If it’s meant to be, it’s up to me

Telnek a napok, és lassan döntést kell hoznom. Nemsokára lejár a 90 nap tartózkodási idő, a pénztárcám pedig egyre vékonyabb. Megyek haza vagy maradok még?

Aki kicsit is követi az eseményeket, tudja, hogy a konkrét állásajánlat még várat magára. Az elmúlt hetekben nem sok változás történt az itteni életemet tekintve, bár az elmúlt napokban picit változott a dolog. A további időhúzást mellőzve most leírom, mi a helyzet munkafronton.

Mint tudjátok, elég specifikus állást keresek, nem hiszem, hogy válogatós lennék, csak hát eleve azért jöttem ebbe az országba, hogy a szakmámban dolgozhassak. Itt Ausztráliában lényegesen több cég van, aki ezen a kis területen tevékenykedik, és a Manufacturing Weeken tett látogatásom alapján is jónak ítéltettek az esélyeim. Ott mindenki bíztatott, csak épp senki nem ajánlott állást.

Van azonban egy cég, akik nagyon közel állnak ahhoz, amit végülis csinálni szeretnék, és bár itt sem történt még ajánlat tétel, bizakodó vagyok velük szemben. A cégnél először április végén jártam, azóta másfél hónap alatt összesen 4 interjún estem át. Egyik alkalommal 3 órán keresztül beszélgettem a lehetséges közvetlen munkatársammal, nagyon élveztem. A cég abszolút ideális lenne, tetszik a munkamorál, a környezet, az emberek, a munka, egyszerűen minden. Igyekeztem őket meggyőzni, hogy milyen jó vásár is lennék, mivel úgy-ahogy canvasing volt, ezért estem át ennyi interjún. A négy alkalom itt is soknak számít, így abban bízom, hogy ahogy letudják a félévi zárást (ami júni vége), újra felvehetjük a kapcsolatot és esetleg megállapodhatunk a folytatással kapcsolatban.

Ezen kívül hétvégén valahogy mintha beindult volna valami. Feltettek szombaton Linkedinre egy nekem tetsző állást, ami ugyan Brisbane-ben lenne, de a pozíció szimpatikus. Jelentkeztem rá nyilvánosan, az illető vissza is jelzett és bekérte az önéletrajzom. Tőlük még nem érkezett visszajelzés, de még csak hét eleje van.

A jelentkezésemet meglátta egy harmadik cég is, akik itt vannak Sydneyben. Róluk azt kell tudni, hogy rajta voltak az eredeti top10 céges listámon, de bizonyos logisztikai problémák miatt személyesen nem kerestem fel őket. Magyarán szólva 25 km-re vannak tőlem, és 4 busszal lehet hozzájuk eljutni. 3-4 óra buszozást persze néha be kell vállalni, de az első hónapban inkább kihagytam. Szóval ettől a cégtől érkezett egy üzenet, hogy legyek szíves küldeni egy önéletrajzot, mert szeretnének beszélni velem egy állással kapcsolatban. Mindez vasárnap hajnali kettőkor.

Hétfőn szépen összeraktam a motivációs levelet, önéletrajzot a cégre pofoztam, kicsike portfóliómat csatoltam, és elküldtem a megadott email címre a jelentkezésem. Természetesen vázoltam a helyzetemet is, hogy szponzorációra lenne szükségem. Pár órával később meg is jött a válasz, szerdára várnak interjúra.

A munkával kapcsolatban azért mellőztem az írást eddig, mert semmi konkrét nem történt. Nem akarok elkiabálni semmit, de egyáltalán nincs kétségem, hogy rövidesen megtalálom azt a pozíciót, amiért kijöttem. Ez egyben azt is jelenti, hogy még egy darabig – legalább pár hónapig – maradok Ausztráliában.

Az elmúlt időszakban tudatosan kicsit lazábbra vettem a munkakeresést. Többen kérdezgettétek, hogy mi a helyzet? Van már munka? És én mindig csak azt mondtam, hogy még nincs. Itt tanultam meg azt, hogy nem szabad rágörcsölni a dolgokra, néha el kell engedni, azt, amit akarsz, hogy aztán végül megkapd. Ezért írtam annyi kirándulós bejegyzést, ezért töltöttem pihenéssel és nézelődéssel az elmúlt heteket, mert ha egyszer megkapom az állást, akkor aztán teljesen lefáraszt majd a meló, és már nem sok mindenre lesz időm.

Az elmúlt egy hónap arra volt jó, hogy belássam: itt a helyem. Az itteni körülményeket látva nem szeretnék máshol élni, mint Ausztrália. Ez a pont az, ahonnan már nincs visszaút. Tetszik az ország, és mindent meg fogok tenni, hogy megteremthessem magamnak az az életet, amit eddig csak elképzeltem. Eddig se volt könnyű, a következő időszak se lesz egyszerű, de hiszem, hogy megéri a fáradság, ha pár éven belül azon a szinten élhetek, mint Magyarországon. Persze anyagilag ez mást jelent, nem konvertálható forintra, de nem is ez a lényeg. Egy olyan szakmában dolgozni, amit szeretek, egy olyan munkakörnyezetben, ahol megbecsülik a munkámat, mindent megér. Az, hogy az életkörülményeim pedig jelentősen javulni fognak, csak egy plusz.

A legfontosabb: az elhatározottság. Van a környékemen egy kávézó, egy olasz srác csinálja. Hétvégenként vele, meg az állandóan ott lebzselő szerb taxissal szoktam dumálni. Azt mondták, van itt egy mondás: if it’s meant to be, it’s up to me. Vagyis mindenki a maga sorsának kovácsa. Ha az ember elég eltökélt, hogy véghez vigye, amit eltervezett, sikerülni fog. Nyilván kell hozzá egy kis szerencse is, de főként kitartás. Én még mindig kitartok, és hiszem, hogy ennek meg lesz a gyümölcse. Lehet, hogy nem holnap, vagy nem jövő héten, de rövid időn belül megtalálom azt, amit keresek. Szurkoljatok. 🙂

Egy nehéz nap éjszakája

A szerdai napom nem kicsit volt hosszú. Remélem kifizetődik az az energia, amit a napomba tettem, egyszerűen muszáj. És ha így lesz, akkor sínen vagyok asszem.

De hogy elölről kezdjem a történetet, szerdán háromnegyed hatkor keltem, hogy elérjem a 8 órás kompot, ami 8:25-re ér a Sydney Olympic Parki kikötőbe. Onnan busszal jutottam el kiállításhoz, 5-10 perc várakozás és kb. 15 perces út alatt, tehát nyitásra ott voltam. A szerdai kört egy elég nagy céggel kezdtem, mint kiderült, akkorák, hogy már saját HR-esük van, aki persze nincs kinn a kiállításon. De azért készségesen megadták a nevét, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot telefonon vagy emailben, és úgy küldjem el a jelentkezésemet.

3D Systems stand – fotó az austechexpo.com.au oldalról

Ezután következett egy cég, aki ugyan a 20-as listámon rajta volt, de úgy voltam vele, hogy biztos nincs elég kapacitásuk meg tőkéjük, hogy alkalmazzanak – kispályásoknak tűntek kicsit -, ezért a top 10-be nem kerültek be. Mégis, a standjuk kicsi, de csinos volt, és csupa fiatal, illetve egy középkorú férfi és nő állt a standon, és igazából elég szimpatikusak voltak. Valószínűleg a vezetőség frissen végzettek közül válogatja ki a munkaerőt, és ez tetszik, mert itt annyian csak a tapasztalatra mennek, és a tehetség nem számít. Szóval szóba elegyedtem az egyik sráccal, kiderült, hogy mégis komolyabbak egy kicsit, mint gondoltam. A kölcsönös rokonszenv szellemében meg is említettem, hogy munkát keresek, mire odahívta a főnökét, akinek átadtam az önéletrajzom. Nem tőlük várom a megváltást, de ha esetleg kellenék nekik, akkor persze nagyon örülnék, mert szívesen dolgoznék egy ilyen csapattal.

Ezután következett egy – kapaszkodjatok – tazmániai cég. Jó, őszintén, ők egyáltalán nem szerepeltek semmilyen listán. Viszont a standjuk alapján sokkal inkább témába vágóak voltak, mint jó páran a listámról. Úgy tűnt, náluk megvan az a szakmai is technológiai háttér, amit keresek. Nagyon kedvesen fogadtak, rögtön meg is találtam az embert, aki kompetens volt a témában. Az önéletrajzom láttán, hát, finoman szólva dobott egy hátast, hogy milyen programokat meg gépeket ismerek. Nem azért hogy fényezzem magam, szerintem ez otthon nem sokat ér, legalábbis a tavaszi tapasztalataim alapján, itt viszont vannak olyan emberek, akik tudják miről beszélek, ha a szakterületem kerül szóba. Sőt, azt kell hogy mondjam, ez alatt az egy hét alatt majdnem több ilyen emberrel beszéltem, mint otthon eddigi életem során.

Szóval teljesen kiakadt a pasas, mert hogy ezt is, meg azt is?!, meg még ez is?!, úristen, te vagy a tökéletes ember. És hogy még nyelveket is beszélek, az egy kicsit kevésbé okosnak tünteti fel őket. (Nem pont így fogalmazott :)) Az az egy pech, hogy múlt hónapban vettek fel két embert, akiknek totál semmi tapasztalatuk nincs egyébként ebben témában, nem hogy szoftverismeretük, de hát ebben az országban a munkáltató örül, ha egyáltalán talál olyan jelöltet, aki hallott már a területről. És ez most nem ámítás, szó szerint ezt mondta.

Közben a kollégája, aki szintén belenézett az önéletrajzomba, és észrevette a sales-es tapasztalatot, rögtön lecsapott rám, és elkezdett faggatni, hogy nem érdekel-e részmunkaidőben egy kis kereseti lehetőség. Mert hogy van ez a tök jó új 3D nyomtatójuk, és hogy itt NSW-ben kéne bemutatózni meg eladni a terméket. Hárítottam azzal, hogy nincs autóm, de azért meggondolom, és elvettem egy szórólapot.

De persze, az én helyzetemen ez nem sokat változtat, ha csak annyiban nem, hogy megint megkaptam, hogy milyen remek jelölt vagyok. Azért a szaki adott egy kontaktot, aki szintén ilyesmivel foglalkozik, és Sydneyben él, és javasolta, hogy keressem meg, hátha tud valamit. Tehát megint kaptam egy új tippet, plusz még az egomat is kicsit helyre rakták. Megköszöntöm a lehetőséget, és mentem tovább.

A következő delikvens szintén a listámról való volt, a fejlesztési manager előre kiguglizva, háttérinfó begyűjtve. Ő volt egyébként az első, akinek tényleg azt tudtam mondani, amit elterveztem, a többieknél valahogy nem jött össze. Elmeséltem, hogy mennyire szeretnék én náluk dolgozni, mert hogy a fenntarthatóság, meg a kutatások – csupa szép dolog a cég honlapjáról -, és hogy így meg úgy tudnám elősegíteni az ő fejlődésüket. Fura is volt, hogy annyira csendben volt – a németes név valószínűleg tényleg németet takart -, mert az ozziktól nem pont ezt kaptam eddig. Mesélt ő is egy kicsit a cégről, persze én már mindent tudtam, és megkérdezte, hogy milyen vízumon vagyok itt, stb.? Nos, rövid idő alatt kiderült, hogy sajnos ők nem tudnak szponzorálni, mert túl kicsik ők ahhoz, meg egyébként is, ők tényleg nagyon kis cég. De part time munkáról esetleg lehetne szó ha érdekel. Persze, még meggondolom, köszönöm. Hm, nem gondoltam volna, hogy 9000 m2-es gyártó csarnokkal, és 50-60 alkalmazottal a kicsi kategóriába esnek, de hát ő tudja, ő a fejlesztési manager.

Ekkor már kb. fél 11 volt, nekem meg 2 órakor volt egy találkozóm a város egy északi suburbjében, úgyhogy siettem is tovább. Igen, 3,5 óra kellett, hogy átérjek oda. Igen, tudom, nem kevés. Viszont, pont időben ott voltam. Erről a találkozóról azt kell tudni, hogy egy olyan cégnél volt, ahol mindig is szerettem volna dolgozni, és dolgozik ott egy ember, akivel egyszer egy kiállításon találkoztam, talán ha pár szót váltottunk, de ennyi. Mivel közös területen dolgozunk, ezért felvettem vele a kapcsolatot, és vele volt megbeszélésem. Na most. Délután kettő órától este 5-ig beszélgettünk, és gyanítom ha nem zavarta volna a munkaidő vége, még lehet, hogy folytatjuk. Mindent kitárgyaltunk, az aktuális piaci trendeket, az új technológiákat, gépeket, szoftvereket, satöbbi. Úgy éreztem elég támogató volt a munkakeresésemmel kapcsolatban, ugyanakkor többször kiemelte, hogy ez nem az ő döntése, hanem sok felette álló ember döntése. Mivel ez úgy ahogy egy nemzetközi cég, elég sok fórumon kell keresztülmennie egy ilyen jelentkezésnek. Úgyhogy búcsúzáskor abban maradtunk, hogy elküldök neki minden releváns dokumentumot emailben, amikről beszéltünk, ő meg továbbítja a felettesei felé. Meg hogy összeírom, amikről beszéltünk. “Csak írj egy ilyen vázlatot vagy listát, elég úgy 50-60 dolgot megemlíteni, amiről beszéltünk” – kicsit az arcomra fagyott a mosoly. 50-60? Huhh, jó, azon leszek.

Tehát, röpke két és fél óra utazás után, amikor hazaértem, állhattam neki a “vázlat” írásnak. Persze akik ismernek, tudják, hogy én nem írok vázlatokat. Maximum magamnak. Minden más tőlem távozó anyagnak minimum tökéletesen szerkesztett és minden szempontból igényes írásnak kell lennie. Egyébként meg szeretem is az ilyen feladatokat, meg a maratoni beszélgetés alapján végre nyitott fülekre találtak az ölteteim, amit itthon hiába próbáltam keresztülvinni. Igazából nem volt más dolgom, mint tényleg leírni azt, amit szeretnék csinálni, persze a megfelelő formában. Oké, lehet, hogy nem pont ennyire komoly műre számított az illető, de hajnali 4re sikerült összeraknom egy 10-12 oldalas dokumentumot, megfelelően alátámasztva a szükséges információkkal. Tény, hogy talán lett volna még mit fényezni rajta, ha nappal is dolgozhatok, de reggel akarta prezentálni az ügyemet a felettesének a kedves szakmabeli, ezért be kellett fejeznem éjszaka.

Választ ezzel kapcsolatban hétfőn várhatok, addig nem lesz semmi. Ausztrália nagy ország, és ez a nagy ország nagy meetingeknek ad otthont, amik általában hétfőn vannak. És nagyon fontos mindent jól megbeszélni, mert különben nem tudom mi lesz. Na szóval. Az éjszakázás miatt ma szabadnapot vettem ki, és csak holnap tervezek megint kimenni a kiállításra. Esetleg este elmegyek egy moziestre a lengyel ismerősökhöz, a popcornt már megvettem rá.

Hétfő-kedd tájékán csak lesz valami, ha nem, jövő héten meg nyílik a Design Ex kiállítás. No worries 🙂