Az elején szeretném leszögezni, hogy nem tartom magam nacionalista beállítottságúnak, sőt, jobban azonosulok a multikulturalizmussal, szeretem a sokszínűséget és a hagyományőrzésről sem teljesen azt gondolom, hogy foggal-körömmel kéne harcolni érte egy új országban friss bevándorlóként. Lehet, hogy ezzel egyeseket kiábrándítok, de ez van. Nekem a hagyományok megőrzése inkább azt jelenti, hogy az ausztrál barátaimnak túrógombócot főzök, a húsvétot színes tojással ünneplem, és nem vetem meg a jó magyar bort és a pálinkát.
A magyar népzene, a népviseletek nekem valahogy néha kicsit sok, mert egyszerűen nem ebben nőttem fel. Városi lányként nem volt alkalmam disznóöléseken részt venni, nem igazán volt olyan barátom, aki néptáncolt vagy aktívan ápolta volna a népi hagyományokat, ezért ez kimaradt az életemből. Pesten ez, az én generációmban, vagy inkább az én baráti körömben inkább a nagyszülők korosztályára volt jellemző, és bevallom, sosem tűnt úgy, hogy hiányozna.
Bár a címben jelzett ünnep ugyan január 22-ikére esik, itt Sydneyben szombaton tartott a magyar közösség ebből az alkalomból egy kis ünnepséget. Én Lédeczi Dénes atyától kaptam a programról meghívót, akivel a megismerkedésem már egy külön kaland, de a lényege, hogy az atya egy rendkívül segítőkész és lelkes tagja az itteni magyar közösségnek. Öt helyen teljesít szolgálatot, hamarosan már Canberrában is, így biztos vagyok benne, hogy akinek lelki támogatásra lenne szüksége, vagy gyakorolni szeretné a vallását, megtalálja.
Az ünnepség a Délvidéki Magyar Klubban került megrendezésre, ami, hát, mit tagadjam, jó messze van tőlem, de mivel a helyszínen ügyintézésre is volt lehetőség, illetve a program is érdekelt, felkeltem időben, hogy odaérjek a megnyitóra. Ahogy telnek a hónapok, az ember már kevésbé veszi fel az olyan nyelvi apróságokat, minthogy délvidéki, és ezért eszembe se jutott, hogy pestiként ne fogadnának be.
Ahogy megérkeztem, már a parkolóban sikerült összefutnom a konzullal, akihez pénteken emailben sikerült bejelentkeznem – nem mellesleg jegyezném meg, hogy az emailemre két órán belül válaszoltak-, igaz, nagy szerencsém volt, hogy az ünnepség miatt épp Sydneyben volt a konzul, és nem kellett egy hitelesítés miatt Canberrába utaznom. A konzul, Dr Domaniczky Endre egy fiatal, lendületes ember benyomását tette rám, nagyon segítőkész volt, gyorsan elintéztük a formaságokat, és ez bevallom, egy kicsit meglepett. Úgy látszik, Ausztrália az az ország, ahol még a magyar ügyintézés is gördülékenyen megy. A konzul egyébként havonta egyszer látogat Sydneybe, bejelentkezni emailen lehet, további információk itt.
Ezek után már csak a napot kellett élveznem. Az ilyen eseményeken általában van kisebb vásár is, ahol az ember beszerezheti az éves Erős Pista, tokaji és Szamos marcipán készletét, bár a marcipánt én most láttam először, de örültem neki. A finomságok mellett vannak még kézműves illetve ruházati termékek is, a kalocsai mintás blúzokon kívül vannak modernebb változatok és kiegészítők is, én egy fülbevalót vettem Eszteréktől. Eszter és Zsolt nemrég kezdte el az otthoni hippsy csipőmelegítőből elindult márka termékeit forgalmazni, úgyhogy aki egy kicsit különlegesebb ruhákra vágyik (csőtopok, sortok, miniszoknyák stb.), az keresse fel a honlapjukat.
A konyhán déli harangszóra időzítették az ebédet, a leendő tömegből kiindulva viszont már fél 11-11 között megrendeltem a sajátomat: rántott kacsamájat savanyú káposztával és főtt krumplival. Mindezt hadd tegyem hozzá remek áron, $8-ért, amiért ugye egy tál ételt Sydneyben nem nagyon lehet kapni. A rendelés leadása után pedig újabb és újabb emberekkel ismerkedtem, Réka például nagyon kedvesen vezetett be a nemezelés fortélyaiba. Furcsa érzés volt ilyesmit csinálni, mert anno iskolás koromban egy kirándulás alkalmával megtanultuk ezt a szentendrei skanzenben, de teljesen elfelejtettem, hogy mi is a módja. Jó volt feleleveníteni az emlékeket, és még egy karkötővel is gazdagabb lettem.
A kézműves foglalkozás után korombeli lányokkal beszélgettem, frissen és nem frissen érkezettekkel, sorsokról, vízumokról, Sydneyről és Ausztráliáról. Próbáltuk beazonosítani, hogy ki merre lakik, megosztottuk, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak az első szakaszban. Ez már ebédidőben volt, így a menüt is kitárgyaltuk, az én kacsamájam nagyon-nagyon finom volt, és meleg is, úgyhogy az előrendelés jó ötlet volt a szervezők részéről, mert elkerültük a hatalmas sorokat.
Az ebéd során beszélgetésbe elegyedtem egy idősebb magyar úrral, aki a második világháború után érkezett Ausztráliába. De az eredeti esetleges aggodalmaim ellenére szóba sem került a politika vagy a jelenlegi Magyarország, igazából olyasmikről beszélgettünk például, hogy mekkora előrelépést jelentett az alumínium feldolgozásban a porfestés, majd az extrudálás bevezetése. Érdekes, hogy olyan technológiai lépcsők, amik ma már természetesnek tűnnek, pár évtizede korántsem voltak azok, persze csak magamon mosolygok, amiért nem jutott korábban eszembe, hogy ez így van.
Az ebéd utáni program pedig remek volt, különösen az a beszéd tetszett, amiben kiemelték, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy egy olyan országban élünk, ahol nem érnek minket atrocitások ha az anyanyelvünkön szólalunk meg a buszon vagy az utcán. Szabadon ünnepelhetjük az ünnepeinket, ápolhatjuk a hagyományainkat. És ez itt már saját vélemény: ez sajnos nem természetes mindenhol. A másik dolog, ami nagyon tetszett, a kisiskolások előadása. Van ugyanis egy hétvégi magyar iskola Sydneyben, ahol gyerekeket tanítanak magyarul, az ő éneklésük, mondókáik és versszavalásuk egészen különleges élmény volt, rendkívüli érzés, tényleg. Amikor egy fiúcska kicsit törte a magyart, de lelkesedéssel és kitartással mondta a verset, na az kicsit ébresztő hatású volt azért. Arra döbbentett rá, hogy azért elég különleges dolog az anyanyelvünk, és nem lenne szabad veszni hagyni.
Olvastam korábban egy cikket az amerikai magyarokról, illetve arról, hogy hogyan is lehet a kéthonisággal tisztába kerülni. Arról, hogy az egyik helyen valaki ilyen, a másik helyen meg olyan. De a cikk arra próbált rávilágítani, hogy nem feltétlenül amerikai vagy magyar valaki, hanem amerikai magyar, kicsit mindkettő, de nincs ezzel semmi baj. Lehet valakinek otthona az egyik ország, és hazája a másik.
Úgyhogy kicsit átértékelődtek bennem a hétvégén az ilyesfajta érzelmek, és ezek után azt hiszem, megpróbálom jobban ápolni a kultúrámat. Sajnálnám ugyanis, ha a gyerekem nem beszélné az anyanyelvemet, de ez egy olyan kihívás, amit talán eddig fel sem mértem igazán, hogy mennyi áldozatot és kitartást igényel. Szerencsére vannak azért itt olyan emberek, akik elég lelkesek ahhoz, hogy ha szükséges, majd segítsenek. Ezúton is köszönet érte.
Ui.: Remélem, hogy nem haragszotok a kicsit ajánló szerű hangvételért, de a jó bornak is kell a cégér. (Lehet, hogy a mondás nem így tartja, de a valóságban bizony…) És különben is, nekem remek napom volt, legyen másnak is az egy következő eseményen.
Ausztráliába mentem, majd jövök... 