Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

A változás szele

Valami talán megváltozott az elmúlt pár hónapban. Úton hazafelé, a Sydney-London járaton feltűnt pár apróság. Az, hogy ebben az évben nagyrészt egy angolszász országban éltem, kicsit megváltoztatott, és valahogy már a körülöttem lévőket is máshogy látom. Na de nem szaladnék ennyire előre, inkább kezdem az elején.

Az utolsó napom a munkahelyemen még az aktuális munkák lezárásával illetve jövő évre való kitolásával telt. Bár három hétre bezárunk, az előkészítő folyamatokat már korábban meg kell kezdeni, ezért nagyon hasznos volt a mai megbeszélés, hogy mindannyian tudjuk, hogy kezdjük a következő évet. Utána pedig egy korai ebéddel zártuk az évet, ahol a főnök kicsit évértékelt, utána pedig a másik főnök kivitt a reptérre. Azért ez nem mindennapi dolog itt sem, de ezért is szeretek ott dolgozni, ahol, mert olyan gesztusokat teszünk, amitől sokkal kellemesebb a légkör.

Az autóban persze szóba került, hogy már itthon és otthon is vagyok a két országban, és jó lesz hazamenni, de jó lesz bizony két hét múlva visszajönni is, mert már ez is kicsit itthon. Beszélgettünk a terveinkről a következő hetekben, megtudtam, hogy ha minden jól alakul ezen a nyáron, a nagy meleget nem hagyom ki, mert az csak később várható. Tehát jó hangulatban és időben érkeztem a Sydney International Airportra, hála a főnökségnek.

A check-int már igazából online elintéztem az előző nap, így csak a csomag leadása volt hátra, és az utolsó percekben attól a bizonyos felesleges 6 kilótól is sikerült megszabadulni, vagy legalábbis felengedték a csomagomat fizetés nélkül. A határátlépés, útlevél ellenőrzés, biztonsági átvilágítás a gördülékenyen ment, rendesen felkészültek a karácsonyi dömpingre a repteresek. Amikor kisebb tömeg alakult ki, új ablakok nyíltak, egy kolléga pedig újabb sorokat fűzött be a várakozó részre. Így is azért, nyugodt tempóban ugyan, de kellett egy óra, hogy átjussak mindenen, bár a valós várakozás maximum 15 perc lehetett mindennel együtt. A többi séta, pakolás,ilyesmik.

A repülőn a tegnapi becsekkolásnak köszönhetően elég jó helyet sikerült kapnom, nagy hely az ülés előtt, és bár a gép abszolút tele volt, a társaság remek, így nem bánom, hogy nem az enyém az egész sor. A közvetlen szomszédom egy mérnök kolléga volt Brisbane-ből, mellette pedig egy francia család Új-Kaledóniából. Nagyon kedves emberek mind, és bár a szinkrontolmácsolás a két nyelv között az első 8 óra után bizony nehézzé válik, de jól szórakozunk.

És itt jön az első dolog, ami feltűnt. Régebben az angolokat kicsit távolságtartónak és merevnek tartottam, talán még jobban is, mint a németeket. Ma viszont észrevettem magamon, hogy mennyire szimpatizálok velük, és milyen kedvesnek, viccesnek és nyitottnak találom őket. Nem csak az utastársamra gondolok, hanem a stewiekra, és minden többi angol utasra, akivel a várakozás során elegyedtem szóba.

Szingapúrban ismét kiengedtek minket kemény 40 percre, amiből persze megint az lett, hogy mindenki visszaérkezett időben, hogy aztán 25 percet sorba álljon egy újabb ellenőrzéshez majd a váróban további 20 percet várjon a beszállásra. Nem is ez a lényeg, hanem inkább az, amit a szingapúri reptér dolgozóin vettem észre. Mivel csak pár óra telt el a két reptér között, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire más a két ország ügyintézése. A biztonsági ellenőrzésen Szingapúrban háromszor, három különböző ember nézte meg az útlevelemet, míg Ausztráliában csak a határőr. Az útlevelemet Ausztráliában sosem vették ki a kezemből, sőt, kihangsúlyozták, hogy mindig nálam legyen. Szingapúrban érdekes módon azt vettem észre, hogy ugyanazokat a feladatokat több dolgozó végzi el, kicsit feszültebben, de lassabban, mint Sydneyben. Érdekes, hogy pont a no worries országban ugyan nyugodtabb tempóban, de valahogy mégis gyorsabban mentek a kötelező körök. Másik dolog, hogy valószínűleg Európában nem fogok sziával (see ya) elköszönni a határőrtől, mert kitér a hitéből.

Az angol humor is egy olyan dolog, amit ugyan értettem Monty Python meg Hollószínház szinten, de élő szóban nehezen vettem le, hogy most akkor valami vicceset mondott valaki. És nem a kiejtés vagy a szókincs miatt, egyszerűen nem vettem a lapot. Most, amikor a stewiekkal vagy utastársakkal beszélgetek a gépen, minden tiszta, érzem az iróniát, megfelelő választ illetve gesztust tudok produkálni, és kicsit azt érzem, hogy végre egy nyelvet beszélünk. Természetesen a gépen utazó ausztrálokkal is ez a helyzet.

Kíváncsi vagyok, Londonban mit tapasztalok majd, lesz egy pár órám a budapesti gépem előtt. Persze tudom, hogy az igazán nagy fordított kultúrsokk majd  Budapesten ér, valószínűleg már eleve az érkezés se lesz teljesen zökkenőmentes. Azt már tudom, hogy a parkolási lehetőségek drasztikusan megváltoztak Ferihegyen ebben az évben, a többi meglepetés pedig egyelőre a jövő zenéje.

6 hozzászólás »

Repjegy módosítás

BritishAirwaysMikor már azt hinném, hogy velem semmi izgalmas nem történik, azért mégiscsak kiderül egy-két turpisság. Ma reggel például szembesültem vele, hogy a lefolgalt repülőjegyemmel Londonba ugyan eljutok, de Budapestre bizony nem. Pánikolni azért nem pánikoltam, de túlságosan azért nem örültem az újabb módosításnak, egyszer jó lenne már valamit elsőre véghezvinni. De ez van, ilyen az élet.

A történet ott kezdődik, hogy amikor nekiindultam, ugyebár oda-vissza jegyet vettem, azzal az apró kurflival, hogy a visszaút csak Londonig szólt. Már akkor is úgy voltam vele, hogy bármi is lesz, Londonból már akárhogy hazajutok, inkább a nagyobb utat fizetem csak ki. Szóval, amikor június-július felé már azért körvonalazódott, hogy itt bizony nem lesz júliusi hazautazás, akkor átrakattam a jegyemet decemberre. Igen ám, de a módosítás visszaigazolásában az szerepelt, hogy december 19-én elindulok Sydneyből, és december 19-én meg is érkezek Londonba. Ez még nem is lenne furcsa, mert össze lehetne hozni bizonyos esetekben, ezért nem tűnt fel.

Szóval ma reggel éppen összeírtam a járatinformációkat egy emailben, hogy meglegyen a családnak, az itteni ismerősöknek és a cégnek, amikor is újra ellenőriztem a British Airways oldalán a járatokat. És akkor bukott ki a hiba, miszerint az időpontok stimmelnek, csak a napok nem. Egy nappal később érkezek csak Londonba, vagyis a novemberben lefoglalt London-Budapest gépen nem nagyon tudok rajta lenni, ha még valahol Ázsia felett repülök épp.

Oké, internetre fel, bejelentkezem, átrakatom, nem működik a rendszer. Még egyszer próba, semmi. Közben persze a tranzakcióhoz kell az SMS, amit a bank küld ilyen tranzakciók előtt, de az még a régi számomra érkezik. Oké, bankot felhívom, számot módosítom, smst megkapom, foglalást újra megpróbálom. Semmi. Egy óra próbálkozás után leteszek róla, és elhatározom, hogy este megpróbálom.

Este először is hívom a BA telefonos ügyfélszolgálatát, 8-9 perc mire válaszolnak, de legalább válaszolnak. A hölggyel megbeszélem a részleteket, és az ő tanácsára megint megpróbálom online a foglalást, mert telefonon plusz díja van. Nekilátok megint, eljutok a fizetésig, majd közli a rendszer, hogy a kérést a bankom megtagadta. Hívom a bankot, és kiderül, hogy ez egyszer tényleg én vagyok a béna, mert elütöttem a bankkártya lejáratának dátumát, és ezért nem ment keresztül a kérés.

Még egyszer nekifutok az egésznek. Ezúttal úgy-ahogy túljutok a nehézségeken, de a visszaigazoló képernyő csak nem jön. Vissza tehát az internetbankba, megnézni, mi a helyzet. Ott megjelenik az összeg, mint függő tranzakció. Akkor megint hívom a BA ügyfélszolgálatot, hogy most mi a helyzet. (Ja, előtte azért ezt emailben is leírtam nekik, biztos, ami biztos.) Az ügyfélszolgálatos megint kedves, és mivel most az ő oldalukon van a hiba, és meg is jelenik nálam a tranzakció, a telefonos módosítás már nem kerül annál többe, mint amit egyébként is fizetnem kell érte.

Úgy tűnik, telefonon keresztül végre sikerül módosítani a járatot, és végre talán el is jutok Sydneyből Budapestre. Remélem, addig már nem lesznek hasonló izgalmak, és nem kell megint improvizálnom. Elvégre mégiscsak év vége van, és elég mozgalmas időszakon vagyok túl.

Azért a British Airwaysnek problémakezelésből 5-ös. De egy kicsit örülök, hogy nem velük jövök vissza.

4 hozzászólás »

Szerelembe estem

A múlt héten olyan intenzív élményekben volt részem, hogy azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy feltétlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes lettem Aucklandbe.

Kezdjük az elején. Az utazásom előtt kb. semmi kedvem nem volt átugrani a kiwikhez, mert minden azt sugallta, hogy ott hidegebb is van, meg esik is, meg fúj a szél, és egyébként is, Auckland “csak egy nagy falu”. Van abban valami, hogy ha az embernek ha nincsenek nagyon elvárásai, csak jó élmények érhetik.

Már a repülőn sejthettem volna, hogy itt valami készül. A reptéren nyugis, kultúr emberek vártak a járatra, ezalatt azt értem, hogy nem volt idegeskedés a gép késve indulása miatt, nem volt tolongás, hogy ki fér fel előbb a gépre, stb. A csomagját nem mindenki oda próbálta beszuszakolni, ahová a helye szerint kellett volna, hanem ahol jobban volt hely. A biztonsági videó életemben először mosolyt csalt az arcomra, aki nem hiszi, keressen rá az Air New Zealand videóira a youtube-on.

Első éjjel egy reptér közeli motel/hostel szálláson töltöttem. Nagyon biztató volt a kis családi vállalkozás honlapja, és transzfert is irtó jó áron kínáltak – érkezési időtől függetlenül. Amikor leszálltam, hívtam is az ingyenes számot, hogy jöhetnek értem. Itt csendben megjegyezném, hogy a mobilom valamiért nem működött a zátonyon, holott előtte egyeztettem a Virginnel, hogy ne érjen ez a meglepetés. Mindegy, végülis kibírtam nélküle.

A szállás – az ausztrál hostelekkel ellentétben – nagyon rendben volt, rendes ággyal, előre felhúzott ágyneművel, és még törölközőt is kaptam! Csupa luxus 🙂 Rendes és tiszta ház volt egyébként, a háziak meg segítőkészek és kedvesek, ahogy a honlapjuk alapján is lejött.

Az elkövetkező napokban pedig egy CS-en talált helyi kalauzolt el Aucklandben és környékén, egyszerűen leírhatatlanul kedves és segítőkész volt ő is. Nagyon-nagyon sok helyre elvitt, így nem csak a belvárost, hanem a külvárosi részeket és a tengerpartokat is sikerült bejárni. Ahogy egyre több helyre jutottam el, úgy kezdtem beleesni a helybe, nem csak azért, mert leírhatatlanul szép, hanem azért is, mert teljesen otthon éreztem magam ebben az új környezetben.Sydneyhez viszonyítva az utak például sokkal jobb minőségűek és szélesebbek. A kiwik kevésbé idiótán közlekednek, mint az itteniek, pl. használják az indexet sávváltáshoz, meg mondjuk körülnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Emellett lényegesen kisebb a forgalom, tehát tényleg elég nyugis egy város Auckland. A dugó kb. azt jelenti itt, hogy 10 percig halad az ember a sorban, de akkor aztán tényleg valami durva dolog történt. (Itt Sydneyben, a Paramattán egyszer 40 percet álltam a dugóban, úgy, hogy kb. 1-200 métert haladtam.)

Az időjárással eszméletlenül nagy mázlista voltam, szerintem nem csak a télhez képest, hanem úgy általában is. Végig hét ágra sütött a nap, szél nem volt. 18-20 fok lehetett, pulcsit igazából csak lustaságból hordtam. Meg hát értitek, ha már elhoztam, legyen rajta a képeken. A csizmával kicsit mellélőttem, mert inkább melegem volt, mint fáztam, de inkább ez mint amaz.A helyiek kedvesek és nyitottak, de nem olyan extrovertált és hangos módon, mint az ausztrálok. Egy icipicit talán visszafogottabbak, és ez rendkívül jól esik a kis európai kultúrához szokott lelkemnek. Kevés bevándorlót láttam, ami ugyan irreleváns, mert nem zavarnak, csak azért mégis. A mostani környékemen ha bemegyek a bankba, rajtam kívül nincs nem ázsiai az egész fiókban. Néha kicsit kellemetlen, ha a kávézóban a helyiek elkezdenek mandarinul beszélni, mert nem tudom, hogy velem van-e bajuk, vagy csak én vagyok paranoiás.

Ami nagyon tetszett még, az a családi házas övezetek. Egyrészt láttam egy épp zajló építkezést, és örömmel konstatáltam, hogy használnak olyan dolgokat, mint Európában, pl. alapozás meg beton. Ezek Ausztráliában kis túlzással luxuscikknek nevezhetők. A házak is sokkal jobban tetszettek, mert van stílusuk, és a helyiek finom érzékenységgel varázsolnak belőlük otthont, például egy levendula bokorral a kertben. Nagyon-nagyon tetszett például Ponsonby környéke, igazi kis paradicsom – nekem legalábbis. 🙂

Ó, és amit ki nem szabadna hagyni, a helyi nevezetességek. Nos, ebből nincs annyira sok, de ami van, azt megéri meglátogatni. Én többek között az Auckland Art Galleryben és az Auckland Museumban voltam, meg a Viaduct környékén, ami kb. a Sydneyi Rocks-nak felel meg. Szombaton pedig szerencsém volt Pappito-val is összefutni – mint helyi nevezetes ember 🙂 – aki élőben még ezerszer lehengerlőbb személyiség, mint a blogján. Ő is nagyon kedvesen megmutogatott pár helyet, ami még tovább növelte az addig sem kicsi imádatomat Aucklandet illetően.

Mondtam is neki, hogy mekkora mázlista, hogy ilyen helyen él. De az biztos, hogy rám sem sokáig kell a zátonynak várnia, mert Auckland felkerült a hosszú távú terveim közé. Csak győzzem kivárni. Addig is, még biztos visszatérek egyszer-kétszer látogatóba.

4 hozzászólás »

Na, majd ha nálam nem lesz…

… akkor nálam is ennyibe fog kerülni. Tömören ezzel összegezhetem az   utolsó napi pénzváltás tapasztalatait.

Ismeritek a viccet a két üzletemberről meg a vásárlóról, aki bemegy az   egyikhez és kap egy remek árat, míg a másiknál ennél magasabbat. “De hát a szomszédban olcsóbb!” – mondja. “Akkor vegye meg ott”- feleli rá az üzletember. “De hát ott épp nincsen.” Ja.

Ma a vízumos ügyintézés után még beiktattam, hogy gyorsan váltok egy kis kiwi dollárt költőpénznek. Vettem ki készpénzt a kártyámról, majd bementem az első utamba kerülő bankba, hogy átváltsam. Az árfolyam jó volt, de a pultos kislány azt mondta, hogy inkább menjek be a szemközti pénzváltóba, mert ők itt a bankban komoly díjat számítanak fel a váltásért. (10 dollárt, ami a váltás összegéhez képest 12-15%, tényleg sok, ahhoz képest, hogy szemben ennyit sem.)

Átmentem szembe a kis ázsiai pénzváltóhoz, aki bár mufurc volt, de azért mondott egy még jobb árfolyamot, és előadta, hogy ők itt mennyivel jobban váltanak a banknál. Mondom remek, kérek 90 dollárt. Csak ennyit? Mondom, igen, ennyit. Pakol, nézelődik jobbra-balra, és végre kinyögi, hogy ja, hát nekik nincsenek kis címleteik. Na köszi.

Na, akkor séta át a saját bankomba, hátha ott majd nem vonnak le tőlem plusz 10 dollárt a váltásért. Sorba állok, sorra kerülök, előadom, mit szeretnék. Kollegina egy kis türelmet kér, hogy ellenőrizze, hogy van-e új-zélandi dollárjuk. (Mellesleg Ausztrália legnagyobb bankjáról van szó.) Sűrű elnézések közepette közli, hogy sajnos nincs, és talán fáradjak be a belvárosi központi bankfiókba, ha váltani szeretnék, mert ott tartják az összes valutájuk. Mondom, köszi.

Szóval így állok, pár óra múlva már Új-Zélandon leszek, és még nincs új-zélandi pénzem. Két dolog jutott erről eszembe. Az egyik az, hogy valószínűleg így sugallják az embereknek, hogy ne akarják külföldön elkölteni az itt keresett pénzüket, maradjanak csak a jó kis ausztrál dollárnál.

A másik, és ez a valószínűbb, hogy jelenleg olyan környéken lakom, ahol az embereknek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utazgassanak. És akkor tulajdonképpen érthető, hogy a szolgáltatók alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. Mégis, nem furcsa, hogy a bankok és a pénzváltó nem tart valutát? Ez kb. olyan, mintha otthon nem tudnék eurót váltani. Vicces.

4 hozzászólás »

Technikai szünet

Holnap Új-Zélandra utazom pár napra, ezért egy kis kimaradás várható a blogomon. Amíg én telelek a keleti szomszédnál, meg turistáskodok, remélhetőleg itt, Ausztráliában minden megy a maga útján tovább a jelentkezésemmel kapcsolatban.

Már minden lehetséges adatot és papírt leadtam a megbízott szakembernek, holnap még áttekintjük a legszükségesebb tudnivalókat. Közben annyi változás történt, hogy szóban meghosszabbítottuk a szerződésemet 4 évre, lévén, hogy ez jobb azért nekem is, meg a cégnek is.

Szerda estétől vasárnap reggelig pedig Aucklandet járom majd be. Nagyon várom már! 🙂 Elő is készültem egy-két dologgal, hogy mit szeretnék látni és csinálni ott, ilyen például az Auckland Art Gallery meglátogatása és talán egy kis kirándulás a Rangitoto szigetre is belefér majd. Persze ezen kívül sokat sétálok majd a belvárosban és a Ferry Terminal környékén, ami innen nézve gondolom eléggé hasonlít majd a Sydneyben lévő Circular Quay és a Rocks környékére.

Az idő sajnos nem lesz a legkegyesebb hozzám, csütörtökön esik majd, és pénteken-szombaton is borús idő várható. A hőmérséklet 10-15 fok között lesz, a szél 10-12 km/h-s sebességével igazából nem sikerült tisztába kerülnöm, nem tudom, hogy az most nagyon fúj, vagy csak épp, hogy. De meleg ruhákkal és sálakkal, dzsekivel felkészültem rendesen, és a csizmámban utazom. Biztos, ami biztos.

A hátizsákom már becsomagolva várja a holnapi indulást, és a jegyzetfüzetemben összeszedtem a legfontosabb látnivalók nevét, és egy-két szükséges buszjárat számát és várható indulásának menetrendjét. A szükséges visszaigazolások és a repjegy pedig kinyomtatva lapul a táskámban.

A járatom kicsit kautikusan közlekedik, ugyanis éjfélkor érek majd Aucklandbe, és reggel 7-kor jövök vissza. Mivel itt a reptéren kinn kell lenni legalább 90 perccel az indulás előtt (Virgin légitársaságnál legalábbis), ezért ez korai indulást és késői érkezést jelent. Az érkezésem és a távozásom estéjére egy, a reptérhez közeli családias jellegű szállást lőttem, akik plusz 5 helyi egységért ki is ugranak értem a reptérre, meg el is visznek, ha visszaindulok. Ez azért szerencsés, mert ugye éjfélkor meg hajnali fél5-5-kor vagy van busz, vagy nincs, vagy megtalálom vagy nem, és vagy elkések/szobrozok a sötétben hajnalig vagy nem. Szerintem megéri, hogy kicsit kevesebbet aggódjak.

Az elkövetkező napokban nem hiszem, hogy fogok tudni írni, mert laptopot nem viszek, csak telefont. Nem tudom, hogy leszek netközelben, de majd igyekszem fényképeket feltölteni ide-oda.

Addig is, akinek témába vágó olvashatnékja van, ajánlom böngészgesse Bertók Zoltán honlapját. Az elmúlt hetekben/napokban többször is beszéltem vele, és bár nem ő intézi az ügyemet, nagyon kedves és segítőkész volt mindenben. Arról nem is beszélve, hogy a honlapja nagyon hasznos és érdekes, mert nem csak a bevándorlásról ír, hanem általános dolgokról is az ausztrál életet illetően.

Hozzászólás »

Védett: Távlati tervek

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Szegény gazdagok

Az elmúlt egy hétben egy jófej magyarnak köszönhetően lehetőségem volt Ausztrália egy másik arcát is megismerni, vagyis hogy mit is jelent az élhető környezet a helyieknek.

Szombaton északra, a Central Coastra autóztunk, ami olyan 80-100 km-re van Sydneytől. Ez azt jelenti, hogy az itteni viszonylatban még abszolút nincs messze. Newcastle, ami a körülbelül az északi csücske a coastnak, 160 km-re van, és ettől délre öblökkel és félszigetekkel teli szakasz helyezkedik el, sok kis településsel. Mi Newcastle-ig mentünk fel, majd onnan lefelé haladva a 111-esen és a 3-ason haladtunk The Entrance-en át egészen Avocaig. Bár az idő nem volt a legszebb, így is remek képek készültek.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Avocaban aztán megálltunk egy kilátónál, és a környéken is sétáltunk. A parti sétánytól nem messze volt focipálya, éttermek, és gyönyörű társasházak. Mint megtudtam, a felső középosztály már rég nem Sydneyben koptatja az aszfaltot, mind kiköltöztek “vidékre”, a valódi külvárosba. Bár 90 km a napi ingázáshoz nekem kicsit soknak tűnik, megtudtam, itt vagy csak heti egyszer jár be a családfő dolgozni, vagy csak pár napot. A család meg nyugodtan, gyönyörű környezetben várja aput, hogy hazajöjjön. Itt általában egy családi ház 2-3 hálószobás, 2 fürdőszobás, 2 garázsos, és a két autó mellé még egy kisebb csónak is áll a felhajtón. A lenti kép már Kiamában készült, ahol tegnap jártam. Egy ilyen házat, óceáni kilátással, olyan 7-800.000 dollár körül vesztegetnek (legalább), de nem ritka az egymilliós ingatlan sem. Csak egy 600nm-es telek 3-400.000 dollár körül van, és akkor még jó áron vette a tulaj.

Kiama Heights – óceán a ház mögött

Tegnap pedig délre mentünk, Wollongong és Kiama volt a program. Mindkettő ugyanúgy a parton van, Kiama messzebb, 120 km-re van, míg Wollongong 85 km a belvárostól. Wollongong szerintem nagyobb, a belvárosban több emeletes házzal. Ennek ellenére azért nem hasonlítható össze mondjuk Newcastle-el, mert kicsit el van maradva, amolyan ’80-as évek beli vidéki kisváros magyar útitársam szerint. Ezt ugyan nem tudom megerősíteni, de a vidéki jelleget abszolút. Kiama ezzel szemben elsőre csak amolyan üdölővárosnak tűnt, kicsi, aranyos, de egyszerű. Egészen addig, amíg körbe nem autóztunk kicsit a peremvidéken. Mindenhol vadonatúj házak, lakóparkok, építkezések. Mondanám, hogy kacsalábon forgó paloták, de igazából az itt annyira nem divat. Helyette inkább az örökpanorámás óceáni kilátás dívik, de az aztán nagyon. Egyszerűen fantasztikus helyeket láttunk, és ráadásul a környék iszonyat nyugodt volt, nagyon minimális volt a forgalom.

Avoca Beach

Nem tudtuk teljesen hova tenni, hogy mire ez a nagy betelepülés Kiamában, ezért kicsit utánanéztem. Kiama az Illawara / South Coast régióban fekszik, ami az utóbbi időben nagy fellendülésnek indult. Van itt az óceáni hullámgenerátor, a szárazföldön beljebb elhelyezkedő szélerőmű park, és további zöldenergiás befektetések váratnak magukra. Idén elfogadták a legnagyobb ausztrál biodízel előállító erőmű, mely szintén a környéken fog nyílni. Emellett a környék konkrét céljai közé tartozik, hogy ők legyenek az új IT központ Ausztráliában, és mindent megtesznek, hogy új beruházásokat vonzzanak a térségbe.

Amennyire láttam, pénz van dögivel, és az itt lakók élnek is a lehetőséggel, hogy a lehető legjobb körülményeket teremtsék meg mindennapi életükhöz. Elég kellemes lehet itt élni, hosszútávú terveimbe lehet, hogy fel is veszem.

5 hozzászólás »

Mit vigyek magammal a kivándorláshoz?

A 10 legfontosabb dolog, amit tilos kifelejteni a poggyászból, ha az ember egy új világban készül letelepedni

Április elején érkeztem Ausztráliába, és az első hónapok alapján az alábbi tárgyakat találtam a legfontosabbnak:

1. Laptop

Enélkül meghaltam volna!!! Komolyan, valószínűleg tényleg a legfontosabb tárgy most az életemben. Kommunikációhoz elsődleges, email, skype, üzenetváltás mind az otthon maradtakkal, mind az itteni új ismerősökkel. A mindennapi élethez is nagyon fontos, a közlekedés megismeréséhez, ha az ember el akar jutni A-ból B-be, felmegy a cityrail oldalára. Vagy ha szállást keres, legyen az egy hostel vagy egy albérlet, ezt mind neten teszi. A munkakereséshez, az állásportálokhoz, a cégek honlapjához mind-mind internet, na meg persze egy számítógép kell. Emellett persze ha önéletrajzokat kell gyártani, vagy valamilyen gyors designt/dokumentumot összedobni, vagy bármi munkához kapcsolatos dolgot kell létrehozni, általában kell hozzá a gép. Ráadásul a pénzügyeimet is ezen vezetem, az irataimat, a szakmai portfóliómat, minden fontos dokumentumom digitális változatát ezen tartom. Nem számít hány kiló, vagy milyen lassú, nem indulnék el nélküle.

2. Okostelefon

Második leghasznosabb dolog 🙂 Nekem egy Samsung Galaxym van, nem a legújabb modell, de a célnak tökéletesen megfelel. Van benne GPS, egy jó kis navigációs program, a Sygic Aura. Ennek a fizetős, de elég olcsó programnak az az előnye, hogy nem kell hozzá internet, hogy különböző infókat tudjon a környékről, mert egy pakkban letölt az elején mindent a szerverről az adott országban. Ezért nagyon-nagyon hasznos, ha a városban gyorsan kell valamit megtalálni (cégek, bankok, ATM-ek, látnivalók, tömegközlekedési eszközök megállói, stb.), és persze segít, hogy ne vesszünk el a nagyvárosban. A fényképezőjével gyorsan lehet fotózni, legyen szó menetrendekről, információs térképekről vagy akár új élményekről. Email olvasás napközben is fontos lehet, és a városban sok helyen van nyílt WiFi. Letölthető rá pénzügyi segédszoftver, mint mondjuk az Expense Manager, de rengeteg helyszín illetve programspecifikus alkalmazás is elérhető.

3. Fényképezőgép

Mégiscsak egy új helyről, egy új életről beszélünk. Érdemes megörökíteni minél több dolgot, később nagyon bánnák, ha ezek most kimaradnának. A turista látványosságokat érdemes végiglátogatni, mert ha beindul a szekér, nem lesz időnk ilyesmire. Ha pedig mégsem jön össze, már lehet, hogy nem lesz rá lehetőségünk, hogy az összes látnivalót megnézzünk, amit szeretnénk. Sydneyben elég sok mindent sikerült látnom, ezekről bővebben a városnézés kategória alatt olvashattok, a fényképek pedig a facebook oldalamon elérhetők.

4. Írószer

Egy füzet vagy jegyzetfüzet, esetleg napló, A/4-es lap-ok, pár toll, vonalzó. Szintén nagyon hasznosnak bizonyultak. Van egy füzetem, amit mindenhová magammal viszek. Szerencsére ez egy olyan speciális füzet, amiben több fajta lap is van, négyzetrácsos, vonalas, sima, összevissza fűzve. Mindent ide jegyzek le, a napközbeni költéseimtől kezdve az útvonal terveken át, egyszerűen mindent! A sima lapok jók, ha egy gyors skiccet vagy térképet akarok rajzolni valamiről, a vonalasra meg minden más kerül. Néha, ha borús idő van, a GPS-em nem működik, így egy tartalék térkép a füzetben mindig jól jön. Ráadásul a füzetembe kis borítékok is vannak fűzve, ahová a bérleteket és pár blokkot gyűjtök.

5. Elegáns ruha

A jó megjelenés nagyon fontos, ha állást keresünk. Nem számít, hogy ha kicsit túlöltözünk, így is úgy is rögtön tudják rólunk, hogy nem erről a kontinensről valók vagyunk. Inkább legyünk egy cseppet elegánsabbak, mint hogy farmerben kelljen megjelenni egy interjún. Ez nem kiskosztümöt és öltönyt jelent, csak megfelelő minőségű, elegáns öltözetet, szövetnadrág inggel vagy blúzzal mondjuk. Persze ez ugye szakmánként változó, én azt írom, ami rám, mint mérnökre vonatkozik. Én szoknyával inkább nem próbálkoztam, így is elég nagy kihívás egyeseknek, hogy gépészmérnökként egy szőke, kék szemű, csinosnak mondott ( 🙂 ) lány vagyok. Persze egy fix helyen vagy szakmai eseményen már más a helyzet, de addig inkább maradok a nadrágnál. Lányok figyelmébe ajánlanám a smink cucc összepakolását is, egészen máshogy bánnak az emberrel, ha normálisan felöltözik és kicsit kifesti magát.

6. Túlélő szett

Így hívom a különböző praktikus dolgokból összeállított csomagot, amit itt nehéz lenne beszerezni az első hetekben, mert vagy nem tudja az ember, hol lehet venni, vagy nem kerül rá sor, hogy használja, de amikor kell, akkor nagyon kell, és jó, ha van. Lássuk mit raktam a túlélő szettembe: cérnák, tűk, körömvágó olló, papírvágó olló, mérőszalag, bicska, sebtapasz, hajgumi. Amit még beletehettem volna, de azóta félig-meddig pótoltam: cellux és/vagy kétoldalas ragasztó. Hasznos dolgok, nagyon, az elmúlt hetekben én mindegyiket használtam. és még csak 5,5 hete vagyok itt.

7. Gyógyszer

Bár a készlet egy részét már elhasználtam, vannak még tartalékaim. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ha baj van, tudok mihez nyúlni, és nem kell rögtön orvoshoz rohanni. Főleg, hogy itt az egészségügy ugye nem olcsó mulatság, és bár van biztosításom, az általában úgy biztosít, hogy én kifizetem, majd otthon nekem kifizetik. Na hát ezért is hasznos, ha az ember feltankol otthon a legszükségesebbekből. Én otthon ezeket pakoltam be: C-vitamin (kevésnek bizonyult a pár szem, lehetett volna több), Algopirin/rubophen/aspirin általános fájdalom/lázcsippalítok illetve gyulladáscsökkentők, mindenkinek ízlése szerint, én már nem emlékszem melyiket hoztam, és az első hétvégi megfázásomnál már el is használtam őket. Egy doboz cataflam fogfájásra és egyéb nagy fájdalomra, egy doboz augmentin antibiotikum durva esetekre. (Persze az antibiotikum használata előtt konzultálnék az otthoni orvosommal.) Cataflamból 2 szemre volt eddig szükségem, a bölcsességfogam néha rendetlenkedik. Szóval bár ezeket itt is meg lehet venni, ha az ember beteg, nem biztos, hogy ezekért akar szaladgálni, meg kitalálni, hogy mi nem vény köteles itt.

8. Bevásárló táska

Eltettem két darab kicsire összecsomagolható bevásárló táskát a bőröndömbe, hogy csak jó lesz majd valamire. Az egyik legjobb döntésem volt. A bevásárlásoknál csak gyenge, vékony műanyag szatyrokba pakolnak, és ha nem a melletted lévő házban van az üzlet, nem valószínű, hogy kitartanak hazáig. Szóval egy-egy erősebb táska nagyon nagy segítség, főleg, ha mindig kéznél van. Ha élénk színű, nagyobb az esélye, hogy nem hagyod otthon, amikor bevásárolni indulsz. Én a decathlonos gömbbe csomagolhatóra szavazok, 5-6 kilót elbír, és hatalmas az űrtartalma. Mondanám, hogy otthon érdemes előtte tesztelni, de nem hiszem, hogy ez sokunknak eszébe jut.

9. Átalakító és elosztó

Nem véletlenül szerepelnek a lista vége felé. Igazából itt is, illetve a köztes reptereken is lehet átalakítót venni, talán még olcsóbban is. Persze, fontos, mert enélkül az elektromos készülékeket nem lehet használni vagy tölteni, de könnyen pótolható eszköz. Én kettőt hoztam, csak egyet használok. Ami inkább lényeges és hasznos, az az elosztó, a mi csatlakozásunkhoz, mert így egyszerre több eszköz is tölthető. Hiszitek vagy sem, a hosteles élményeim során meglepődve tapasztaltam, hogy erre csak én gondoltam. A hostelekben általában annyi konnektor van a szobában, ahány ágy, tehát mindenkinek egy jut. Mégis, csak én voltam, aki egyszerre tudta tölteni a mobilját, a laptopját és a fényképezőgépét. Most, hogy bérlek, a szobában csak egy konnektor van. Lassan nem ártana vennem egy itteni elosztót, mert most vagy töltök, vagy fűtök, és nem tetszik ez a párosítás.

10. Otthoni emlékek

Elraktam pár fényképet családról és barátokról, meg egy-két képeslapot Budapestről, és egy üdvözlőlapot, amit még nagyon régen írt nagymamám névnapomra. Ezek az apróságok nem foglalnak sok helyet, nem jelentenek komoly súlyt, de mivel nagyon közel állnak a szívemhez, örülök, hogy elhoztam őket. Most a szobámban vannak, a párnám mellé kirakva, így esténként mindig vetek rájuk egy pillantást. Valahogy kicsit arra emlékeztetnek, hogy bár itt nincs senkim, azért nem vagyok egyedül.

Plusz, hogy egy kis valós adalékot is hozzáadjak a fentiekhez, megmutatom, én miket gondoltam pakolni a bőröndömbe első körben. Az áthúzottak végülis nem kerültek bele, de a kész csomag kevesebb volt, mint 20 kg, ezért egy-két extra ruhadarab is került bele. Így utólag lehet, hogy egy pulóverrel és egy plusz pár cipővel jobban jártam volna.

4 hozzászólás »

Londonból Sydneybe

Ugye ott hagytam abba, hogy minden békés és kellemes volt, bár a wifi nehézkes. Sőt, igazából lehetetlen. Este időben becsekkoltam illetve átmentem a biztonsági ellenőrzésen, hogy a gépemhez érjek. Már nagyon éhes voltam, így a gazdaságosságra való tekintettel egy tésztát ettem 7,50 fontért (London… drága.). Egy 7,5 decis víz csak 1,20 volt, azzal kihúztam délután. Látva az árakat, tudtam, hogy a duty free most kimarad, cserébe gondoltam feltankolok enni-innivalóval az útra, jó lesz az még. Nem siettem el, az utolsó kioszknál vettem beszállás előtt, minek cipeljem? Ekkor jött a villámcsapás, hogy a 20 fontosom már nem jó. Na, remek. Mindegy. Bővebben  majd egy másik posztban.

A 747-esen relatíve jó helyem volt, mellettem nem is ült senki, a középső sor végén egy nyugdíjas pár foglalt helyet. Gondoltam, ezek tuti horkolni fognak, de majd megoldom vagy kibírom valahogy. Felszáll a gép, na az egyikük elkezd szipogni. Ááá, kizárt hogy ezt kibírom épp ésszel. Fülhallgató fel, aktív filmnézés beindul, (My week with Marylin, Real Steel) jön a kaja, megint tészta, nem baj. Aztán igazából utána elaludtak a mellettem ülők, és így abbamaradt a szipogás, és csodák csodája, nem is horkoltak. Szingapúrig 12 óra volt az út, kicsit tudtam aludni, de hát ugye nem a legkényelmesebb pozícióban, ez van.

A szingapúri reptérre megérkezve már a reptéren szóltak, hogy a továbbmenők ne kalandozzanak nagyon el, mert nagyon nagy a tranzit. Ahogy kiléptünk a gépről, szólt egy hölgy, hogy egy óra múlva jöhetünk is vissza. Na köszi, elvileg 3 óránk van, nem mintha nagyon el akarnék császkálni, csak úgy. Na akkor felderítés indul.

Boltokba be, mi mennyi, milyen egység. Szingapúri dollár. Remek. Pénzváltó, 20 fontossal bepróbálkozás, sikertelenül. Amerikai dollárt váltottam szingapúrira, 61 lett az 50ből. Szintén az az összeg, amiből nem dőzsölünk, de legalább kaját tudok venni. Pékségben vettem egy quiche loraint meg egy pot chocolat-t, meg egy fél literes vizet. Még be a boltba, mit lehet ezzel a pénzzel kezdeni, pirosító nem, de egy szempillaspirál kijön belőle. Közben kicsit azért körülnéztem, dobtam egy hátast a helytől, mert nem aprózzák el a helyiek a kényelmet. Dohányzó szakaszok nagyon durván vannak kialakítva, szabadtéri, kint ugye 31 fok, magas páratartalom, de vagy vízpermettel vagy egyéb módon biztosítják a kényelmet. Hozzá se kell tennem, hogy a szabadtéri dohányzóhoz kerti söröző csatlakozik, ahol nyugiban pihenhetnek az utazók. Ráadásul nem egy vagy két helyről beszélünk, hanem csomóról, és ráadásul tematikusak. Van orchideakert, meg kaktuszterasz… állati. Íme a képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Majd, miután ez is megvolt, csak visszamentem a kapuhoz, nehogy itthagyjanak. Megint security check, persze a vizet nem lehet bevinni, megittam. Bent látok olyat, hogy internet for laptops. Huhú, felderültem. Ethernet kábeles csatlakozás, végre jó is a csatlakozóm, igenám, csak a benti csatlakozók mind el voltak törve, így nem ment az érintkezés. Mentségükre legyen mondva, hogy több helyen is voltak kirakva számítógépek, ezeken 15 percig ingyen lehetett használni a netet, facebookra is így írtam. Arra pont elég, hogy az ember megnézze az emailjeit, meg életjelet adjon magáról.

Szóval, persze tök felesleges volt ilyen korán bemenni, mert ugye nagy gép, sok ember, satöbbi, ültem csak ott bénán. Aztán szép lassan csak felszálltunk a gépre, én vissza az eddigi helyemre, nyugdíjasok eltűntek, remek. De kettővel előttem két család két csecsemővel egy indiai és egy vagy európai vagy ausztrál nem tudom. Az indiai kiskölök ordít torkaszakadtából. A másik kiskölök csak nézi egy darabig, pislog, de hát tudjuk, milyenek a gyerekek, ha az egyik rákezd, csak idő kérdése, míg a másik is. Na az is elkezdte. Itt még egy kis bekattanás, aztán a stewik is látták, hogy nem lesz ez így jó, szétültették őket, az indiai család ment a gép végébe. Mondom remek, a másik kisfiú békésnek tűnt, meg a szülők is normálisak, láttam, hogy belediktáltak valami kanalas orvosságszerűt, lehet, hogy egy kis nyugtató 🙂 Nem is volt gond a gyerekkel, ahogy felszálltunk bealudt, és észre se lehetett venni. Csak amikor leszálltam vettem észre, hogy nem is egy gyerek volt, hanem kettő, ugyanis ikrek voltak!

Mindent összevetve reggel 6-ra érkeztem meg Sydneybe, nem mondom, hogy hú de jó volt, csináljuk még egyszer, de ki lehetett bírni. Meg lehetett volna sokkal rosszabb is. Végül is, senki nem öntött le sörrel, nem volt hányó utas a fedélzeten, és a gyerekordítás is a minimálisra lett csökkentve. Egyelőre ennyit, a mai napomról majd kicsit később, talán délután.

Hozzászólás »

Indul a mandula Sydneybe

Végre úton!

Pesten a 2B-ről indultam, ahol már a becsekkolásnál szembesültem a ténnyel, hogy 35 percet késik az indulásom. Ez persze annyira nem volt érdekes, mert csak este indul tovább a gépem Sydney felé, így jó pár órát töltök Londonban a Heathrown. Ahogy beértem a tranzitba, egészen meglepett a frissen épült Skycourt, tényleg tiszta nyugat, csináltam is pár képet.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Az út Londonba nagyon kellemesen telt, a pilóta igazi élményrepülést hajtott végre, felszállás után meredek megdöntötte a gépet és nagyívben fordult, így kellemes látvány kínálkozott Budapestre. Majd a komoly ebéd után – sonkás-mustáros szendvics – szunyókáltam egy órát, aztán lassan már le is szálltunk. Az ereszkedés közben is fontos szerepet kapott a látvány, úgy ereszkedtünk a felhőkön keresztül, hogy a legszebb szögből láthattuk őket. Természetesen a landolás is hasonló minőségű volt, sima és zökkenőmentes.

Mivel elég sok időm van az átszállásig, kijöttem a friss levegőre. Ehhez át kellett jönnöm az útlevél ellenőrzésen, ami elég vicces volt. Szerintem elég újdonság lehet, hogy most már van úgynevezett e-kapu, amin keresztül bizonyos útlevéllel rendelkezők automatikusan engedhetik be magukat az országba. Az útlevélnek Eu-snak vagy svájcinak kell lennie, és rendelkeznie kell a chippel, ami az új magyar útlevelekben is benne van. A beléptetést úgy kell elképzelni, mint a tőlünk nyugatabbra lévő országok metró beléptetőit, van egy hely, ahova az ember bedugja az útlevelét, azt az automata bescanneli, és ha oké, átenged. Emellett még van egy kamera része is a kapunak, az ellenőrzi a személyazonosságot, gondolom, összehasonlítja a fényképpel. Nagyon jópofa. Persze gondolhattam volna, hogy a magyar útlevél lesz az, amit nem fogad el a rendszer. De legalább az automata ékes magyar nyelven szólított fel, hogy vegyem el az útlevelem és kövessem a tisztet az ellenőrző ponthoz.

Szóval most épp a szabadtéri váró részen ülök, a Public Wifit vadászom, egyelőre nem túl sok sikerrel. Az időjárás olyan angolos, nem túl hideg, nem túl meleg, borús kicsit, de épp jó. A szél nem fúj, úgyhogy már most kellemesebb, mint Pesten.

Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: