Hull a hó és hózik

23-án reggel az időjárás is hivatalosan köszöntött Magyarországon, nem is gondoltam volna, de végül is fehér karácsonyunk lett. Legalábbis a vasárnapi hóesés következtében a szenteste olyan volt, amilyennek a nagy könyvben meg van írva. Persze így a hétvégén többször is eszembe jutott, hogy előző hétvégén a tengerparton sétáltam a nyárban, most pedig a télben kéne a havat  lapátolnom. Szerencsére annyi azért nem esett. De vissza az érkezéshez.

Csütörtök este egy hosszú két napos utazás után megérkeztem Budapestre, és az első három napban már sok mindenkivel találkoztam és beszéltem telefonon. A szüleimmel és a legjobb barátaim nagy részével már találkoztam, elég mozgalmas volt ez a pár nap, ahogy sejtettem, de ez így volt jó.

Pénteken elkezdtük intézni a hivatalos ügyeket, további ügyintézés vár még rám a két ünnep között, akkor majd az önkormányzatba kell mennem, hogy kijelentkezzek, illetve a meglévő bankszámlámat kell megszüntetnem. A kellemes programokra is jutott már idő, vásárlás a szüleimmel, beszélgetés a barátokkal, többnyire minden simán ment, bár akadtak sajnos félreszervezések is.

Ami engem korábban is foglalkoztatott, és nagyon érdekes megélni, az az, hogy hogyan látom Budapestet és Magyarországot 9 hónap távollét után. Az első kisebb meglepetés már Ferihegyen ért, ami azért nem Sydney Airport, kicsit meglepődtem, hogy milyen kicsinek találtam, pedig korábban nagynak tartottam. A reptéri kiszolgáló személyzet kedves volt ugyan, de sajnos bizonyos technikai akadályokat nem sikerült elhárítaniuk, pedig biztos mindent megtettek az ügy érdekében. Ennek ellenére örömmel léptem ki a kapun, hiszen a túl oldalon a szeretteim vártak.

A városban közlekedve újra rá kellett döbbenem, hogy Budapest bizony gyönyörű. Persze, eddig is tudtam, de ha itt él az ember, néha elfelejt rácsodálkozni a szépségeire és a különlegességére. A rakparton autózva, az utcákon sétálva ez újra és újra eszembe jutott, a nagyon hideg időjárás ellenére. Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet kikerülni, de nem is kell. Szeretem Budapestet, mindig is szerettem és mindig is fogom.

Érdekes élményként éltem meg, hogy mennyi minden van magas színvonalon a szolgáltatás terén. Például a telefonos ügyintézés során, amikor egy SIM kártyát szerettem volna venni, segítőkészek és professzionálisak voltak, mindent megtettek, hogy minél előbb használhassam a kártyát. Persze csak később derült ki, hogy a telefonom kártyafüggő, így egy másik megoldást kellett találnom, de most már ez is megoldódott.

A személyes találkozások pedig olyan erőt és különleges hangulatot adtak az elmúlt napoknak, amit nehezen lehet megfogalmazni. Kicsit álomszerű azoknak a közelében lenni, akikkel az utóbbi hónapokban csak emailen és skype-on keresztül tartottam a kapcsolatot. Nosztalgikus és nagyon is valós egyszerre, felkavaró és megnyugtató is. Pont mint a másik oldalon való közlekedés, ami egyszerre természetes és furcsa.

Most minden megint fordítva van, de érdekes módon nem tűnik fel, és az esetek 90%-ban elsőre az itteni módon csinálom a dolgokat. A villany kapcsolása, az ajtó nyitása, a puszi adás, az egyéb bal-jobb, lent-fent kérdés, vagy legalábbis ezt hiszem. És bár természetes, és tudom, hogy annak kell lennie, mégis fényképet csinálok mindenről és mindenkiről, a hentes áruról, a piacról, a látványosságokról, a hétköznapi dolgokról. Egyszerre vagyok helyi és turista, így érzem most.

Még meg vannak a régi helyek, még tudom, merre kell kikanyarodni és milyen utcában kell levágni a távot, de azt a részt átnevezték, az már ott zsákutca, a zenéket és előadókat nem ismerem. Még tudom, hogy a Nagyi palacsintázójában rakott mindennelt kérek, a kávézóban még megismernek, de a pultos lánynak már más a frizurája. Kilenc hónap ahhoz már sok idő, hogy sokan máshol tartsanak az életükben, de ahhoz még kevés, hogy teljesen elveszítsem a fonalat illetve a személyes kapcsolatot. A szomszéd köszön, a régi osztálytárssal még mindig ugyanazon a poénon röhögünk, mindenki tudja, hogy érjen el (vagy legalábbis ezt hiszem), de nem találom a seprűt “otthon”, és nem nézem az árakat.

Kicsit úgy érzem, egyszerre vagyok itt és mégse itt. Nem azért, mert eszembe van, hogy otthon épp milyen számlát kell befizetnem, vagy hogy igenis tudom, hogy beszélnem kell egy sydney-i barátommal, hogy váltsunk két szót mi volt vele a héten, hanem a sok apróság miatt, ami kicsit nehezíti az átállást időben és térben.

És persze vannak azok a dolgok, amiket már most nem értek. Régen odafigyeltem rá, hogy milyen zoknit veszek fel a nadrághoz. Biztos így volt, nem tagadom, ma már nem tulajdonítok ennek jelentőséget. Régen felkaptam a vizet apróságokon, ha valaki undok volt velem vagy olyat tett, amit nem néztem jó szemmel. Mostanában igyekszem többet beszélgetni az eladókkal, hogy kicsit jobb kedvre derítsem őket, ha már egyszer rossz napjuk van. Megölelek embereket. Tudom, ez biztos furcsa a barátaimnak, így jobban belegondolva nekem is az. De nem tudok vele mit kezdeni, csak úgy jön. Próbálhatnám visszafogni magam, igyekezhetnék jobban, hogy visszailleszkedjek, de úgy vagyok vele, ha már itt vagyok, miért ne adjak annyi szeretetet, amennyit tudok, úgyse lesz erre sok esélyem máskor.

Sajnos van, hogy felborulnak a tervek, és mégse úgy alakulnak a dolgok, ahogy kitalálta az ember. Igyekszem ezért most ugyan mindenkinek kedvezni, de a kezdeti elhatározottság ellenére néha beüt a krach, és csak remélni tudom, hogy a barátaim megértik a változásokat a megbeszéltekben. Igyekszem mindenkinek, többek között magamnak is megfelelni ezalatt a pár nap alatt, és persze, hogy nem egyszerű, de rosszabb is lehetne. Úgyhogy a következő napok mozgalmasan telnek majd, azt hiszem ebben az évben nem is hallotok felőlem többet.

Ezúton szeretném tehát megragadni az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, barátomnak, szerettemnek, bloggernek és nem bloggernek, ismerősnek, boldog-boldogtalannak

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT ÉS SZEMÉLYES SIKEREKBEN GAZDAG 2013-AS ÉVET

kívánjak.

Még valami apróság: értesültem róla, hogy sokan reklámokat láttok a blogomon, ezért jövő év elején változások várhatóak, hogy ezeket eltávolítsam. Én ugyebár nem látom ezeket a reklámokat, az engedélyemet nem kérték hozzá, szóval bocsi érte, de eddig nem is tudtam róla.

A változás szele

Valami talán megváltozott az elmúlt pár hónapban. Úton hazafelé, a Sydney-London járaton feltűnt pár apróság. Az, hogy ebben az évben nagyrészt egy angolszász országban éltem, kicsit megváltoztatott, és valahogy már a körülöttem lévőket is máshogy látom. Na de nem szaladnék ennyire előre, inkább kezdem az elején.

Az utolsó napom a munkahelyemen még az aktuális munkák lezárásával illetve jövő évre való kitolásával telt. Bár három hétre bezárunk, az előkészítő folyamatokat már korábban meg kell kezdeni, ezért nagyon hasznos volt a mai megbeszélés, hogy mindannyian tudjuk, hogy kezdjük a következő évet. Utána pedig egy korai ebéddel zártuk az évet, ahol a főnök kicsit évértékelt, utána pedig a másik főnök kivitt a reptérre. Azért ez nem mindennapi dolog itt sem, de ezért is szeretek ott dolgozni, ahol, mert olyan gesztusokat teszünk, amitől sokkal kellemesebb a légkör.

Az autóban persze szóba került, hogy már itthon és otthon is vagyok a két országban, és jó lesz hazamenni, de jó lesz bizony két hét múlva visszajönni is, mert már ez is kicsit itthon. Beszélgettünk a terveinkről a következő hetekben, megtudtam, hogy ha minden jól alakul ezen a nyáron, a nagy meleget nem hagyom ki, mert az csak később várható. Tehát jó hangulatban és időben érkeztem a Sydney International Airportra, hála a főnökségnek.

A check-int már igazából online elintéztem az előző nap, így csak a csomag leadása volt hátra, és az utolsó percekben attól a bizonyos felesleges 6 kilótól is sikerült megszabadulni, vagy legalábbis felengedték a csomagomat fizetés nélkül. A határátlépés, útlevél ellenőrzés, biztonsági átvilágítás a gördülékenyen ment, rendesen felkészültek a karácsonyi dömpingre a repteresek. Amikor kisebb tömeg alakult ki, új ablakok nyíltak, egy kolléga pedig újabb sorokat fűzött be a várakozó részre. Így is azért, nyugodt tempóban ugyan, de kellett egy óra, hogy átjussak mindenen, bár a valós várakozás maximum 15 perc lehetett mindennel együtt. A többi séta, pakolás,ilyesmik.

A repülőn a tegnapi becsekkolásnak köszönhetően elég jó helyet sikerült kapnom, nagy hely az ülés előtt, és bár a gép abszolút tele volt, a társaság remek, így nem bánom, hogy nem az enyém az egész sor. A közvetlen szomszédom egy mérnök kolléga volt Brisbane-ből, mellette pedig egy francia család Új-Kaledóniából. Nagyon kedves emberek mind, és bár a szinkrontolmácsolás a két nyelv között az első 8 óra után bizony nehézzé válik, de jól szórakozunk.

És itt jön az első dolog, ami feltűnt. Régebben az angolokat kicsit távolságtartónak és merevnek tartottam, talán még jobban is, mint a németeket. Ma viszont észrevettem magamon, hogy mennyire szimpatizálok velük, és milyen kedvesnek, viccesnek és nyitottnak találom őket. Nem csak az utastársamra gondolok, hanem a stewiekra, és minden többi angol utasra, akivel a várakozás során elegyedtem szóba.

Szingapúrban ismét kiengedtek minket kemény 40 percre, amiből persze megint az lett, hogy mindenki visszaérkezett időben, hogy aztán 25 percet sorba álljon egy újabb ellenőrzéshez majd a váróban további 20 percet várjon a beszállásra. Nem is ez a lényeg, hanem inkább az, amit a szingapúri reptér dolgozóin vettem észre. Mivel csak pár óra telt el a két reptér között, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire más a két ország ügyintézése. A biztonsági ellenőrzésen Szingapúrban háromszor, három különböző ember nézte meg az útlevelemet, míg Ausztráliában csak a határőr. Az útlevelemet Ausztráliában sosem vették ki a kezemből, sőt, kihangsúlyozták, hogy mindig nálam legyen. Szingapúrban érdekes módon azt vettem észre, hogy ugyanazokat a feladatokat több dolgozó végzi el, kicsit feszültebben, de lassabban, mint Sydneyben. Érdekes, hogy pont a no worries országban ugyan nyugodtabb tempóban, de valahogy mégis gyorsabban mentek a kötelező körök. Másik dolog, hogy valószínűleg Európában nem fogok sziával (see ya) elköszönni a határőrtől, mert kitér a hitéből.

Az angol humor is egy olyan dolog, amit ugyan értettem Monty Python meg Hollószínház szinten, de élő szóban nehezen vettem le, hogy most akkor valami vicceset mondott valaki. És nem a kiejtés vagy a szókincs miatt, egyszerűen nem vettem a lapot. Most, amikor a stewiekkal vagy utastársakkal beszélgetek a gépen, minden tiszta, érzem az iróniát, megfelelő választ illetve gesztust tudok produkálni, és kicsit azt érzem, hogy végre egy nyelvet beszélünk. Természetesen a gépen utazó ausztrálokkal is ez a helyzet.

Kíváncsi vagyok, Londonban mit tapasztalok majd, lesz egy pár órám a budapesti gépem előtt. Persze tudom, hogy az igazán nagy fordított kultúrsokk majd  Budapesten ér, valószínűleg már eleve az érkezés se lesz teljesen zökkenőmentes. Azt már tudom, hogy a parkolási lehetőségek drasztikusan megváltoztak Ferihegyen ebben az évben, a többi meglepetés pedig egyelőre a jövő zenéje.

Oszd meg!

Mivel most a pakolás finisében járok, sajnos nem sok az időm, de addig olvassátok Marietta remek írását!

Az Üveghegyen is túl

Perverz, onkinzo modon eleg gyakran ranezunk meg mindig az otthoni online hirekre (azt hiszem, ezt mar sokadjara irom le ;)). Nehez is lenne kikerulni ezt az egeszet, mivel a Facebook-on is naponta linkelgetnek be ismerosok cikkeket, es ha meg akarjuk erteni a kommenteket, bizony el kell olvasni a mogottes tartalmakat is. Tudom, hogy a media kepes eleg egyoldaluan talalni esemenyeket, eppen ezert nem tudjuk megitelni, hogy az otthonrol elvagyodok aranya tenyleg ennyire megnott-e, vagy csak egyre tobbet foglalkozik a sajto a kivandorlas kerdeskorevel. Az viszont tisztan latszik, hogy korabbi (otthoni) kornyezetunkben sorra veszitik el munkajukat mindugy a diplomas, nyelveket beszelo ismeroseink, mind pedig a szakmunkaban jartasak is. Es ilyenkor gyakran hangzik el a kerdes, hogy megis hogyan lehetne kijutni, egy stabilabbnak tuno kornyezetbe. Mondjuk, Ausztraliaba. Mert hat ugye nekunk “sikerult”, meg Jolika fianak is, aki az egvilagon nem ertett semmihez, es megis ott van, es jol el.

A kivandorlas nem…

View original post 1 218 további szó

Karácsonyi nincs-hangulat

Így pár  nappal az utazásom előtt, nincs olyan óra szinte, hogy valaki meg ne kérdezné, várom-e már a karácsonyt. Vagy hogy készülődök-e már. Ami persze triviális, nyilván várom, nyilván készülődök, de sajnos több minden is hátráltat a lelki rákészülésben.

Például nem hiányzott a mostani kellemetlenség, ami miatt péntek este háromnegyed hétkor már ágyban fekszem. Megfáztam ugyanis, remélem, gyorsan kiheverem, de most azért elég ramatyul vagyok. Ugye mivel itt már elég jó idő van, gyakorlatilag reggel háromnegyed hétkor még kell a dzseki, mert kicsit hűvös van, de mire 8-ra beérek a munkába, már teljesen leizzadtam. Mondjuk a séta miatt is, de mindegy.

Persze az irodát éjszaka jól felfűtik a gépek, úgyhogy amint beérek, a légkondit rögtön bekapcsolom 5-10 percre, csak hogy egy kicsit lehűljön a levegő mondjuk olyan 30 fokról 25-re. És persze a dzsekit is leveszem. Ebédidőben egy 10 percre kiülök azért a napra, hogy ne egész nap a négy fal között legyek, de amikor visszamegyek a hűvösbe… hát, azt hiszem, értitek a képletet.

Talán az se volt olyan jó ötlet, hogy egyik hétvégén csak azért is kimentem Cronullára, hiába fújt a szél, én meg csak rövidnadrágban és pólóban voltam. Hiába csak egy órát voltam ott, szerintem rátett egy lapáttal. A vicces az egészben az, hogy magamban egy picit mindig megmosolyogtam azokat, akik a légkondi miatt fáznak meg, mert hát az okos ember odafigyel az ilyesmire. Na, én most a saját káromon tanulhatom meg, hogy oda kell figyelni.

Úgyhogy ha még nem lenne elég az, hogy pakolnom, takarítanom kéne a hétvégén, most nagyon úgy néz ki, hogyha nem pihenem ki magam rendesen, utazhatok betegen. Azt meg nem szeretnék, mert nyűgös leszek, rosszul viselem az utat, és eléggé rányomná a bélyegét erre a kis időre.

Kicsit nehéz most ebben a melegben ráhangolódni a karácsonyra, bár a héten a lakótársakkal és a házi úrral elmentünk karácsonyi vacsorára. Egy török étteremben jártunk Newtownban, isteni rablóhúsokat és csevab-szerű kaftákat ettünk, nagyon jó volt, tényleg. De valahogy azért a mediterrán étel, a meleg nyári este nekem még nagyon nem karácsonyi.

Pedig igyekszem én megteremteni a hangulatot, ezen a héten például mézes krémest csináltam, és vittem a többieknek is az irodába. Ízlett is nekik, de valahogy nem stimmel, hogy ebédre a mézes krémes előtt zöldbab levest ebédelek, ami annyira nyári kaja. Egy kicsit képzavarban telnek a napjaim, ugyanakkor tudom, hogy ez a normális, majd jövőre már az itteni dolgokat tekintem normálisnak. Bár egyesek 28 év után se szokták még meg az itteni karácsonyt, szóval nem tudom.

Minden esetre így advent harmadik(?) hétvégéjén legalább a tömegnyomort megúszom a bevásárlóközpontokban, ahová a légkondi miatt tuti nem megyek. Talán egy kis napozás viszont jót tenne Cronullán…

Csepp a tengerben

Senkinek se könnyű. Neked sem, nekem sem, a szomszédnak sem. Sokat beszélgetünk barátokkal arról, hogy bár remek döntés volt nekivágni a kivándorlásnak, valahogy mégiscsak az a képzet él néhányunkban, hogy amint átléped a határt, sínen vagy. Kívülről tekintve nincs nagy különbség a fél éve, három éve illetve 10 éve kivándorolt honfitárs között. De bezzeg, ha valaki állampolgár, az igen, annak aztán biztos könnyű. Pedig nem. Ő sem talál munkát, hiába keres, hiába az anyanyelve és az állampolgársága, 3 körös interjún kell versenyeznie 300 másik jelentkezővel egy eladói állásra. És bizony hátrányban van, mert nem beszél idegen nyelven. Vagy például ott van az angol anyanyelvű szaktudással rendelkező bevándorló, akinek hiába van több éves tapasztalata két másik szintén angolszász országból, mégsem tud végzettsége és tapasztalata szerint elhelyezkedni.

Mégis, nem hallottam őket panaszkodni. Egyiküket se. Az életük csupa kihívás, ugyanúgy, mint az enyém vagy a tied, igen, ők is küzdenek a számlákkal, és ők is néha elkeseredettek a kilátástalanság miatt. De kibírják és mosolyognak, és bár nem egyszerű, a végletekig segítőkészek és viszonozzák azt, amit kapnak. Ilyen emberek között élek.

Néha megfordul a fejemben, hogy megéri-e ez a sok harc? A bosszúság, a lent és fent, a küzdelem, a jó élmények, vajon melyikből van több? Aztán körülnézek, váltok két szót valakivel, és mindig van valami, ami kicsit erőt ad. Rá kell döbbennem, hogy összetehetem a két kezem, amiért az alapfeltételeim adottak egy normális élethez. És a normális alatt nem azt értem, hogy mindig ki tudok fizetni minden számlát, vagy hogy nincs stressz az életemben. Nem. Azt értem alatta, hogy minden nehézség ellenére reggel fel tudok kelni, és nekivágni újra, újult erővel, mert van valami, ami hajt.

Hiszem, hogy egy ember is hozhat változást. Hiszem, hogy egy szó, egy gesztus, egy gondolat is számít, valakinek, valahol. Néha nem is tudod, hogy mi az, vagy ki az, akinek ezzel megváltoztatod az életét, de a gépezet beindul. Muszáj, hogy így legyen, muszáj hinnem benne, mert máshogy nem lehet csinálni. Az élet senkinek, sehol nem könnyű, legyen erős vagy gyenge, bevándorló vagy születésétől fogva állampolgár. Az egyetlen dolog, ami igenis változtat a képleten, az a hozzáállás, és a hit, hogy képes vagy változtatni az életeden, és persze másokén.

Sokan legyintenek, ha azt mondom, igenis, egy ember is számít. Igenis, mindenki képes változtatni a saját és mások sorsán. “Fiatalság, bolondság.” – mondják. Naivitás? Lehet. De ha így van, nem szeretném soha elveszteni a naivitásomat, mert nem lenne miért felkelnem másnap. Ha nem hinnék benne, hogy lehet jobb, mitől lenne erőm újra és újra nekivágni?

A minap megkérdezett valaki, hogy úgy érzem, szabadon beszélhetek-e a helyzetemről. Kapásból azt vágtam rá, hogy nem. Ez egy kicsit később megrémisztett, mert ha nem én, akkor ki beszélhet nyíltan? Tudom, hogy szerencsés vagyok, és sokan nálam is rosszabb helyzetben vannak. Tudom, hogy nem lenne okom aggódni. Tudom, hogy már elég erős vagyok, hogy legyőzzem az előttem álló akadályokat, akárhogy is lesz. Mégis, egy kicsi részem tart a jövőtől, hogy hova vezet mindez, és mikor ér véget az álom.

Nagyobb részem viszont azt mondja: elég az önzőségből és az önsajnálatból. Előre kell nézni, azt kell figyelni, hogy lehet segíteni másoknak, hogy adhatom vissza azt a sok szeretet és segítséget, amit eddig kaptam. Persze, fontosak az önös érdekek, egy szintig. De eljön az az idő, amikor fontosabb az, hogy legyen melletted pár ember, akire támaszkodhatsz és ők is támaszkodhatnak rád, minthogy ki tudd fizetni a számláidat. És igen, a Maslow-piramis azért ott van, de vannak olyan pillanatok, nem is ritkán, amikor pont az alapvető igények figyelmen kívül hagyása, és a másokkal való kapcsolatok adnak erőt a folytatáshoz. Paradox kissé, de én ezt tapasztaltam.

Remélem, hogy igenis számítok. Remélem, hogy vannak olyanok, akiknek esetleg én adok erőt. Ha így van, már megérte nekivágni, már megéri felkelni minden nap és folytatni. Nem vagyok egyedül, nem vagyunk egyedül. Együtt, egymásra támaszkodva, sikerül megküzdeni a problémákkal. Tudom, hogy nem egyszerű, se neked, se nekem. De megéri. Meg kell hogy érje.

Ezt a posztot szeretném azoknak az embereknek ajánlani, akik az elmúlt hónapokban mellettem voltak: a családomnak, a barátaimnak, a bloggereknek, akiknek az írásaiból erőt merítek, és az olvasóimnak, akiknek a támogatása nélkül szintén nem ment volna. Köszönöm.

Repjegy módosítás

Mikor már azt hinném, hogy velem semmi izgalmas nem történik, azért mégiscsak kiderül egy-két turpisság. Ma reggel például szembesültem vele, hogy a lefolgalt repülőjegyemmel Londonba ugyan eljutok, de Budapestre bizony nem. Pánikolni azért nem pánikoltam, de túlságosan azért nem örültem az újabb módosításnak, egyszer jó lenne már valamit elsőre véghezvinni. De ez van, ilyen az élet.

A történet ott kezdődik, hogy amikor nekiindultam, ugyebár oda-vissza jegyet vettem, azzal az apró kurflival, hogy a visszaút csak Londonig szólt. Már akkor is úgy voltam vele, hogy bármi is lesz, Londonból már akárhogy hazajutok, inkább a nagyobb utat fizetem csak ki. Szóval, amikor június-július felé már azért körvonalazódott, hogy itt bizony nem lesz júliusi hazautazás, akkor átrakattam a jegyemet decemberre. Igen ám, de a módosítás visszaigazolásában az szerepelt, hogy december 19-én elindulok Sydneyből, és december 19-én meg is érkezek Londonba. Ez még nem is lenne furcsa, mert össze lehetne hozni bizonyos esetekben, ezért nem tűnt fel.

Szóval ma reggel éppen összeírtam a járatinformációkat egy emailben, hogy meglegyen a családnak, az itteni ismerősöknek és a cégnek, amikor is újra ellenőriztem a British Airways oldalán a járatokat. És akkor bukott ki a hiba, miszerint az időpontok stimmelnek, csak a napok nem. Egy nappal később érkezek csak Londonba, vagyis a novemberben lefoglalt London-Budapest gépen nem nagyon tudok rajta lenni, ha még valahol Ázsia felett repülök épp.

Oké, internetre fel, bejelentkezem, átrakatom, nem működik a rendszer. Még egyszer próba, semmi. Közben persze a tranzakcióhoz kell az SMS, amit a bank küld ilyen tranzakciók előtt, de az még a régi számomra érkezik. Oké, bankot felhívom, számot módosítom, smst megkapom, foglalást újra megpróbálom. Semmi. Egy óra próbálkozás után leteszek róla, és elhatározom, hogy este megpróbálom.

Este először is hívom a BA telefonos ügyfélszolgálatát, 8-9 perc mire válaszolnak, de legalább válaszolnak. A hölggyel megbeszélem a részleteket, és az ő tanácsára megint megpróbálom online a foglalást, mert telefonon plusz díja van. Nekilátok megint, eljutok a fizetésig, majd közli a rendszer, hogy a kérést a bankom megtagadta. Hívom a bankot, és kiderül, hogy ez egyszer tényleg én vagyok a béna, mert elütöttem a bankkártya lejáratának dátumát, és ezért nem ment keresztül a kérés.

Még egyszer nekifutok az egésznek. Ezúttal úgy-ahogy túljutok a nehézségeken, de a visszaigazoló képernyő csak nem jön. Vissza tehát az internetbankba, megnézni, mi a helyzet. Ott megjelenik az összeg, mint függő tranzakció. Akkor megint hívom a BA ügyfélszolgálatot, hogy most mi a helyzet. (Ja, előtte azért ezt emailben is leírtam nekik, biztos, ami biztos.) Az ügyfélszolgálatos megint kedves, és mivel most az ő oldalukon van a hiba, és meg is jelenik nálam a tranzakció, a telefonos módosítás már nem kerül annál többe, mint amit egyébként is fizetnem kell érte.

Úgy tűnik, telefonon keresztül végre sikerül módosítani a járatot, és végre talán el is jutok Sydneyből Budapestre. Remélem, addig már nem lesznek hasonló izgalmak, és nem kell megint improvizálnom. Elvégre mégiscsak év vége van, és elég mozgalmas időszakon vagyok túl.

Azért a British Airwaysnek problémakezelésből 5-ös. De egy kicsit örülök, hogy nem velük jövök vissza.

Oszd meg!

Ott hó, itt nyár 🙂

bandirepublic

miközben tegnap erős széllökések közepette megérkezett a hideg szeretett kis hazánkba, addig ausztráliában a nyár beköszöntének alkalmából egy kis éjszakai szörfözést tartottak a srácok neon kivilágítással. nem vagyok irígy. egyáltalán!

View original post