Az óceán szerelmesei

Nem tagadhatom, hogy engem is magával ragadt a tengerpart közelsége, és amikor csak tehetem, igyekszem a hétvége legalább egy részét a víz közelében tölteni. Sokan vannak ezzel így, nem is meglepő, az ausztrálok elég sportosak, mindenki űz valamilyen sportot legalább alkalmanként.  Ami viszont különösen tetszik, az az, hogy a víz parton mennyien töltik aktívan a szabadidejüket, nem csak has süttetésről szól a tengerpart. Rengeteg sportolási lehetőséget kínál a beach, így nem csoda, hogy én is egyre inkább kacérkodom a gondolattal, hogy valamilyen sportba belevágjak.

Na de a kérdés az, hogy mégis mit érdemes elkezdeni, mert tényleg annyi lehetőség van, mint égen a csillag. A legáltalánosabb és legegyszerűbb választás az úszás lenne. Ez egyszerűnek tűnhet, bár azért a nyílt vízi formája nem ugyanaz, mint egy kötött pályás medencében való úszás. A hétvégén Cronullán hatalmas versenyt rendeztek, amiben a gyerekek – jellemzően 10 és 18 év közöttiek – mérhették össze tudásukat számtalan sportban, de a legtöbben talán az úszásban vettek részt. A parton kijelölt szakaszon várakoztak a versenyzők, a csapatok különböző színű dresszeket illetve úszósapkákat viseltek, és elég nagy volt az érdeklődés.

Paddle boardok a homokban

Ezen kívül rengeteg más lehetőség is adódik, az egyik ilyen a paddle board. A paddle board egy átmenet a szörfdeszka és a kajak között, az a lényege, hogy az ember egy nagy deszkán áll és evez. Szükség esetén le is térdelhet rá, de akkor nem nagyon halad sehova. A paddle board elég népszerű, főleg az olyan részeken, ahol relatíve kevés az ember és sok az eldugott öböl, amik így könnyen bejárhatóak. A környék nagyon kedvez ennek a sportnak, főként a nyugodt vizű oldala az öbölnek, mert ugye hullámos helyen nem sokat ér az ember egy szál evezővel egy deszka tetején.

A nyugodt szakaszokon vagy például a George Riveren jellemző még a kajak is, ez is nagyon-nagyon jónak tűnik. Az egyetlen hátránya, hogy inkább kétszereplős sport, a kajakot egyedül elnavigálni, hát, nem tudom. De ha van egy társ hozzá, akkor reggel meg lehet rakni harapnivalóval és egyebekkel a kajakot, és a napot egész nap a vízen lehet tölteni, időnként megállni kis eldugott öblökben. Gyönyörű hozzá a táj, nagyon élvezhető a sport, és bár kell hozzá izommunka, de azért nem vadvízi evezésről van szó, szóval nem pont adrenalinvadászoknak találták ki ezt a formáját.

Nyugodt sportból ott van még a búvárkodás és a snorkelling is, gondolom mondanom se kell, hogy bár nem a Nagy Korallzátony környékén lakom, azért itt is van lehetőség a halakat és korallokat vizslatni a víz alatt. A merülések azért itt sem olcsóak, bár a snorkellinghez nem sok minden kell, és ha az ember megismeri a jó és biztonságos helyeket – múltkor például Bundeenánál láttam egy csapat sznorist – akkor nagy élménydús formája a szabadidő eltöltésének.

A végére hagytam a szívemnek legkedvesebbet, a szörföt. Nem tudom, világviszonylatban hogy állnak az ausztrálok a szörffel, de itt azért elég büszkék rá, és pláne Cronullán, ami ha nem is Ausztrália, de legalább NSW szörfös bölcsője. Amennyire eddig sikerült kiszűrnöm, elég jók a természeti adottságok a szörfhöz. Nyilván nem a világ legjobb helye, de nagyon jó itt elkezdeni, mert az egész közösség szörflázban ég, rengeteg iskola van, mindig elég sok szörfös van kinn a parton, vagy kezdők vagy haladók, így mindig lehet újat tanulni. Az egyetlen hátránya, hogy elég lassú folyamat, mert az első 1-2 évben nem sok sikerélménye van az embernek, de ha kitartó, akkor aztán jönnek a visszaigazolások is. Nagyon izgalmas és kihívásokkal teli sportnak tűnik, ezért ennyire szimpatikus.

A rengeteg lehetőség közül persze nehéz választani, de mindegyikben meg lehet találni a szépséget. Ráadásul mindegy, hogy az adott sportot egyedül vagy társaságban végeznénk, mert többnyire mindkettőre van lehetőség, hiszen rengeteg klub, iskola és társaság szerveződik a sportágak köré, és eddig az a tapasztalatom, hogy az ausztrálok elég befogadóak, ha egy kezdőről van szó. Remélem velem is azok lesznek, és nemsokára nekivághatok valami izgalmas hétvégi tevékenységnek.

Advent

Nem, nem néztem el a naptárat, és nem, itt nem kezdődik korábban a karácsony. Sőt, később van, de ezt majd később fejtem ki. De az ünnepi készülődés már javában zajlik, a bevásárlóközpontokban már felrakták a műfenyő dekorációt és a karácsonyi díszeket, és az elmúlt két hétvégén tele voltak az üzletek.

Elismerem, elég furcsa a tavaszban karácsonyra készülni. Süt a nap, 20 fok van, és a kirakatokban lóg a műfenyő ág. Abszurd az egész. Ma épp a buszsofőr mondta, hogy 29 éve él itt, de még mindig nem szokta meg, hogy meleg van karácsonykor. Ezek szerint van, ami sosem változik.

A sok kultúra miatt ráadásul a karácsony itt még furcsább lehet, például nem tudom, hogy az ázsiai és muszlim bevándorlók vajon hogy állnak ehhez a kérdéshez, lehet, hogy nekik ez csak egy munkaszüneti nap. Apropó, itt a 25-ike a karácsony napja, nem pedig 24-ike, ami a magyar otthonokban hagyományosan a szenteste. A karácsonyi közös családi ebéd vagy vacsora itt tehát egy nappal később van, 26-ika pedig a boxing day, ami a nagy leértékelések napja. Ilyenkor az emberek visszaválthatják a szerencsétlenül sikerült ajándékokat, vagy kedvező áron újabbakat vehetnek.

Persze itt az ajándékot nem Jézuska, hanem a Mikulás hozza, úgyhogy már két hete sorban is állnak a gyerekek, hogy megsúgják neki, mire vágynak. Itt meg is a különböző kultúrákról szóló kétségem, ugyanis a sorban 90%-ban ázsiai gyerekek és szüleik álltak, a Mikulás persze mindenkit nagy mosollyal és jó kedvvel fogadott, már amennyire láttam. Még nekem is integetett, amikor látta, hogy fényképezem, bár ez bennem inkább kicsit fura érzést keltett.

Nem tudom még, hogy az adventhez hogyan állnak majd, mivel itt kevésbé találom vallásosnak az átlag ausztrálokat, gyanítom, hogy nem tartanak semmi különösebb adventi hagyományt. Még nem tudom, hogy jövő héten beszerzek-e egy adventi koszorút, azt sem tudom, árulnak-e itt ilyesmi. Bár ki tudja, a hétvégén az is meglepetésként ért, hogy gyulai kolbászt két helyen is árultak a hurstville-i (értsd, itteni központi) bevásárlóközpont két hentesénél. Szóval bármi lehet. De nem tudom, a lakótársaim mennyire furcsállanák, a múltkor említették, hogy a tavalyi karácsonyi terítő nem nyerte el a tetszésüket.

Visszatérve a karácsonyra, itt általában családi ebéddel, utána sziesztával és előtte krikett nézéssel telik egyeseknél, mások ápolják az európai hagyományokat, és karácsonyfát állítanak illetve a nemzetükre jellemző ételeket készítik. Ami az én karácsonyomat illeti, bár nagyon várom az első ausztrál meleg karácsonyt, idén úgy néz ki egyelőre kimarad, mert rövid időre hazalátogatok, hogy a szeretteimmel tölthessem az ünnepeket. A következő hetek tehát nekem duplán is a várakozásról szól majd, egyrészt a hazautam, másrészt a karácsony, és még sok egyéb apróság körül járnak majd a gondolataim.

Kulturális különbségek 4.

Tudom, kicsit elmaradtam, de egy gondolatmenetet szeretnék ezzel lezárni, ezért meg kell adni a módját. Ahogy már korábban is említettem, most megpróbálom összeszedni, hogy milyen olyan nyelvi és értelmezési különbségek vannak a magyarok és az ausztrálok között, amit talán sikerült kibogozni. Aztán lehet, hogy még mindig nem. Ki tudja.

Amikor Attila korábban egy kommentben megkérdezte a véleményem az alábbi táblázatról, nagyokat mosolyogtam, és vidáman konstatáltam, hogy többségében az ausztrálokra is igaz. Néha persze egy kicsit máshogy fogalmaznak, na meg ott a jellegzetes kiejtésük is, ami kicsit változtat a képleten.

De kezdjük az elején! Mi az a szókapcsolat, ami elsőként az ember eszébe jut, ha az ausztrálokra gondol? Nekem ez a no worries lenne. Persze ez sem mindig azt jelenti, amit gondoltam először, elég sok árnyalata létezik.

Például ha az ember bemegy a boltba, nem talál valamit, és megkéri az eladót, hogy segítsen, a köszönömre no worries-el válaszol. Nyilván, ez a dolga, de így már világosabb, hogy a no worriest itt a szívesen helyett (is) használják.

A szó szerinti fordítást, vagyis, hogy nincs miért aggódni, igazából nem is nagyon alkalmazzák, én legalábbis nem vettem észre. Vagy ha igen, csak elég ritkán.

És aztán van a másik véglete a történetnek, amikor a no worries annyit tesz, igenis aggódj, mert eléggé kiborítottad a másikat a viselkedéseddel. Szerencsére velem ez csak egyszer esett meg, de rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor egy hibámat ismertem be az ismerősnek, és ugyan azt mondta, no worries, de rögtön lehetett látni rajta, hogy ejnye, nem szégyelled magad? (Persze csak finoman, de akkor is.)

Egy másik ilyen jellegzetes szófordulat, a “that’s fair enough”, ami azt jelenti, hogy elég korrekt valami. Ugyanakkor ennél talán egy kicsit többet jelent, korábban kicsit furcsállottam, miért mondják az általam nagyszerűnek ítélt dologra, hogy korrekt. Sokan a kifejezést úgy használják, hogy igazából nagyon elismerik az adott dolgot, és ez az egyszerű mondat felér egy hatalmas dicsérettel illetve lelkes helyesléssel.

Visszatérve a fenti táblázatra, az angol that’s not bad ausztrál megfelelője lenne ez a fair enough, legalábbis itt a saját bőrömön ezt tapasztalom.

A very interesting (magyarul érdekes) kifejezés még magyarul is két értelmű, szoktuk mondani olyanra, hogy érdekes, amit vagy akit igazából nem akarunk negatív jelzővel illetni. Itt ehelyett a different, vagyis “más” jelzőt használják. Először elismerésnek vettem, úgy értem, tudom én például, hogy az eperrel töltött túró gombócom “más” mint az itteni ételek többsége, de valahogy eszembe se jutott, hogy valakinek ne lenne szimpatikus. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak érdekesnek tartotta az illető.

Az ételekkel és az étkezéssel kapcsolatban azonban eléggé megdől a táblázat ausztrál vonatkozása, nekem ugyanis még nem volt olyan invitálásom, ami nem fordult volna valóban közös programmá. Ha itt azt mondják, gyere nyugodtan, azt általában úgy is értik, hogy szívesen látnak, és ha csak nincs más programod, rögtön fixnek is tekintik a részvételedet. A közös programok egyébként is még több lehetőséget biztosítanak arra, hogy az ember ne csak a szavakból, hanem a gesztusokból is többet megértsen.

Az egyik nagyon jellemző vonásuk, hogy egy beszélgetés közben a hallgató fél hümmög, míg a másik mesél. Ezzel jelzik, hogy figyelnek és követik a történetet, így a magyar mély hallgatás téves információt adhat a helyieknek. Az egyes részletekre való visszakérdezés pedig nem azt jelenti, hogy nem értettük a dolgot, vagy nem figyeltünk, hanem pont az ellenkezőjét, vagyis, hogy csak rácsodálkozunk, és kommentáljuk az amúgy érdekfeszítő beszélgetést.

Kettő vagy több fél beszélgetése esetén az állandó szemkontaktus jellemző, ha ezt nem tartjuk, akkor azzal azt jelezzük, hogy nem áll szándékunkban folytatni a témát vagy nem figyelünk már a másikra. A grimaszokat illetve mimikát tekintve pedig abszolút elveszettnek érzem magam, ez egy olyan terület, ahol még van mit fejlődnöm.

A kisebb formalitások ellenére eléggé úgy vettem észre, hogy az ausztrálokra általában igaz, hogy ami a szívükön az a szájukon. Ha valakivel megtalálták a közös hangot, és tudják, hogy a másik is körülbelül ugyanazon a nevezőn van, mint ők, eléggé egyenesek és igyekeznek nyíltan kifejezni a véleményüket. De ehhez azt hiszem el kell nyerni a bizalmukat, és ezt csakis sok beszélgetéssel és őszinteséggel lehet. Ha egy idő után áttörjük ezt a kulturális gátat, akkor befogadnak, és ők is nyitottak állnak a saját kultúránkhoz.

Kulturális különbségek 1.

Sok időbe telik, míg az ember hozzászokik az itteni illemszabályokhoz, vagy egyáltalán elkezdenek feltűnni azok a különbségek, amik mások, mint az eddig megszokott. Igyekeztem összeszedni egy csokorra valót, bár biztos kimarad valami, órákon át tudnék mesélni róla.

Kezdjük a társas kapcsolatokkal. Az ausztrálok szerintem rendkívül nyitott és szociális lények, aminek én csak az előnyét élveztem. Elég befogadóak, de ehhez tartanunk kell magunkat egy-két alap dologhoz. Ha új embert ismerünk meg, az a bizonyos small talk kicsit részletesebb, mint amit a magyar környezetben megszokhattam. Alapvetően kíváncsiak is a másik életére, illetve minden egyes részlettel, amit megtudnak a másikról, könnyebben helyezik el az illetőt az ismert társadalmi rendszerükben. Mivel az itteni kereseti viszonyok mások, az Európában megszokott státuszszimbólum rendszer is máshogy alakul. Itt a társadalomban elfoglalt helyet – eddigi tapasztalataim alapján – az befolyásolja, hogy mi a munkád és hol laksz. Ez a kettő persze egyenes összefüggésbe hozható a keresettel, ami egy beszélgetés során szinte soha nem merül fel konkrétan, de azért mindenki tudja, hogy mi merre hány méter.

Ha egy ausztrál társasággal szeretnénk barátkozni bevándorlóként, az esetek nagy részében kell egy kapu, egy közös ismerős, aki bevezet a társaságba. Ha egy ilyen emberen keresztül csatlakozunk a társasághoz, akkor nyitottak és érdeklődőek, más módon elég nehézkes az érintkezés. Érdemes hasonlóan nyitottnak és érdeklődőnek mutatkozni, nagyon odafigyelni a problémáikra és gyakran hozzászólni a beszélgetésekhez. Szerintem sokkal jobban igénylik a visszaigazolást egy társalgás során, mint mondjuk a magyarok, akik akár 20-30 percen keresztül is szívesen beszélnek magukról, anélkül, hogy bármilyen visszacsatolást várnának. És ezt nem negatívumként mondom, én is szeretem, ha elmesélhetek egy jó kis sztorit egy barátomnak, anélkül, hogy félbeszakítana.

Nekem kicsit nehéz még megítélni, hogy egy társaságon belül mely tagok állnak közelebb egymáshoz, és kik azok, akik csak haverok. A barátok egymás között nagyon fesztelenül viselkednek, kicsit lazábbak szerintem a non-verbális kommunikációban a magyaroknál. A testbeszédük nyíltabb, és emiatt könnyebben értelmezhető, mint mondjuk a zártabb kultúrák esetén. A szerelmes párok relatíve nem gyakran érintkeznek társaságban, maximum kézfogás jellemző, vagy egy ölelés, aki esetleg ennél többet tesz, az vagy a párját, vagy a társaságot hozza zavarba. Kicsit máshol húzódik náluk az ízlésesség határa, nem mondanám, hogy prűdek, de az biztos, hogy eléggé zavarba jönnének egy pesti szórakozóhelyen az éjszakában. A lányok legalábbis.

Ha már érintkezés, a legtöbb első találkozásnál megszokott a kézfogás, mind baráti, mind üzleti esetben. Baráti találkozás során a lányok egy puszival köszönnek a bal oldalon, elköszönésnél szintén jár a puszi, ha olyan a kapcsolat az illetővel. Kicsit közelibb kapcsolat esetén mellé még dukál egy ölelés is, ami aztán nekem nagyon furcsa, lévén szerintem nem vagyunk ölelkezős nép, kb. egy kezemen meg tudom számolni, hányszor öleltem meg valakit, aki nem a párom volt.

A baráti társaságok esetén nem szabad meglepődni, ha a banda kicsit lassabban mozdul mint a magyar társaságunk. Mivel mindenki nagyon toleráns, mindenkinek minden megfelel, ezért ritka, hogy valaki megmondja a csapatnak, hogy oké, akkor most ide megyünk és hajrá. Ez egy kicsit fejetlenségnek tűnhet, és különösen vicces tud lenni, amikor egy magyar bevándorló mondja meg az őslakos ozzi csapatnak, hogy akkor hova is kéne menni vacsizni Sydneyben, de hát az élet már csak ilyen.

Ami az étkezést illeti, ne számítsunk rá, hogy ugyanolyan európai normák szerint nevelték őket, mint minket. Tisztelik és értékelik a jól neveltséget, de az ő életükben az ilyen formaságok hátrébb szerepelnek a prioritási listán. Szívesen megosztják viszont az ételüket egy kóstoló erejéig, élvezik a finom életeket és nem sajnálják rá az időt és pénzt, hogy néha napján különlegesebb ételeket fogyasszanak. Ami érdekes, hogy például míg nálunk egy egyszerű tószt a koccintás előtt nem nagy csoda (egy mondat arról, hogy mire is iszunk), ebben ők elég ügyetlenek, nincs benne gyakorlatuk.

Vannak olyan apróságok is, amiket mi máshogy használunk, és itt egyszerűen nem az van, ami Magyarországon. Például a telefonhívásoknál rögtön a tárgyra térnek, ahelyett, hogy köszönnének, bemutatkoznának, és aztán mondanák, ahogy legalábbis anyukám tanította nekem. Itt egyszerűen nem így van, és ezt el kell fogadni. Vagy ilyen a tüsszentés is, amire magyarként azt mondom, egészségedre. Itt a tüsszentő elnézést kér, és a többiek hallgatnak. Jó pár hónap volt, míg leszoktam róla, hogy az ausztrálok egészségét emlegessem ha tüsszentenek.

Még temérdek dologról szeretnék írni, de témájában azok már máshova köthetőek, úgyhogy talán inkább egy következő posztban folytatom. Persze csak ha van rá igény 🙂 Lesz még szó a kommunikációról, a közlekedésről, az üzleti kapcsolatokról,  a hobbikról és értékrendről… Hú, azt hiszem szorgos napok várnak rám.

NMA

A héten volt szerencsém a canberrai Nemzeti Múzeumba látogatni, és ismét rácsodálkozhattam valamire, ezt gondoltam megosztani most. Az NMA, vagyis National Museum of Australia egy elég friss múzeum, csupán 2001-ben nyitotta meg kapuit, de sok mindennek köszönhetően mára elég nívós színvonalat képvisel itt Ausztráliában.

Az épület maga már megér egy misét, hiszen nagyon modern, szerintem belülről kifejezetten szép, de engem mindig vonzottak a modern, geometriai alakzatokból kiinduló épületek. A főépület előcsarnokában most új kiállítást nyitottak, és a képen látható hatalmas tér már tele van csomó érdekes dologgal, repülőkkel, egy lovas kocsival, gőzgéppel és egy régi Citroen is díszeleg itt.

A főépület nagyon különös alakú, belülről nem derül ugyan ki, de valójában két 8-as fonódik egymásba, amolyan alul felül fonódós módon. Remek tér, különleges fényekkel és egészen egyedi atmoszférával. Ha valaki Canberrába jár, a Parlament és a War Memorial mellett ezt is érdemes megnézni, mert tényleg lenyűgöző.

A múzeum intézménye pedig egy társadalomtörténeti gyűjtemény köré épül fel. Van itt minden, amit az elmúlt kb. 2-300 évben fel tudtak halmozni, közlekedési eszközök, szép- és iparművészeti tárgyak, használati tárgyak, és minden egyéb apróság. A múzeum vezetősége véleményem szerint nagyon kreatívan gazdálkodik azzal a kis szelet történelemmel, ami Ausztráliának adatott, a héten két kiállítás is megnyitotta kapuit. Az egyik az előcsarnokban található Big Things, ami nevéhez méltóan nagy tárgyakat takar, ezek a már korábban említett közlekedési eszközök. Ezen kívül, a világon valószínűleg elsőként rendeznek kiállítást a restaurálási munkálatokról. A kiállítás, mely a Museum Workshop nevet viseli, bemutatja a restaurálás minden csínját-bínját, és még azokkal a különleges személyekkel is találkozhatnak a látogatók, akik ezt a munkát végzik. Nagyon érdekes kiállítás, ajánlom bárkinek, aki a következő három hónapban Canberrában jár.

Jazz és demoscene

Hétvégén zsúfolt programom volt, mert ezen a hétvégén tartották a Sydney Jazz & Blues Festivalt a Darling Harbourban, plusz a Flashback 2012 demoscene party is ekkor került megrendezésre. Mindkét programot vártam már nagyon, főként, hogy nem is egyedül élvezhettem őket, hanem társaságban.

Attilával pár hete ismerkedtem meg, rövid idő alatt kiderült, hogy van némi átfedés az érdeklődési körünket illetően. Már első alkalommal felmerült, hogy megnézzük az itteni demoscene partyt, amiről ugyan nem sokat tudtam, hogy milyen lesz, de jónak tűnt. Kis megjegyzés – a demoscene azokat az embereket fogja össze, akik anno lelkesedtek a Commodor 64-ért és az utána következő személyi számítógépekért, és ez a lelkesedés annyira magával ragadta őket, hogy a mai napig – vagy épp azt újra felfedezve – programoznak erre a platformra. Jellemzően a régi játékok introit hackelték meg először, majd egy egész műfaj nőtte ki magát belőle, így most demokkal versenyeznek, amik kis színes-szagos animációk zenével meg mindennel, és nem utolsó sorban komoly programozási háttérrel.

Erre a versenyre került sor itt Sydneyben – és a “vicc” kategóriában a magyar színek is képviseltetve lettek 🙂 Én ugyan csak bár betűt rajzoltam hozzá, de Attila remek kis mini demot – mintrot – készített, ráadásul egy Arduino és egy Gameduino segítségével. Bővebben a blogján.

De még mielőtt a versenyen részt vettünk volna, kicsit lézengtünk a Darling Harbourben. Az öbölben három színpadon zajlottak az események, a zenekarok folyamatosan váltották egymást délelőtt 11-től este 7-ig. Rögtön egy elég erős nyitással kezdtünk, néha balkáni jellegű, néha tangós dallamokat megszólaltató The Crusty Suitcase Band abszolút ott volt a topon. A csapat rendesen el volt eresztve fúvósokkal, a frontember pedig Ben Walsh, a dobos volt.

Később belehallgattunk egyéb produkciókba is, de igazság szerint a 45 éve együtt játszó Trevor Watts és Veryan Weston nem volt valami izgalmas, a később színpadra lépő Tina Harrod and the Godmothers pedig hiába nyújtott profi szereplést, egyszerűen hiányzott belőlük az a bizonyos plusz.

Nemúgy a Kira Puru & the Bruise-ból. Ők aztán elég különlegesek voltak, hogy finom legyek. Amikor odaültünk a koncertjükre, először csak 4 totál fura embert láttunk, akik csak úgy “vannak” a színpadon. Néha olyan érzése volt az embernek, hogy kifejezetten zavarja őket a közönség. Mintha inkább csak maguk miatt zenélnének, és az csak egy szükséges rossz lenne, hogy most itt ennyi ember van. De aztán ahogy jöttek egymás után a számok, egyre érdekesebb lett az egész produkció. Egyrészt az énekesnő hangszíne nagyon különleges, és elég jól is használja a hangját, másrészt meg a négy indivídum valahogy jól működött a színpadon. Csak ahogy hallgattam a zenét, abszolút nem azt a színpadképet képzeltem volna hozzá. De jó volt. Csak fura.

Sajnos azt a számot nem találtam meg a Youtube-on, ami igazán tetszett, de itt van egy kis ízelítő, hogy milyenek:

Vasárnap pedig a demoscene partyn volt egy vetítés, ami a demoscene múltjáról szólt, és nem mellesleg egy magyar dokumentum film. Ez azért volt vicces, mert a film egy része magyarul volt, és a többieknek ugyan feliratozták, de mi értettük csak az apróságokat 🙂

Ezen kívül nem igazán történt semmi, mert a legtöbben épp ott fejezték be a demojukat, így mi csak vártunk meg szocializálódtunk. Legalább néha a zene szólt – ami stílusosan régi játékok zenéit idézték, sok csipogással meg videójáték szerű hangbetétekkel – a hangulatot csak fokozta, hogy egy kb. 10 éves kissrác pörgette a lemezeket, amíg apukája programozott.

Sajnos aztán eléggé megcsúszott a program, a nevezési határidőt folyamatosan tologatták, aztán a bemutatók idejét is, így az eredeti 3 órás kezdésre negyed 7-kor azt mondtam, hogy nem várok tovább, és hazamentem. Szerencsére viszont az egészet online közvetítették Ustreamen, így a fél 8 körül láthattam, ahogy Attila bemutatja a csodát a gameduino-n 🙂 A remekművel harmadik helyezést sikerült elérni, ami remek teljesítmény, tekintve hogy az első helyezett egy ön-egyensúlyozó robot lett. Jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ebben a kategóriában összesen 3 induló volt.

Kis kiegészítés: Attila is megírta a verseny tartalmi részéről a benyomásait, itt olvashatjátok!

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Canberra

A hétvégén Canberrában jártam, ami körülbelül 300 km-re van Sydneytől. Az útviszonyokat is figyelembe véve 3-3,5 óra kocsival. Szerencsére egy órát sikerült megspórolnunk, ugyanis a két város között egy órányi időeltolódás van. Ez odafelé nagyon jól esik, visszafelé már kevésbé.

Az út nagyon kellemesen telt, dimbes-dombos tájon haladtunk keresztül, és még vezettem is egy részen. Aztán megálltunk a Lake George mellett, ami állítólag több, mint egymillió éves. Ez egy nagyon nagy kiterjedésű és rendkívül sekély tó, ami már ugyan többször kiszáradt, de aztán valahogy megint került bele víz. Most sem volt teljesen tele, de azért látszik a mérete.

Canberrába érve nagyon kellemes idő fogadott. Itt azért jóval kontinentálisabb az időjárás, a fákon sokkal jobban látszik az ősz hatása. Bár pár fokkal kevesebb volt a hőmérséklet, mint Sydneyben, mégsem volt olyan hideg. Olyan finom roppanós levegő volt, mint mondjuk az Alpokban. Tehát hiába van mondjuk 11-13 fok, az nem olyan téli hideg, hanem mint tavasszal, amikor már érződik a jó idő előszele. Egy dzsekiben teljesen jól éreztem magam, nem fáztam egyáltalán. Szerencsénkre a nap is  kisütött.

Meglátogattuk az Australian War Memorialt, ami az ausztrál háborús hősöknek állít emléket. A Memorial épülete körül egy hatalmas park terül el, benne padokkal, szobrokkal, és különböző háborús emlékekkel. Vannak itt ágyúk kiállítva, meg anyahajó parancsnoki hídja, illetve egy tankot is láttam. A Memorial épületében pedig egyrészt van egy emlékhely jellegű rész, ahol az ismeretlen katona sírja van, meg az örök láng, meg a háborús halottak névsora, amiket kis pipacsokkal díszítenek az emlékezők. Ez a félig-nyitott terület. Belül pedig egy múzeum található, ahol az összes ausztrál részvételű háborút mutatják be, amiből volt azért jó pár. Bár én – és még szerintem rajtam kívül sokan – nem tudtam, de tényleg elég sok ausztrál meghalt a háborúkban. Persze ez relatív.

Szóval, már korábban írtam az Anzac Dayről, ami tulajdonképpen a Gallipolinál elszenvedett vereséget ünnepli. Nem értettem, de most talán már közelebb állok egy kicsit hozzá. Szóval az első világháborúban Ausztrália ugye a britek oldalán harcolt, és nálunk valahogy ez kimarad a történelem könyvekből. Mert hogy ilyenkor már nem gyarmat volt, hanem 1901-ben szabad államok szövetségévé vált. Tehát ugyan még függött a koronától, de (többé-kevésbé) önálló kormányzással döntött a saját sorsa felől.

Gallipoli azért volt fontos az ausztráloknak, mert ez volt az első olyan háborús esemény, ahol nemzetként léptek fel. Nemzeti öntudat építő hatása volt. Ott nem csak angolok és törökök haltak meg hanem ausztrálok és új-zélandiak is. A másik dolog ezzel az első világháborúval kapcsolatban, hogy nem kis bátorság kellett azért az ausztráloknak, hogy ezt bevállalják. Aki bevonult, annak nem túl sok esélye volt épségben hazaérni. Nem a 21. századról beszélünk, ahol az ember felül a repülőre és 24 óra alatt a világ másik végén van. Vagy nem Európáról, ahol ha leszerelték a katonát, pár hét alatt talán haza tudott jutni. Nem egyszerű. Szóval mindenképp becsülendő, hogy nem bújtak ki a háború alól. Az első világháborúban 420 ezer ausztrál katona szolgált, ebből több, mint 60 ezren vesztették életüket.

A Memorial után a Parlamentet néztük meg, ami jó nagy meglepetés volt. Az ausztrál parlament egy modern épület, bár a város sem a régi hagyományairól híres. Történt ugyanis, hogy a fent említett 1901-es évben, megalakult a Szövetségi Ausztrália, ami a 6 gyarmat – tulajdonképpen a későbbi államok – szövetségre léptek. Ezek a következők voltak: New South Wales (NSW), Victoria, Tasmania, Queensland, South és Western Australia. Ők 1907-ben a brit birodalom domíniuma lettek, önrendelkező tagja a brit nemzetközösségnek, úton az önállósodás felé. Hamar rájöttek, hogy akkor nem ártana egy főváros is, meg egy parlament, ahol jól önrendelkezhetnek, így el is kezdték építeni Canberrát és a parlamentjüket. Ez 1927-ig tartott, így a köztes időszakban Melbourne-ben székelt a tisztelt vezetőség.

Az ausztrál zászlóban elvileg a hat csillag ezt a hat államot jelöli. Hogy ez mennyire van így, arról a források eltérnek, nem is mennék bele. Az biztos, hogy a hat államhoz ma már több territórium is tartozik, a két nagy a kontinensen a Nothern Territory (itt játszódik az Ausztrália című film) és az Australian Capital Territory (ACT). Az ACT nem túl nagy, gyakorlatilag szinte csak Canberra. Olyan, mint egy törpeállam Európában.

Amiért ezeket megosztom, annak az az oka, hogy egy kicsit mesélnék a politikai rendszerről is. Az itteni rendszer a brit hagyományokat őrzi, kis ausztrál beütéssel. A törvényhozói hatalom három részre oszlik, a brit uralkodóra, a parlamenti képviselőkre, és a szenátusra. A brit uralkodó jelenleg ugye II. Erzsébet királynő, aki idén ünnepli a gyémánt évfordulóját, vagyis, hogy már 60 éve ül a trónon. Ő közvetlenül, illetve közvetve a Governor Generalon keresztül elvileg beleszólhat az Ausztráliát nagy mértékben érintő ügyekbe, ezt ’75-ben meg is tette, amikor a botrányosan szereplő kormányt kellett leváltania. De ezen kívül nem sok vizet zavar igazából.

A parlamenti képviselők a parlament zöld termében gyűlnek össze, ez a House of Representatives. Ide a képviselők választás útján kerülnek be, a választókörzetekből közvetlenül. Minden állam minimum 5 képviselőt delegál, de a népsűrűség miatt egyes államok jelentős fölényben vannak, pl. NSW és Victoria. Itt az egész nemzetre vonatkozó törvényeket vitatnak meg, ugyanakkor mivel minden állam különálló egységet alkot, az egyes államoknak is van saját parlamentjük saját törvényhozással.

A szenátusban 76-an ülnek, 12-en minden államból, plusz 2-2-en a két territóriumból, Nothern Territoryból és ACT-ből. A szenátorok is szavazás során kerülnek be, a szavazó pártra és jelöltre is szavaz, a saját állama által állított jelöltek közül.

A szenátus ülésterme piros, mint az eukaliptusz levél, ha ősszel lehullik, és pink, mint az eukaliptusz virága tavasszal. Itt ülnek össze a szenátorok, akiket az államok delegálnak, és közülük kerülnek kiválasztásra a miniszterek is. Ellentétben a magyar gyakorlattal, itt egy szenátor több minisztériumot is képviselhet, nem pedig mondvacsinált minisztériumokat hoznak létre. Így csupán 7 “miniszter” van a több, mint 30 miniszteri posztra. Mondjuk Christopher Evens szenátor egyben a veterán ügyek minisztere, meg az idegenforgalmi miniszter is, na és a szociális és családügyi miniszter sok egyéb mellett.

A szenátus és a képviselők háza elvileg közösen dönt kérdésekben, mindkettő aktív szerepet vállalva a törvénykezésben. Általában a kormány kezdeményezésére alkotják meg a törvényt, majd ha azt elfogadják az képviselők házában – ami egy többségi kormány esetén ugye triviális – akkor a szenátus elé kerül, akik beiktathatják vagy visszaküldhetik. De a szenátus is betölthet törvényalkotó szerepet, csak adózási és költségvetési ügyekben nem alkothat törvényt.

A parlament egyébként nagyon tetszett, ahhoz képest, hogy egyesek lehúzzák, szerintem egész szép épület. Lehet, hogy nem az a klasszikus, amit megszoktam Európában, de azért tetszett.

Egyébként Canberrában simán el lehetne tölteni egy hosszú hétvégén, jó lett volna több dolgot látni, csak sajnos nem nagyon volt rá elég idő. Azért mutatok pár képet, mert így is sok készült, és nagyon tetszett az ausztrál főváros.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Vivid Sydney

Múlt héten kezdődött és kb. jövő hét végéig tart a fények, ötletek és zene fesztiválja, a Vivid Sydney. A pénteki megnyitó után ezen a héten a kulturális és interperszonális feltöltődés volt soron, de minderről a maga idejében.

Pénteken a fesztivál nyitónapján részben ismerősökkel megbeszéltük, hogy találkozunk a Circular Quay-nél, mivel ott illetve a Rocks környékén koncentrálódik a Vivid Sydney legnagyobb része. Én már délután 5 körül ott voltam, lévén semmi más dolgom nem volt, meg aztán úgy voltam vele,  hogy előbb egyedül körülnézek, aztán majd csatlakozom a többiekhez.

A Circular Quay-nél sok különös installációra illetve szoborra találtam, egy részük már világított, mozgott, működött is, míg mások valószínűleg várták a naplementét. Az egész környék egyébként fantasztikus volt, mindenhol színes fények és installációk, zene és rengeteg ember mindenfelé.

Ahogy besötétedett, 6-kor elkezdték a vetítéseket is. Az Operaházra egészen különleges showt készítettek, 3D hatású épületvetítéssel azt az illúziót keltették, hogy az épület összedől, de volt amikor különböző alvó emberek forgolódtak rajta, mint valami hatalmas párnán. Eszméletlen volt tényleg, érdemes videón megnézni – bár élőben azért jobb volt.

Persze még számos épületre vetítettek, a kortárs művészetek múzeumára, a vámházra, stb., mindegyik nagyon-nagyon látványos és érdekes volt. Sajnos közben a levegő eléggé lehűlt, így vettem egy forró csoki a Hungry Jack’s-ben (Burger King itteni neve). Fölslattyogtam vele az emeletre, és rögtön felvillanyozódtam, mert az emelet ablakán keresztül premier plánban lehetett látni a Custom’s House fényeit, tömeg és kitakarások nélkül, ráadásul melegben.

Utána persze találkoztam az ismerősökkel, és csináltam pár képet az esti sötétben világító installációkról, például a műanyagkannákból épített igluról, vagy a klímaváltozást szimuláló lufis szerkezetről.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

A héten pedig az Apple Store-ban jártam, a nagyban, ami a George Streeten van. Itt is rengeteg programot rendeznek a Vivid Sydney keretén belül, beszélgetéseket, előadásokat, ilyesmiket. Én egy olyan eseményen vettem részt, aminek a címe Etsy, Technology and Local Artists volt, és azt próbálta bemutatni, hogy hogyan használják a helyi művészek, designerek a technológiát a saját művészetükben. Jó, kicsit többre számítottam, mint ami lett belőle, mert lényegében ők a technológia alatt csak az internetet és a social networkinget értették, de azért jó volt. Például volt egy csaj, aki textíliákra tervez különböző designokat, majd megszitázza az anyagokat. Itt a szita most nagyon megy, rengeteg ilyen terméket láttam Etsyn. A másik művész meg ékszereket készít, na ő azért tényleg tud valamit, nagyon jópofa és kreatív dolgokat láthattam tőle.

Ma pedig kivételesen kihagytam a piacot – anyagi és egyéb megfontolásokból. Helyette inkább a SPARC kiállításra izzítottam, mert úgy meg volt hirdetve hogy ilyen meg olyan kreatív meg szuper installációk, stb. Őszintén, nekem a Marking Time sokkal jobban bejött, de mivel ez is az MCA-ben (Museum of Contemp. Art) volt, ezért elmentem. Kicsit csalódtam, de legalább még egyszer be tudtam lesni a kedvenc kiállításomra, és lefényképeztem az egyik kedvenc installációmat Jim Campbelltől. Ő nem csinált mást, mint vett egy csomó fehér ledet, és sorban fellógatta őket. A turpisság ott van a dologban, hogy úgy vezérli őket, hogy a falról visszavert fény távolabbról nézve fekete-fehér képet ad ki, ráadásul ez ugye időben változtatva mozgókép lesz. Ő így mutatja meg a világnak a saját gyerekkori felvételeit.

The Rocks

Múlt hét csütörtökön délelőtt Sydney belvárosának északi részén jártam, olyan szép idő volt, muszáj volt sétálnom egy kicsit. A Circular Quay-től indulva hamarosan a The Rocksnál kötöttem ki, ami Sydney legrégebbi negyede. Ez a rész, mely hagyományosan az öböl egy rakpart szerű részét jelenti, ma már csak inkább történelmi jelentőségű, illetve turistalátványosság, kétlem, hogy bárki bármit itt pakolna ki a hajójából.

Tulajdonképpen a Circular Quay és a Harbor Bridge közötti részen láthatjuk azokat a régi épületeket, ami hagyományosan ehhez a körzethez köthetők. Ha a rakparttól kicsit eltávolodunk, de még mindig a fent említett két hely között maradunk, ugyanúgy a Rocks negyedben vagyunk.

Amikor először hallottam erről a helyről, nem teljesen értettem, hogy akkor most ez egy hely, vagy egy látványosság, vagy egy negyed, vagy micsoda. Igazából mindegyik, mert nevezhetjük egy nagyon pici negyednek is, de tulajdonképpen pár utcányi helyről van szó. Ha a legszűkebb értelmében vesszük, akkor pedig a régi raktárépületek előtti rakparti / sziklás részt hívják The Rocks-nak.

Ami szép ebben a környékben, hogy láthatunk több régi épületet is, és a régi alatt az 1700-as, 1800-as éveket értem. Ráadásul kőépületek, tehát van egy kis európai. klasszicista jellegük, ami kellemes nagyon. A környéken egyébként szombat reggelenként kirakodó vásár is van, erről már korábban írtam, az is jópofa.

Hétköznap pedig a galériákat nézhetjük meg, ugyanis rengeteg művészeti galéria van itt. Gyakorlatilag az egyik utcában, ahol sétáltam, majdnem mindegyik kapualj egy galériáé volt. Festőművészek, grafikusok, szobrászok önálló galériákat tartanak itt fenn, ami egyrészt jó a turistának, mert mégiscsak ingyen művészet, másrészt meg csak jó a festőnek is, mert itt árusítja is a műveit. De láttam olyan galériát is, ahol aboriginal művészek alkotásait lehetett megvenni. Nekem nagyon tetszenek az aboriginal festmények, de sajnos nem lehet őket lefényképezni, ez olyan kicsit vallási dolog. Nagyon-nagyon jópofák és szépek tudnak lenni, és látszik, hogy rengeteg munka van benne, nem csak a képen, az árán is. Egy nagyobb kép, mondjuk 50×70-es könnyen érhet $1000-t, de nem ritkán inkább $2000-et, és a még nagyobb, egész falat betöltő alkotások ára is igen borsos, akár a $10,000 dollárt is elérheti. És csak egy kis utcai boltban voltam.