Hull a hó és hózik

23-án reggel az időjárás is hivatalosan köszöntött Magyarországon, nem is gondoltam volna, de végül is fehér karácsonyunk lett. Legalábbis a vasárnapi hóesés következtében a szenteste olyan volt, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Persze így a hétvégén többször is eszembe jutott, hogy előző hétvégén a tengerparton sétáltam a nyárban, most pedig a télben kéne a havat  lapátolnom. Szerencsére annyi azért nem esett. De vissza az érkezéshez.

Csütörtök este egy hosszú két napos utazás után megérkeztem Budapestre, és az első három napban már sok mindenkivel találkoztam és beszéltem telefonon. A szüleimmel és a legjobb barátaim nagy részével már találkoztam, elég mozgalmas volt ez a pár nap, ahogy sejtettem, de ez így volt jó.

Pénteken elkezdtük intézni a hivatalos ügyeket, további ügyintézés vár még rám a két ünnep között, akkor majd az önkormányzatba kell mennem, hogy kijelentkezzek, illetve a meglévő bankszámlámat kell megszüntetnem. A kellemes programokra is jutott már idő, vásárlás a szüleimmel, beszélgetés a barátokkal, többnyire minden simán ment, bár akadtak sajnos félreszervezések is.

Ami engem korábban is foglalkoztatott, és nagyon érdekes megélni, az az, hogy hogyan látom Budapestet és Magyarországot 9 hónap távollét után. Az első kisebb meglepetés már Ferihegyen ért, ami azért nem Sydney Airport, kicsit meglepődtem, hogy milyen kicsinek találtam, pedig korábban nagynak tartottam. A reptéri kiszolgáló személyzet kedves volt ugyan, de sajnos bizonyos technikai akadályokat nem sikerült elhárítaniuk, pedig biztos mindent megtettek az ügy érdekében. Ennek ellenére örömmel léptem ki a kapun, hiszen a túl oldalon a szeretteim vártak.

A városban közlekedve újra rá kellett döbbenem, hogy Budapest bizony gyönyörű. Persze, eddig is tudtam, de ha itt él az ember, néha elfelejt rácsodálkozni a szépségeire és a különlegességére. A rakparton autózva, az utcákon sétálva ez újra és újra eszembe jutott, a nagyon hideg időjárás ellenére. Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet kikerülni, de nem is kell. Szeretem Budapestet, mindig is szerettem és mindig is fogom.

Érdekes élményként éltem meg, hogy mennyi minden van magas színvonalon a szolgáltatás terén. Például a telefonos ügyintézés során, amikor egy SIM kártyát szerettem volna venni, segítőkészek és professzionálisak voltak, mindent megtettek, hogy minél előbb használhassam a kártyát. Persze csak később derült ki, hogy a telefonom kártyafüggő, így egy másik megoldást kellett találnom, de most már ez is megoldódott.

A személyes találkozások pedig olyan erőt és különleges hangulatot adtak az elmúlt napoknak, amit nehezen lehet megfogalmazni. Kicsit álomszerű azoknak a közelében lenni, akikkel az utóbbi hónapokban csak emailen és skype-on keresztül tartottam a kapcsolatot. Nosztalgikus és nagyon is valós egyszerre, felkavaró és megnyugtató is. Pont mint a másik oldalon való közlekedés, ami egyszerre természetes és furcsa.

Most minden megint fordítva van, de érdekes módon nem tűnik fel, és az esetek 90%-ban elsőre az itteni módon csinálom a dolgokat. A villany kapcsolása, az ajtó nyitása, a puszi adás, az egyéb bal-jobb, lent-fent kérdés, vagy legalábbis ezt hiszem. És bár természetes, és tudom, hogy annak kell lennie, mégis fényképet csinálok mindenről és mindenkiről, a hentes áruról, a piacról, a látványosságokról, a hétköznapi dolgokról. Egyszerre vagyok helyi és turista, így érzem most.

Még meg vannak a régi helyek, még tudom, merre kell kikanyarodni és milyen utcában kell levágni a távot, de azt a részt átnevezték, az már ott zsákutca, a zenéket és előadókat nem ismerem. Még tudom, hogy a Nagyi palacsintázójában rakott mindennelt kérek, a kávézóban még megismernek, de a pultos lánynak már más a frizurája. Kilenc hónap ahhoz már sok idő, hogy sokan máshol tartsanak az életükben, de ahhoz még kevés, hogy teljesen elveszítsem a fonalat illetve a személyes kapcsolatot. A szomszéd köszön, a régi osztálytárssal még mindig ugyanazon a poénon röhögünk, mindenki tudja, hogy érjen el (vagy legalábbis ezt hiszem), de nem találom a seprűt “otthon”, és nem nézem az árakat.

Kicsit úgy érzem, egyszerre vagyok itt és mégse itt. Nem azért, mert eszembe van, hogy otthon épp milyen számlát kell befizetnem, vagy hogy igenis tudom, hogy beszélnem kell egy sydney-i barátommal, hogy váltsunk két szót mi volt vele a héten, hanem a sok apróság miatt, ami kicsit nehezíti az átállást időben és térben.

És persze vannak azok a dolgok, amiket már most nem értek. Régen odafigyeltem rá, hogy milyen zoknit veszek fel a nadrághoz. Biztos így volt, nem tagadom, ma már nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Régen felkaptam a vizet apróságokon, ha valaki undok volt velem vagy olyat tett, amit nem néztem jó szemmel. Mostanában igyekszem többet beszélgetni az eladókkal, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket, ha már egyszer rossz napjuk van. Megölelek embereket. Tudom, ez biztos furcsa a barátaimnak, így jobban belegondolva nekem is az. De nem tudok vele mit kezdeni, csak úgy jön. Próbálhatnám visszafogni magam, igyekezhetnék jobban, hogy visszailleszkedjek, de úgy vagyok vele, ha már itt vagyok, miért ne adjak annyi szeretetet, amennyit tudok, úgyse lesz erre sok esélyem máskor.

Sajnos van, hogy felborulnak a tervek, és mégse úgy alakulnak a dolgok, ahogy kitalálta az ember. Igyekszem ezért most ugyan mindenkinek kedvezni, de a kezdeti elhatározottság ellenére néha beüt a krach, és csak remélni tudom, hogy a barátaim megértik a változásokat a megbeszéltekben. Igyekszem mindenkinek, többek között magamnak is megfelelni ezalatt a pár nap alatt, és persze, hogy nem egyszerű, de rosszabb is lehetne. Úgyhogy a következő napok mozgalmasan telnek majd, azt hiszem ebben az évben nem is hallotok felőlem többet.

Ezúton szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, barátomnak, szerettemnek, bloggernek és nem bloggernek, ismerősnek, boldog-boldogtalannak

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SZEMÉLYES SIKEREKBEN GAZDAG 2013-AS ÉVET

kívánjak.

Még valami apróság: értesültem róla, hogy sokan reklámokat láttok a blogomon, ezért jövő év elején változások várhatóak, hogy ezeket eltávolítsam. Én ugyebár nem látom ezeket a reklámokat, az engedélyemet nem kérték hozzá, szóval bocsi érte, de eddig nem is tudtam róla.

Advent

Nem, nem néztem el a naptárat, és nem, itt nem kezdődik korábban a karácsony. Sőt, később van, de ezt majd később fejtem ki. De az ünnepi készülődés már javában zajlik, a bevásárlóközpontokban már felrakták a műfenyő dekorációt és a karácsonyi díszeket, és az elmúlt két hétvégén tele voltak az üzletek.

Elismerem, elég furcsa a tavaszban karácsonyra készülni. Süt a nap, 20 fok van, és a kirakatokban lóg a műfenyő ág. Abszurd az egész. Ma épp a buszsofőr mondta, hogy 29 éve él itt, de még mindig nem szokta meg, hogy meleg van karácsonykor. Ezek szerint van, ami sosem változik.

A sok kultúra miatt ráadásul a karácsony itt még furcsább lehet, például nem tudom, hogy az ázsiai és muszlim bevándorlók vajon hogy állnak ehhez a kérdéshez, lehet, hogy nekik ez csak egy munkaszüneti nap. Apropó, itt a 25-ike a karácsony napja, nem pedig 24-ike, ami a magyar otthonokban hagyományosan a szenteste. A karácsonyi közös családi ebéd vagy vacsora itt tehát egy nappal később van, 26-ika pedig a boxing day, ami a nagy leértékelések napja. Ilyenkor az emberek visszaválthatják a szerencsétlenül sikerült ajándékokat, vagy kedvező áron újabbakat vehetnek.

Persze itt az ajándékot nem Jézuska, hanem a Mikulás hozza, úgyhogy már két hete sorban is állnak a gyerekek, hogy megsúgják neki, mire vágynak. Itt meg is a különböző kultúrákról szóló kétségem, ugyanis a sorban 90%-ban ázsiai gyerekek és szüleik álltak, a Mikulás persze mindenkit nagy mosollyal és jó kedvvel fogadott, már amennyire láttam. Még nekem is integetett, amikor látta, hogy fényképezem, bár ez bennem inkább kicsit fura érzést keltett.

Nem tudom még, hogy az adventhez hogyan állnak majd, mivel itt kevésbé találom vallásosnak az átlag ausztrálokat, gyanítom, hogy nem tartanak semmi különösebb adventi hagyományt. Még nem tudom, hogy jövő héten beszerzek-e egy adventi koszorút, azt sem tudom, árulnak-e itt ilyesmi. Bár ki tudja, a hétvégén az is meglepetésként ért, hogy gyulai kolbászt két helyen is árultak a hurstville-i (értsd, itteni központi) bevásárlóközpont két hentesénél. Szóval bármi lehet. De nem tudom, a lakótársaim mennyire furcsállanák, a múltkor említették, hogy a tavalyi karácsonyi terítő nem nyerte el a tetszésüket.

Visszatérve a karácsonyra, itt általában családi ebéddel, utána sziesztával és előtte krikett nézéssel telik egyeseknél, mások ápolják az európai hagyományokat, és karácsonyfát állítanak illetve a nemzetükre jellemző ételeket készítik. Ami az én karácsonyomat illeti, bár nagyon várom az első ausztrál meleg karácsonyt, idén úgy néz ki egyelőre kimarad, mert rövid időre hazalátogatok, hogy a szeretteimmel tölthessem az ünnepeket. A következő hetek tehát nekem duplán is a várakozásról szól majd, egyrészt a hazautam, másrészt a karácsony, és még sok egyéb apróság körül járnak majd a gondolataim.

Apa, kezdődik!

Szombaton hivatalosan is elkezdődött a tavasz. Kivételesen az időjárás is alkalmazkodott a naptári kötelességéhez, a kellemes napsütést vasárnap Apák napján az ausztrál családok is kihasználták és sokan kimozdultak egy kis sétára.

A tavaszról csak annyit, hogy végre pár napja folyamatosan süt a nap, az idő fokozatosan melegszik, kellemes 18-20°C van. Nagyon kellett már ez a napfény, így minden kicsit más, az ember jobban viseli az egyéb kellemetlenségeket az életében. Kicsit reményt ad a jó idő, hogy hamarosan minden rendeződik. Szóval én személy szerint nagyon örülök neki, már nagyon itt volt az ideje.

Hétvégén én is kiruccantam egy kicsit, tettem egy kis sétát a Circular Quay környékén, jó volt látni a sok családot, érdekes is volt látni, ki hogyan ünnepel. Tömeg az volt rendesen, főleg hogy családi programokat is szerveztek itt bőven. Sokan indultak valamelyik környékbeli helyre hajóval, akár a Cockatoo Islandre, gondolom páran Manlybe is átruccantak. Mindent összevéve, nagyon jó kis hétvége volt, tökéletes idő és alkalom egy kis családi programra, lőttem is pár képet, remélem átadják a hangulatot.

Tömeg és lufik

A nap, amikor apunak jár a fagyi

Hétfőn kipihentem a hétvégét, igazából reméltem, hogy beszámolhatok valami újdonságról, de sajnos nem így történt. Tegnap volt egyébként a napja, hogy egy hónapja beadtuk a papírokat az immihez.

Az ügy úgy áll, hogy augusztus 3-án beadtuk, 8-án extra dokumentumokat kértek, amiket szintén csatolt az ügynök, és azóta semmi. Se az, hogy megkapták, se az, hogy kell-e még valami, semmi. Az ügyintéző, Mr L nem sieti el a dolgot, és a kedves, udvarias noszogatásra sem reagál hetek óta. Így még egy ideig marad az itthoni malmozás, remélhetőleg most már tényleg minél előbb elkezdhetek dolgozni.

Legalább az idő jó, és a környékre ki tudok kicsit mozdulni süttetni a hasam. Annyira fura, hogy ezzel szemben a világ túloldalán most kezdődött az iskola és az ősz. De hát ez van.