Miután kellően kinapoztam magam hétfőn a Circular Quayen, ami tulajdonképpen egy komp kikötő, elindultam a következő vendéglátómhoz, Sallyhez, aki trapéztanár. Elég messze lakik a belvárostól, busszal két óra lett volna, úgyhogy előre figyelmeztetett, hogy expressz vonattal menjek hozzá. Meg is beszéltük, hogy az állomáson vár majd, ami így is történt.
Amit korábban nem említettem, hogy Sydney nem pont egy sík város. A belvárosban kevésbé tűnik fel, meg talán kisebb mértékben is jelentkezik, de itt külvárosban eléggé dimbes-dombos a környék. Igen, bőrönddel külön öröm, dombra fel, lejtőn le, értékeltem, mikor végre megérkeztünk. Egy szobában alszom vele, igazából egy szoba is van, ami egyben a konyha is, meg a nappali is, meg az ebédlő is. Még jó, hogy a fürdőszobán van ajtó 🙂
Egyébként ez a Hornsby, ahol ő lakik, egy kellemes kisvárosi jellegű, kertesházas övezet, nagyon csendes és igen felemelő a belváros után. De nem volt sok időm a szép környéken csodálkozni, mert sietnünk kellett a vacsorára, és a vendéglátóm nem szeret késni. Nagyon nem szeret. Kb. 40 perc sétányira mentünk vendégségbe, és ezt úgy, hogy volt, amikor futottunk. Nem viccelek. Sötétben. Oké, nem mindig sötétben, de voltak olyan részek, ahol nem volt közvilágítás. Hát, volt egy-két pont, amikor majdnem feladtam, legszívesebben megmondtam volna, hogy bocsi, nem ér ennyit a vacsi, hogy egy vadidegen országban a vak sötétben fussak valami ismeretlen helyre. Durva volt.
Szóval, igazság szerint, a vendéglátóm egyik ismerőséhez mentünk vacsorázni. De egész pontosan azért mentünk, mert a vendéglátóm előző szörfösei egész véletlenül egy ismerősénél kötöttek ki, és a szörfösök – egy román pár – meg akarták vendégelni Sallyt, köszönetképp a vendéglátásért. És ebben az új hostjuk abszolút partner volt, pláne, mikor kiderült, hogy ismerik is egymást.
Lerövidítve a sztorit, Nick, az új host, Sally, a régi host, a két román couchsurfer, meg én, plusz Nick öccse, Isaac, együtt vacsoráztunk. Amikor megérkeztünk a házigazda, illetve igazából a couchsurferek jó kis szilvapálinkával fogadtak minket. Mondtam is nekik, hogy ne tudják meg, milyen jól esik ez így húsvét tájékán. Meg azért mégis, kell valami, ami kiűzi a bacikat, ha már a gyógyszerem elfogyott. Nem tudom mennyit segített, de jól esett. Aztán Nick kérdezgette, hogy milyen bort innánk, mellesleg épp csirke készült, úgyhogy én a fehér száraz mellett voltam, persze ahányan voltunk, annyi fajtát mondtunk. Sally édes fehéret, a románok száraz vöröset ittak volna. Akkor én csapódtam a vörös oldalhoz, Sallynek meg jutott valami maradék desszertbor. Elvileg Nick borkóstolókkal keresi meg a kenyérre valót, ami tök jól hangzik, egészen addig, amíg ki nem nyit neked egy édes bort, és nem kezdi elemezni a száraz bor minden titkát. Na mindegy, inkább ne menjünk bele.
Nagyon finom volt a kaja, ami egy tejszínes gombás-csirkés raguval töltött palacsinta volt, tényleg jól esett, még ha nem is teljesen otthoni, de azért a látszatát keltette. Jól megjegyeztük, hogy a tetején a tejföl azért nem az a tejföl, de megettük. A vacsi után kártyajáték következett, ami jópofa volt, csak kicsit sokáig tartott. Végül éjfél körül értünk haza.
Kedden intéztem egy-két dolgot, névjegykártyának jártam utána, nem sok sikerrel. Rájöttem, hogy a digitális nyomtatás is elég drága, úgyhogy kicsit bajban vagyok, de majd lesz valahogy. Szerdán úgy tervezem, vacsorát főzök a hostomnak, valami magyarosat, de könnyűt. Nem tudom, talán lesz egy karfiolleves, mert karfiol van a hűtőben, meg egy kacsacomb vagy kacsamell párolt lilakáposztával. Vagy például az a lilahagyma-lekváros történet, amit egyszer csináltam, és annyira jól sikerült. Majd meglátom. Lehet kéne valami desszert is, de elég nehéz, mert a csaj egyébként profi séf is a trapézkodás mellett.