Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Eközben Ausztráliában…

Tudom, tudom, nagyon eltűntem. Nem kifogás, de részben megvolt rá az okom. Ugyanis most, hogy már két hónapja visszaérkeztem új otthonomba, szép lassan megbékéltem a tudattal, hogy pár évig legalább itt fogok élni. Nagy változás ez, nekem legalábbis.

A másik nagy változás a tavalyi évhez képest, hogy most már pénzügyileg is kicsit rendeződött a helyzetem. Nem, még mindig nem vagyok milliomos, és azt se mondanám, hogy nagy lábon élhetnénk, de az biztos, hogy végre nem kell olyan dolgok miatt aggódnom, hogy mit eszem vagy hol alszom. Ezek nagy megkönnyebbülést jelentenek, és ami azt illeti, életmód változást is hoztak magukkal. Azét életmód változás, mert magától következett be, nem pedig én generáltam.  Jó, részben igen, mert odafigyelek mindig mire költök, és mellette keményen dolgozom, de ugyanakkor mivel most éppen nincsenek hatalmas kiadásaim, és már nem a forintalapú gyűjtögetésemből élek, kicsit kényelmesebben gazdálkodhatok.

Emiatt tudtam például januárban a South Coastra utazni, ezért nem jelentett különösebb megerőltetést 3-4 bútordarab beszerzése (oké, használtak, egy pedig ajándék) illetve az IKEA-ban további apróságok vásárlása. Emellett még félre is tettem, bár az is igaz, hogy nem egy saját lakást kell fenntartanom, ami lényegesen megnyirbálná a fizetésemet. Az előbb említett kiadások mellett még félre is tudtam tenni, így pár héten belül úgy néz ki tényleg megveszem azt a kocsit, amire olyan régóta fáj a fogam. Az lesz ám csak az igazi szabadság, amikor végre nem leszek a buszokhoz kötve! Így a bevásárlásaimat is olcsóbbá tehetem, szabadabban tudok hétvégén mozogni, hétköznap esetleg eljárhatok találkozni a barátokkal, vagy valami edzés féleségre.

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Ezt a kaspót szombaton alkottam

Az életmód változáshoz pedig nem árt az életmód váltás sem, ha már egyszer egy olyan országban élek, ahol minden ezt szorgalmazza. Ennek több apropója van, egyrészt a már korábban említett anyagi feltételek javulása, másrészt a múltheti – itt nagyon is népszerű – Valentin-nap. Múlt hét pénteken átjött a lakótársam barátnője, és a két csaj elkezdte kidumálni, milyen volt a Valentin-napjuk. Majd megkérdeztek engem is, hogy én kaptam-e valakitől rózsát. Aki itt várja a mesébe illő fordulatot, most lövöm le a poént, hogy persze fancsali képem és némaságom után nem nagyon erőltették tovább a témát.

De a probléma, illetve a kérdés gondolkodóba ejtett – nem mintha párfüggő lennék, sőt -, és többek között arra is rájöttem a hétvégén, hogy bizony a négy fal között ülve nem nagyon fogok én senkivel találkozni, bár itt leginkább új barátokra gondolok. Persze azért jó volt szombaton visszatérni egy régi hobbimhoz, a barkácsoláshoz, valahogy olyan energiával töltött fel, hogy ezt a hetet sokkal erősebben és fittebben kezdtem.

Szóval az életmód váltással kapcsolatban jót tesz Ausztrália, mert ad 1, itt utálják az emberek a kifogásokat, nincs olyan, hogy majd holnap meg hogy most épp miért nem jó. Ad 2, mikor ha nem most? Eleve Ausztráliához is így álltam hozzá tavaly, és ha az előző évet kibírtam, akkor mennyire lehet nehéz rászokni az egészséges táplálkozásra, a sportra és/vagy kiegyensúlyozott életre? Ugye, hogy nem. Ad 3, szerencsére már vannak mellettem napi szinten olyan emberek, akik ebben támogatnak, és minden nap megerősítenek benne. Ez rendkívüli módon ad erőt. A pozitív megerősítés szerintem az egyik legjobb motiváció, kár, hogy valahogy eddig ezt nem tudtam.

Szóval szép lassan lépésenként haladok tovább az úton, igyekszem megtartani azokat a szokásaimat, amik fontosak, de ugyanakkor új dolgokat is tanulni, mert már én se vagyok a régi. A kitartó olvasóimnak köszönöm, hogy eddig is voltak, ígérem, nem hagyom abba a blogolást még egy jó darabig. Az életmód változhat, de a legkedvesebb hobbim mellett kitartok.

Reklámok
3 hozzászólás »

Első a biztonság

Tegnap kisebb izgalmakon estem át, mikor egy fura elektromos kisülés az elosztóban levágta a gépemet. Utána pedig egy gyanús üzenettel indult újra, miszerint a számítógép nem indul. Kicsit megijedtem azért, hogy mi van, ha helyrehozhatatlan hiba történt a gépben, mert az automatikus javítás 20-30 percen keresztül hiába próbálta kijavítani a hibát.

windows crash

Ezek után persze elővettem minden technikai tudásom, és a troubleshooting legalapvetőbb megoldását próbáltam ki. Tudjátok, amit minden gép esetében megkérdeznek (illetve kellene): próbálta már be-kikapcsolni? Szóval laptop megfordít, hőfok ellenőriz, aksi kivesz, 10 percet vár, újra berak, 220 ellenőriz, és…. TADAMM!! Gondolom az ékezetekből kitaláljátok, hogy ezeket a sorokat valószínűleg a saját gépemről írom, nem pedig egy itteni angol betűkészletes kölcsönről, bár ki tudja, azt is lehetne. Csak kicsit tovább tartana.

Miközben viszont az a hosszúnak ható 10 perc letelt, végig gondoltam, milyen opcióim vannak, és mit veszítek, ha nem sikerül újra elindítani a gépet. Az adatmentés elég drága mulatság, kétséges a kimenetele is. Szerencsére rengeteg személyes dolgom van már így is a felhőben, úgyhogy annyira nagy baj talán nem lenne, de mégis. Érdekes, hogy az utóbbi idők visszafogott blogolása mellett ezalatt a 10 perc alatt mégis úgy éreztem, mintha a fél karomat akarná valaki lefűrészelni.

Így nagy volt az öröm, amikor a pihenés után újraindult a rendszer. Tudtam rögtön, ez egy olyan második lehetőség, amit nem sokan kapnak meg, így elővettem a karácsonyi ajándékaimat, és elkezdtem menteni. A biztonsági mentés olyan dolog, ami nálunk otthon mindig téma volt. A gépeket, laptopokat általában újraraktuk évente, de valahogy a mentések néha nem úgy sikerültek, ahogy kellettek volna. Ma már tudom, hogy azért, mert eleve rosszul mentettem, meg hát legyünk őszinték, a technológiai feltételek is sokat  változtak az elmúlt években. El is mondom miért.

Emlékszem, régen általában egy hosszú kábelen próbáltuk átmenteni egy másik merevlemezre a dolgainkat sika előtt. Apukám mindig azt mondta, hogy csak egy mappába pakoljam össze amit kell, és utána elintézi. És ez így is volt, megkaptam a mappámat, de pont a back up egyik legfontosabb lényege maradt ki, vagyis hiába mentettem, utána mégseizm fértem hozzá az adataimhoz. És hogy miért nem? Mert mindent egy mappába tettem, és semmit nem találtam!

Arról nem is beszélve, hogy elvileg a back upolás előtt lomtalanítani kellett volna, hogy csak az kerüljön át, ami tényleg fontos. Ne foglaljuk feleslegesen a helyet. Mert minden egyes giga több idő és több esély a teljes káoszra. De hát nem voltam én mindig olyan rendszerező típus, mint most, nem gondoltam rá, hogy az adataimról mentést kéne csinálni, a jelszavaimat erre érdemes szoftverbe menthetem, és a titkosítás is maximum a rejtett mappák létrehozását jelentette.

Mindez tegnap este megváltozott. Oké, nem teljesen tegnap este, a karácsonyi ajándékok nagyban hozzásegítettek a történet happy endjéhez. Ugyanis a Jézuska két gyönyörűséges hard drive-val lepett meg, így másfél terányi hely várta a hirtelen felindulásból elkövetett biztonsági mentést. És a jó hír az, hogy most már nem úgy megy, mint régen, hogy szortírozni, szanálni, egy mappába pakolni és tömöríteni kéne. Nem.

photo (2)

Úgy ahogy volt áthúztam a gépem. Na jó nem, az kicsit túlzás lenne. De megtehettem volna. És ez a lényeg.

Igazából én is, mint szerintem a legtöbb ember két helyen tárolom a dolgaimat. A Dokumentumok mappában és az asztalon. Persze vannak a képek és a videók meg a zenék, amik a saját mappáikban csücsülnek, de ezek is egy az egyben áthúzhatók, pont úgy mint a többi mappa. Tehát nem kell rendrakáson morfondírozni, az ember pár óra alatt lement 170-200 GB-t, én mondjuk 50es csomagokkal dolgoztam, de csak a biztos, ami biztos alapon.

Nem tudom, hogy ez amiatt van-e, hogy a technológia ennyit fejlődött, hogy olcsóbbak és nagyobbak a hard drive-ok, hogy a sokat szidott Windows azért csak tud nagyobb adatcsomagokat másolni, vagy hogy az i3-as processzor képes rá. Igazából nem tudom, miért könnyebb most, mint pár éve. De nagyon könnyű volt, és olyan jól esett. A folyamatot automatizálhatnám is – de. És itt jön az emberi tényező. Azért annyira nem érdekel a dolog 🙂

Minden esetre, ha van tanulsága a tegnapi estének, akkor ez lehetne az: ha az ember szívének legfontosabb emlékei (fotók, videók), munkák és személyes papírok csak egy laptopon vannak rajta, néha bizony kell menteni. És tudom, hogy ezt mindenki tudja, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, úgyhogy igenis tessék venni egy hard drive-ot, és lementeni mindent. Ígérem, nem fog fájni.

6 hozzászólás »

Karácsonyi nincs-hangulat

199556-christmas-depressionÍgy pár  nappal az utazásom előtt, nincs olyan óra szinte, hogy valaki meg ne kérdezné, várom-e már a karácsonyt. Vagy hogy készülődök-e már. Ami persze triviális, nyilván várom, nyilván készülődök, de sajnos több minden is hátráltat a lelki rákészülésben.

Például nem hiányzott a mostani kellemetlenség, ami miatt péntek este háromnegyed hétkor már ágyban fekszem. Megfáztam ugyanis, remélem, gyorsan kiheverem, de most azért elég ramatyul vagyok. Ugye mivel itt már elég jó idő van, gyakorlatilag reggel háromnegyed hétkor még kell a dzseki, mert kicsit hűvös van, de mire 8-ra beérek a munkába, már teljesen leizzadtam. Mondjuk a séta miatt is, de mindegy.

Persze az irodát éjszaka jól felfűtik a gépek, úgyhogy amint beérek, a légkondit rögtön bekapcsolom 5-10 percre, csak hogy egy kicsit lehűljön a levegő mondjuk olyan 30 fokról 25-re. És persze a dzsekit is leveszem. Ebédidőben egy 10 percre kiülök azért a napra, hogy ne egész nap a négy fal között legyek, de amikor visszamegyek a hűvösbe… hát, azt hiszem, értitek a képletet.

Talán az se volt olyan jó ötlet, hogy egyik hétvégén csak azért is kimentem Cronullára, hiába fújt a szél, én meg csak rövidnadrágban és pólóban voltam. Hiába csak egy órát voltam ott, szerintem rátett egy lapáttal. A vicces az egészben az, hogy magamban egy picit mindig megmosolyogtam azokat, akik a légkondi miatt fáznak meg, mert hát az okos ember odafigyel az ilyesmire. Na, én most a saját káromon tanulhatom meg, hogy oda kell figyelni.

Úgyhogy ha még nem lenne elég az, hogy pakolnom, takarítanom kéne a hétvégén, most nagyon úgy néz ki, hogyha nem pihenem ki magam rendesen, utazhatok betegen. Azt meg nem szeretnék, mert nyűgös leszek, rosszul viselem az utat, és eléggé rányomná a bélyegét erre a kis időre.

Kicsit nehéz most ebben a melegben ráhangolódni a karácsonyra, bár a héten a lakótársakkal és a házi úrral elmentünk karácsonyi vacsorára. Egy török étteremben jártunk Newtownban, isteni rablóhúsokat és csevab-szerű kaftákat ettünk, nagyon jó volt, tényleg. De valahogy azért a mediterrán étel, a meleg nyári este nekem még nagyon nem karácsonyi.

Pedig igyekszem én megteremteni a hangulatot, ezen a héten például mézes krémest csináltam, és vittem a többieknek is az irodába. Ízlett is nekik, de valahogy nem stimmel, hogy ebédre a mézes krémes előtt zöldbab levest ebédelek, ami annyira nyári kaja. Egy kicsit képzavarban telnek a napjaim, ugyanakkor tudom, hogy ez a normális, majd jövőre már az itteni dolgokat tekintem normálisnak. Bár egyesek 28 év után se szokták még meg az itteni karácsonyt, szóval nem tudom.

Minden esetre így advent harmadik(?) hétvégéjén legalább a tömegnyomort megúszom a bevásárlóközpontokban, ahová a légkondi miatt tuti nem megyek. Talán egy kis napozás viszont jót tenne Cronullán…

2 hozzászólás »

Csepp a tengerben

Senkinek se könnyű. Neked sem, nekem sem, a szomszédnak sem. Sokat beszélgetünk barátokkal arról, hogy bár remek döntés volt nekivágni a kivándorlásnak, valahogy mégiscsak az a képzet él néhányunkban, hogy amint átléped a határt, sínen vagy. Kívülről tekintve nincs nagy különbség a fél éve, három éve illetve 10 éve kivándorolt honfitárs között. De bezzeg, ha valaki állampolgár, az igen, annak aztán biztos könnyű. Pedig nem. Ő sem talál munkát, hiába keres, hiába az anyanyelve és az állampolgársága, 3 körös interjún kell versenyeznie 300 másik jelentkezővel egy eladói állásra. És bizony hátrányban van, mert nem beszél idegen nyelven. Vagy például ott van az angol anyanyelvű szaktudással rendelkező bevándorló, akinek hiába van több éves tapasztalata két másik szintén angolszász országból, mégsem tud végzettsége és tapasztalata szerint elhelyezkedni.

Mégis, nem hallottam őket panaszkodni. Egyiküket se. Az életük csupa kihívás, ugyanúgy, mint az enyém vagy a tied, igen, ők is küzdenek a számlákkal, és ők is néha elkeseredettek a kilátástalanság miatt. De kibírják és mosolyognak, és bár nem egyszerű, a végletekig segítőkészek és viszonozzák azt, amit kapnak. Ilyen emberek között élek.

Néha megfordul a fejemben, hogy megéri-e ez a sok harc? A bosszúság, a lent és fent, a küzdelem, a jó élmények, vajon melyikből van több? Aztán körülnézek, váltok két szót valakivel, és mindig van valami, ami kicsit erőt ad. Rá kell döbbennem, hogy összetehetem a két kezem, amiért az alapfeltételeim adottak egy normális élethez. És a normális alatt nem azt értem, hogy mindig ki tudok fizetni minden számlát, vagy hogy nincs stressz az életemben. Nem. Azt értem alatta, hogy minden nehézség ellenére reggel fel tudok kelni, és nekivágni újra, újult erővel, mert van valami, ami hajt.

Hiszem, hogy egy ember is hozhat változást. Hiszem, hogy egy szó, egy gesztus, egy gondolat is számít, valakinek, valahol. Néha nem is tudod, hogy mi az, vagy ki az, akinek ezzel megváltoztatod az életét, de a gépezet beindul. Muszáj, hogy így legyen, muszáj hinnem benne, mert máshogy nem lehet csinálni. Az élet senkinek, sehol nem könnyű, legyen erős vagy gyenge, bevándorló vagy születésétől fogva állampolgár. Az egyetlen dolog, ami igenis változtat a képleten, az a hozzáállás, és a hit, hogy képes vagy változtatni az életeden, és persze másokén.

Sokan legyintenek, ha azt mondom, igenis, egy ember is számít. Igenis, mindenki képes változtatni a saját és mások sorsán. “Fiatalság, bolondság.” – mondják. Naivitás? Lehet. De ha így van, nem szeretném soha elveszteni a naivitásomat, mert nem lenne miért felkelnem másnap. Ha nem hinnék benne, hogy lehet jobb, mitől lenne erőm újra és újra nekivágni?

A minap megkérdezett valaki, hogy úgy érzem, szabadon beszélhetek-e a helyzetemről. Kapásból azt vágtam rá, hogy nem. Ez egy kicsit később megrémisztett, mert ha nem én, akkor ki beszélhet nyíltan? Tudom, hogy szerencsés vagyok, és sokan nálam is rosszabb helyzetben vannak. Tudom, hogy nem lenne okom aggódni. Tudom, hogy már elég erős vagyok, hogy legyőzzem az előttem álló akadályokat, akárhogy is lesz. Mégis, egy kicsi részem tart a jövőtől, hogy hova vezet mindez, és mikor ér véget az álom.

Nagyobb részem viszont azt mondja: elég az önzőségből és az önsajnálatból. Előre kell nézni, azt kell figyelni, hogy lehet segíteni másoknak, hogy adhatom vissza azt a sok szeretet és segítséget, amit eddig kaptam. Persze, fontosak az önös érdekek, egy szintig. De eljön az az idő, amikor fontosabb az, hogy legyen melletted pár ember, akire támaszkodhatsz és ők is támaszkodhatnak rád, minthogy ki tudd fizetni a számláidat. És igen, a Maslow-piramis azért ott van, de vannak olyan pillanatok, nem is ritkán, amikor pont az alapvető igények figyelmen kívül hagyása, és a másokkal való kapcsolatok adnak erőt a folytatáshoz. Paradox kissé, de én ezt tapasztaltam.

Remélem, hogy igenis számítok. Remélem, hogy vannak olyanok, akiknek esetleg én adok erőt. Ha így van, már megérte nekivágni, már megéri felkelni minden nap és folytatni. Nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Együtt, egymásra támaszkodva, sikerül megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy nem egyszerű, se neked, se nekem. De megéri. Meg kell hogy érje.

Ezt a posztot szeretném azoknak az embereknek ajánlani, akik az elmúlt hónapokban mellettem voltak: a családomnak, a barátaimnak, a bloggereknek, akiknek az írásaiból erőt merítek, és az olvasóimnak, akiknek a támogatása nélkül szintén nem ment volna. Köszönöm.

17 hozzászólás »

TGIF

Végre péntek! És én erre csak este, itthon döbbenek rá igazán. Valahogy már észre sem veszem, ahogy peregnek a napok, néha gyorsan, néha lassan múlnak az órák, de egy ideje csak úgy észreveszem, hogy jé, megint hétvége, jé, megint fizetésnap. Bár az utóbbiból lehetne több is, mint hétvégéből, de nem panaszkodom.

Valahogy mostanában az idő kezd megfoghatatlanná válni. Néha felőrölnek a mindennapok egy picit, számolom, hány óra van, akkor mennyi az idő Budapesten, hánykor kell holnap felkelnem, az hány óra alvást jelent, és a következő 48 szabad órámat hogy fogom beosztani. Aztán persze a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy tervezem, de jól van ez így.

Néha furcsa rádöbbeni, hogy egy barátom, akit ugyan csak pár hónapja ismerek, nemrég hazatért Új-Zélandról, ahol egy hónapot volt, vagy hogy a háziúr is visszatért a tengerentúli kalandjából, ami szintén 3 hetes volt. És mi történt ezalatt velem? Körülbelül semmi. Néha arra sem emlékszem, mit csináltam az előző nap, vagy az előző héten. Ha fel kéne sorolnom, mivel dolgozom, és mondjuk szabadon beszélhetnék bármiről, akkor sem tudnám elmondani, vagy legalábbis nagyon kéne gondolkodnom, hogy eszembe jusson 1-2 dolog.

A hétvégéim pedig mindig változatosan telnek, bár néha azt kívánom, bár több időm jutna házi munkára, de azért többségében igyekszem tartani egy szintet. Az elmúlt hetekben többször jött át hozzám egy újdonsült barátnő, vagy volt, amikor a lakótársaimmal tartottunk egy kis lazítást kettesben vagy hármasban. Volt, hogy én ugrottam át barátokhoz vacsorára, volt, hogy egy rendezvényre mentem el, jutott idő a szokásos magányos sétákra is, egy pici vásárlásra és a családdal és magyarországi barátokkal is sikerült néha beszélni hétvégenként.

De ugyanakkor ott vannak azok a dolgok, amikre sose jut idő, bármennyire is szeretném. A hetek óta tervezett fényképezés a tengerparton. Az a jó kis kiállítás a városban. Rendes poszt írása a blogra. Az ablakok lemosása illetve egy rendes takarítás. Sütisütés vagy a régen beígért vacsora a barátoknak. Pénzügyek átnézése és a magánnyugdíjpénztáram személyre szabása. Felhívni, megírni, elintézni, elpakolni, kimosni, áthelyezni, megbeszélni, találkozni, elkezdeni, befejezni, na és persze pihenni.

Sok apróság, és mégis, szinte alig tudok véghez vinni valamit a 48 óra alatt. Kicsit beleborzongok, ha belegondolok, milyen gyorsan fog elröpülni a következő 4 hét, és mennyi mindenre nem lesz időm, amit most tervezek. Jó lenne kiszakadni a mókuskerékből, ami azért nehéz, mert élvezem is egy kicsit. Az életem az utóbbi pár hónapban azt hiszem kicsit egyszerűbb lett, beállt a napi rutin, hétköznap munka, hétvégén pihenés.

Tudom, hogy mostantól ez lesz, és ezt választottam, és nem bánom. Már máshogy nehéz, illetve máshogy könnyű, ez nézőpont kérdése. Talán ha végre itt lesz a nyár, és hétvégente jó idő lesz, könnyebb lesz letenni hétvégén a lantot, és nem csak este tudatosul bennem a felismerés, hogy hál’istennek végre péntek.

Hozzászólás »

8 óra munka

Most már több mint két hete dolgozom teljes munkaidőben az álomcégnél, és a mézes hetek még mindig tartanak. Remélem, hogy még sokáig tartani is fognak, nem hiszem, hogy ez csak a kezdeti lelkesedés lenne, hiszen alapvetően imádom a munkám és a területem minden részletét.

Annyi mindent írhatnék, hogy miért szeretek itt dolgozni, sok apróság van, amik nem is összeadódnak, hanem megsokszorozzák egymást, és ezek miatt egyszerűen öröm felkelni minden reggel, és öröm munkába menni. Talán illene mégiscsak összeszednem párat a kedvenceim közül, a konkrétumok óvatos elkerülése mellett.

Az egyik legfontosabb dolog a légkör. Baráti, családias, laza, vagy ahogy itt mondják: “easy going”. A cég méretéből adódóan ismerek mindenkit, és nem csak szakmailag, emberileg is becsülöm őket. Jól el lehet beszélgetni a munkatársakkal, kellemes arányban keveredik a munka és a magánélet. Jól megértjük egymást, és emiatt a közös munka is nagyon jól megy, én legalábbis így érzem. Ügyesen segítünk be a másiknak, ha épp úgy kell, és semmi nem egyoldalú, kölcsönösen számíthatunk a másikra. Persze azért néha előfordul, hogy egy homlokráncolás előfordul valakinek az ügyetlensége miatt, de nem nagyon kapjuk fel rajta vizet, mert tudjuk, hogy mindenki a tudása legjavát teszi bele a projektekbe, és ezért inkább a problémamegoldásra összpontosítunk a bűnbak keresés helyett. Szerintem a légkör az egyik legfontosabb oka, hogy olyan sikeresek lehetünk a munkánkban, amilyenek vagyunk.

A másik legfontosabb dolog, a szakmai háttér. A szakmai vezetőm hihetetlen tudással rendelkezik, nagyon jó tanulni tőle, és elég jól is adja át a tudását, bár néha úgy érzem, csak morzsákat csipegetek, mert hát a több, mint tíz éves tapasztalatot azért nem lehet két hét alatt átadni. De nagyon lelkesen jegyzetelem, akár írásban, akár fejben, ha új dolgot hallok, és igyekszem minden apróságot megjegyezni illetve hasznosítani a munkám során. A tudás mellé persze társul a technika is, rengeteg olyan eszközzel és szoftverrel dolgozhatok, amiről régebben álmodni se mertem volna. Szakmailag olyan fejlődési lehetőséget kaptam, amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak, ezért igyekszem minden pillanatot kihasználni.

Az emberi tényezők és a rugalmasság azok a dolgok, amik különösen megérintettek az elmúlt két hétben. Kezdőként nyilván követek el hibákat, nyilván még máshogy csinálok dolgokat, illetve több időre van szükségem a feladatok elvégzéséhez, esetleg többet kell gyakorolnom. Nagyon támogatnak ezekkel kapcsolatban, eddig egy rossz szót nem kaptam semmiért, pedig biztos csináltam butaságokat, sőt, tudom, hogy volt, amit elrontottam. Amikor ilyen volt, azt mondtam, nem baj, nekiállok újra és megcsinálom rendesen, és másodjára jobban és gyorsabban sikerült véghez vinni a feladatot. A pozitív hozzáállás nélkül biztos sokkal nehezebben venném ezt az időszakot, főleg, hogy néha kicsit túl maximalista vagyok.

Épp tegnap beszélgettünk egyébként a főnökkel arról, hogy bizonyos apróságok hogy megkönnyítik a munkát. Ha az ember megteszi azt a bizonyos “extra milet”, vagyis nem csak a kötelezőt, hanem az ajánlottat is elvégzi, akkor nagyon megkönnyíti nem csak a környezete, de a saját dolgát is. Vannak azok az apróságok, amik nem kerülnek pénzbe, de sikeresebbé teheti az ember életét. Ilyen, ha az ember elpakolja az eszközt, amit a másik elöl felejtetett, vagy nem csak a saját bögréjét mosogatja el, hanema másikét is. Ezek fontos és jó dolgok, mert tudod, hogy legközelebb, ha te hagysz elöl valamit, vagy a sok meló miatt nem jut időd a mosogatásra, más majd megteszi helyetted. Sok apróság szövi át a napjaimat, amik miatt boldoggá tesz a munka, és hiába fagy le a gép vagy omlik össze a rendszer és emiatt 6-szor kell valamit újra csinálnom, nem stresszelem magam miatta. Csak megyek tovább az úton, tanulok és gyakorolok, fejben illetve a billentyűzeten pedig igyekszem gyakran használni a  Ctrl+S-t.

5 hozzászólás »

Apa, kezdődik!

Szombaton hivatalosan is elkezdődött a tavasz. Kivételesen az időjárás is alkalmazkodott a naptári kötelességéhez, a kellemes napsütést vasárnap Apák napján az ausztrál családok is kihasználták és sokan kimozdultak egy kis sétára.

A tavaszról csak annyit, hogy végre pár napja folyamatosan süt a nap, az idő fokozatosan melegszik, kellemes 18-20°C van. Nagyon kellett már ez a napfény, így minden kicsit más, az ember jobban viseli az egyéb kellemetlenségeket az életében. Kicsit reményt ad a jó idő, hogy hamarosan minden rendeződik. Szóval én személy szerint nagyon örülök neki, már nagyon itt volt az ideje.

Hétvégén én is kiruccantam egy kicsit, tettem egy kis sétát a Circular Quay környékén, jó volt látni a sok családot, érdekes is volt látni, ki hogyan ünnepel. Tömeg az volt rendesen, főleg hogy családi programokat is szerveztek itt bőven. Sokan indultak valamelyik környékbeli helyre hajóval, akár a Cockatoo Islandre, gondolom páran Manlybe is átruccantak. Mindent összevéve, nagyon jó kis hétvége volt, tökéletes idő és alkalom egy kis családi programra, lőttem is pár képet, remélem átadják a hangulatot.

Tömeg és lufik

A nap, amikor apunak jár a fagyi

Hétfőn kipihentem a hétvégét, igazából reméltem, hogy beszámolhatok valami újdonságról, de sajnos nem így történt. Tegnap volt egyébként a napja, hogy egy hónapja beadtuk a papírokat az immihez.

Az ügy úgy áll, hogy augusztus 3-án beadtuk, 8-án extra dokumentumokat kértek, amiket szintén csatolt az ügynök, és azóta semmi. Se az, hogy megkapták, se az, hogy kell-e még valami, semmi. Az ügyintéző, Mr L nem sieti el a dolgot, és a kedves, udvarias noszogatásra sem reagál hetek óta. Így még egy ideig marad az itthoni malmozás, remélhetőleg most már tényleg minél előbb elkezdhetek dolgozni.

Legalább az idő jó, és a környékre ki tudok kicsit mozdulni süttetni a hasam. Annyira fura, hogy ezzel szemben a világ túloldalán most kezdődött az iskola és az ősz. De hát ez van.

2 hozzászólás »

Flóra és fauna

Amikor nekivágtam Ausztráliának, egy dologtól féltem, és az az ausztrál állatvilág volt. Az internet tele van vele, hogy itt él a világon a legtöbb mérges pók és kígyó, az óceán pedig emberevő cápáknak és csípős medúzáknak ad otthont. Nem is sejtettem, hogy sokkal alattomosabb fajokkal kell majd megküzdenem.

Az a helyzet, hogy bár az említett állatok valós veszélyt jelentenek, itt Sydneyben igen kevés az esélye, hogy az ember a hétköznapjai során összetalálkozik velük. Persze az ország különböző részein nagyobb sűrűségben fordulnak elő, és hacsak nem egy természetközeli helyet választunk otthonunknak, akkor nem kell egy kisebb állatkerttel osztoznunk a házunkon, mint például Grétáéknak Cairnesben. Ők azért már megküzdöttek pár pókkal és kígyóval, de szerencsére állandó vendégek náluk a kenguruk, kookaburrák, gyöngytyúkok és pulykák. Szóval valamit valamiért.

A hírhedt tölcséres pók az Australian Museumban – nyugi, nem él.

Ha az ember betartja az általános szabályokat, és odafigyel a jelekre, akkor a veszélyes állatoktól sem kell tartania. Bár én veszélyes állatot eddig csak kipreparált állapotban láttam vitrin mögött, de jobb félni, mint megijedni. Amikor átnyálaztam egy pókhatározót egy múzeumban, arra jutottam, hogy ha egy pók kicsi és/vagy barna vagy fekete, akkor jobb tartani a háromlépés távolságot, mert lehet, hogy mérges. Ezt ítélem itt a városban az egyetlen reális veszélyforrásnak, a medúzákra és cápákra úgyis felhívják az emberek figyelmét a tengerparton, szóval arra majd akkor ügyelek, ha aktuális lesz a téma. A kígyókkal eddig szerencsésen elkerültük egymást – már ha a múzeumi találkozásunktól eltekintek.

Egy városiasabb környezetben az egyetlen természetes házi állat a csótány. Sajnos ez így van, ez nem Európa, és csinálhat bármit az ember, nem tud ellene tenni semmit. A takarítás csak részben megoldás a problémára, ha a mikroklíma kedvez nekik, akkor suvickolhatod a lakást éjt nappallá téve, akkor se szabadulsz meg tőlük. Alexandra álláspontjával abszolút egyetértek, itt sajnos nem lehet abból messzemenő következtetéseket levonni, hogy van-e csótánya valakinek vagy nincs. Ugyanakkor Sydney egyes részei szerintem kedvezőbbek, és való igaz, hogy a mindennapokban sok aprósággal tovább csökkenthetjük a nem kívánt vendégek számát. Itt Mortdale-ben még nem találkoztam velük, de Glebe-ben bizony előfordultak, a belvárosról nem is beszélve. A mostani lakhelyemen sokkal többet és gyakrabban takarítok, ráadásul csak ketten lakunk itt, így általánosan nagyobb fokban lehet tisztaságot tartani. A kaját nem hagyjuk elöl, minden étkezés után rögtön elmosogatunk, és a szemetet naponta többször kivisszük, hogy ne járjanak rá a bogarak. Ezek mind sokat segítenek, remélem ezután sem lesznek csótányaink.

De a bevezetőben nem is a csótányokra utaltam, mint alattomos faj. Bár kétség kívül alattomosak, de ezt a bejegyzést egész más ihlette. Történt ugyanis, hogy tegnap, ahogy hazaértem a délutáni futásból, tüsszögni kezdtem. A tüsszögés órák alatt sem hagyott alább, már majd’ percenként rámjött, és az orrom is folyni kezdett. Feltűnő lett, főleg, hogy az étkezésem bőven a kielégítő szint felett van, épp csak elkezdett melegedni az idő, tehát nem fáztam meg. Vitaminokat is szedek, az immunrendszerem tuti rendben. Mi lehet ez?

Volt egy gyanúm, de igazán csak a mai reggel erősített meg benne, amikor a kertészek lombvágójára ébredtem. Bizony, tavasz van, és ha tavasz van, akkor nyílnak a virágok és kizöldellnek a fák. Jó, itt ez egy kicsit túlzás, mert igazából nem sok változás van a flórában a két héttel ezelőtti állapotokhoz képest, de minden bizonnyal van egy láthatatlan átalakulás, ami az évszakhoz köthető. Nyílnia kell valami virágnak, vagy valami fűfélének, amit nem tolerál a szervezetem. Nem tudom mi lehet az, de minden bizonnyal gyakran előforduló faj itt a környéken.

Otthon egyébként csak a nyárfa virágzása során voltam kicsit allergiás, de az kimerült egy kis könnyezésben és orrfolyásban, el is múlt 2 hét alatt, anélkül, hogy szedtem volna rá valamit. Alapvetően nem vagyok az eszetlen gyógyszerszedés híve, de mivel a reggeli órákban sem csökkent a tüsszögések-prüszkölések száma, és már nagyon idegesített, gondoltam teszek ellene. Az eredeti terv az volt, hogy egy kis sima kalciummal oltom a tüzet. Persze a gyógyszervásárlás önmagában is megér egy misét, mert az nem úgy van ám, hogy te csak bemész a gyógyszertárba és megveszed, amit akarsz. Mindegy, végülis nem kalciumot, hanem egy nagyon gyenge, gyerekadagos antihisztamin tartalmú allergia gyógyszert kaptam, ez sikeresen elmulasztotta eddig a tüsszögésem. Többi tünet maradt, de azokkal megbirkózom.

Aztán lehet, hogy az egészet csak beképzelem. Vagy magára a testmozgásra vagyok allergiás. Minden lehetséges.

Hozzászólás »

(Talán) jön a tavasz

A múlt héten – itteni viszonylatban – ítéletidő volt. Hideg volt, és iszonyatosan fújt a szél. A 14-15 fokos nappali hőmérséklet a 30-40 km/h-s szélnél inkább tűnik 10-12 foknak, és hiába nem mínuszok, de fűtés nélkül, meg már az elmúlt hónapok akklimatizációjának köszönhetően is, fáztam, na.  El is keseredtem egy kicsit, mert már várom a tavaszt, főleg, hogy idén meg nem volt benne részem.

Vasárnap aztán mintha elfújták volna a rossz időt. Nem akartam elkiabálni, mert a napsütés és a melegedő idő még nem jelent semmit. Aztán hétfőn is szép, napos reggelre keltem, ráadásul észrevettem még valamit, amikor kimentem az utcára. A levegő mintha megváltozott volna, és már nem a reggeli szokásos hűvös volt, hanem az, amikor érzed, hogy ma jó idő lesz. Amolyan tavasz illat szállt a levegőben. Bizakodni kezdtem.

Egész héten meleg volt az idő, 18-20 fok napközben, felhő egy szál se, Magyarországon ezt már nyárnak is hívhatnánk akár. Az emberek is kezdtek idomulni a hirtelen lett jó időhöz, mindenki kicsit nekivetkőzött. Csütörtökön, amikor átvágtam a botanikus kerten, a fiatalok már a füvön napoztak, volt aki rövid gatyában, mezítláb vagy póló nélkül. Én még ennyire azért nem készültem neki a jó időnek, de azért felvillanyozott, hogy más is jónak itéli az időt.

Aztán, ahogy egy címet kerestem, és közben kicsit eltévedtem, szóba elegyedtem egy helyivel, aki útbaigazított. Ő épp a napi edzésprogramját nyomta, így kicsit kimelegedett a napon. Mikor szóba hoztam az időjárást, elég szkeptikus volt. Szerinte még 2-3-szor lesz egy kis lehűlés, hasonlóan a múlt heti időhöz, mielőtt tényleg beköszöntene a tavasz. Persze a szikrázó napsütésben nem teljesen értettem miről beszél, de mivel ő már megért Sydneyben pár évszakot, nem firtattam a véleménye jogosságát.

Ma délelőtt már borultabb volt az idő, hazafelé pedig elkapott egy zápor. Nem, nem eső, még zápornak is csak jóindulattal lehet nevezni. De nem zavart egyáltalán, mert már olyan nyári illata volt, nagy cseppekben esett, és pár perc alatt véget is ért. A szél estére újra el kezdett fújni, már nem úgy, mint múlt héten, de azért lehűlt a levegő. A hétvégére még további szeleket ígérnek, persze csakúgy mint otthon, itt sem lehet 100%-an bízni az időjárás jelentésben.

Ha még le is hűl párszor az idő a következő hetekben, talán már nem fog annyira zavarni. Már látom a fényt az alagút végén, és a heti jó idő feltöltött a következő időszakra. Mindenesetre azért továbbra is nagyon várom a tavaszt. De hamarosan már itt van! Azt hiszem legalábbis.

 

7 hozzászólás »

Életjelek

A várakozás felőrölhetné az idegeimet, de nem teszi. Nyugodt vagyok, még kiélvezem a hátralévő napokat, amik előttem állnak a munka kezdetéig. Persze igyekszem hasznos és haszontalan dolgokkal is telezsúfolni a napjaim, van, amikor ez sikerül, van, amikor kevésbé.

Hétfőn elmentem a tüdőszűrésre, mit ne mondjak, kicsit más, mint amire a ködös emlékeim alapján emlékeztem Magyarországról. Lehet, hogy most felhördültök, de otthon csak egyszer voltam, még azt hiszem általános iskolás koromban. Az az egy élmény valahogy elvette a kedvem a folytatástól, azt hiszem, nem a legjobb ötlet egy tinit félmeztelenül egy hideg fém laphoz állítani, mert valahogy elég mély nyomot hagyott bennem, és ezek után inkább elkerültem a kötelező szűrést.

Na itt azért több minden más, a környezet modern és kényelmes volt, persze ezért az árért elvárható. Az ügyintézés – egy kis mizériát leszámítva – pörgős és hatékony volt, igazából onnantól kezdve, hogy megszereztem a hiányzó infót telefonon, 15 percen belül már végeztem is mindennel, mehettem haza. A tüdőszűréshez nekem egyébként a 160-as űrlapot kellett előre kitölteni, de nem aláírni, ezt küldik majd tovább a hivatalnak a röntgen felvétellel együtt.

A vizsgálathoz először bevezettek az öltözőfülkékhez – külön részlegek a nőknek és a férfiaknak – és kaptam egy papír eldobható rucit, amit át tudtam venni a vizsgálathoz. Akasztó illetve válfa is volt a ruháknak, de ki volt írva, hogy minden értéket tessék bevinni magunkkal, mert ők felelősséget nem vállalnak. A vizsgálónénik (lányok) kedvesek voltak, még mosolyogni is tudtak, megmutatták hogy álljak a készülékhez és mit fogjak meg, és már kész is voltam. Megköszönték, és közölték, hogy mehetek haza. Köszi 🙂

A héten ezen kívül nem sok minden történt, a szokásos hétköznapi dolgokkal foglalom el magam – mosás, főzés, takarítás a hasznosakból, és olvasás, netezés, filmezés a haszontalanokból. Van, hogy erőt érzek magamban egy kis testmozgáshoz, aztán máskor meg épp, csak teszek-veszek, és el is megy a nap. Ez már nem sokáig lesz így, tudom, úgyhogy most nem bosszantom magam emiatt egyáltalán.

A napokban egyébként több bevándorlással foglalkozó oldalt is nézegettem időtöltés és tájékozódás gyanánt. A bevándorlási hivatal hivatalos blogján például ezt olvastam:

“Employer sponsored visa categories, including the 457 visa program, have the highest processing priority, which means skilled workers can be deployed more quickly into the Australian workforce where they are most needed.”

Tehát a 457-es vízum a feldolgozási folyamat során a legmagasabb prioritást élvezi, vagyis a munkavállalók így gyorsabban munkába állhatnak, mint más vízumok esetében. Én legalábbis ezt vettem le belőle. Remélem ez a valóságban is így van, eddig a jelek is ezt mutatják.

A héten a leendő munkáltatóm például kapott egy furcsa telefont, a vonal végén ugyanis valaki engem keresett. Az egyik főnök szerint az Immi lehetett, hogy letesztelje, nem dolgozom-e már ott véletlenül. Hehh, erre ráfaragtak. Ha eddig kihúztam, most már bizony nem hagyom, hogy holmi fekete munkán megbukjon a történet! Nem dolgozom addig náluk, amíg nem lesz meg a szükséges papírmunka, és nem is tervezek semmilyen szabálysértést elkövetni. Jó persze, ez triviális, meg hát az eddigi beszámolóim alapján is lejöhetett, hogy erre nem került sor, csak gondoltam megosztom veletek ezt az apró információt.

A másik, hogy közben bekértek elvileg tőlük még valami plusz papírt, úgyhogy nem tudom pontosan, mi zajlik a háttérben, de a lényeg, hogy foglalkoznak az üggyel. Szóval semmi okom az aggodalomra, amíg plusz információkat kérnek, az csak jó jel, mert mutatja, hogy pörögnek a dolgok. Ha nagy csend van, na az a nem túl jó. Így is, hogy pár nappal a beadás után már történik valami, ez számomra nagy pozitívum.

Kíváncsi vagyok, tőlem kérnek-e még plusz iratokat illetve űrlapokat, de igyekszem előre felkészülni minden eshetőségre. Olvasok és kutatgatok a témában, ha majd kérik azt, amit lehet, hogy kérnek, akkor majd megírom azt is. Addig, amíg releváns dolog nem történik az ügyben, nincs nagyon miről beszámolnom. De azért tudjátok, hogy élek.

1 Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: