Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Végig a déli parton

Az autós túra szombaton tovább folytatódott. Shellharbour után Kiama felé vettük az irányt, ami egy gyönyörű kisváros kb. 120 km-e Sydneytől. Ha az ember errejár, biztos, hogy könnyen megtalálja a főutcát, ami a parttal párhuzamos, és a korzó részt csak egy park választja el a tengertől.

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kis öböl a világítótorony közelében Kiamaban

Kiamaban mar korábban jártam egyszer, de most kicsit más volt a hely hangulata az ünnep miatt. Rengeteg turista és helyi volt a városban, rendezvények is akadtak, és szerencsére az idő is gyönyörű volt. Felsétáltunk hát a világító toronyig, ami az itteni viszonylatban nevezetesnek számító Blowhole mellé épült. A Blowhole tulajdonképpen egy olyan kürtő, amiből nagy nyomással felövell a víz, ha délkeleti irányból fúj a szél. Kiama környékén inkább a sziklás partszakasz a jellemző, úgyhogy egy kis felüdülést jelentett a fotózás tekintetében. Ki gondolná, hogy az embernek a homokos tengerpartból is kicsit sok lehet…

Az itteni rövid látogatás és piknik után úgy döntöttünk, felkeressük végre a napi végcélt, Nowra-t, mert még ki tudja, mi lesz az esti program. Nowra-ra azért esett a választás egyébként, mert a hosszú hétvége miatt a legtöbb parti városka dugig volt, így a szállásban nem lehettünk nagyon válogatósak. Ennek ellenére remek kis motelt sikerült kifogni, a szállás tiszta volt és a háziak kedvesek, még egy kis tejet is kaptunk ajándékba a reggeli kávénk mellé.

Miután elfoglaltuk a szobánkat – rövid egyeztetés után a fogadóssal, miszerint nem, nem ragaszkodunk a franciaágyhoz -, átöltöztünk fürdőruhába és birtokba vettük a medencét. Ekkor már délután 5 is lehetett, így a családok már inkább a vacsorához készültek, így tulajdonképpen csak ketten élveztük a medence örömeit. Estére a helyi ajánlás alapján felkerestük a legnépszerűbb szombat esti célpontot, ahol még vacsorázni is tudtunk. A szombati menü lasagna volt ausztrál módra. Az ausztrál mód azt takarja, hogy ezt a remek talján étket sült krumplival és salátával tálalták. De finom volt, és a sydney-i árakhoz szokott pénztárcáknak is kedvezett, így még egy pohár bor is lecsusszant mellé. Csak a szokásos yellow tail sauvignon blanc, ami hozzávetőlegesen talán az Irsay Olivérnek felelhetne meg.

Nowra-i szállásunk egy motel volt

Nowra-i szállásunk egy motel volt

A vacsora után rövid beszélgetésbe elegyedtünk a két csapos lánnyal, akik korunkbeliek lehettek, és nagyon élvezték, hogy újdonságot hoztunk a szombat estéjükbe. Kérdeztük, lesz-e itt valami mulatság, de nem kecsegtettek sok jóval. De ha már itt voltunk, birtokba vettük a billiárd asztalt, mégiscsak egyszer élünk alapon. Ahogy pedig telt-múlt az idő, a korábban felszolgálóként jeleskedő srác átvedlett DJ-be. és előkészítette a terepet, gondolom, hogy mégse maradjon szégyenben a hely, ha már a közönség megvan a tánchoz. Szép lassan gyűltek az emberek is – itt jegyezném meg, hogy nem akartunk túlzásba esni a kiöltözéssel, aztán még volt, hogy alulöltözöttnek is éreztük magunkat. Szóval rövidre zárva a történetet, volt zene, tánc, szórakozás. Jó este volt. Jó volt felfedezni, hogy még mindig abban a korban vagyok, amikor egy hosszú este után 20 percet sétálni az esőben nem is zavar annyira.

Vasárnap pedig – miután délután a jósolt eső miatt lebeszéltük magunkat a napfelkelte nézésről -, egy ideig canberrai túrát terveztünk, majd meggondoltuk magunkat, és délnek vettük az irányt, egészen Jervis bayig jutottunk. Jervis bay eredetileg is tervben volt azért, csak a rossz idő miatt inkább olyan esetleges volt.

Jervis bay egy különálló territórium, tehát nem NSW része, hanem önálló terület. Hivatalosan az ACT-i szabályok vonatkoznak rá. Eredetileg az ACT-hoz tartozott valamilyen formában, részben azért (vagy nem azért, mindegy is), hogy Canberrának is legyen hozzáférése a tengerhez. Az adminisztratív része a dolognak nekem túl bonyolult, de a google és a wikipedia mindent tud a témában. Ami viszont érdekesebb, hogy van itt egy gyönyörű nemzeti park, ami híres búvár célpont, na meg a bálnalesők által is eléggé favorizált hely. A belépő a nemzeti parkba autóval 48 órára azt hiszem 11 dollár volt, de vannak kemping helyek is, lehet halászni és túrázni, egy szóval egy kis paradicsom. Az egyik legszebb partszakasz, amit eddig Ausztráliában láttam, megér egy látogatást az erre járóknak.

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Jervis bayről nem lehet elég élethű képet készíteni

Rengeteg fotózkodás és egy kis tengerpartozás után – mellesleg a víz is kellemes volt, nem úgy, mint fenn Cronullán, – lassan útnak indultunk hazafelé. Persze nem lenne teljes a nap egy élményautózás nélkül, így a parti útszakasz helyett a dombságon/hegyeken keresztül indultunk vissza Sydneyben. Az utak fantasztikusak errefelé, így hiába a kisautó és a sebességkorlátozás – melyet természetesen mindig betartok, nem csak biztonsági, hanem anyagi okokból is -, a túra fantasztikus volt. Egy üdítőre megálltunk Kangaroo Valleyben, ami szintén egy aranyos kis falucska egy remek autós-motoros útvonalon, aztán irány Sydney.

4 hozzászólás »

Cronulla és Bundeena

Hétvégén megérett az idő egy kis kirándulásra, a lakóhelyemtől fél órányira lévő Cronullába látogattam, illetve onnan átkompoztam Bundeenába, ha már úgyis ott vagyok. Gyönyörű nap volt a szombati, a sok kép mellé rengeteg érzelem is társul, ezeket gondoltam megosztani most.

Cronullára már régóta kiváncsi voltam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben indult egy új ausztrál sorozat, mely a régi Puberty Blues remake-je, ami a ’70-es években játszódik Cronullában. A sorozat fiatalokról, illetve a helyi szörfös kultúráról szól. A történet valós eseményeken alapszik, a két főszereplő saját élményei alapján írt annó egy regényt azokról a dolgokról, amiket akkor és ott megéltek tiniként. A könyv nagy vihart kavart, mert olyan témákat boncolgatott elég realisztikus formában, ami abban a korban nem volt kimondott és kimondható, illetve az akkori hippi kultúra elég zárt világára nyitott egy ajtót. Érdekes időszak volt ez, mert még ugye megvoltak a tradicionálisnak mondható család modellek és a kifelé mutatott viselkedési normák, de a fiatalok lázadása szöges ellentétben állt ezekkel. Magyarul szex, drogok és rock’n’roll egy kisvárosi milliőben.

A könyv illetve film utóélete az lett, hogy a könyvben leírt bandák szép lassan felszívódtak a környékről, a lányok felnőttek, és mára mindketten családanyák és írók/újságírók. A legújabb sorozatot pedig pár hete kezdték el vetíteni a 10-es csatornán, láttam is pár részt, a hely hangulata megfogott, ezért is szerettem volna megnézni magamnak a saját szememmel.

A másik ok kicsit hosszabb távú kérdés. Szeretem nagyon a környékemet, és valahol ezen a környéken szeretnék lakni a következő években, de ha lehet, előbb-utóbb átköltöznék valahova a tengerpartra. Szép lassan nézegetem a környező helyeket, hogy hol milyen emberek élnek, milyen lehetőségek vannak az ingatlanok terén és milyenek a szomszédos külvárosok. Szeretnék azért később is a munkahelyem 10 km-es körzetében maradni, de majd ha egyszer lesz kocsim, akkor 20 perc autózás reggel és este beleférne, ha cserébe a tengerparton lakhatnék. Persze ezek csak távoli tervek, de mivel nagyok a távolságok és rengeteg opció van, ezért hétvégenként ráérek megnézni egy-egy környéket ebből a szempontból is vizsgálódva.

Szóval Cronullát nagy elvárások övezték, de nem tudtam mit várhatok, hiszen a térképről és a Google street viewról mégsem teljesen ugyanaz, mint amit az ember a való életben tapasztal. A vonat 25 perc alatt ért Mortdale-ből az ottani állomásra, és már ahogy leszálltam, rögtön megtetszett, ahogy láttam, hogy fiatalok, szörfösök is itt szálltak le, tehát a strand valószínűleg jó.

Az állomás környéke kicsit Manlyhez hasonlít, van ugye az állomás (ami ott kikötő), onnan indul egy főutca kis boltokkal és kávézókkal, és az egyenesen a tengerparthoz vezet. Ami itt kicsit másabb, az az, hogy talán kevésbé volt nyüzsisebb, mint Manly áprilisban, illetve hogy kicsit más volt az összetétele az embereknek. Ahogy egy barátom mondta, itt nincs annyi backpacker. Nekem jobban tetszett, mint Manly vagy Bondi beach, egyrészt azért, mert ugyan élő és pezsgő, de nem olyan zsúfolt, másrészt az egész különleges hangulata miatt, ami engem Balatonra emlékeztetett. Ilyen apróság volt például a kis ABC, ami már korán reggel nyitva volt, de egy lélek sem volt benn, de az üveg előtt a rács, pont mint a kis balatoni boltoknál, az üvegdekor egy régi Coca-cola reklám, amit már kifakított a nap. Nosztalgikus élmény volt.

Ez a suburb tulajdonképpen egy félszigeten fekszik, egyik oldalról az óceán határolja, innen jönnek a nagy hullámok a szörfösöknek, a másik oldalról egy kis öböl, itt pedig nyugodt partszakasz illetve kikötő várja a helyieket. A kikötőből átkompozunk Attilával Bundeenára, ami pont szemben van Crunullával, attól délre. Az egész kompozás megérne egy külön történetet, de azt hiszem ezt a témát, illetve a hajózás/vitorlázás témáját inkább Attilára hagyom, hátha megírja helyettem 🙂

Bundeenában terveztünk egy laza sétát a parton, egészen a Jibbon Headig, ahonnan már rálátni az óceánra (Tasman Sea-re a pontosság kedvéért), és egyébként vannak érdekes aboriginal kőrajzok is. A rajzokra elég kíváncsi voltam, bár valószínűleg többet képzeltem a témába, mint aztán végülis tapasztaltam, de legalább láttam ezt is.

Nagyon sok minden tetszett Bundeenában. A kisváros része kicsit nyaralóövezetnek tűnt, majdnem Siófok-Sóstó, persze más házakkal. A partszakaszok egyszerűen gyönyörűek és ráadásul homokosak, legalább olyan szépek, mint Watson Bayben, és a víz kristálytiszta és sekély. Amit itt láttam először igazán, hogy vannak kis eldugott partrészek, amik gyalogosan vagy vízen könnyen megközelíthetők, és tipikusan az, ahová az ember néha vágyik, ez az, amit én kétszemélyes partnak hívnék. Ide csak az jön, aki ismeri a helyet, és valószínűleg ritkán zsúfolt, mert ilyen pici partszakaszból van egy pár a környék változatosságának köszönhetően. Mesés, tényleg.

A séta után visszakompoztunk Cronullára, a strandon ettünk egy fagyit és megnéztük a helyi vitorlásverseny végét. De a sok szöveg helyett beszéljenek inkább a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

7 hozzászólás »

Jerusalem Bay

Vasárnapi programként a jó időt kihasználva igazi bushwalkingra adtam a fejem, amit korábban ezen a néven csináltam valójában csak gyenge utánzata volt az eredetinek. Attila szervezésében csatlakoztam a túrához, amit ő már egyszer végigjárt, és bár ő már elég tapasztalt bokorjárónak mondható, nekem azért elég új és intenzív élmény volt a vasárnapi.

A túra hossza kicsit több, mint 13 kilométer volt. Akik személyesen ismernek, azok most eléggé meglepődhetnek, hiszen sosem voltam az a sportos alkat, sőt. De az átküldött infók meg a korábbi élménybeszámoló fényképei eléggé csábítóak voltak ahhoz, hogy feladva lustaságomat kicsit kimozduljak. A kiindulási pont Cowan volt, ami kb. 50 percnyi vonatútra van Sydneytől. Innen északfelé továbbindulva érintettük a Jerusalem Bayt, majd végül Brooklyn kisvárosban kötöttünk ki. Az átláthatóság kedvéért itt egy térkép a túráról, akit pedig bővebben is érdekel, egy remek honlapon, a Wild Walkson olvashat róla többet.

Érkezésünkkor csatlakozott hozzánk egy kisebb ázsiai csapat, mit ne mondjak, elég vicces látvány volt, ahogy a magyar, magas, erős testalkatú túravezetőnket a négy kis vietnami lányka követte libasorban. 🙂 A túra eleje-közepe elég húzós volt, néha kicsit el is bizonytalanodtam, hogy bírom ki végig, de aztán a pihenők és a gyönyörű tájak kárpótoltak. Mikor pedig végre elértünk Brooklynba a Hawkesbury folyó partjára, a kávé a helyi bárban mindennél jobban esett. A vonatra várva itt kifújhattuk magunkat, a teraszon még élőzene is ment, a helyiek pedig élvezték a gyönyörű vasárnapi időt.

A kisváros egyébként lehet megért volna még egy kis sétát – bár senkinek nem volt túl sok kedve hozzá, – mert nagyon aranyosnak tűnt, amolyan igazi gyöngyszem a folyóparton. Pálmafák, papagájok, kis házak, satöbbi. A vonatállomás közelében egy kikötő is van, és az ínyenceknek itt kínálnak friss osztrigát is. Én örültem, hogy felülhettem a vonatra, mert bizony nagyon elfáradtam.

Féltem is, hogy mennyire lesz másnap izomlázam, de szerencsére elmaradt. Attila beszámolóját itt olvashatjátok a hétvégéről, ezek pedig a képek, amiket tegnap készítettem:

Hozzászólás »

Bushwalking

A szombati bevásárlás-takarítás-punnyadás hármas kombó után vasárnap muszáj volt végre kicsit kimozdulnom, a kellemetlen időjárás előrejelzés ellenére. Reggel ki is néztem, hogy milyen útvonalat fogok bejárni, és ebben a szemerkélő eső sem állíthatott meg. Szépen összecsomagoltam egy kis elemózsiát, kinyomtattam a környékről egy térképet, és az időjárás honlapját folyamatosan ellenőrizve 9-kor nekivágtam a sétának.

Korábban sikeresen belém verték, hogy nincs rossz idő, csak rossz felszerelés, úgyhogy az esőkabátomban és az edzőcipőmben  abszolút komfortos volt a séta első fele, nem zavart túlságosan, hogy esik. Elsőként az Oatley parkba tartottam, de útközbe valahogy sikerült beiktatnom az Oatley Heights Parkot is. Itt azért egy kicsit elbizonytalanodtam, az elmúlt hetek otthoni eseményei azért bennem is mély nyomokat hagytak. Egyedül, egy elég kihalt parkban, hiába fényes nappal, de ki tudja… Ennek ellenére átvágtam a parkon, ami inkább egy fás-tavas kiserdő volt, cserébe láthattam kacsákat, meg egy szép vízesést is.

Mire kiértem az erdőből az útra, az eső abszolút elállt, és a nap is elkezdett kisütni. Innen pár száz méterre volt csak az Oatley park bejárata, hamarosan a táblát is megláttam. A parkban nemrég érhetett végre a foci meccs, a parkolóban autók, a pálya szélén pasik mezben tárgyaltak valamit bőszen. A pálya másik végén már a levezetés zajlott, étel-ital társaságában. Innen tovább bóklásztam, majd amikor már ismét rámtört volna a magány, egy korombeli csaj futott arra, ez kicsit megnyugtatott, hogy mégse vagyok tök egyedül. És persze rám köszönt, mert itt a vadidegenek is egymásra köszönnek, ha egyedül sétálnak valahol.

A játszótér környékén végre kicsit megpihentem, és elővettem a tízórait. Persze rögtön lett társaságom is, a madarak körém gyűltek, hátha nekik is jut a finomságokból. (Nem jutott.) Ezek után továbbsétálva lementem az öbölbe, ott örömmel tapasztaltam, hogy bizony homokos a part, úgyhogy majd nyáron jöhetek ide fürdeni meg napozni, ha szeretnék.

Ezek után átsétáltam a Peakhurst Heigthsra, amire már nagyon kíváncsi voltam, mert volt egy olyan érzésem, hogy elég szép hely lehet, és valószínűleg lakhatás szempontjából is kicsit más, mint Mortdale. Nos, valóban nem csalódtam, kellemes környék, csak gyalogszerrel egy kicsit túl dimbes-dombos. De legalább szép házak vannak, és bizonyos részeken a vízre is rá lehet látni.

Eredetileg be volt tervezve, hogy a Lugarno félsziget legvégéig lesétálok, és megnézem az Edith Bayt, mert onnan végig be lehet látni a George folyót, de végülis az előttem álló hazafele út miatt inkább kihagytam. Így is majdnem 9 km-es kis túra volt, ami igazából nagyon jól esett, de rendesen elfáradtam tőle. Persze arra értem haza, hogy a lakótársam takarít, ami ugyan nagyon kedves tőle, de… lévén, hogy pasiból van (bocs minden pasi olvasómtól), rossz volt nézni. Hiába, csak nem áll úgy a kezében az a mopp, ahogy kell. Mindegy, legalább lelkes.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

3 hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: