Albérlet kisokos

Frissen érkezettként az egyik első dolog, amit el kell intézni, az a szállás. Aludni ugyanis kell valahol, és jobb, ha nem csak ideiglenes helyeken, mert azért az sok pénzt elvisz. Az, meg a hely nem ismerete. Visszanézve az egy évvel ezelőtti költségeimre, elég sokat spórolhattam volna, ha okosabb vagyok, de erről majd máskor.

Szóval a szállás kérdés Sydneyben azért jelent kihívást egy európai frissen érkezettnek, mert egyrészt nincs helyismerete, másrészt nincsenek ismerősei, harmadrészt meg azért ez egy másik kultúra. A helyismeretet sajna nem lehet egy hét alatt letudni, bár tény, hogy az első két hónapban ha az ember tudatosan jár-kel mindenfelé, megy akkor is, ha épp nincs semmi, az nagyon segít. Azért most áttekinteném Sydney suburbjeit lakhatási szempontból, mert sose lehet tudni, mi lesz ebből hasznos.

Az alapvető dolog, hogy olyan helyre érdemes menni lakni, ahova el is lehet jutni. A vonat ugyebár többnyire megbízható, így érdemes vonatállomások környékén keresni. Ahol viszont sok a vonat, ott drága a hely, lásd belváros. Vagy gyanúsan olcsó, és az meg általában kicsi, vagy shared room vagy valami nem okés. Jelenleg a gyanús árkategória Sydneyben a $80-130-as, az általában shared room. A free meg negotioable ajánlatokra pedig inkább nem is mondok semmit. Érdemes emlékezni, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, nos, az nem pont az, aminek látszik.

De visszatérve a környékre és a lakásra, a nagyobb megállók kedvezőbbek, mert ott megállnak a gyorsvonatok is, ilyen például Rockdale, Sydenham, Wolli Creek vagy Hurstville a déli részen. Szóba jöhet a buszos közlekedés is, illetve a kisebb megállók a városhoz közelebb. Például Glebe, vagy Erskineville környéke jó lehet. Nem mintha bármi baj lenne a nyugati résszel, de én azért Burwood környékét nem annyira kedvelem, nekem egy kicsit túl keleties, de ez magánvélemény. A keleti partokat sokan választják az ismerőseim közül, Maroubra, Bondi Junction jópofa hely, viszont igazán csak busszal megközelíthető (egy része legalábbis). Ezen kívül a tengerparti ingatlanok nyilván drágábbak.

Vannak persze azok a helyek, ahova most is szívesen költöznék, a felkapott félbelvárosi részek, Surry Hills, Newtown, ahol elég változatos a lakóközösség és sok izgalmas kávézó, étterem van mindenfelé. Az árak sajnos relatíve magasak a kínált négyzetméterhez viszonyítva. Ugyanazért az árért a suburbökben sokkal nagyobb vagy csak modernebb szobát illetve lakást talál az ember. És persze ott van a CBD, mely jellemzően két szakaszra osztható, a megfizethetetlenre és az inkább ne költözz be részre. A Rocks, a Darling Harbour környéke, Woolloomoollo nagyon szép és hangulatos, de albérleti szempontból talán nem egy általános célpont a frissen érkezett számára. Ezzel ellentétben ott van Ultimo és a Central környéke, ahol rengeteg nagy bérházban kínálnak shared room-okat, ezekről már bővebben írtam itt. Annyira nem ajánlatos.

Amit még a keresésnél érdemes figyelembe venni, az az, hogy merre fogunk dolgozni. Nyilván, ha frissen érkeztünk, akkor foglalmunk sincs róla. A jó hír viszont az, hogy az albérlet piac elég gyorsan pörög, tehát képesek leszünk gyorsan új helyet találni, ha időközben kiderül, hogy reggel 3 órát kéne utaznunk a melóhelyre, de még nincs is olyankor busz. (Létező probléma. Nálunk szombaton azt hiszem fél9-9 körül jön az első.)

Másik említett probléma az, hogy nincsenek az embernek ismerősei. Ha nincs ismerős, nincs ajánlás, és lévén ez egy ilyen hely, nem szívesen adnak ki szobát olyannak, akiről nem tudnak semmit, ha van olyan is, akinek több ajánlása van. Gond lehet még a vízum is, mert turista vízummal bizony nagyon kevés esélye van az embernek valami jót kifogni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, vagy több pénz, vagy nagy rátermettség kell, esetleg mindkettő. Egy felkapott szakma se árt, mert az emberek jobban bíznak abban, aki egyébként jól keres. Nos, de mi van akkor, ha egyik sincs? Ömm… hát igen. Amíg nincsenek barátok, addig nincs ajánlás, ezt nem lehet kiküszöbölni. Ez időbe telik. A vízum állapotán lehet változtatni, de az pénz kérdése és időbe is telik, de 1-2 hónap alatt az ember azért kitalálja, hogy szeretne-e maradni. Ha igen, akkor olyan vízumot kell intézni, ami lehetővé teszi a munkát. Amíg ez nem biztos, addig maradnak az ideiglenes szállások és a pénztárcának megfelelő rövidtávú opciók. (hostel, CS).

Ha az ember diákvízumon van például, érkezésekor általában be is kerül egy szállásra, ahol marad az első 8 hétben. Ez alatt gyorsan rájön, hogy szeretne majd elköltözni, csak sokan nem tudják, hogyan. A helyzet az, hogy egy kicsit itt tud elcsúszni a történet, mert az első két hónap pont jó lenne arra, hogy az ember bejárja Sydneyt és minél több ismerősre tegyen szert, ezáltal jobb esélyekkel induljon a lakáskeresés felé. A tudatosságot azonban néha elviszik a hétköznapok, és az ember megfeledkezik róla, hogy mi a dolga. A hétvégi kirándulások, a programokon való részvétel ugyanis csak részben szórakozás. Friss bevándorlóként ez itt igenis szükséges és kulcsfontosságú az első évet tekintve. A tudás ugyanis nem jön be a négy fal közé, magától, meg kell érte dolgozni. Felkelni reggel 5-6 körül, összeírni, mik lesznek aznap, és aztán nekivágni és megcsinálni, amit kitűztünk.

A harmadik dolog, amit említettem, az a más kultúra. Sydneyben vannak olyan szállások, nem is kevés, amik pár óra alatt gazdát cserélnek. Sokat pedig hetekre előre már lefoglalnak. Mivel általában 4-6 hét felmondási időt kérnek, amikor a régi lakó szól, hogy kiköltözne, a főbérlő fel is rakja a hirdetést, és a következő sok esetben ugyanazon a hétvégén be is költözik. Máskor, amikor hirtelen kell szállás, és mondjuk csütörtökön rakják fel hirdetést, az sokszor szombati vagy rákövetkező hétvégi költözést jelent, és ekkor nyilván mindenki, akinek sürgős, rárepül arra az egy hirdetésre. Ebben az esetben nem működik az, hogy na, ezt majd este felhívom, vagy dobok egy sms-t hátha válaszol. A képlet ugyanis egyszerű: a hirdetőnek szinte teljesen mindegy, hogy pont neked adja ki a helyet. A leggyorsabb, legszimpatikusabb ember fog beköltözni. Többszörös túljelentkezés van a jó szobákra. És az időfaktor komoly kérdés.

Más részről arra is számíthatunk, hogy egy szobamegtekintésnél minket is tesztelnek. Ajánlás híján arra kíváncsiak, mennyire fogunk megbízhatóan fizetni, illetve mekkora gond velünk együtt lakni. Ezért beszélgetni kell az illetővel, minél többet mesélni arról, kik-mik vagyunk. Mindig igazat mondani, ugyanis mi is hasonlót várunk a másiktól. Rákérdezni azokra a részletekre, amik nekünk fontosak, illetve szintén érdeklődőnek lenni az ő életük iránt. Nem kell barátoknak lenni, de jóval könnyebb az élet, ha szívesen lakik ott az ember, ahol.

Elsőre nem fogsz tökéleteset választani egyébként, de ez rendben van. Az első hely tapasztalatszerzés, és még a második is. A 4-5-ik helytől lesz csak tényleg olyasmi a szállás, amit szeretnél, és ahol jól is érzed magad. Persze ehhez is, mint mindenhez kitartás kell, és sok munka, de megéri. Minden egyes új hely új embereket és új tapasztalatokat jelent, rengeteg tanulási lehetőséget a különböző kultúrákról és az emberekről, és ez itt Sydneyben egy olyan dolog, amitől csak gazdagabbak leszünk. Még ha a pénztárcánkat eléggé is megnyirbálják az  ingatlanárak. De az albérlet keresés jó, és izgalmas, és ezt egy olyan helyről mondom, ahonnan jó darabig semmi kedvem elköltözni.

Amikor az új a régi

Lassan egy éve, hogy itt vagyok. Lassan már helyinek érzem magam, és sok embert ismerek, akik még “újak”. Milyen is ez? Furcsa.

Az ember szép lassan elfelejti a kezdeti nehézségeket. Elfelejti, milyen, amikor 3-4 órát utazik egy dolog miatt, vagy milyen, amikor fogalma sincs, hogy melyik suburb merrefelé van. Természetesnek veszi azokat a dolgokat, amik anno viccesnek vagy nem mindennapinak tűntek. A belváros néha már nem tiszta és gyönyörű, hanem zsúfolt és zajos. Már nem egy matracon alszik, hanem ágyban, a fürdőszobán nem három másik emberrel kell osztoznia, hanem csak eggyel.

Persze, nem minden fenékig tejfel, mert ezeket a gondokat felcserélik mások. És persze, elkényelmesedtem kicsit, mert mindenki megszokja a jót, és elfelejti értékelni az olyan alap dolgokat, amikért pár hónapja még hálát adott. Aztán úgy alakul az élet, hogy találkozik valakivel, aki épp az út elején jár, és ez kicsit emlékezteti arra, milyen is volt egyedül Sydneyben.

Hihetetlen, hogy mennyi minden történt velem az egy év alatt. Barátokat szereztem, munkát találtam, kocsit vettem, túléltem rosszat és jót, rengeteg helyen jártam, és a kalandnak még mindig nincs vége. Múlt hétvégén például falat másztam, Cronullán fagyiztam, jókat nevettem és nem aggódtam semmi miatt. 8 hónapja ez elképzelhetetlennek tűnt, vagy ha nem is elképzelhetetlennek, de minden esetre távolinak. Az élet lassan kisimul, most legalábbis. Részben, legalábbis.

Ez azért részben nehezíti a posztolási hajlandóságot és a témák sokszínűségét. Már szinte semmi nem új. A lassan beépülő információk nem hatnak újdonságként, és már nem tűnik fel, hogy jé, ezt is meg ezt is tudom. Pláne azok a dolgok, amiket a saját bőrömön tapasztaltam meg. De pont ezért jó, hogy az ember új emberekkel is találkozik, mert a rácsodálkozások alapján jön rá, hogy ja, tényleg, ezt is itt tanultam meg, hát lehet, hogy mégse triviális.

A kérdések persze mindig jól jönnek, így most azokat kérném meg, akik 1-3 hónapja vannak itt, hogy dobjanak meg bátran párral itt a kommentekben vagy emailben vagy akárhogy, és igyekszem bővebben kifejteni a témát. Kezdetnek pedig mindjárt jön egy kis albérlet keresési kisokos, amit így 4-5 szállás és egy év után talán kicsit tapasztaltabban látok.

Arató Peti fotója

A Coromandel-félsziget

Ez a beszámoló már régóta várta, hogy felkerüljön a blogra. Peti, aki Új-Zélandról már írt egyszer, frissen vetette billentyűzetre az élményeit, a késlekedés tehát nem szerzői oldalon történt. Mégis, a történet érdekében úgy gondoltam jobb ez így, majd meg is látjátok, miért. Tehát, következzen a második útleírás a randomfélszigetről, ahol semmi se úgy sikerül, ahogy tervezi az ember 🙂

A pár napos aucklandi tapasztalatok után nekivágtam az országjáró túrámnak. Az útvonalat úgy terveztem meg, hogy a második hónap végén újra Auckland-be érkezzek, ahonnan március 16-ra van repülőjegyem Sydney-be.

Ennek megfelelően elindultam kelet felé, a Coromandel-félszigetre, ahol 4-5 napot terveztem eltölteni. Auckland-ben vettem egy flexipass nevezetű buszbérletet, amit 60 óra utazásra jogosító credittel töltöttem fel. Minden, két város közötti utazás egy fix ideig tart, amit levonnak a jegy megvételekor. Egész jónak hangzik, egyszerű a jegyvásárlás, viszont a városok közötti tömegközlekedéssel nem vagyok megelégedve. Naponta 1-2 járat megy csak, és előfordult már, hogy késett az is. Vonatközlekedésről pedig elmondhatjuk, hogy nem létezik.. csak Auckland és Wellington között, illetve a déli szigeten is 1-2 városba van elvezetve a sín. Hosszabbtavú tartózkodás esetén mindenképp ajánlott egy autó beszerzése.

