Ausztráliába mentem, majd jövök…

blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Mortdale

Akiben esetleg felmerült a kérdés, hogy ugyan minek panaszkodom a Mortdale-i hidegre, az most megkapja a választ. A hétvégén ugyanis ide költöztem, egy kellemes surburb kellemes szobájába.

Előbb-utóbb ugyanis meg kellett lépnem ezt a költözést is, hogy közelebb legyek a jövőbeli munkahelyemhez. Most így egy olyan környéken lakom, ami csak 15 perces sétára van a cégtől, ez reggelenként még jól is fog esni. Ha este nem lenne kedvem sétálni, 3-4 megállót kell csak jönnöm a busszal, és már otthon is vagyok.

Mortdale egy déli kerülete Sydneynek, vonattal reggel 25 perc alatt benn van az ember a Centralnal, és 5-10 percenként jönnek a járatok. Ez azért egy nagy jó pont. Busz közlekedés a környéken elég jó, kocsival meg aztán főleg remek. Ha az ember kocsival menne a városba, használhatja a 3-ast, az 5-öst, vagy a Princes Highwayt, bár ezek reggeli forgalmáról nincs saját tapasztalatom. Lényeg, hogy közlekedés szempontjából sem rossz a hely, bár tény, hogy nem belváros.

A szoba, amit a szombati megtekintés után ki is vettem, egy bútorozott egyágyas. Mikor vasárnap beköltöztem, a tulaj mondta, hogy rendel nekem új asztalt, mert hát a mostani elég rozoga. Mondtam ugyan neki, hogy ne aggódjon miatta, de végülis az IKEA-tól még aznap meg is rendelte, plusz székeket és egy ebédlő asztalt is vett, mert azt az előző lakó elvitte.

Tegnap tehát otthon vártam a szállítókat, délután meg is érkeztek, és rendben fel is pakoltak. Én meg rögtön neki is álltam összerakni a cuccokat, mert eléggé örültem az új asztalnak. Mikor a lakótársam hazaért, és látta, mit csinálok, nagyon rácsodálkozott. Hogy én, nő létemre, itt szerelek… Hát mondom, tudod, hogy mérnök vagyok, nincs ebben semmi különös. De hogy hát én, nőként, most azt csinálom, ami az ő dolga lenne, várjak, segít.

“Hol van a szerelési útmutató?” – kérdezte. Mondom, mi otthon nem élünk ilyenekkel, magyar ember fejből rakja össze. Jó oké, nem volt egy bonyolult feladat a négy lábat az asztallaphoz csavarozni. Ezen megint dobott egy hátast, és ketten pikk-pakk összedobtuk az asztalt. Előtte már egy széket a 4-ből összeraktam, úgyhogy azt is tudtam, hogy kellett, megint csak nagyokat pislogott, amikor mondtam, mit hová és hogyan.

Amikor az asztal volt soron, már csak annyit mondott, hogy mondjam, mit csináljon, én úgyis jobban tudom. Mondjuk szegény ázsiai létére biztos elbabrált volna vele egy darabig, ketten együtt meg gyorsabban haladtunk, nekem jól jött a férfi erő, amikor meg kellett húzni a csavart, cserébe meg nem szóltam egy szót se a ferde menetekért és hibás összeállításért. 1-2 óra alatt össze is raktunk mindent, úgyhogy most már 2 asztallal és 4 székkel gazdagabbak vagyunk.

Mutatok is pár képet a mostani szobámról, szerintem elég otthonos. A szekrényt már kidekoráltam pár képeslappal meg otthonról hozott fényképpel, a nyomtatóm végre nem a földön csücsül, és az otthonról küldött pakk pedig éjjeli szekrényként funkciónál. A szekrényekben tök jól elférek, egyedül az akasztóval vagyok egy kicsit bajban, hogy hova is rakom majd.

De ami tök jó, hogy nagyon világos a szoba, reggel besüt a nap, tehát keleti fekvésű. Sajna kicsit hűvösebb van Mortdalen, mint Glebe-ben volt, de a kis fűtőegységem pár perc alatt felfűti a szobát a megfelelő hőmérsékletre.

A lakáson osztozom a tulajdonossal, aki egyébként elég rendesnek tűnik így elsőre, korrekt meg minden. Az is jó, hogy mivel ő a tulaj, elég rugalmas volt a bonddal meg fizetéssel kapcsolatban, meg írásban visszaigazolta, hogy megkapta a pénzt, plusz egy kézzel írott bérleti szerződést is kaptam, ami az első ilyen dokumentumom. 🙂 Itt általában szobabérlésnél inkább a szóbeli megállapodás érvényes, de ezzel kapcsolatban eddig sem volt problémám, úgyhogy csak örültem az írásbeli megállapodásnak, de nem vettem nagyon komolyan. A szobám ajtaja egyébként kulccsal zárható is, és mondta is a tulaj, hogy zárjam ám, de igazából nincs mitől tartanom szerintem.

A környék nagyon tetszik, igazi kisvárosi jellegű. Az a fajta hely, ahol a kávézóban a keresztnevén szólítják a vendéget, és rólam is tudták már a második betérésemnél, hogy mit iszom és hány cukorral. Az ilyen apróságok jól esnek azért az embernek, a belvárosban nem nagyon tapasztaltam ilyet. Amikor ma a postára meg a bankba mentem ügyeket intézni, ott is kedélyesen eltársalogtam az ügyintézőkkel, akik nagyon kedvesen fogadtak, amikor mondtam, hogy most költöztem ide. A bankban a csajjal megtárgyaltuk, hogy milyen volt a nyaralása Olaszországban, és kiveséztük a dolce vita titkát 5-10 percben.

Délelőtt sétáltam egyet a környéken, és készítettem pár képet. A környező utcákban elég vegyes a felhozatal ingatlanból, vannak társasházak és családi házak is. Elég sok fa és növény van az utcákon, ezek többségén nem nagyon látszik a tél nyoma, csak néhány hullajtotta le a levelét. Olyan szép környék, kedvem lenne reggelente futni egy jót, de valahogy a 4°C mindig megakadályoz benne. Majd ha egy kicsit felmelegszik az idő, akkor bevezetem a korán keléssel egybekötött futást.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok
12 hozzászólás »

Felgyorsulnak az események

Tegnap jártam a korábban említett cégnél, hogy tisztázzuk a munkavállalásom feltételeit. Sikerült megállapodnunk többé-kevésbé, bár azért még vannak kidolgozásra váró részletek.

Az általuk kínált lehetőségek abszolút korrektek és vállalhatóak, remek kezdést jelentene itt, Ausztráliában. Az is pozitívum, hogy szeretnék minél előbb nyélbe ütni a dolgot, és ha lehet, még a héten beadni a szükséges papírokat. A sietségük egy részről abszolút érthető, mert az ügyintézés – illetve pontosabban a vízumelbírálás – akár 8-12 hetet is igénybe vehet. Ez azért a worst case scenario, amire ugyan számítok, de azért remélem ennyire nem vészes a helyzet, lévén, hogy már ők is szponzoráltak korábban, másrészt meg nekem is minden papírom és képesítésem adott, hogy gyorsabban menjen a dolog.

Ezzel kapcsolatban egyébként a technikai bakik elkerülése végett csütörtökön ellátogatok egy ügyvédhez, aki majd megválaszolja az előre átküldött kérdéseimet. A válaszok tekintetében lépünk majd tovább az úton.

Ha ez még nem lenne elég, csütörtökön ugye költözöm is, egyelőre Strathfieldbe. Ma már elkezdtem összepakolni, holnapra pedig takarítást tervezek. Emellett a meglévő készleteimet is áttekintem, az éléskamrából minden maradékot igyekszem felhasználni, hogy a költözésnél ne kelljen ezekkel foglalkozom. Így lett ma az ebéd egy mindent bele rakott krumpli. 🙂

Az utolsó mosásomat már hétvégén letudtam, a mostani időviszonyokban ugyanis 2-3 nap, mire megszárad a ruha. Ruhaszárító ugyan van, de igazából elég ritkán használom, mert elég lassan szárítja meg a ruhát.

Ma beüzemeltem a nyomtatómat is, amit pár hete a Gumtree-n lőttem ingyen. Épp csak nyomtatópatront kellett bele venni, és máris készen állt a berendezés a nyomtatásra, scannelésre és a faxolásra. Jó pár éves modell, ezért kicsit vicces hangot ad ki működés közben, na meg a sebessége sem mindennapi, de annó csúcsmodell volt a korában, így tökéletesen üzemel. Hosszú távú befektetésnek érzem, mert mindent úgy csinál, ahogy kell, és a patronok ára 30 oldalas színes nyomtatás után visszajön. Már amikor a NMW-re nyomtattam az önéletrajzaimat, tudtam, hogy be kell ruháznom egy nyomtatóba, mert nem szívbajosak a print shopok.

A héten az RTA-ba is be kell menni, ami kb. az otthoni önkormányzatnak felel meg kis különbségekkel. Itt ez a közlekedésügyi hatóság, aki a lakcímnyilvántartást is végzi. Itt csináltatok majd egy Photo ID-t, ami egy fényképes igazolvány az új lakcímemmel. Ez igazából semmi különösre nem jó, de hasznos, ha van az embernek valami helyi irata, hogy mégis kicsoda. Az  útlevelet annyira nem szeretik, ez meg legalább helyi.

Holnap még befejezem a pakolást, aztán takarítok egy kicsit, hogy szép rendesen át tudjam adni a szobát. Remélem addigra kész lesz az ajánló levelem is a főbérlőtől, akinek hétvégén segítettem egy kicsit a saját költözésében, úgyhogy abszolút hálás passzban volt, mikor megkértem, hogy írjon pár sort. Örömmel vállalta, úgyhogy szerintem holnap este szépen kinyomtatjuk a fantasztikus nyomtatómon, és majd aláírja. Közben az az üres A/4-es papírjaimnak nyoma veszett, de remélem addig megkerülnek.

Szóval mozgalmas időszak következik, sűrű lesz a hét, de a jövő hét is legalább ilyen lesz, egy kis új-zélandi utazással fűszerezve. A fejleményekről majd folyamatosan beszámolok, egyelőre ennyi előrelépés van az itteni életemet illetően.

7 hozzászólás »

Védett: Távlati tervek

Ez a tartalom jelszóval védett, megtekintéséhez alul meg kell adni a jelszót:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Szegény gazdagok

Az elmúlt egy hétben egy jófej magyarnak köszönhetően lehetőségem volt Ausztrália egy másik arcát is megismerni, vagyis hogy mit is jelent az élhető környezet a helyieknek.

Szombaton északra, a Central Coastra autóztunk, ami olyan 80-100 km-re van Sydneytől. Ez azt jelenti, hogy az itteni viszonylatban még abszolút nincs messze. Newcastle, ami a körülbelül az északi csücske a coastnak, 160 km-re van, és ettől délre öblökkel és félszigetekkel teli szakasz helyezkedik el, sok kis településsel. Mi Newcastle-ig mentünk fel, majd onnan lefelé haladva a 111-esen és a 3-ason haladtunk The Entrance-en át egészen Avocaig. Bár az idő nem volt a legszebb, így is remek képek készültek.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Avocaban aztán megálltunk egy kilátónál, és a környéken is sétáltunk. A parti sétánytól nem messze volt focipálya, éttermek, és gyönyörű társasházak. Mint megtudtam, a felső középosztály már rég nem Sydneyben koptatja az aszfaltot, mind kiköltöztek “vidékre”, a valódi külvárosba. Bár 90 km a napi ingázáshoz nekem kicsit soknak tűnik, megtudtam, itt vagy csak heti egyszer jár be a családfő dolgozni, vagy csak pár napot. A család meg nyugodtan, gyönyörű környezetben várja aput, hogy hazajöjjön. Itt általában egy családi ház 2-3 hálószobás, 2 fürdőszobás, 2 garázsos, és a két autó mellé még egy kisebb csónak is áll a felhajtón. A lenti kép már Kiamában készült, ahol tegnap jártam. Egy ilyen házat, óceáni kilátással, olyan 7-800.000 dollár körül vesztegetnek (legalább), de nem ritka az egymilliós ingatlan sem. Csak egy 600nm-es telek 3-400.000 dollár körül van, és akkor még jó áron vette a tulaj.

Kiama Heights – óceán a ház mögött

Tegnap pedig délre mentünk, Wollongong és Kiama volt a program. Mindkettő ugyanúgy a parton van, Kiama messzebb, 120 km-re van, míg Wollongong 85 km a belvárostól. Wollongong szerintem nagyobb, a belvárosban több emeletes házzal. Ennek ellenére azért nem hasonlítható össze mondjuk Newcastle-el, mert kicsit el van maradva, amolyan ’80-as évek beli vidéki kisváros magyar útitársam szerint. Ezt ugyan nem tudom megerősíteni, de a vidéki jelleget abszolút. Kiama ezzel szemben elsőre csak amolyan üdölővárosnak tűnt, kicsi, aranyos, de egyszerű. Egészen addig, amíg körbe nem autóztunk kicsit a peremvidéken. Mindenhol vadonatúj házak, lakóparkok, építkezések. Mondanám, hogy kacsalábon forgó paloták, de igazából az itt annyira nem divat. Helyette inkább az örökpanorámás óceáni kilátás dívik, de az aztán nagyon. Egyszerűen fantasztikus helyeket láttunk, és ráadásul a környék iszonyat nyugodt volt, nagyon minimális volt a forgalom.

Avoca Beach

Nem tudtuk teljesen hova tenni, hogy mire ez a nagy betelepülés Kiamában, ezért kicsit utánanéztem. Kiama az Illawara / South Coast régióban fekszik, ami az utóbbi időben nagy fellendülésnek indult. Van itt az óceáni hullámgenerátor, a szárazföldön beljebb elhelyezkedő szélerőmű park, és további zöldenergiás befektetések váratnak magukra. Idén elfogadták a legnagyobb ausztrál biodízel előállító erőmű, mely szintén a környéken fog nyílni. Emellett a környék konkrét céljai közé tartozik, hogy ők legyenek az új IT központ Ausztráliában, és mindent megtesznek, hogy új beruházásokat vonzzanak a térségbe.

Amennyire láttam, pénz van dögivel, és az itt lakók élnek is a lehetőséggel, hogy a lehető legjobb körülményeket teremtsék meg mindennapi életükhöz. Elég kellemes lehet itt élni, hosszútávú terveimbe lehet, hogy fel is veszem.

5 hozzászólás »

Költözés

A tegnapi este folyamán, egy húzós és bonyolult nap eredményeként sikerült elfoglalnom a szobát, amit kivettem, de mindezt csak este 11 körül. Mivel még este 6-kor se volt biztos, hogy még át tudom venni, ezért csak a cuccaimat hoztam, vagyis a bőröndömmel, a hátizsákommal és a laptopommal szerencsétlenkedtem a városban. Megjegyzés: az esti órákban illetve napközben a buszok teljesen kiszámíthatatlanok, például amire vártam, 25 perce késett, pedig elvileg 18 percenként jár. Arról nem is beszélek, hogy mennyire problémás alternatív útvonalakat hip-hop kitalálni, mert a buszok útvonaláról csak a neten tájékozódhat biztosan az ember, és hát akinek nincs net csomagja a telefonjához, az így járt.

Este tehát átvettem a szobát, ami négy falból, egy beépített szekrényből és egy matracból állt. Ezzel nincs is semmi gond, mert nagyon tetszik a környék, a lakás úgy ahogy rendes és viszonylag tiszta, a lakótársakkal se lesz szerintem gond. Annyi aprócska probléma volt csak, hogy mivel semmilyen ágyneműm nem volt, aludni nem nagyon sikerült. Éjszaka ugyanis 12-13 fokra hűlt le kint a levegő, és hát fűtés ugye nincs, ezért nagyon fáztam. Hiába a dupla pizsama és az extra réteg. a három zokni, plusz egy a kézen, nagyon hideg volt. Hajnali négykor már az IKEA honlapját nézegettem, hogy mit fogok venni, hogy a következő éjszakám ne legyen ilyen szenvedős.

Mivel az IKEA – ami egyébként elég messze van – csak tízkor nyit, előtte egy Coles-ba mentem, ahol bevásároltam pár alapélelmiszert a következő hetekre. Szerintem egész ügyesen raktam össze ami kell, és kevesebb, mint 40 dollárt fizettem a következőkért:

2 liter tej
2 kis konzerv sűrített paradicsom
1 kis konzerv tonhal
250 gr Nesquik kakaó
800 ml-es mosószer
kis üveg zöldfűszer
kis üveg paprika
kis szórós só
2x 0,5 kg tészta
2 hagyma
0,5 kg banán
1 kg répa – az egyik legolcsóbb zöldség
1 kg liszt
1 kg cukor
650 gr-os corn flakes
2 szelet csoki

Úgy látszik családi vonás, hogy majdnem mindenből kettőt vettem. Egyedül az olajat felejtettem el, de legfeljebb majd azt megveszem máshol. Lényeg, hogy így nagyjából van itt egy-két dolog, amiből tudok főzni, vagy tudok enni valamit. Igazából a Coles viszonylag olcsó a környéken található ún. Convinient Store-okhoz képest, amik közért szerűek, és mivel kicsik, és sokáig nyitva vannak, ezért jóval drágábbak. Coles meg azért nincs minden sarkon, bár a belvárosban több van, nekem a legközelebbi kb. 20 perc villamossal. Visszafele sétáltam – mert az egyik lakótársam mondta, hogy ő visszafele sétálni szokott – de eltévedtem. Ha ránéztek a listára, rögtön látjátok mennyire nem volt buli ezekkel a cuccokkal 4 km-t bóklászni. Mindegy.

A bevásárlás után pedig felkerekedtem és elindultam az IKEAba. Csupán 3 busszal jutottam oda, mintegy 2 óra alatt, meg ugye két óra vissza, de szerintem nagyon megérte. Ugyebár alapvető dolgokat kellett vennem, mint pl. ágynemű és hasonlók, és a városban meg Coles-ban meg egyéb helyeken nézve az árakat, az IKEA honlapjával összehasonlítva sokkal drágábbak voltak. A következő dolgokat vettem $88,88-ért:

Párna, Gosa Vadd, $9,99
Paplan, Mysa Gras, $19,99
Ágynemű, single bedre, Bladvass, $9,99
Lepedő, Knoppa, $5,99
Matracvédő, Skydda, $9,99 – inkább engem véd matractól
Szennyestartó, Skoghall, $4,99
Ruhaszárító, Lajban, $14,99
Vékony takaró, poliészter, 170×130-as, Irma $1,99
Műanyag fogasok, 8 db, Bagis, $2,99
Kicsi törülköző, amit a takarításhoz rongyként használtam, 4 db, $2,99
Illatosító gyertya, Tindra, $3,99
Egy nagy szatyor, hogy mindezt el tudjam hozni $1,99

És ebből még lejött egy dollár kedvezmény az IKEA Family kártya miatt, amit helyben csináltattam. Ja, és itt is az összes forró ital ingyen van az IKEA Familyseknek, meg néhány dolog olcsóbb. Itt is ebédeltem, valami meleget, meg ettem egy sütit, ami csak 95 cent volt. Tudjátok mit lehet a városban egy étteremben kérni ennyiért? Maximum az étlapot.

Szóval nagyon örültem, hogy mindent sikerült megvennem, és szerintem megérte a négy óra utazgatás. Bent a városban csak az ágynemű $15-20 lett volna, egyszerűen nem emberi, amilyen árak vannak. Úgyhogy én nagyon elégedett voltam, mert elég nagy a választék, és szerintem mindenki megtalálja a pénztárcájának valót. A bútorok egyébként $60-70-tól kezdődnek, határ persze a csillagos ég. Ami viszont érdekes, hogy otthon nem nagyon láttam bőr ülőgarnitúrát IKEAban, és nem egyre itt 25 év garanciát ígérnek.

Sajnos, mire hazaértem, eléggé besötétedett, de azért készítettem pár képet a környékről, és lehet, hogy a szobámról és rakok fel majd képeket.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

 

3 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 4/4

Mégis, mi az ami elválasztja ezeket az embereket a legnyilvánvalóbb okon, a származáson kívül? Részben persze ez a fő ok, de van itt más is. Az elmúlt napokban rengeteg behatás ért, voltak persze pozitívak is, de volt jó néhány negatív.

Már korábban is említettem, hogy felraktam egy hirdetést, hogy szobát keresek. Ne tudjátok meg hányan írtak, hogy ledorongoljanak miatta. A kedves hangnemű „Kicsi szívem, álomvilágban élsz, ha azt hiszed, hogy találsz ilyen feltételekkel szobát” üzenettől kezdve a pikírt „Te totál hülye vagy! Ennyiért az emberek shared roomokban élnek! Ne legyenek illúzióid” jellegű emaileken át, kaptam hideget-meleget.

Kaptam szállásajánlatot ingyen, például kultúrkörnyéken élő házaspártól, csak épp egy édes hármast kellett volna bevállalnom néha napján. Vagy egy indiai ürgétől, aki ugyan nem említett ilyesmit, de azért gyanús volt.

De a fő üzenet ez volt: úgysem sikerül. Egyedül, a te igényeidnek megfelelően, úgysem találsz semmit. A bevándorlási ügynök is ezt mondta, mikor a munkáltatói szponzorációt említettem. Nagyon nehéz lesz találni egy ilyen céget. Mint megannyi más ember is, amikor erről beszéltem, ha valakinek beszéltem. Nem fog sikerülni. Egyszerűen nem és kész. Bele se kezdj.

Anno az első telefonos interjúm lényege is ez volt, oké, megfelelsz, de nem számít. Mert nem fog téged senki szponzorálni. Feleslegesen tepersz. Lehetsz akármennyire szakképzett, vagy rátermett, vagy okos, vagy szép, vagy lehet akármennyi pénzed, de ez így nem fog menni. Nincs az az isten.

Kicsit nehéz feldolgozni. És amiért főként hálás vagyok Steve-nek, az az, hogy ő nem ezt mondta. Nem kecsegtetett hamis ígéretekkel, nem ringatott illúziókba. „Találd ki, mit akarsz csinálni, és csináld.” – mondta. „Ne higgy senkinek, ne bízz senkiben, találd meg a saját utadat, hogy véghez vidd, amit elterveztél, és csináld meg.”

Nem egyszerű. Erről ritkán szól a fáma, hogy milyen nehézségek vannak. Hogy néha, mintha az egész világ ellened lenne. De le kell győzni. Mert itt vagyok, és tudom, mit akarok. És nem adom fel. Most már nem. Ha a fene fenét eszik is, azon leszek, hogy az élhető oldalra kerüljek. Azon fogok dolgozni, hogy legyen egy normális hely, ahol élhetek, és egy munka, amit szeretek. Minden erőmet és energiámat abba fektetem, hogy megteremtsem magamnak azt az életszínvonalat, amire büszke lehetek.

Mert itt vagyok. És nem megyek sehova.

4 hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 3/4

Az esélytelenek nyugalmával vágok bele a mai napba. Reggel szokásos Gumtree böngészés helyek után, újabb időpont egyeztetés egy Glebe környéki szoba látogatására. Közben hívom a bevándorlásit, megbeszélünk egy délutáni időpontot. Még nem tudom, mire számítsak, de elhatározom, nem hagyom, hogy az orromnál fogva vezessenek, mint azt annyi szerencsétlenül járt bevándorlóval teszik. Nem hagyom, hogy egy újabb elkeseredett, gyenge, kihasználható fiatalt lássanak bennem. De most komolyan, aki egy ilyen ashfieldi ingatlanra jelentkezik, vajon az milyen képet fest? Nem számít.
Ahogy Glebe-be érek, felvillanyozódom. A környék szép, közel az öbölhöz, gyakorlatilag a második háztömb a parttól. Tetszik. Nem a legmodernebb ház az utcában, talán ’70-es évek vége, ’80-as évek eleje, de nem rossz. Kicsit bóklászom, úgyis van időm, a ház mögül rálátni az Anzac Bridge-re. Lent, a kertben medence. A gyomrom görcsben, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Egyszer már jártam így egy hellyel, Leichardtban, nem akarok túl izgatott lenni, lehet, hogy nem jön össze.

Bent egy diáklány fogad, kedves, a lakás rendezett, tiszta. Ő két hónapot volt itt, de túl messze van az egyetem. Zenét tanul. Beszélgetünk a lakásról, a helyről, rólam és a többi lakóról. Szimpatikus, és jelzem is, hogy nagyon szeretnék itt lakni. Közben jön egy telefon, interjúra hívnak. Kivirulok, rákérdez. Elmesélem a jó hírt, szemmel láthatóan sokat segít a helyzeten. Kicsit mesélek a munkámról, mivel foglalkozom, és mit szeretnék csinálni. Majd elbúcsúzunk, és abban maradunk, hogy jelentkezünk, ha döntést hoztunk.

Visszafele azon gondolkozom, hogy vajon megint újabb négy napba telik-e míg kiderül, hogy nem nyert. Aztán visszaérek a hostelbe, ahol most lakom, és ugyan még egy óra se telt el, felhívom a lányt, hogy szeretnék költözni, mikor várható a válasz. Kedvesen tájékoztat, hogy ha tényleg így gondolom, akkor nem keres tovább, mert szerinte tökéletes vagyok. Köszönöm szépen. Beszélünk egy kicsit még a kivitelezésről, és abban maradunk, hogy csütörtökön újra találkozunk, és már vihetem a cuccaim.

Egy ilyen hír után lényegesen könnyebben indulok el a bevándorlási ember irodájába. Ahogy tippeltem, ázsiai az ürge, az a fajta, aki az eltartottakból él. Rögtön azzal kezdem, hogy én csak az ingatlan miatt jöttem, de már nem aktuális, köszönöm. Ezek után végig a helyzetemről beszélünk, kicsit megy az erőfitogtatás. Vízumokkal és szabályokkal dobálózik, de nem nagyon talál rajtam fogást, mert tisztában vagyok a helyzetemmel. Kifizetődőnek látszik az a sok kutató munka az immi honlapján. Amikor ezt látja, kicsit más irányba tereli a beszélgetést, már rögtön nem játssza a felettemállót, inkább szolgáltatást kínál. Mert, hogy nekem a legkönnyebb – és persze szerinte az egyetlen – út a diákvízum, és ő nagyon szívesen elintézi nekem. Beszélünk az árakról, úgy teszek, mint aki meghallgatja és mérlegeli az elhangzottakat. Nincs az a pénz, hogy én tőle függjek, de azért mosolygok. Kíváncsi vagyok, mire megy egy ilyen ügynök rosszabb angollal, mint az enyém. Megköszönöm az alkalmat, és lelépek.

Délután a városban bóklászom. Napok óta először vagyok felszabadult, így nézelődök, az új szobámba nézek ágyneműt. Ott egyelőre csak egy matrac és egy szekrény van, minden mást nekem kell megvennem. De nem érdekel, csütörtökön költözöm. És akkor, hetek óta először, egyedül alszom egy szobában, zárt ajtók mögött.

1 Hozzászólás »

Rabszolgatartók és eltartottak 2/4

A létrán egy picit feljebb lépve megláthatjuk azokat az embereket, akik valahogy kiküzdötték magukat a diák státuszból, vagy azért, mert elvégezték a sulit, vagy, mert találtak valami alternatív opciót a permanent resident (állandó lakos) státusz felé. Egy jelentős részük shared house-okban lakik.

Itt már azt hittem, egy fokkal jobban járok. Tudni kell, hogy bizonyos környékek erősen meghatározzák, hogy milyen embereket vonzanak. Anélkül, hogy degradálnám őket, vagy bármi rosszat mondanék, tényleg így van. Például Strathfield egy része. „Nézz körül” – mondta nekem S. – „látsz itt rajtunk kívül fehér embert?”, és valóban, csak ázsiaiakkal volt tele. Tényleg, egyetlen egy európait vagy ausztrált nem láttam. Burwood például már keverék, de nagyon nagy részben ázsiai, részben arab illetve indiai, de európai ember kevés volt, az biztos. Félreértés ne essék, mindezeket nem tekintem „faji kérdésnek”, egyszerűen így van. Sőt, nem egy hirdetés meghatározza, hogy csak panjabi, vagy csak kínai jelentkezését várják, vagy, hogy szoba kiadó jó muszlimnak. Olyat egyet se láttam, hogy csak európaiak jelentkezzenek. Nesze neked diszkrimináció.

Vissza a shared housera. Vannak ezek az 1800-as évek végén épült, talán kicsit viktoriánus házak. Na milyennek képzelitek? Szép, mi? Sajnos nem. Felújítva nem nagyon voltak, a csempe több, mint száz éves, a nyílászárók rohadnak, a vakolat mállik kívül belül, a vízvezetékek talán, ha egyszer voltak cserélve az elmúlt 120 évben, de lehet, hogy nem. Itt ugye nem fagy, tehát sanszos, hogy eredetiek. Ezekben a házakban a kor szokásaihoz híven sok szoba van, 6-8-10, fürdőszoba viszont csak egy. Régen gondolom nem csináltak akkora ügyet a fürdésből. Ezeket a helyeket felvásárolták általában második vagy harmadik generációs bevándorlók, vagy olyanok, akik elég ideje vannak itt ahhoz, hogy megtehessék. Tehát ázsiaiak, indiaiak, pakisztániak. Ugyanez igaz a shared room esetében a lakásokra is. És ezek az emberek részben vagy egészében abból élnek, hogy az ingatlanjaikat feltöltik a beáramló „diákokkkal”. Olcsó lakhatást kínálnak, kevés bonyodalommal, ugyan a körülmények nem rózsásak.

Az egyik ilyen shared house-ban épp a konyhában vártam a tulajt, és szóba elegyedtem az ott főző, nálam valamivel fiatalabb ázsiai lánnyal. „Szeretsz itt lakni?” – kérdeztem. „Ó, én már nem lakom itt. – mondja vidáman – de régen itt laktam, az első szobában. Két hónapig.” „És milyen volt?” „Nem rossz.” – mondja, megrántja a vállát és vág egy grimaszt. Rögtön az jutott az eszembe, hogy valószínűleg a szülei nem pont egy ilyen helyre képzelték el, amikor elengedték tanulni Ausztráliába.

„Bogarak vannak?” – kérdeztem. „Csótányok néha. Azokat nagyon nem szerettem. Néha már kedvem se volt leütni őket, mert annyira undorítóak. Csak tartsd a szobádban a kajádat, és akkor nem lesz gond.” Persze erre sosem került sor, mert ezt leszámítva se volt valami Szívek Szállodája a hely.
Akadt még bőven shared house élményem, például a nagyon-tetovált, fura szagú emberek. Ott egész vicces volt, mert a szobámba rögtön kaptam egy zuhanyzót is. A sarokban frankón ált egy zuhanykabin, de se kézmosó, se vécé nem volt, hogy megerősítse a fürdőszoba jelleget. Sőt, parketta és ablak volt a szobában, tehát szobának szoba volt. Mégis, fura.

Az utolsó shared house élményem Ashfieldhez köthető, szintén ázsai negyed, ha tippelnem kéne, 95%-ban kínai. Szóval elmegyek, kertes ház, 10 szoba, két fürdőszoba, ebből egy kint. Parketta, bűz nem nagyon, úgy, ahogy rendes. Nem túl luxy (vannak, akik értik 🙂 ), de elviselhető, amíg nem találok állást. Hívom a tulajt, kérdezi, mi vagyok, ki vagyok, mondom, még turista vízumon, de mérnök vagyok, munkát keresek, már intézem a diákvízumom. Mindent mondok, csak adja már ki nekem valaki a szobáját. Kicsit problémás a kommunikáció, mondja, menjek be holnap hozzá az irodába, és megbeszéljük a feltételeket. Elküldi a címet SMS-ben. „Y. C. – 244 .. St, floor 4, room 403 – Education and Migration Center”… Lefagyok. Ott állok a sötétben, Ashfield közepén, és bámulom a telefonom. Most mi lesz?

Hozzászólás »

Ingatlan ügyek

A pénteki napom is nagy részben a lakhatási problémám megoldására szántam. Továbbra is a Gumtreen kerestem kiadó szobát, kicsit az árat feljebb emelve valami olyan lehetőséget néztem, ami azért vállalható. Persze nem mondhatom, hogy hemzsegnek a nekem való hirdetések, sőt. Kettőt találtam, az egyik Bondi beachen, a másik Redfern közelében. A redferni hirdetésben meglévő csapat keresett egy új bérlőt a házukba, míg a bondi címen a tulaj(?) hirdetett egy szobát.

Ezen kívül eltökéltségemet egy saját hirdetéssel is biztosítottam, melyben leírtam, hogy ki vagyok és mit keresek. Persze kaptam néhány lesajnáló választ, amiben szolidan körberöhögték az igényeimet, mert hogy ilyen áron nem találok semmit, nem hogy amit keresek. Éljen az optimizmus. De nem nagyon törődtem vele, mert egyszer csak jött egy email, hogy 3 lányos házba keresnek egy bérlőt, és ha érdekel, írjak vissza. Költségek ugyan 10%-al több, mint amit belőttem, de még belefér. Huhú, izgatott lettem, beszéltem is a levélíróval személyesen, megbeszéltük, hogy akkor rögtön indulok is, megnézni a helyet és majd személyesen beszélünk. Nos, Leichhardt Newtontól tippem szerint 25 percre lett volna, sajnos azonban a valóságban inkább a 40-hez állt közel. Végülis csak egy vonatot és egy buszt kellett beiktatnom a címig, de a vonatra 15 percet kellett várnom, szóval ez volt a probléma. Na mindegy, lényeg, hogy nagyon ügyesen megtaláltam a helyet, ami kertes házas övezetben lévő ház volt.

A jelenlegi bérlők közül 2-en fogadtak, egyikük 27, másik 24 azt hiszem. Mindegyik lány dolgozik. A hely maga hál’ istennek elég tiszta volt, és rend volt, és nem volt büdös, szóval nagyon tetszett. Van két macskájuk, de szerencsére nem nagyon láttam macskaszőrt, úgyhogy ez jó jel. Szóval a tisztaság meg a macskák miatt arra következtettem, hogy valószínűleg nincsenek patkányok, nagyon remélem, hogy igazam van. A szoba, amit kiadnak, nem kicsi, nem nagy, kellemes, van benne ágy meg egy asztal székkel, mást venni kell. Van egy ablaka is, szóval világos, ami külön tetszett. A két lány elég komolyan meginterjúztatott, hogy mi borít ki az együttélésben, meg hogy hogy zajlik egy napom, reggeli pacsirta vagyok-e vagy éjjeli bagoly… Sok mindent kérdeztek, meg én is próbáltam nagyon érdeklődő lenni, mert igényelték, hogy kérdezzek tőlük, komolyan, mint egy állásinterjú. De mindent egybevéve nagyon kellemesen éreztem magam, mert olyan nem egymás életébe mászós típusnak tűntek, meg normálisnak látszottak. (NORMÁLIS …. annyira vágytam már valami normálisra…) Szóval abban maradtunk, hogy megbeszélik a harmadik lánnyal, és aztán jelentkeznek. Jó lenne, ha összejönne, de majd kiderül.

Ezután a bondi beachi helyre mentem. Ezelőtt még sose voltam Bondi beachen, amit itt furán bondájnak mondanak, amit nem szeretek. Van valami király azért a helyben, úgy értem, mégiscsak Sydney, és nagyváros, de ugyanakkor meg homokos tengerpart, kis turistaparadicsom jelleggel. Király lenne itt lakni, rengeteg kávéző, étterem, bolt, stb. Mikor megtaláltam a címet, ami egy mediterrán jellegű hatalmas családi háznak tűnő épület volt, első körben nagyon bizakodó voltam. Aztán ahogy beléptem, rögtön kiderült, hogy ez egy hostel szerű szállás volt, ahol 8-10 szoba volt, mind különálló ággyal. Nem pont az, amire számítottam, de hát az ár ugye meghatározó. Nem is lett volna baj egyébként a hellyel, mert nagyon jópofa volt, az emberek iszonyat közvetlenek, körülmények so-so, de ezért az áron, ráadásul Bondi beachen, több, mint okés. Épp csak egy bibi volt, nekem túl pörgős. Oké, hogy tele fiatalokkal, de mind vagy szörfösök, vagy working holidayesek, szóval jófejek meg minden, de nem éppen a felelőségteljes, 10kor ágybabújós kategória. És nekem most valami nyugis hely kéne, ahol tudom a dolgaimat csinálni. Szóval megköszöntem az egyébként irtó aranyos házinéninek a mutogatást, és eljöttem.

Este pedig a mostani hostommal – aki tök aranyosan tovább is vendégül lát, mert közben a következő host bemondta az unalmast – elmentünk kicsit lazítani. Ez azt jelenti, hogy kicsíptük magunkat, és a lelátogattuk a környék bárjait illetve szórakozóhelyeit. Kezdetnek pooloztunk egyet az egyik bárban pár koktél társaságában, majd némi táncolás reményében elmentünk a Zanzibarba, utána pedig a Bank Hotelbe. Hm, igazából felejthető volt, mert nem volt valami nagy élet, de nagyon jó volt kicsit kimozdulni és lazítani. Kicsit stresszes ez a se meló se lakás állapot, de majd megoldódik. No worries, ahogy itt mondják.

piros szemű bestiák 🙂

Hozzászólás »

Munka és lakás Ausztráliában

A héten elkezdtem foglalkozni a témával, egyelőre fél gőzzel, ami meg is látszik… Igazából semmi fejlemény nincs még, mondjuk 3 nap keresgélés után nincs is nagyon mit várni. De lényeg a lényeg, ezek a kivándorlás / bevándorlás első lépései. Azt hiszem.

A munkával kezdem. Igazából a menetrend szerint még csak jövő héten kellene elkezdenem, de azért már a héten tettem lépéseket. Például meglátogattam egy céget, akit a netről néztem ki, hogy odaadjam az önéletrajzomat meg ilyenek. Nagyon kedvesen fogadtak, meg is mutogatták a céget, de sajnos épp nem volt szabad pozíció. Persze, van ilyen.

Egy másik cég, akit kinéztem, nos, ott a főnök épp Milánóban van a design héten, úgyhogy majd ha visszajött, akkor próbálkozom újra. Van még két cég a listámon, de őket alternatív úton próbálom először elérni, tehát nem direktbe megyek oda hozzájuk, és az a vonal még egyelőre folyamatban van.

Aztán vannak az álláshirdetések, amik mint tudjuk, csak a valódi állások 10%-át fedik le, ehhez mérten közepesen tartom őket fontosnak. Egy állásra jelentkeztem, amire pont megfelelő lettem volna, pozíció is elég jó volt, oké, nem az álom, de kb. az, amit otthon csináltam. Elküldtem a jelentkezésem, 3 percen belül hívtak is, ami kicsit fura volt reggel fél 8kor, de hát istenem, ha fontos, akkor fontos. Sajnos miután a HR-es megtudta, hogy ugye kicsit bonyolultabb a szitu, mert hogy szponzorációra lenne szükségem, nos, ekkor már nem voltam olyan érdekes.  De felhívta rá a figyelmem, hogy azért ezt az önéletrajzomban nem ártana közölni. Oké.

A másik dolog, a lakás. Illetve, hogy pontos legyek, a lakhatás. Őszintén szólva nem akarom magam nagyon elkötelezni, mert ha esetleg Melbourne-ben vagy Perthben adódik egy jó kis állás, akkor természetesen megyek tovább. Ugyanakkor most már eléggé szükségem lenne egy helyre, ahol nem a bőröndömből élek, hanem mondjuk fel tudom akasztani a blúzom, vagy ne adj isten, esetleg ki is tudom vasalni. Persze ennyire nem egyszerű a történet, mert a low budget meg az igényeim egyelőre élet-halál harcot vívnak egymással, így azt a vékony vonalat keresem, amit még megengedhetek magamnak, de nem is fordul ki a gyomrom, minden egyes alkalommal amikor belépek a helyre. Ne higyjétek, hogy egyszerű. Megpróbálok kivárni, de egyre nehezebb.

Ma például két helyet is voltam megnézni, két shared room a Central Station-höz közel. Azt hittem, hogy a shared room annyira nem is gáz, de az volt. Az első helyen szerintem egy pakisztáni tulaj mutogatta meg a helyeket, az első lakásban rögtön össze is balhézott egy francia bérlővel, arról, hogy mikor fizeti a bérletet. Kicsit kényelmetlen volt. A második helyen, amit délután 4re beszéltem meg, nem volt ott az illető, aki megmutatta volna a helyet. És nem is vette fel a telefont. Aztán próbálkoztam egy másik számon, mert a hirdetésben több is szerepelt, ez az egyik bérlő csajé volt, aki nagyon rosszul beszélt angolul. Ő mondta, hogy csöngessek be a lakásba a kapucsengőn keresztül, és hátha valaki otthon van és beenged. Hm, köszi. De itt legalább nem volt olyan büdös, mint az előző helyen, meg kicsit kevésbé volt hányadék (bocsi, de így van), és csak inkább kupi volt. De azért tisztának nem nevezném a helyet. De mit vár az ember egy helytől, ahol a két szobás lakásban tízen élnek együtt? Szerintem max. 70-80 nm lehetett, szóval ne egy hatalmas penthouse-ra gondoljatok. A lány szobában két emeletes ágy, plusz a közlekedéshez szükséges hely, és ennyi. Szóval nem éppen ideális. Viszont olcsó. De egyszerűen nem tudok egy ilyen helyre menni, mert hogy megyek innen egy interjúra? Hogy a ruhám lehet, hogy nem éppen rózsa illatú, és még csak nem is érzem, mert benne élek?

Szóval ezzel telnek a napjaim, még mindig couchsurfingelek, ami azért nem olyan olcsó, ha azt nézem, hogy mindenhol főzök valamit, ami 20-30 dollár. A mostani helyemen a tegnapi vacsihoz vettem egy üveg bort, mert bárány(!) volt és hát mostanában nem nagyon ettem normális húst, meg még bort sem ittam itt. Na nem azért, hogy sajnáltassam magam, hogy szegény én, milyen rossz nekem Ausztráliában, csak hát tényleg na. Azt hiszem a főzést is azért erőltetem, mert ez egy olyan normális élethez köthető dolog, és kell valami fogódzó a se munkám, se lakásom, semmim nincs, csak egy bőröndöm létben.

1 Hozzászólás »

Új élet Svédországban

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Travel Sandwich

Travel, photography, and the stories in between

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

The eccentric Cook

blog a kivándorlásról - azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam

Kate Kendall

Entrepreneur and writer ✈️

pappito.com

Új-Zéland

Subdimension

From beyond

bandirepublic

autók, cola, rock ‘n roll, zen és intergalactic

bezzeg a svédek!

bandirepublic a svéd királyságban

%d blogger ezt kedveli: