ahogy mi a családban ünnepeltük néha. Ki a természetbe, semmi különöset nem csinálni. Oké, itt azért hozzájöttek olyan extrák, mint a 2 méter magas, felfújható kínai papucs alakú gumimatrac, természetesen a nemzeti lobogó színeiben. Vagy a pólók, sapkák, kalapok, zászlók, fürdőruhák, sortok, egy szóval minden ruhanemű, amit  a helyiek hordtak. És tényleg, erre fele az évnek ebben a szakában nem sok külföldi jellemző, a helyiek így egy picit érdekesen festettek az ausztráliás cuccaikban.

Mindegy, ezekután beültünk a kocsiba, és nekivágtunk a főútnak, majd fura módon pár km múlva köszöntött a tábla, hogy isten hozta Shellharbourban. Az ahogy esik úgy puffan kirándulásban az egy apró hátrány azért, hogy néha nem tudja az ember, hogy hol van, és aztán később vissza kell nézni, hogy mi volt az a jó hely, ahol járt. De jelen esetben ez szerencsére megtörtént.

Szóval az első pont is már Shellharbour volt, és a második is, de második tábla után volt lehetőség a városka központja felé venni az irányt, a szokásos főutca az éttermekkel és boltokkal, ami a tengerpartra vezet. Kerestünk egy viszonylag nem túl messzi, ingyenes parkoló helyet (persze az árnyékról lecsúsztunk), és nyakunkba vettük a helyet. Először csak a legközelebbi partrészre sétáltunk le, rögtön a főutca végére, ez azonban fürdőzésre annyira nem alkalmas, tele van sirályokkal – na, és akkor még mivel? .. 🙂 meg hajók is vannak, meg kövek, szóval inkább a park részét lehet élvezni a helynek.

Ezután egy édes kis kávézóba belültünk, hogy megnézzük a további lehetőségeket, illetve kibogozzuk, hol vagyunk és hogyan tovább, és utána lesétáltunk a kemping utáni tengerpartos részre, a Shallows Coast Reserve felé. Ez a partszakasz elég nyugodt és viszonylag embermentes volt, amit szeretek, mert nem sokan zavarnak be a fotókba.

Ez is Shellharbour

A nap folytatásáról nemsokára beszámolok, de nem akarnám egy hosszú bejegyzésbe sűríteni az egészet. Főleg, hogy még csak szombat 2 óra felé járunk, és még egy csomó élmny és hely történt aznap. Ha tetszett az eddigi, nézzetek vissza pár nap múlva a többi élmény beszámolójáért!

Tavaszi virágzás

Az előző hétvégén Leurába és környékére vetődtem egy kedves ismerős házaspárnak köszönhetően. Bejártuk a Blue Mountains egy részét, hatalmas élmény volt, de sajnos eddig nem jutott rá időm, hogy beszámoljak róla.

Az egész úgy kezdődött, hogy szándékoztam ugyan elmenni a cseresznyevirágzáshoz kötött kis fesztiválra, de egyedül nem olyan kellemes órákat utazni, majd ott szintén egyedül bejárni a látnivalókat. Szerencsére kapóra jött a facebook, mert az ismerőseim is kedvet kaptak a programhoz, így egy szombati egyeztetés után megbeszéltük a vasárnap kora reggeli indulást. Persze aznap óraátállítás is volt, így különösen figyelnem kellett, hogy időben kelljek, de szerencsére zökkenőmentesen ment a dolog.

Úton Leurába több helyen is megálltunk, például megnéztük egy virágkiállítást a bilpini művelődési házban, illetve útba ejtettük Mount Tomaht, ahol egy gyönyörű botanikus kert van, ahol nem csak európai, hanem helyi növényekkel is megismerkedhet az ember. Eddig azt hittem, hogy egy fenyő már nem tud meglepetést okozni, de itt kiderült, hogy sokkal több fajta örökzöld van, mint azt én gondoltam. Egy biztos, a nap nagy része a növényekről szólt, megismert például a warratát is, ami NSW hivatalos virága.

A nap azért is érdekes volt, mert végre 6 hónapja először láttam egy élő kígyót, ráadásul szabadon, nem pedig terráriumban. A kis édes a napon tekerődzött az út mellett, így jó nagy ívben elkerültük. Mint megtudtam, ez egy veszélyes fajta, a red-bellied black snake, ami bár halálos harapást ritkán követ el, de azért jobb félni, mint megijedni. Egyébként az általános félelmeim az itten vadállatokról és a mérges szörnyekről tényleg feleslegesek voltak, a házunk előtti denevértől (ami egyébként ártalmatlan) jobban félek, mint ettől a kígyótól.

A Mount Tomah után már Leurába mentünk, itt megnéztük a kirakodó vásárt, ami igazából a szokásos Glebe Market-i illetve pénteki Rocks vásárhoz hasonlított, csak itt voltak cseresznyefák is, ami azért szép volt nagyon. A szokásos apróságokat lehetett kapni, de árultak emellett nagyon finom epret is, illetve egy-két környékbeli érdekességet. Az egyik dolog, ami még különlegessebbé tette a vásárt, az az élőzene volt. Különböző fiatal zenészek adtak elő kb. 50-100 méterenként, nem zavarták egymás előadását, de mindenhol kicsit más zene szólt. A legjobban nekem a postahivatal előtti banda tetszett, ők nagyon jól is nyomták, és a zene is különleges volt, nem az a tizenkettő egy tucat fajta.

A vásár után még megnéztük az Everglades Gardenst, ami egyszerűen gyönyörű volt. Egész más, mint egy botanikus kert, mert itt volt egy gyönyörű villa is, egy szerencsés ember nyári lakja. Ide mindenképp szeretnék majd visszamenni és még több képek készíteni, mert a nap ezen részére sajnos már lemerült a gépem, és kicsit sajnáltam, hogy nem tudtam annyi képet készíteni, amennyit szerettem volna.

Cronulla és Bundeena

Hétvégén megérett az idő egy kis kirándulásra, a lakóhelyemtől fél órányira lévő Cronullába látogattam, illetve onnan átkompoztam Bundeenába, ha már úgyis ott vagyok. Gyönyörű nap volt a szombati, a sok kép mellé rengeteg érzelem is társul, ezeket gondoltam megosztani most.

Cronullára már régóta kiváncsi voltam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben indult egy új ausztrál sorozat, mely a régi Puberty Blues remake-je, ami a ’70-es években játszódik Cronullában. A sorozat fiatalokról, illetve a helyi szörfös kultúráról szól. A történet valós eseményeken alapszik, a két főszereplő saját élményei alapján írt annó egy regényt azokról a dolgokról, amiket akkor és ott megéltek tiniként. A könyv nagy vihart kavart, mert olyan témákat boncolgatott elég realisztikus formában, ami abban a korban nem volt kimondott és kimondható, illetve az akkori hippi kultúra elég zárt világára nyitott egy ajtót. Érdekes időszak volt ez, mert még ugye megvoltak a tradicionálisnak mondható család modellek és a kifelé mutatott viselkedési normák, de a fiatalok lázadása szöges ellentétben állt ezekkel. Magyarul szex, drogok és rock’n’roll egy kisvárosi milliőben.

A könyv illetve film utóélete az lett, hogy a könyvben leírt bandák szép lassan felszívódtak a környékről, a lányok felnőttek, és mára mindketten családanyák és írók/újságírók. A legújabb sorozatot pedig pár hete kezdték el vetíteni a 10-es csatornán, láttam is pár részt, a hely hangulata megfogott, ezért is szerettem volna megnézni magamnak a saját szememmel.

A másik ok kicsit hosszabb távú kérdés. Szeretem nagyon a környékemet, és valahol ezen a környéken szeretnék lakni a következő években, de ha lehet, előbb-utóbb átköltöznék valahova a tengerpartra. Szép lassan nézegetem a környező helyeket, hogy hol milyen emberek élnek, milyen lehetőségek vannak az ingatlanok terén és milyenek a szomszédos külvárosok. Szeretnék azért később is a munkahelyem 10 km-es körzetében maradni, de majd ha egyszer lesz kocsim, akkor 20 perc autózás reggel és este beleférne, ha cserébe a tengerparton lakhatnék. Persze ezek csak távoli tervek, de mivel nagyok a távolságok és rengeteg opció van, ezért hétvégenként ráérek megnézni egy-egy környéket ebből a szempontból is vizsgálódva.

Szóval Cronullát nagy elvárások övezték, de nem tudtam mit várhatok, hiszen a térképről és a Google street viewról mégsem teljesen ugyanaz, mint amit az ember a való életben tapasztal. A vonat 25 perc alatt ért Mortdale-ből az ottani állomásra, és már ahogy leszálltam, rögtön megtetszett, ahogy láttam, hogy fiatalok, szörfösök is itt szálltak le, tehát a strand valószínűleg jó.

Az állomás környéke kicsit Manlyhez hasonlít, van ugye az állomás (ami ott kikötő), onnan indul egy főutca kis boltokkal és kávézókkal, és az egyenesen a tengerparthoz vezet. Ami itt kicsit másabb, az az, hogy talán kevésbé volt nyüzsisebb, mint Manly áprilisban, illetve hogy kicsit más volt az összetétele az embereknek. Ahogy egy barátom mondta, itt nincs annyi backpacker. Nekem jobban tetszett, mint Manly vagy Bondi beach, egyrészt azért, mert ugyan élő és pezsgő, de nem olyan zsúfolt, másrészt az egész különleges hangulata miatt, ami engem Balatonra emlékeztetett. Ilyen apróság volt például a kis ABC, ami már korán reggel nyitva volt, de egy lélek sem volt benn, de az üveg előtt a rács, pont mint a kis balatoni boltoknál, az üvegdekor egy régi Coca-cola reklám, amit már kifakított a nap. Nosztalgikus élmény volt.

Ez a suburb tulajdonképpen egy félszigeten fekszik, egyik oldalról az óceán határolja, innen jönnek a nagy hullámok a szörfösöknek, a másik oldalról egy kis öböl, itt pedig nyugodt partszakasz illetve kikötő várja a helyieket. A kikötőből átkompozunk Attilával Bundeenára, ami pont szemben van Crunullával, attól délre. Az egész kompozás megérne egy külön történetet, de azt hiszem ezt a témát, illetve a hajózás/vitorlázás témáját inkább Attilára hagyom, hátha megírja helyettem 🙂

Bundeenában terveztünk egy laza sétát a parton, egészen a Jibbon Headig, ahonnan már rálátni az óceánra (Tasman Sea-re a pontosság kedvéért), és egyébként vannak érdekes aboriginal kőrajzok is. A rajzokra elég kíváncsi voltam, bár valószínűleg többet képzeltem a témába, mint aztán végülis tapasztaltam, de legalább láttam ezt is.

Nagyon sok minden tetszett Bundeenában. A kisváros része kicsit nyaralóövezetnek tűnt, majdnem Siófok-Sóstó, persze más házakkal. A partszakaszok egyszerűen gyönyörűek és ráadásul homokosak, legalább olyan szépek, mint Watson Bayben, és a víz kristálytiszta és sekély. Amit itt láttam először igazán, hogy vannak kis eldugott partrészek, amik gyalogosan vagy vízen könnyen megközelíthetők, és tipikusan az, ahová az ember néha vágyik, ez az, amit én kétszemélyes partnak hívnék. Ide csak az jön, aki ismeri a helyet, és valószínűleg ritkán zsúfolt, mert ilyen pici partszakaszból van egy pár a környék változatosságának köszönhetően. Mesés, tényleg.

A séta után visszakompoztunk Cronullára, a strandon ettünk egy fagyit és megnéztük a helyi vitorlásverseny végét. De a sok szöveg helyett beszéljenek inkább a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Jerusalem Bay

Vasárnapi programként a jó időt kihasználva igazi bushwalkingra adtam a fejem, amit korábban ezen a néven csináltam valójában csak gyenge utánzata volt az eredetinek. Attila szervezésében csatlakoztam a túrához, amit ő már egyszer végigjárt, és bár ő már elég tapasztalt bokorjárónak mondható, nekem azért elég új és intenzív élmény volt a vasárnapi.

A túra hossza kicsit több, mint 13 kilométer volt. Akik személyesen ismernek, azok most eléggé meglepődhetnek, hiszen sosem voltam az a sportos alkat, sőt. De az átküldött infók meg a korábbi élménybeszámoló fényképei eléggé csábítóak voltak ahhoz, hogy feladva lustaságomat kicsit kimozduljak. A kiindulási pont Cowan volt, ami kb. 50 percnyi vonatútra van Sydneytől. Innen északfelé továbbindulva érintettük a Jerusalem Bayt, majd végül Brooklyn kisvárosban kötöttünk ki. Az átláthatóság kedvéért itt egy térkép a túráról, akit pedig bővebben is érdekel, egy remek honlapon, a Wild Walkson olvashat róla többet.

Érkezésünkkor csatlakozott hozzánk egy kisebb ázsiai csapat, mit ne mondjak, elég vicces látvány volt, ahogy a magyar, magas, erős testalkatú túravezetőnket a négy kis vietnami lányka követte libasorban. 🙂 A túra eleje-közepe elég húzós volt, néha kicsit el is bizonytalanodtam, hogy bírom ki végig, de aztán a pihenők és a gyönyörű tájak kárpótoltak. Mikor pedig végre elértünk Brooklynba a Hawkesbury folyó partjára, a kávé a helyi bárban mindennél jobban esett. A vonatra várva itt kifújhattuk magunkat, a teraszon még élőzene is ment, a helyiek pedig élvezték a gyönyörű vasárnapi időt.

A kisváros egyébként lehet megért volna még egy kis sétát – bár senkinek nem volt túl sok kedve hozzá, – mert nagyon aranyosnak tűnt, amolyan igazi gyöngyszem a folyóparton. Pálmafák, papagájok, kis házak, satöbbi. A vonatállomás közelében egy kikötő is van, és az ínyenceknek itt kínálnak friss osztrigát is. Én örültem, hogy felülhettem a vonatra, mert bizony nagyon elfáradtam.

Féltem is, hogy mennyire lesz másnap izomlázam, de szerencsére elmaradt. Attila beszámolóját itt olvashatjátok a hétvégéről, ezek pedig a képek, amiket tegnap készítettem:

Bushwalking

A szombati bevásárlás-takarítás-punnyadás hármas kombó után vasárnap muszáj volt végre kicsit kimozdulnom, a kellemetlen időjárás előrejelzés ellenére. Reggel ki is néztem, hogy milyen útvonalat fogok bejárni, és ebben a szemerkélő eső sem állíthatott meg. Szépen összecsomagoltam egy kis elemózsiát, kinyomtattam a környékről egy térképet, és az időjárás honlapját folyamatosan ellenőrizve 9-kor nekivágtam a sétának.

Korábban sikeresen belém verték, hogy nincs rossz idő, csak rossz felszerelés, úgyhogy az esőkabátomban és az edzőcipőmben  abszolút komfortos volt a séta első fele, nem zavart túlságosan, hogy esik. Elsőként az Oatley parkba tartottam, de útközbe valahogy sikerült beiktatnom az Oatley Heights Parkot is. Itt azért egy kicsit elbizonytalanodtam, az elmúlt hetek otthoni eseményei azért bennem is mély nyomokat hagytak. Egyedül, egy elég kihalt parkban, hiába fényes nappal, de ki tudja… Ennek ellenére átvágtam a parkon, ami inkább egy fás-tavas kiserdő volt, cserébe láthattam kacsákat, meg egy szép vízesést is.

Mire kiértem az erdőből az útra, az eső abszolút elállt, és a nap is elkezdett kisütni. Innen pár száz méterre volt csak az Oatley park bejárata, hamarosan a táblát is megláttam. A parkban nemrég érhetett végre a foci meccs, a parkolóban autók, a pálya szélén pasik mezben tárgyaltak valamit bőszen. A pálya másik végén már a levezetés zajlott, étel-ital társaságában. Innen tovább bóklásztam, majd amikor már ismét rámtört volna a magány, egy korombeli csaj futott arra, ez kicsit megnyugtatott, hogy mégse vagyok tök egyedül. És persze rám köszönt, mert itt a vadidegenek is egymásra köszönnek, ha egyedül sétálnak valahol.

A játszótér környékén végre kicsit megpihentem, és elővettem a tízórait. Persze rögtön lett társaságom is, a madarak körém gyűltek, hátha nekik is jut a finomságokból. (Nem jutott.) Ezek után továbbsétálva lementem az öbölbe, ott örömmel tapasztaltam, hogy bizony homokos a part, úgyhogy majd nyáron jöhetek ide fürdeni meg napozni, ha szeretnék.

Ezek után átsétáltam a Peakhurst Heigthsra, amire már nagyon kíváncsi voltam, mert volt egy olyan érzésem, hogy elég szép hely lehet, és valószínűleg lakhatás szempontjából is kicsit más, mint Mortdale. Nos, valóban nem csalódtam, kellemes környék, csak gyalogszerrel egy kicsit túl dimbes-dombos. De legalább szép házak vannak, és bizonyos részeken a vízre is rá lehet látni.

Eredetileg be volt tervezve, hogy a Lugarno félsziget legvégéig lesétálok, és megnézem az Edith Bayt, mert onnan végig be lehet látni a George folyót, de végülis az előttem álló hazafele út miatt inkább kihagytam. Így is majdnem 9 km-es kis túra volt, ami igazából nagyon jól esett, de rendesen elfáradtam tőle. Persze arra értem haza, hogy a lakótársam takarít, ami ugyan nagyon kedves tőle, de… lévén, hogy pasiból van (bocs minden pasi olvasómtól), rossz volt nézni. Hiába, csak nem áll úgy a kezében az a mopp, ahogy kell. Mindegy, legalább lelkes.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.