Az első megállóm a Thames nevű kis város, amit a Coromandel bejáratának is neveznek. A főutcában, a régi 1800-as évekbeli, árkádos-teraszos faépületek vannak, ahol teljesen úgy éreztem magam, mintha egy western-filmben lennék. Az egészet megkoronázta a háttérben lévő magas hegyvonulatokon elterülő Coromandel-erdő.

 

Elhatároztam, hogy amíg a félszigeten leszek, addig a könnyebb közlekedés érdekében bérelek egy autót. Sajnos reggelre már csak egy terepjáró maradt szabadon, ami kicsit többe került, mint egy normál autó, de utólag visszatekintve mindenképpen jól jött a négykerék-meghajtás, mivel a félszigeten több helyre is csak kavicsos út vezetett.

.
Az autóban ülve egyből megéreztem a szabad utazás boldogító érzését, és boldogan vágtam neki a félsziget második állomásának. Kb 15-20 perces utazás után a Kauaeranga Visitor Centre-hez értem, ahol tábla hívta fel a figyelmemet, hogy fertőtlenítsem a cipőmet, hogy ne vigyek be semmilyen oda nem illő élőlényt/koszt a nemzeti park területére, amivel akár egy kicsit is károsíthatnám az ökoszisztémát. Ezt jó ötletnek tartottam, úgyhogy lemostam én is a cipőmet. Viszont autóval haladtam tovább, amin ugyanúgy lehetnek károsító anyagok. Na mindegy – gondoltam, én megtettem minden tőlem telhetőt. A túra jóra sikeredett, annak ellenére is, hogy a figyelmetlenségemnek köszönhetően az egyik elágazásnál a hosszabbik utat választottam. Emiatt nem is értem oda a Pinnacles Hut-hoz, 3-4 óra után úgy gondoltam, hogy visszafordulok, mivel úgy se tudok kétszer 8 óra gyaloglást megtenni anélkül, hogy megálljak valahol aludni.
Ezt kellett volna látnom, ha jó fele indulok el:

Az utat semmiképp nem bántam meg, hiszen séta közben azért látszottak a Pinnacles kupolái, illetve megtapasztaltam, hogy mi az a távolság, illetve nehézségi szint, amit egy ilyen kaliberű túránál kibírok.

A második estemet a Coromandel Town nevű kisvárosban szerettem volna tölteni, viszont mikor odaértem, kiderült, hogy nincs szabad hely a hostelben. Az egész utazásomra alapvetően jellemző, hogy nem foglalok előre szállást, mindig ott szállok meg, ahol találok helyet. Ebből azóta voltak már problémák, viszont több esetben nagyobb rugalmasságot ad, úgyhogy végül maradok ennél a verziónál 🙂 A telefonomon gyorsan kikerestem a következő hostelt, és továbbindultam.
Egy farmra esett a választás, viszont mire odaértem már teljesen besötétedett, szabad hely már csak egy lakókocsiban volt, de már eléggé fáradt voltam, úgyhogy gondoltam nem megyek tovább, és kipróbálom. Az út másik oldaláról egy nagyobb bulizó csoport hangja hallatszott át. Kb negyed óra múlva megjelent Claire, a lakótársam, és a farm 2 tulajdonosa. A buliból ugrottak ‘haza’, hogy vigyenek még sört, de aztán hívtak engem is, hogy tartsak velük. Elég fáradt voltam, de egy ilyen meghívásra egyszerűen nem lehetett nemet mondani.. 🙂 szerencsére a túrázás után úgy terveztem, hogy lefekvés előtt megiszok egy üveg sört, attól is jobban alszom majd, ezért Thames-ben vettem egy rekesz sört. Ami most kapóra is jött.. A buli egész jó volt, egy faházban volt felszerelve világítás, hangosítás, egy élő zenekar nyomatta a dalokat. Kint egy tűz körül voltak az emberek, illetve volt egy projektor is, ahol a szülinaposról készült random gyerekkori képeket vetítettek.

Másnap jött egy harmadik lány is a lakókocsiba, Karoline, majd hárman elmentünk a Fletchers Bay-re, a félsziget legészakibb pontjára. Az út során kénytelenek voltunk megállni párszor, mivel annyira szép helyeken vezetett az út, hogy nem bírtuk ki, amíg az öbölbe érünk. Persze az öböl überelt mindent: zöld dombok vették körbe az egyedülállóan kék színű tengert.

Ekkor már tudtam, hogy a terepjáró megérte az extra költséget. Kicsit fürödtünk is, de a víz annyira hideg volt, hogy nem tudtunk sokáig bent maradni. Barangoltunk még kicsit a környező dombok tetején, ahonnan jobbnál jobb látvány tárult elénk, majd elindultunk hazafele.

Harmadik nap túrázni mentem Karoline-nal, amíg Claire lovagolni volt a farm többi lakójával. A cél a barlangokban lévő világító kukacok voltak.. Sajnos félreértelmeztük a leírást, így hosszas séta után visszafordultunk és benéztünk egy bányába. Mint később kiderült, ott kellett volna lennie a világító kukacoknak, de azokat is csak délelőtt érdemes látogatni, mert akkor világítanak. De ezt a túrát se bántam meg, mert a hegyek és az erdők látványa megint csak kárpótolt.

Miután visszaértünk, elkezdtem összepakolni, mivel úgy terveztem, hogy az estét már nem a farmon töltöm. Viszont megint egy olyan lehetőség jött, amire nem lehetett nemet mondani: üljünk fel a quad hátuljára utasként, miközben a sofőr, és 3 kutyája áttereli a juhokat a farm másik oldalara. Elég jó élmény volt. Soha nem gondoltam volna, hogy Új-Zélandon egy  meredek hegyvonulat tetejére menet fogok egy quad elején ülni, annak érdekében, hogy nehogy hátraboruljunk.. vicc 🙂 1-2 óra múlva visszaértünk, és akkor már úgy döntöttem, hogy maradok még egy éjszakát. Így lett az 1 éjszakás farmi tartózkodásomból 3 éjszaka. Rákövetkező nap már tényleg továbbálltam, és a Hot Water Beach-en, majd a Cathedral Cove-nál a parton pihenve töltöttem el pár órát.

Cserébe kaptam is egy büntetőcédulát, mivel sikerült a gyalogos betonúton parkolnom. Na mind1, gondoltam, ezen már úgyse lehet javítani, elindultam vissza Thames-be, ahol a büntetést lehetett befizetni.

Így a Coromandelen lévő utolsó estémet újra ebben a kis varosban töltöttem, majd egy kiadós pihenés után másnap busszal továbbindultam Új-Zéland egyik legaktívabb vulkanikus területét felfedezni..

A kalandok Peti számára a következő hónapokban Ausztráliában folytatódnak, melynek első állomása Sydney lesz. Ezúton is jó utat neki idefelé, remélhetőleg nemsokára találkozunk 😉 

Autóvásárlás

Hetek óta gyűröm ám a témát. Meghallgattam barátot, ismerőst, főnököt, szerelőt, kicsit és nagyot, lényegében mindenkit, és ezek alapján próbáltam eddig eligazodni.

Hogyan is zajlik tehát itt az autóvásárlás? Maga az adminisztratív része elég egyszerű, ezt majd egy másik posztban leírom, de most inkább a hogyan és mit témába mennék bele, mert bár nem vagyok se autókereskedő, se szakértő, de hátha másnak nincs annyi jó barátja, mint nekem, és így kevesebb véleményt hall, így ez is csak egy lesz a többi között. De azért ezeket ne vegye senki szaktanácsadásnak, a sikertelen vásárlásokért nem vállalok felelősséget, de van lejjebb jó pár tipp, hogy lehet minimálisra csökkenteni a kockázatot.

Szóval itt NSW-ben ugyebár nem kérdés, hogy miért kell az autó, mondjuk a hétvégi programok bejárhatósága miatt, vagy mert a hétköznapi utazásom 50 percről 15-re redukálódna. Kényelmes na. És nagyobb szabadságot ad. Nem is kérdés, én már rég eldöntöttem, hogy autót szeretnék, még tavaly augusztus környékén, elvileg a régi kocsi ára az újét jelentette volna, de valójában az élet közbeszólt. Na sebaj, a nehézségek egy idő után elhárulnak, a pénztárca feltöltődik, a gondok megoldódnak. Így kéthavi gyűjtögetés után nekiveselkedtem az autókeresésnek.

Első szempont: ár. Nem áltatok senkit, nagyon is megnézem, hogy mire költök, plusz az évben több más nagyobb kiadás is tervben van, ezért nem szándékozom sokat költeni autóra. És amennyire néha spórolós vagyok, épp annyira néha meg meglepem magam ezzel-azzal, csak a pláne kedvéért. Na mindegy, szóval az irányár lett először belőve, ami $2500 volt. Ennyiért autót, legyen négy kereke, és működjön a fék. Ezt gondoltam én. Aztán jöttek a barátok…

Ó, hát ennyi pénzért, nem lehet autót venni. Persze erre könnyen rá lehet cáfolni. Jó, oké, akkor nem lehet jó autót venni. Ezzel ugye nem tudtam mit kezdeni, mert a jó mindenkinek relatív. Nekem nagy dolog, hogy két hónapnyi gyűjtögetés után futja akármilyen autóra. Általános kérdés, amibe ezek után belefutottam: miért nem gyűjtögetsz még egy kicsit, és veszel csak egy kicsit jobbat? Persze mindenki a legjobbat akarja, ezért erre csak somolyogni tud az ember, holott pár embernek azért leesett már, mert nem akarok várni. Eleget vártam, és ha tovább gyűjtök se veszek drágább első autót, mert nem ez a prioritásom jelenleg.

Szóval, a pénz pipa, négy kerék pipa. Kollégám kérdezte, és, milyen autót nézel? Mondom, legyen négy kereke. Persze, fel gumtree-re, ár szerinti szűrés bekapcsol. Mivel még mindig többszáz találat is lehet, mégiscsak kellenek a barátok, hogy megmondják, mi alapján szűrjek.

Ez alapján a pénztárcámnak megfelelő tökéletes választás valahogy így festene gumtree-n.

1996-os évjáratú Toyota Corolla automata váltóval, 170e km-errel, 3 hónap regoval külföldre költözés miatt eladó. Megtekintés: hétvégén Blacktownban/Liverpoolban/ Auburnben. Hívd Katiet a 04123456 számon.

Nézzük csak a részleteket. Toyota Corolla, mert sok felől sok jót hallottam róla. Az egyik legmegbízhatóbb autómodell itt Ausztráliában, olcsó hozzá az alkatrész, és ezért olcsó a szervizelése. A modell nagyon ismert, tehát szinte biztos, hogy minden szerelő tudja, hogy kell megszerelni. (Nem így egy európai márka esetén.) A másik dolog, az a fogyasztás, na most itt nem ritkaság a V6-os motor, amire ugye nekem igazából semmi szükségem. Az 1,6-os tökéletesen elég. Bár nem mondom, hogy egy két 2,2-es Toyota Celica nem mozgatta volna meg a fantáziámat. Huhh, az a duruzsolás….

Az automata váltó is fontos kellék, nem azért, mert ellustultam volna, vagy mert nehezemre esne a másik oldalon váltani. Az az oka, hogy az automata váltót a rossz vezetési stílus nehezebben teszik ugye tönkre, mint a kézi váltót, plusz, szükség esetén ha eladásra kerül a sor, az automaták gyorsabban mennek el. 170e km egy Toyotánál még fogható, 250-300e km környékén is láttam hirdetéseket, tehát még egy 20-30 ezer km biztos van az autóban, többre nem igen tervezek.

Rego terén nincsenek magas elvárásaim, az a terv, hogy amit megspórolok az áron, azt elköltöm a regon, ez pusztán ütemezési taktika, hogy ne kelljen minden egyszerre intézni illetve fizetni. Rego fizetésről, ami a kötelezőnek felel talán meg (otthon nem én fizettem szerencsére), majd ha eljön az ideje. Itt két fajta “biztosítás” kell, egyszer a rego, ami a registration rövidítése, és igazából nem is biztosít, inkább magába foglalja a súlyadót meg útadót stb., meg kell egy ún. third party insurance, ami a baleset biztosítás a kocsira, ezt pedig olyan biztosítóknál lehet választani, mint Allianz, AAMI, NRMA, stb. Mondjuk itt egy összehasonlító weboldal.

A helyszínnek azért van jelentősége  mert úgy tudom, nem olyan jó tengerparthoz közeli kocsit venni, mivel a szerekezetet könnyen kikezdi a sós tengeri levegő, és ha a rozsda ugye elindul, nehéz megállítani. Ezt mind megtanultuk anyagszerkezettanból. Oké, lehet, hogy nem mind, de én igen.

Mit lehet még tenni, hogy ne verjenek át? A rego érvényessége (enélkül nem lehet az autót vezetni az úton, mert ha a rendőr megállít nagyon csúnya vége lehet a történetnek) ingyenesen ellenőrizhető az RTA honlapján a rendszám alapján, vagyis pontosan itt. $18-ért lehet részletes történetet lekérdezni a VIN szám alapján, ami rajta van a rego matricán, az egy jó hosszú szám (16-17 karakter asszem), ez megmondja, hogy volt-e valaha totálkáros az autó, vagy lopott-e vagy ilyenek. Megmondja, hogy hány tulajdonos volt és ilyesmik. Hasznos.

Ezen kívül van az úgynevezett Rev’s check, ami már nem is rev’s, de a lényeg ugyanaz. Ez az ellenőrzés azt hiszem $3,70, és megmondja, hogy az autó pénzügyileg áll-e valami folyamat alatt. Tehát pl. hitel van rajta vagy a végrehajtó épp, hogy lefoglalná stb. Ez is nagyon hasznos, ezt itt lehet ellenőrizni.

Ha mindezek megvannak, akkor még lehet egy pre-sales check-et is csináltatni egy autószerelőnél, aki másfél-két órát tölt el vele, hogy átnézze, minden okés-e a kocsin. Lényegében neki az az érdeke, hogy ne legyen minden rendben, mert akkor több dolgot kell majd megcsinálnia rajta, és a leendő vásárló több pénzt hagy nála. A vásárlónak meg azért jó, mert legalább minden apróságról tud, de a nagy hibák is kiderülnek. Ez szervíztől függően $100-120 között mozog. Én legalábbis ilyen árakkal találkoztam.

Szóval. A dolog most úgy áll, hogy vadászom a kiszemelt Corollát, eddig 3-at sikerült megnézni, plusz 3 nem corollát, de ugye csak hétvégenként tudok inkább menni, mert sötétben azért nem nézek még én se autót. Az egyik már majdnem az enyém lett, megvolt mind a három fizetős ellenőrzés, amikor végülis eladta a tulaj valaki másnak a kocsit. Mentségére legyen mondva, hogy az eredeti árat eléggé lealkudtam és akire drágábban rá tudta sózni, annak rögtön el kellett adnia.

Drukkoljatok, hogy gyorsan meglegyen az utód, én rajta vagyok 😉

 

A szürke szamár esete

Hihetetlen, hogy már március van. Alig egy hónap, és évfordulót ünnepelhetek, ami bizony elég érdekesnek ígérkezik. De mielőtt ebbe belemennék, egy kis összefoglaló az elmúlt pár hétről, ami elég kaotikusan sikerült.

Annak ellenére, hogy az előző posztomban pont arról számoltam be, hogy kezdek beilleszkedni, rá pár napra azért történtek dolgok, amik ennek az ellenkezőjére világítottak rá. Lényegben a lényeg, hogy ez a kivándorlás bizony elég kemény dió, mert egyszer fenn, egyszer lenn van az ember, és bizony nehéz előre megmondani, hogy mi fog történni.

Ami a terveket és az álmokat illeti, ebben a pillanatban épp nem tervezek inkább semmit, próbálom stabilizálni a helyzetemet. Őszintén, amióta januárban visszaérkeztem, hol nagyon boldog, hogy kevésbé boldog voltam, de ami biztos, sokszor voltam elégedetlen a helyzetemmel. Persze rá kellett jönnöm, hogy minden baj forrása én magam vagyok, de hát az ember már csak ilyen, nem látja a fától az erdőt.

Az eltűnésem is részben erre vezethető vissza. Ahogy egy kedves párnak említettem a hétvégén, ha nincs bejegyzés, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jó minden, vagy nagyon rossz. Ez most a mélypont volt, utoljára talán július környékén voltam ennyire rossz passzban, úgyhogy igazából nincs okom panaszra, mert már rám fért a változatosság. Hogy mi is volt a bajom? Röviden: minden és semmi. Az, hogy messze lakom. Az, hogy nincs igazi napi kapcsolatom közeli barátokkal. Az, hogy spórolnom kéne, miközben azért lenne mire költeni, az, hogy a családom messze van, az, hogy senki nem látja úgy ezt az országot, ahogy én. Az is persze, hogy itt másodrendű lakos vagyok, bizonyos kötelezettségekkel, és nem nagyon szeretem a kötöttségeket.

Azért írom ezt most le, mert más is lesz vele így. Tudom, mert azok után, hogy a legmélyebb bugyron átjutottam, és elkezdtem beszélgetni barátokkal, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Persze az is kiderült, hogy a kiváltó ok lehet, hogy pont a karácsonyi látogatásom volt. Egy új-zélandi barátnőm rögtön elkezdett bólogatni, amikor az érzéseimről meséltem, és azt mondta, hogy bizony elég más dolog hazalátogatni, amikor az ember egy kicsit vendég, meg otthon élni. Ráadásul oka is volt annak, hogy eljöttem, eljöttünk, mármint én és még megannyi barátom, ismerősöm. Ezek az okok pedig nem nagyon változtak az elmúlt időszakban,  és bár talán a rossz érzések a honvágy miatt vannak, valójában teljesen irrelevánsak.

A képlet ugyanis egyszerű. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Megszoksz vagy megszöksz. Nem tagadom, hogy a szökés gondolata azért elég csábító volt az elmúlt időszakban. Persze csábított haza egy-két dolog, és nem kérdés, hogy egyszerűbb lenne egy picit az életem, legalábbis bizonyos dolgokban. De ami igazán az áttörést és a megoldást jelentette nekem, az az alábbi gondolatmenet: oké, mondjuk visszamegyek Magyarországra, lesz egy állásom, jól keresek, megengedhetem az az életszínvonalat magamnak, amit az elmúlt 10 évben mondjuk megszoktam, és ráadásul közel leszek azokhoz az emberekhez, akik életem nagy részében közel voltak hozzám (család, barátok stb.). Szerencsés esetben még szeretném is a munkám, jól kamatoztathatnám az itteni tapasztalatom és a nyelvtudásom, és lényegében olyan tudással rendelkeznék, amivel nem sokan az országban. Idilli kép, de mégse. Mert egyszer csak átfutott az agyamon, hogy reggelente munkába menet stresszes lennék a dugó miatt, a jégkaparás miatt, a szemetes megint az úton hagyta a kukát, ésatöbbi. És minden egyes reggel bánnám, hogy nem Sydneyben ébredek fel. Nem azt mondom, hogy jobb, hogy az ázsiai eladónak el kell mutogatni mit és mennyit kérek a pékségben, vagy hogy itt nem késnek a buszok, vagy hogy nem hiányzik az “egészségedre” szó a mindennapjaimból, mert ezek azért ott vannak. Apróságok itt is zavarnak. De ha azon gondolkozom, hogy fel kéne adnom, hogy 20-30 percre lakom a tengerparttól, hogy itt vannak a világ legszebb naplementéi, hogy az eső után a papagájok dzsemböriznek, igazából ez inkább jelent gyomorgörcsöt mint a többi problémám.

Az egyetlen dolog, ami miatt róka fogta csuka a történet, hogy pont olyanoknak kéne ezt elmagyaráznom, akik még nem látták Ausztráliát, illetve nem éltek külföldön huzamosabb ideig. Az, hogy valaki egyszerre két helyen van otthon, hogy ez az otthon, az a haza, és mindkettő jó, de máshogy, azt nem lehet pontosan leírni, amíg meg nem tapasztalja az ember. A barátok itt is barátok. Egy ideig azt hittem, ez sosem lesz olyan, mint az. Azt hittem, sosem tudok megnyílni valakinek nem az anyanyelvemen, sosem fog senki megérteni igazán, mert a kultúrák közötti eltérések miatt félrekommunikálunk. De aztán rájöttem, hogy szerencsére ez hülyeség. Amikor meglátod egy másik ember szemében a kétségbeesést, mert aggódik, vagy csak a vállára borulsz valakinek sírás közben, akkor rájössz, hogy mindegy hol vagy, az az ember számít, akire számíthatsz. És ez megintcsak távolság, kultúra és egyéb független történet.

Nagy kaland az élet, ez biztos. És nem mondanám, hogy nem vagyok egy kicsit végletes. De túl rövid az idő, hogy ne éljem meg mindazt, amit kell, és amit szeretnék. Ha most ezt kellett, hát ezt kellett, elfogadtam egy leckeként, és remélhetőleg okosabban és erősebben veszem a következő akadályokat, mert biztos lesznek még. De egyik ösvény se tart a végtelenségig, egyszer csak eljutok valahova. Még ha most egy kicsit visszafelé is bandukoltam rajta.