Ausztráliába mentem, majd jövök…
blog a kivándorlásról – azoknak, akik hiányolnak, és azoknak, akik jönnek utánam
Attila készített pár remek fotót az ezerszínű Sydneyről, ezt osztanám meg most veletek.
Engem nagyon magukkal ragadtak a képek, ahogy a város színei változnak a nap mozgásával, egyszerűen elképesztő, és igazából még sosem figyeltem fel rá. Az ugyan eddig is feltűnt, hogy itt Ausztráliában olyan napfelkelték és naplementék vannak, amilyet még sehol nem láttam, de a színek… Na jó, a további szócséplést mellőzve kattintsatok az alábbi linkre a képekért:
Essen most szó arról a pár dologról, amit otthonról én is máshogy gondoltam, és valószínűleg sokaknak újdonság lesz. Mert Ausztrália messze van, nem csoda, ha sokan azt hiszik, le kell mondaniuk egy-két otthon alapvetőnek számító dologról. Meglátjátok, nem teljesen van így.
Az egésznek az az apropója, hogy pár hete Anyukám megkérdezte, mit vacsoráztam, és mondtam, hogy túrós-tejfölös tésztát. Ezen aztán nagyon elcsodálkozott, és rákérdezett, hogy ott van tejföl? És túró is?
Természetesen van mindkettő, sőt, választék is van bőven. A legjellemzőbb márkák a Dairy Farmers, a Weightwatchers és a Bulla, plusz a Coles és a Woolworth sajátmárkása. Ezek között is vannak különbözők, zsírszegény meg satöbbi. Mint otthon is, mindegyiknek kicsit más az íze, én valahogy otthon a Bakonyt csíptem, azt hiszem. Szóval érdemes többel kísérletezni, én eddig a Dairy Farmerst, a woolisat és a coles sajátmárkását próbáltam, az utóbbi volt a befutó. Ez állagra is ízre is akár otthoni is lehetne, a többi inkább csak utánzat.
Túróból csak kettőt próbáltam, a Dairy Farmerst meg a Coles hidegpultjából a Farmer’s cottage cheese-t, ez utóbbi állagra és ízre szintén hasonló az otthonihoz, bár nem a “házihoz”, hanem inkább a bolti előrecsomagolt változathoz. Tehát állagra egy kicsit lágyabb és kevésbé darabosabb, de pont jó lesz a hétre tervezett túrógombócomhoz.
Ha már túrógombóc, természetesen a zsemlemorzsa, gríz szintén adott, nem tudom, ez mennyire triviális. Amit én használok grízt, annak egy kicsit másabb az állaga, mert selymesebb, és például nekem így jobban ízlik belőle a tejbegríz, mint az otthoniból, de biztos találni rusztikusabbat is, ha valaki kicsit keresgél.
Ami a zöldségeket és gyümölcsöket illeti, mindig minden van, csak az árak változnak. A szokásos otthoniakhoz ráadásul csatlakoznak a környék különlegességei is. De visszatérve az otthoni ízekre, a hagyma ugyan nem makói, de van egy csomó fajta, bár a paradicsomnak most nincs annyira itt szezonja, de ki lehet fogni finomat, és paprikából is van ezer féle. Az utcámban például kápia paprikát láttam a minap.
A kenyér egy másik kényes téma szokott lenni. Ha valaki csak a szupermarketben keresgéli a jó kis Erzsébet kenyeret, ne is várjon csodát. De ha benéz egy-két kisebb pékségbe, vagy előtte célirányosan tájékozódik itteni magyaroktól, hogy a környékén hol lehet finom kenyeret venni, akkor természetesen van az is. Választék szintén minden mennyiségben, nekem a helyi péknél a “bécsi” kenyér tetszik. Ha valakinek egyik se nyeri el a tetszését, akkor persze vehet egy kenyérsütőgépet a dagasztáshoz, és sütheti maga. Így még talán olcsóbban is kijön.
Ami a húsárut illeti, ott azért vannak vad dolgok. Alapvetően a húsokat itt máshogy porciózzák az ausztrálok, erről korábban írtam is. Ha valaki az autentikus európai szabványt szeretné megkapni, akkor a helyi lengyel/szerb/egyéb kelet-európai henteseket kell megkeresnie, ott pedig még kolbászt és mindenféle felvágottat is kaphat. De mondjuk speciel a kolozsvári szalonnáért elég a Woolworthbe elmenni, Alexandra tippje alapján.
Vannak a speciálisan európaiakra kihegyezett delik is, amik egy vagy több ország termékeit kínálják. Ezekről az itt élők folyamatosan tapasztalatot cserélnek, ki nem merülő téma, hol lehet éppen piros paprikát, piros aranyat és hasonlókat beszerezni. Itt Sydneyben például a Kemeny’s az egyik legismertebb ilyen bolt, ahol az alapanyagok mellett remek borokhoz is hozzájuthatunk.
Aki pedig mellőzni szeretné a sütés-főzést, és mégis ragaszkodik a hazai ízekhez, annak is vannak opciók. Ha lángost vagy jó kis tyúkhúslevest enne grízgombóccal, ott a 21 espresso Double Bayen. Kürtős kalácsért pedig szombat reggel a Glebe marketre kell menni, ott sütik frissen, helyben.
Ha netán valakinek kétségei lettek volna azzal kapcsolatban, hogy vajon az otthoni ízekről hogy fog majd tudni lemondani, remélem sikerült eloszlatni őket. Nem kell lemondani semmiről. Bár Ausztrália messze van Magyarországtól, de azért nem egy másik bolygó. Van minden. Egy városi legenda szerint Melbourne-ben valaki még házi túró rudit is árul…
Nem arról van szó, hogy nekem itt mennyire rossz lenne. Inkább csak más. Vannak ugyanis olyan apróságok, amiket így, lassan 4 hónap elteltével sem szoktam még meg. Lehet, hogy még kell hozzá pár hónap, lehet, hogy inkább évek. Vagy az is lehet, hogy sosem fogom megszokni teljesen.
Apróságok ezek, amik néha már fel sem tűnnek, mert automatikusan javítom a hibát. Ilyen például a fordított oldalak esete. Az, hogy a közlekedés a másik oldalon van, már pár hét után megszokottá vált. Most már ha lelépek a járdáról, automatikusan jobbra nézek először, aztán balra. Mivel néha még magamban is elbizonytalanodok, ezért néha megint jobbra.
De nem ez okozza a déli féltekés gondolkodásban a problémát. Nem is probléma, csak egy kis apróság. A zárak például. Amerre otthon zársz, itt arra nyitsz. De például az erkély ajtónál a kulcsos zár ellenkező irányba záródik, mint amerre a kallantyú nyit. Napokig egyedül bénáztam, mert akárhogy nekifeküdtem, nem tudtam kinyitni. Aztán a lakótárs megmutatta, hogy kell.
Az épületek kapui pedig szerintem többségében kifelé nyílnak. Na most gondoljatok bele, bevásárlás után, két kézben cuccok. Kulcs berak, befelé elfordít, és azzal együtt magam felé húz. Nem csak leírva furcsa. Valahogy nem is áll kézre, meg nem is billen annyit a kulcs, hogy normálisan lehessen húzni a kaput.
A villanykapcsolók is természetesen fordítva kapcsolnak. A le fel, a fel le. Ami mondjuk az ittenieknek logikus, és szerintük pont fordítva a furcsa. Nem tudom. Nekem most egyik se furcsa, és a helyzeten könnyít, hogy ugyan nem tudom, hogy le vagy fel kell kapcsolni, de ha fel akarom kapcsolni a lámpát, ami nem ég, végülis csak egy irány van. Néha azért még nyomogatom üresjáratban a kapcsolót, és ha nem kapcsol, billentem a másik irányba.
Ami most is kicsit zavar, az a konnektor. Az otthoniba szinte csukott szemmel is beletalál az ember, míg itt minden alkalommal meg kell nézni, és hozzáilleszteni. Otthon ugye tök praktikus, hogy egy lyukba kell beledugni a konnektorvéget, és ha nem stimmel, 90°-al elfordítod, és jó lesz. Itt azért nem egyszerű, mert valami vagy kétágú vagy háromágú, ráadásul döntöttek is az ágak. A fali csatlakozó szinte a fal szintjében van, nincs ám segítő aljzat, ami megvezeti a konnektorvéget. Szóval a melegítőt éjszaka bedugni csak lámpakapcsolás után lehet. 😦
A technikai részektől eltekintve vannak azért még furcsaságok. A mindennapi élet szerves részeként az interperszonális kommunikáció is alapjaiban eltér. Egy nap ha tíz emberrel beszélek, legalább tízszer megkérdezik, hogy vagyok. És ezt viszont is elvárják. Már lassan oldódom, és egyre többször kérdezek vissza, vagy kérdezek először, de azért szokatlan. Természetes, hogy ez csak apró formaság, de érdekes, milyen szerves része lett a napjaimnak.
Az emberek kedvességét és segítőkészségét is kezdem egyre jobban befogadni, holott az elején eléggé szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. Itt inkább a jót feltételezik mindenkiről, amíg az ellenkezője nem teljesül. Itt nem neked kell bizonyítanod, hogy nem akartál lopni, csalni stb., az emberek megbíznak benned. Cserébe persze elvárják, hogy legyél nyitott és mosolygós, de azt hiszem, ez megfizethető ár a plusz szolgáltatásokért.
A környezetem gyönyörű, ez nem túl meglepő, de azért még mindig el tudok rajta csodálkozni. Az egyik reggel épp a teraszon kávéztam, amikor egy hatalmas színes papagáj repült el előttem. Az eső után mindig előjönnek. Már nem kéne, hogy furcsa legyen, de mit csináljak, egyszerűen az. Ez van, ha az ember csak az állatkerti állatokon szocializálódott.
A rengeteg kultúra, és az anyanyelvem (hiánya) néha még mindig elgondolkodtat. Még itt is, Mortdale-ben, ahol kevesebb az ázsiai bevándorló, több kultúra találkozik, így az utcán van, hogy hallok szerb, görög, hindi, olasz beszédet, de magyart általában nem. Ugyan ha egyedül vagyok, mindig magyarul gondolkodom, de villámcsapásként ér, amikor a kedvenc kávézómban magyarul kérdik tőlem, mit kérek. Olyan furcsa, itt, ebben a közegben, az, ami ott természetes. Néha nem tudom hova tenni.
Nem tudom, elmúlnak-e ezek a furcsaságok, hozzászokik-e az ember, vagy csak megszokja. Aztán ha hazalátogat, pont az ellenkezője lesz majd szokatlan, akkor majd azt nem érti, ami ott van. Az apróságokból mégis lassan összeáll egy kép, az élet, amit most már itt élek. És lassan kezdek beilleszkedni, azt hiszem.
A szombati bevásárlás-takarítás-punnyadás hármas kombó után vasárnap muszáj volt végre kicsit kimozdulnom, a kellemetlen időjárás előrejelzés ellenére. Reggel ki is néztem, hogy milyen útvonalat fogok bejárni, és ebben a szemerkélő eső sem állíthatott meg. Szépen összecsomagoltam egy kis elemózsiát, kinyomtattam a környékről egy térképet, és az időjárás honlapját folyamatosan ellenőrizve 9-kor nekivágtam a sétának.
Korábban sikeresen belém verték, hogy nincs rossz idő, csak rossz felszerelés, úgyhogy az esőkabátomban és az edzőcipőmben abszolút komfortos volt a séta első fele, nem zavart túlságosan, hogy esik. Elsőként az Oatley parkba tartottam, de útközbe valahogy sikerült beiktatnom az Oatley Heights Parkot is. Itt azért egy kicsit elbizonytalanodtam, az elmúlt hetek otthoni eseményei azért bennem is mély nyomokat hagytak. Egyedül, egy elég kihalt parkban, hiába fényes nappal, de ki tudja… Ennek ellenére átvágtam a parkon, ami inkább egy fás-tavas kiserdő volt, cserébe láthattam kacsákat, meg egy szép vízesést is.
Mire kiértem az erdőből az útra, az eső abszolút elállt, és a nap is elkezdett kisütni. Innen pár száz méterre volt csak az Oatley park bejárata, hamarosan a táblát is megláttam. A parkban nemrég érhetett végre a foci meccs, a parkolóban autók, a pálya szélén pasik mezben tárgyaltak valamit bőszen. A pálya másik végén már a levezetés zajlott, étel-ital társaságában. Innen tovább bóklásztam, majd amikor már ismét rámtört volna a magány, egy korombeli csaj futott arra, ez kicsit megnyugtatott, hogy mégse vagyok tök egyedül. És persze rám köszönt, mert itt a vadidegenek is egymásra köszönnek, ha egyedül sétálnak valahol.
A játszótér környékén végre kicsit megpihentem, és elővettem a tízórait. Persze rögtön lett társaságom is, a madarak körém gyűltek, hátha nekik is jut a finomságokból. (Nem jutott.) Ezek után továbbsétálva lementem az öbölbe, ott örömmel tapasztaltam, hogy bizony homokos a part, úgyhogy majd nyáron jöhetek ide fürdeni meg napozni, ha szeretnék.
Ezek után átsétáltam a Peakhurst Heigthsra, amire már nagyon kíváncsi voltam, mert volt egy olyan érzésem, hogy elég szép hely lehet, és valószínűleg lakhatás szempontjából is kicsit más, mint Mortdale. Nos, valóban nem csalódtam, kellemes környék, csak gyalogszerrel egy kicsit túl dimbes-dombos. De legalább szép házak vannak, és bizonyos részeken a vízre is rá lehet látni.
Eredetileg be volt tervezve, hogy a Lugarno félsziget legvégéig lesétálok, és megnézem az Edith Bayt, mert onnan végig be lehet látni a George folyót, de végülis az előttem álló hazafele út miatt inkább kihagytam. Így is majdnem 9 km-es kis túra volt, ami igazából nagyon jól esett, de rendesen elfáradtam tőle. Persze arra értem haza, hogy a lakótársam takarít, ami ugyan nagyon kedves tőle, de… lévén, hogy pasiból van (bocs minden pasi olvasómtól), rossz volt nézni. Hiába, csak nem áll úgy a kezében az a mopp, ahogy kell. Mindegy, legalább lelkes.
Valaki megkérdezte tőlem a minap, hogy ha Budapesthez kéne viszonyítanom Sydneyt, melyik környék minek felelne meg. Ahogy jobban belegondoltam, az eddigi tapasztalataim alapján egyes kerületek többé-kevésbé elég jól megfeleltethetőek bizonyos otthoni helyszíneknek, és ezért gondoltam megosztom, hogy a nevek mellé érzetet tudjatok társítani.
Sydney a Wikipedia szerint 23-szor akkora, mint Budapest, ezt nyilván az agglomerációval együtt értik Sydney esetében, mert a belváros csak 25 km2. A várost kettészeli a Paramatta-folyó torkolata, északi és déli részre. A folyó torkolata elég széles már a belvárosi részen, ezért amikor öbölről és tengerpartról írok, néha igazából a folyó partjára gondolok, de igazából sosem figyeltem, hogy hol sós a víz.
Az északi rész kicsit olyan, mint Buda. Az ingatlan árak magasabbak, a közlekedés inkább kocsival kényelmes, de reggel egy halál végigülni a dugót a belvárosba. Hegyes-dombos-völgyes vidék, gyönyörű környezettel és sok családi házzal. Az itt élők általában a jobban keresők közé tartoznak, ezért nem ritka a saját hajó vagy drágább autó.
A déli rész ezzel szemben nagyon sokszínű, inkább Pestnek felel meg. Síkabb a terület, mint az északi részen, van olcsóbb és drágább környék is, az összetétel legalább annyira változó, mint Pesten. A kulturális programok, a látnivalók, a nyüzsgő belváros sok embert kötnek ide, és általában a frissen érkezettek is ezt a részt ismerik meg először. A CBD területe körülbelül a pesti V. kerületnek felelhetne meg, lehetetlen a parkolás és aranyárban mérik, mégis, ha valamit itt kell elintézni, muszáj bejönni a belvárosba. A tömegközlekedés itt sokkal célrevezetőbb, sokan lerakják a kocsijukat egy peremterületen, és egy expresszel 20-30 perc alatt bevonatoznak, hogy napközben ne kelljen parkolást fizetni.
A vonatok két csomópontba érkeznek, az egyik a Central, vagyis a központi pályaudvar. Ebből a szempontból ez olyan, mint a Nyugati, sok közlekedési lehetőség kapcsolódik egy ponton. Az épületek ugyan nem, de az átmenő forgalom abszolút emlékeztet az otthoni élményekre, csúcsidőben tömeg, de ha egyik pontról akarsz eljutni a másikra, nagy valószínűséggel érinted.
Egy megállóval feljebb a Town Hall található, ami tipikus Deák, ha a belvárosba mész, itt szállsz le, ha át akarsz szállni, itt is megteheted, és ha ügyintézni jöttél, akkor ez a te helyed. Rengeteg egyéb lehetőség gyűrűzik a környékén, vásárlás, étel-ital, üzletek és cégek találhatók itt. Ha gyalogosan közlekedsz a környéken, biztos érinted, ez az a hely, amin mindenki áthalad. Ha találkozót beszélsz meg, valószínűleg vagy itt, vagy északabbra a CBD-ben beszéled meg, mert gyorsan és könnyen elérhető minden.
A látványosságok tekintetében nekem a Domain olyan, mint a Margitsziget. A nagy rétre sokan kijárnak pihenni, piknikezni, sportolni, könnyű elérni napközben is, és kis nyugis zöld sziget a belvárosban. Bár ilyen alapon a Városligethez is hasonlíthatnám, a Galery of NSW miatt. A Rocks nem pont ugyanolyan, de talán kicsit hasonló a Vörösmarty tér-Ferenciek tere és a Duna közötti részhez. Kis utcák, boltok, galériák, ételbárok, sok különböző apróság teszik különlegessé ezt a részt.
Ha a többi belvárosi részt nézzük, a Haymarket, mely nem messze található a a Centraltól, egy olyan piac illetve bevásárló központ, ami engem a Vásárcsarnokra emlékeztetett. Van itt minden, zöldség-gyümölcstől kezdve a húsokon át a kedves turista megtalálja a kötelező szuveníreket is, és mivel a Kínai negyed közepén van, bóvli és kevésbé igényes ruhákból, kacatokból is van bőven kínálat.
Lakhatás szempontjából a Central és környéke olyan, mintha valaki a 7-8-ik kerületben lakna a Nagykörút mentén. A közlekedés kiváló, de a többi részhez viszonyítva hangos és kicsit koszos. A lakásokban nagyon nagy a szórás, de általában az jellemző, hogy elég drága és lepukkant helyeket lehet bérelni, ami viszont szép és jó, azt csillagászati árakon mérik. Nem véletlen, hogy a diákok, bevándorlók bérelnek szobát ezekben a túlzsúfolt, többemeletes bérházak lakásaiban.
Ha egy kicsit eltávolodunk a belvárostól, több érdekes negyedet is találunk. Newtown például nincs nagyon messze a belvárostól, ez a környék olyan, mint Pesten a Gozsdu udvar környéke. Most épp nagyon felkapott, rengeteg fiatal lakik itt. A főutca akár Király utcának is beillik, a környéken rengeteg a kávézó, étterem, dizájner bolt. Izgalmas és pezsgő negyed, a házak általában régiek, de belülről többet felújítottak. A közlekedés szempontjából közepesnek mondható, kocsival reggel dugó van, vonattal könnyen be lehet jutni a központba, szóval ez amolyan átmenet a messzi és közel között.
Glebe, ahol korábban laktam, kicsit Ráday utca környéke. Vannak éttermek és kávézók, de nem olyan menő, mint Pesten az V. kerület. Árban is ehhez viszonyultan olcsóbb, mint Newtown, és vannak nyugisabb részei is, mint mondjuk Glebe Point, ahol laktam. Itt már találkozik az új és a régi, laknak itt fiatal diákok és friss házasok, vannak kis családi házak és nem túl régi bérházak. Nekem egyébként szimpatikus volt, mert vannak parkok is, bár a közlekedés kicsit nehézkesebb, hiszen csak busszal lehet bejutni a központba.
Körülbelül innen indul egyébként a Paramatta Road, ami kifelé visz a városból, és egy az egyben Hungária. Teljesen mindegy, hogy helyenként 2-szer 4 sávos, reggel úgy be van dugulva, hogy az ember az összes haját kitépi, mire bejut rajta. Van, amikor egy szakaszt megtenni 16 perc, ha nincs forgalom, máskor meg 1-1,5 óra. Persze a lámpák és a keresztező forgalom se segít a helyzeten.
Ashfield és Burwood eléggé lehangoló környék, itt főként bevándorlók laknak, ázsiaiak és mindenfélék. Elég koszos környékek, kicsit lepukkantak. Már az a kategória, ahonnan a közlekedés a belvárosba már nekem problémás lenne, de még csak nem is szép vagy jó, amiért megéri itt lakni. Ez a rész talán Kőbánya, (annak a kevésbé szép része), nem túl új építésű házak, nincs semmi érdekes, csak az lakik itt, akinek oka van rá. Például a környéken dolgozik és nincs lehetősége vagy nem akar szebb környéken lakni.
Strathfield nekem kicsit olyan, mint Újpest. Messze van igazából mindentől, és elég változatos. Alapvetően semmi extra, de ki lehet fogni szép lakásokat, mert sok új ház épül itt. Ha az ember egy új építésű ingatlanban lakik, azt sokkal olcsóbban megússza, mint a belvárosban, csak ezért be kell vállalnia kevésbé vonzó környéket. Az északi részén van családi házas övezet is, ami úgy-ahogy akár szépnek is mondható. A belvárosba vagy gyorsvonattal juthatunk be innen, vagy végigüljük a dugót a Paramattán.
Ahol most lakom, Mortdale olyan, mint Pestszentlőrinc/Pestszentimre. Innen az ember nem járkál be csak úgy a belvárosba, hacsak nincs ott dolga. Viszont minden adott az élethez, kellemes környezet, kielégítő mennyiségű és minőségű szolgáltatások, és persze lokál patriotizmus. Kellemes, hogy itt mindenki ismer mindenkit, az emberek kedvesek és nyitottak az újonnan érkezők felé. Családi házak és pár emeletes ház is található itt, az árak konszolidáltak, és abszolút nyugis környék.
Hurstville pedig a déli rész Kőbánya-Kispestje, ide futnak be a buszok, és itt szállhatunk át a vonatra, ha a belvárosba mennénk. Nekem Hurtsville kicsit kevésbé volt szimpatikus eddig, mint Mortdale, több a bevándorló és a környék sem olyan szép. A közlekedés viszont jobb, és a környék bevásárlóközpontja is itt van. Szóval bizonyos szolgáltatások jobban elérhetők itt, de én inkább buszozok pár megállót a bevásárlásért, mint hogy ott lakjak.
Ezek persze saját benyomások, és nem kell a saját véleményemen megsértődni senkinek, én szerettem Budapest egészét és többnyire szeretem Sydneyt is. A fentiekben tehát nem ítélkezem egyik környék/kerület felett sem, csak leírtam, én hogy látom. Persze mindenki majd kialakítja a saját nézőpontját az ügyben 🙂
Az egyik dolog, amit szeretek Sydneyben, az a pezsgő kulturális élet. Ma például a Biennale kortárs művészeti fesztivál kapcsán a Cockatoo Islandre látogattam, ahol egyszerűen lenyűgözött, hogy még mindig tud újat mutatni ez a város.
A Cockatoo Island a Paramatta-folyó egy viszonylag nagyobb szigete, 15-18 perces kompúttal érhető el a Circular Quay-ről. Most a művészeti fesztivál miatt ráadásul ingyen járatok is indulnak a szigetre, így nem hagyhattam ki.
A sziget története a térség benépesedéséig nyúlik vissza. A 19-ik századig az aboriginalokon és a kakadukon kívül nem sok mindenki fordult itt meg, innen kapta a nevét. Aztán ahogy Sydney kialakult, a szigetet börtönként használták durván 30 éven keresztül, majd iskolát üzemeltettek itt. Utána pedig a tengerészet számára épültek hajók a szigeten, ehhez hatalmas hangárokat húztak fel. Az egésznek van egy nagyon érdekes miliője, nekem kicsit Jurassic Park érzésem volt, néhol Viharszigettel vegyítve. Az biztos, hogy örültem, hogy nappal és más turistákkal látogattam ide, mert így is, ha néha egyedül maradtam, kicsit hátborzongató volt a hely.
Ma már ez egy világörökség részét képező látnivaló, és mindenképpen érdemes megejteni, ha Sydneybe téved az ember. A sziget kellemesen körbesétálható, van lehetőség vezetett sétára is, vagy kölcsönözhetünk egy fülhallgatós lejátszót, amivel egyedül is bejárhatjuk a helyet. Minden infó a szigetről elérhető a honlapjukon.
A Biennale pedig egy két évente megrendezett kortárs művészeti fesztivál, állítólag a legnagyobb/legfontosabb Ausztráliában. Legalább négy helyszínről tudok, ahol zajlik, az egyik az MCA, aztán a mólón a Pier 2/3 hangár, ott van még a Gallery of NSW is, és persze a Cockatoo Island. Az első kettőt már múlt hét szombaton bejártam, de sajnos a fényképezőgépemet otthon felejtettem.
A Cockatoo Island-i kiállításnak eddig csak egy részét láttam, de az nagyon tetszett, úgyhogy még biztos visszamegyek valamikor. A fesztivál szeptemberig tart, tehát bőven van még időm többször is végigjárni a kedvenc részeket. Íme pár kép a mai élményekből:
Akiben esetleg felmerült a kérdés, hogy ugyan minek panaszkodom a Mortdale-i hidegre, az most megkapja a választ. A hétvégén ugyanis ide költöztem, egy kellemes surburb kellemes szobájába.
Előbb-utóbb ugyanis meg kellett lépnem ezt a költözést is, hogy közelebb legyek a jövőbeli munkahelyemhez. Most így egy olyan környéken lakom, ami csak 15 perces sétára van a cégtől, ez reggelenként még jól is fog esni. Ha este nem lenne kedvem sétálni, 3-4 megállót kell csak jönnöm a busszal, és már otthon is vagyok.
Mortdale egy déli kerülete Sydneynek, vonattal reggel 25 perc alatt benn van az ember a Centralnal, és 5-10 percenként jönnek a járatok. Ez azért egy nagy jó pont. Busz közlekedés a környéken elég jó, kocsival meg aztán főleg remek. Ha az ember kocsival menne a városba, használhatja a 3-ast, az 5-öst, vagy a Princes Highwayt, bár ezek reggeli forgalmáról nincs saját tapasztalatom. Lényeg, hogy közlekedés szempontjából sem rossz a hely, bár tény, hogy nem belváros.
A szoba, amit a szombati megtekintés után ki is vettem, egy bútorozott egyágyas. Mikor vasárnap beköltöztem, a tulaj mondta, hogy rendel nekem új asztalt, mert hát a mostani elég rozoga. Mondtam ugyan neki, hogy ne aggódjon miatta, de végülis az IKEA-tól még aznap meg is rendelte, plusz székeket és egy ebédlő asztalt is vett, mert azt az előző lakó elvitte.
Tegnap tehát otthon vártam a szállítókat, délután meg is érkeztek, és rendben fel is pakoltak. Én meg rögtön neki is álltam összerakni a cuccokat, mert eléggé örültem az új asztalnak. Mikor a lakótársam hazaért, és látta, mit csinálok, nagyon rácsodálkozott. Hogy én, nő létemre, itt szerelek… Hát mondom, tudod, hogy mérnök vagyok, nincs ebben semmi különös. De hogy hát én, nőként, most azt csinálom, ami az ő dolga lenne, várjak, segít.
“Hol van a szerelési útmutató?” – kérdezte. Mondom, mi otthon nem élünk ilyenekkel, magyar ember fejből rakja össze. Jó oké, nem volt egy bonyolult feladat a négy lábat az asztallaphoz csavarozni. Ezen megint dobott egy hátast, és ketten pikk-pakk összedobtuk az asztalt. Előtte már egy széket a 4-ből összeraktam, úgyhogy azt is tudtam, hogy kellett, megint csak nagyokat pislogott, amikor mondtam, mit hová és hogyan.
Amikor az asztal volt soron, már csak annyit mondott, hogy mondjam, mit csináljon, én úgyis jobban tudom. Mondjuk szegény ázsiai létére biztos elbabrált volna vele egy darabig, ketten együtt meg gyorsabban haladtunk, nekem jól jött a férfi erő, amikor meg kellett húzni a csavart, cserébe meg nem szóltam egy szót se a ferde menetekért és hibás összeállításért. 1-2 óra alatt össze is raktunk mindent, úgyhogy most már 2 asztallal és 4 székkel gazdagabbak vagyunk.
Mutatok is pár képet a mostani szobámról, szerintem elég otthonos. A szekrényt már kidekoráltam pár képeslappal meg otthonról hozott fényképpel, a nyomtatóm végre nem a földön csücsül, és az otthonról küldött pakk pedig éjjeli szekrényként funkciónál. A szekrényekben tök jól elférek, egyedül az akasztóval vagyok egy kicsit bajban, hogy hova is rakom majd.
De ami tök jó, hogy nagyon világos a szoba, reggel besüt a nap, tehát keleti fekvésű. Sajna kicsit hűvösebb van Mortdalen, mint Glebe-ben volt, de a kis fűtőegységem pár perc alatt felfűti a szobát a megfelelő hőmérsékletre.
A lakáson osztozom a tulajdonossal, aki egyébként elég rendesnek tűnik így elsőre, korrekt meg minden. Az is jó, hogy mivel ő a tulaj, elég rugalmas volt a bonddal meg fizetéssel kapcsolatban, meg írásban visszaigazolta, hogy megkapta a pénzt, plusz egy kézzel írott bérleti szerződést is kaptam, ami az első ilyen dokumentumom. 🙂 Itt általában szobabérlésnél inkább a szóbeli megállapodás érvényes, de ezzel kapcsolatban eddig sem volt problémám, úgyhogy csak örültem az írásbeli megállapodásnak, de nem vettem nagyon komolyan. A szobám ajtaja egyébként kulccsal zárható is, és mondta is a tulaj, hogy zárjam ám, de igazából nincs mitől tartanom szerintem.
A környék nagyon tetszik, igazi kisvárosi jellegű. Az a fajta hely, ahol a kávézóban a keresztnevén szólítják a vendéget, és rólam is tudták már a második betérésemnél, hogy mit iszom és hány cukorral. Az ilyen apróságok jól esnek azért az embernek, a belvárosban nem nagyon tapasztaltam ilyet. Amikor ma a postára meg a bankba mentem ügyeket intézni, ott is kedélyesen eltársalogtam az ügyintézőkkel, akik nagyon kedvesen fogadtak, amikor mondtam, hogy most költöztem ide. A bankban a csajjal megtárgyaltuk, hogy milyen volt a nyaralása Olaszországban, és kiveséztük a dolce vita titkát 5-10 percben.
Délelőtt sétáltam egyet a környéken, és készítettem pár képet. A környező utcákban elég vegyes a felhozatal ingatlanból, vannak társasházak és családi házak is. Elég sok fa és növény van az utcákon, ezek többségén nem nagyon látszik a tél nyoma, csak néhány hullajtotta le a levelét. Olyan szép környék, kedvem lenne reggelente futni egy jót, de valahogy a 4°C mindig megakadályoz benne. Majd ha egy kicsit felmelegszik az idő, akkor bevezetem a korán keléssel egybekötött futást.
Magabiztos nyelvtudással érkeztem ugyan Ausztráliába, legalábbis azt hittem, hogy ezzel az eggyel nem lesz problémám. Sajnos tévedtem, de azért nem a szó hagyományos értelmében.
Előfordul velem néha, hogy angolul nem találom a szavakat. Múlt héten például egy nagyon finom új-zélandi bor kóstolása során csak makogtam, hogy mennyire ízlik. Ha a vendéglátóm beszélt volna magyarul, elmondtam volna neki, mennyire szeretem az ilyen testes, kissé olajos borokat. Megosztottam volna vele, hogy milyen érzeteket kelt bennem a bor, milyen utózöngéket és milyen gyümölcsöket érzek benne, mire emlékeztet, és milyen képeket társítok hozzá. Nem mintha nagy borszakértő lennék, nem erről van szó, hanem csak arról, hogy sajnos néha a gondolataim nyelvi korlátokba ütköznek.
A mindennapi életben ez nem jelent túl nagy problémát, mert elég kevés olyan helyzetbe kerültem eddig, ahol választékosan kellett volna fogalmazni. Az itteni emberek többségének szókincse nem nagyon vagy alig haladja meg a sajátomat, de egyszer-egyszer előfordul, hogy olyan beszélgetésbe keveredek, ami megkívánná az angol nyelv még tökéletesebb ismeretét.
Elgondolkoztam ezen a két nyelven, az angolon és a magyaron. Az Oxford Dictionary szerint (természetesen) az angol nyelvben van a legtöbb szó, cirka 1-2 millió. A magyarok persze többségében felhördülnek ezen, hisz nincs még egy olyan szép nyelv (nekünk), mint a magyar. És igazuk is van, bizonyos gyűjtések szerint a magyarban is van legalább egy millió szó. Nyilván ebből egy ember szókincse jelentősen kevesebb, én talán az enyémet 40-50.000 szóra tenném, de angolban nem hiszem, hogy 10-12.000-nél többet ismernék.
Emlékszem, amikor kicsi voltam, drága nagymamám, aki magyar nyelv és irodalom szakos tanár volt, állandóan fejlesztette a szókincsemet. Főzés közben, esti mesénél mindig újabb és újabb addig ismeretlen szavakat használt, aztán mikor iskolás lettem, és már tudtam olvasni, az értelmező szótárt bújtuk ketten. Mindig is csodáltam a szépirodalmat és a választékos beszédet, és azokat, akik magas szinten művelték a magyar nyelvet.
Korábban én is abba a táborba tartoztam, akik szerint az angol nyelv nem olyan választékos és kifinomult, mint a magyar. Ez szép lassan változik azért, főleg, hogy ebben a nyelvi közegben élem mindennapjaimat. Kevesen vannak ugyan körülöttem, akik választékosan használnák a nyelvet, de vannak. Amikor ilyen emberrel találkozom, elmerülök a beszédében, és közben arra gondolok, bár tudnám viszonozni a hallottakat. Néha kicsit elszomorít, amikor egy igazán kellemes, érdekfeszítő és izgalmas társalgás során nem úgy tudom kifejezni magam, ahogy szeretném. Egy beszélgetés során az ember már nem fordít, erre se idő, se lehetőség nincs, hanem a beszélgetőtársával együtt gondolkodik és kommunikál az adott nyelven.
Az írott angolban természetesen más a helyzet, szerencsére itt megvan a lehetőségem, hogy igényem szerint formáljam az adott szöveget. Mostanában különösen nagy figyelmet fordítok rá, hogy a levelezésem illetve egyéb írott szövegeim – netalántán fordításaim – az adott nyelv legtökéletesebb formáját mutassák. Néha azonban rá kell döbbenjek, hogy bizony még mindig csak tanulom a nyelvet, nem csak az angolt, a magyart is.
Végülis jól van ez így, jó pap holtig tanul. Igyekszem majd olyan emberekkel körülvenni magam, akiktől tanulhatok, és addig is, sokat olvasok. Hallgathatnám ugyan a BBC-t is, de nehéz rávennem magam olyan programok hallgatására, ami egyáltalán nem érdekelnek. Talán a legjobb az angol szépirodalom lenne, de ez most nehezen kivitelezhető. Majd kitalálok valamit.
A múlt héten olyan intenzív élményekben volt részem, hogy azt hiszem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy feltétlenül és gyógyíthatatlanul szerelmes lettem Aucklandbe.
Kezdjük az elején. Az utazásom előtt kb. semmi kedvem nem volt átugrani a kiwikhez, mert minden azt sugallta, hogy ott hidegebb is van, meg esik is, meg fúj a szél, és egyébként is, Auckland “csak egy nagy falu”. Van abban valami, hogy ha az embernek ha nincsenek nagyon elvárásai, csak jó élmények érhetik.
Már a repülőn sejthettem volna, hogy itt valami készül. A reptéren nyugis, kultúr emberek vártak a járatra, ezalatt azt értem, hogy nem volt idegeskedés a gép késve indulása miatt, nem volt tolongás, hogy ki fér fel előbb a gépre, stb. A csomagját nem mindenki oda próbálta beszuszakolni, ahová a helye szerint kellett volna, hanem ahol jobban volt hely. A biztonsági videó életemben először mosolyt csalt az arcomra, aki nem hiszi, keressen rá az Air New Zealand videóira a youtube-on.
Első éjjel egy reptér közeli motel/hostel szálláson töltöttem. Nagyon biztató volt a kis családi vállalkozás honlapja, és transzfert is irtó jó áron kínáltak – érkezési időtől függetlenül. Amikor leszálltam, hívtam is az ingyenes számot, hogy jöhetnek értem. Itt csendben megjegyezném, hogy a mobilom valamiért nem működött a zátonyon, holott előtte egyeztettem a Virginnel, hogy ne érjen ez a meglepetés. Mindegy, végülis kibírtam nélküle.
A szállás – az ausztrál hostelekkel ellentétben – nagyon rendben volt, rendes ággyal, előre felhúzott ágyneművel, és még törölközőt is kaptam! Csupa luxus 🙂 Rendes és tiszta ház volt egyébként, a háziak meg segítőkészek és kedvesek, ahogy a honlapjuk alapján is lejött.
Az elkövetkező napokban pedig egy CS-en talált helyi kalauzolt el Aucklandben és környékén, egyszerűen leírhatatlanul kedves és segítőkész volt ő is. Nagyon-nagyon sok helyre elvitt, így nem csak a belvárost, hanem a külvárosi részeket és a tengerpartokat is sikerült bejárni. Ahogy egyre több helyre jutottam el, úgy kezdtem beleesni a helybe, nem csak azért, mert leírhatatlanul szép, hanem azért is, mert teljesen otthon éreztem magam ebben az új környezetben.Sydneyhez viszonyítva az utak például sokkal jobb minőségűek és szélesebbek. A kiwik kevésbé idiótán közlekednek, mint az itteniek, pl. használják az indexet sávváltáshoz, meg mondjuk körülnéznek, mielőtt átmennek az úttesten. Emellett lényegesen kisebb a forgalom, tehát tényleg elég nyugis egy város Auckland. A dugó kb. azt jelenti itt, hogy 10 percig halad az ember a sorban, de akkor aztán tényleg valami durva dolog történt. (Itt Sydneyben, a Paramattán egyszer 40 percet álltam a dugóban, úgy, hogy kb. 1-200 métert haladtam.)
Az időjárással eszméletlenül nagy mázlista voltam, szerintem nem csak a télhez képest, hanem úgy általában is. Végig hét ágra sütött a nap, szél nem volt. 18-20 fok lehetett, pulcsit igazából csak lustaságból hordtam. Meg hát értitek, ha már elhoztam, legyen rajta a képeken. A csizmával kicsit mellélőttem, mert inkább melegem volt, mint fáztam, de inkább ez mint amaz.A helyiek kedvesek és nyitottak, de nem olyan extrovertált és hangos módon, mint az ausztrálok. Egy icipicit talán visszafogottabbak, és ez rendkívül jól esik a kis európai kultúrához szokott lelkemnek. Kevés bevándorlót láttam, ami ugyan irreleváns, mert nem zavarnak, csak azért mégis. A mostani környékemen ha bemegyek a bankba, rajtam kívül nincs nem ázsiai az egész fiókban. Néha kicsit kellemetlen, ha a kávézóban a helyiek elkezdenek mandarinul beszélni, mert nem tudom, hogy velem van-e bajuk, vagy csak én vagyok paranoiás.
Ami nagyon tetszett még, az a családi házas övezetek. Egyrészt láttam egy épp zajló építkezést, és örömmel konstatáltam, hogy használnak olyan dolgokat, mint Európában, pl. alapozás meg beton. Ezek Ausztráliában kis túlzással luxuscikknek nevezhetők. A házak is sokkal jobban tetszettek, mert van stílusuk, és a helyiek finom érzékenységgel varázsolnak belőlük otthont, például egy levendula bokorral a kertben. Nagyon-nagyon tetszett például Ponsonby környéke, igazi kis paradicsom – nekem legalábbis. 🙂
Ó, és amit ki nem szabadna hagyni, a helyi nevezetességek. Nos, ebből nincs annyira sok, de ami van, azt megéri meglátogatni. Én többek között az Auckland Art Galleryben és az Auckland Museumban voltam, meg a Viaduct környékén, ami kb. a Sydneyi Rocks-nak felel meg. Szombaton pedig szerencsém volt Pappito-val is összefutni – mint helyi nevezetes ember 🙂 – aki élőben még ezerszer lehengerlőbb személyiség, mint a blogján. Ő is nagyon kedvesen megmutogatott pár helyet, ami még tovább növelte az addig sem kicsi imádatomat Aucklandet illetően.
Mondtam is neki, hogy mekkora mázlista, hogy ilyen helyen él. De az biztos, hogy rám sem sokáig kell a zátonynak várnia, mert Auckland felkerült a hosszú távú terveim közé. Csak győzzem kivárni. Addig is, még biztos visszatérek egyszer-kétszer látogatóba.
… akkor nálam is ennyibe fog kerülni. Tömören ezzel összegezhetem az utolsó napi pénzváltás tapasztalatait.
Ismeritek a viccet a két üzletemberről meg a vásárlóról, aki bemegy az egyikhez és kap egy remek árat, míg a másiknál ennél magasabbat. “De hát a szomszédban olcsóbb!” – mondja. “Akkor vegye meg ott”- feleli rá az üzletember. “De hát ott épp nincsen.” Ja.
Ma a vízumos ügyintézés után még beiktattam, hogy gyorsan váltok egy kis kiwi dollárt költőpénznek. Vettem ki készpénzt a kártyámról, majd bementem az első utamba kerülő bankba, hogy átváltsam. Az árfolyam jó volt, de a pultos kislány azt mondta, hogy inkább menjek be a szemközti pénzváltóba, mert ők itt a bankban komoly díjat számítanak fel a váltásért. (10 dollárt, ami a váltás összegéhez képest 12-15%, tényleg sok, ahhoz képest, hogy szemben ennyit sem.)
Átmentem szembe a kis ázsiai pénzváltóhoz, aki bár mufurc volt, de azért mondott egy még jobb árfolyamot, és előadta, hogy ők itt mennyivel jobban váltanak a banknál. Mondom remek, kérek 90 dollárt. Csak ennyit? Mondom, igen, ennyit. Pakol, nézelődik jobbra-balra, és végre kinyögi, hogy ja, hát nekik nincsenek kis címleteik. Na köszi.
Na, akkor séta át a saját bankomba, hátha ott majd nem vonnak le tőlem plusz 10 dollárt a váltásért. Sorba állok, sorra kerülök, előadom, mit szeretnék. Kollegina egy kis türelmet kér, hogy ellenőrizze, hogy van-e új-zélandi dollárjuk. (Mellesleg Ausztrália legnagyobb bankjáról van szó.) Sűrű elnézések közepette közli, hogy sajnos nincs, és talán fáradjak be a belvárosi központi bankfiókba, ha váltani szeretnék, mert ott tartják az összes valutájuk. Mondom, köszi.
Szóval így állok, pár óra múlva már Új-Zélandon leszek, és még nincs új-zélandi pénzem. Két dolog jutott erről eszembe. Az egyik az, hogy valószínűleg így sugallják az embereknek, hogy ne akarják külföldön elkölteni az itt keresett pénzüket, maradjanak csak a jó kis ausztrál dollárnál.
A másik, és ez a valószínűbb, hogy jelenleg olyan környéken lakom, ahol az embereknek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy utazgassanak. És akkor tulajdonképpen érthető, hogy a szolgáltatók alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. Mégis, nem furcsa, hogy a bankok és a pénzváltó nem tart valutát? Ez kb. olyan, mintha otthon nem tudnék eurót váltani. Vicces.
Ausztráliába mentem, majd jövök... 