Semmi sem az, aminek gondolnád. Pláne, ha az ausztrál szlengről van szó. Csak pislogtam az elején, amikor egy-egy beszélgetésbe olyan szavakat fűztek az itteniek, amit egyáltalán nem értettem. Szerencsére az itteni dialektus nem jelent problémát, mert nagyon kevesen beszélnek igazi “tájszólással”, de a mindennapjaikban rengeteg szlenget használnak, ami a frissen érkezettnek újdonságként hat.
Összegyűjtöttem pár olyan szót, amit a leggyakrabban hallottam, és pár hónapja még nem tudtam mit jelent. Bár a neten külön irodalma van az ozzi szlengnek, a való életben nem ellenőrizheted minden szó jelentését, mert erre se lehetőséged nincs, meg értelmetlen is lenne. Szerencsére a szavak nagy részét a szövegkörnyezet alapján gyorsan meg lehet fejteni, írásban és szóban egyaránt.
A legjellemzőbb a rövidítések és O-zások használata, lásd alább:
Arvo – rövidítés az afternoon vagyis délután szóból. Először egy megbeszélés pontosításakor találkoztam vele, de mivel kiderült, hogy az általam javasolt délelőtti időpont nem jó az illetőnek, kizárásos alapon meglett a jelentése.
Avo – rövidítés az avokádóra. Könnyíti a helyzetet, hogy a kedvenc sushim egyik hozzávalója, és lépten-nyomon szembeötlik a megnevezést jelző táblácska a pultokban.
Compo– rövidítés a (workers) compensation-re, vagyis munkahelyi balesetbiztosításra. Kb.
Vannak aztán azok a szavak, amiket ismersz ugyan, de teljesen másra gondolnál, ilyenek például:
Garbo – szemét, szemetes vagy kukás autó, esetleg a szemétszállító szolgáltatást végző szakmunkás.
Servo – benzinkút vagy autószerelő műhely. Esetleg az ott végzett munka ill. a szolgáltatás maga.
Barbie – kerti sütögetés. Nem, nem az, amikor tűzre vetik a már megunt műanyag babákat. A barbeque szó úgy látszik, sokaknak túl hosszú és bonyolult.
Végezetül pedig a világ többi részén kevésbé használt szavak, lévén, hogy helyi jellegzetességek:
BYO – mozaikszó a Bring/Buy Your Own kifejezésre, ami általában azt takarja, hogy egy összejövetelre hozz magaddal kaját vagy piát. Éttermek cégérén azt jelenti, hogy nem árulnak alkoholt, de te beviheted és megihatod a sajátod. Szóban még nem hallottam, de én bájjó-nak mondanám 🙂
Cockie – nem árt tisztázni, hogy a beszélgető partner cockatoora gondol vagy cockroachra, mivel az első egy madárfaj a második pedig a csótány. Esetleg egy New South Wales-i emberre, lévén őket szokták még csótányoknak becézni viccesen.
Salvo – a Salvation Armyhoz vagyis üdvhadsereghez köthető témák és szolgáltatások, például van használt ruha boltjuk illetve lehet nekik adományozni.
A legviccesebb az egészben egyébként az, ahogy ezek a szavak lassan beépülnek a szókincsembe. Az egész egy nagyon érdekes és muris folyamat, mert egyre többet használom szóban és írásban az olyan szófordulatokat, amik jellemzőek Ausztráliára. Úgyhogy most az angolom egy európai angolja, amerikai akcentussal és ausztrál szlenggel. Az biztos, hogy gyakran okozok fejtörést annak, aki először hall beszélni.
Amikor nekivágtam Ausztráliának, egy dologtól féltem, és az az ausztrál állatvilág volt. Az internet tele van vele, hogy itt él a világon a legtöbb mérges pók és kígyó, az óceán pedig emberevő cápáknak és csípős medúzáknak ad otthont. Nem is sejtettem, hogy sokkal alattomosabb fajokkal kell majd megküzdenem.
Az a helyzet, hogy bár az említett állatok valós veszélyt jelentenek, itt Sydneyben igen kevés az esélye, hogy az ember a hétköznapjai során összetalálkozik velük. Persze az ország különböző részein nagyobb sűrűségben fordulnak elő, és hacsak nem egy természetközeli helyet választunk otthonunknak, akkor nem kell egy kisebb állatkerttel osztoznunk a házunkon, mint például Grétáéknak Cairnesben. Ők azért már megküzdöttek pár pókkal és kígyóval, de szerencsére állandó vendégek náluk a kenguruk, kookaburrák, gyöngytyúkok és pulykák. Szóval valamit valamiért.
A hírhedt tölcséres pók az Australian Museumban – nyugi, nem él.
Ha az ember betartja az általános szabályokat, és odafigyel a jelekre, akkor a veszélyes állatoktól sem kell tartania. Bár én veszélyes állatot eddig csak kipreparált állapotban láttam vitrin mögött, de jobb félni, mint megijedni. Amikor átnyálaztam egy pókhatározót egy múzeumban, arra jutottam, hogy ha egy pók kicsi és/vagy barna vagy fekete, akkor jobb tartani a háromlépés távolságot, mert lehet, hogy mérges. Ezt ítélem itt a városban az egyetlen reális veszélyforrásnak, a medúzákra és cápákra úgyis felhívják az emberek figyelmét a tengerparton, szóval arra majd akkor ügyelek, ha aktuális lesz a téma. A kígyókkal eddig szerencsésen elkerültük egymást – már ha a múzeumi találkozásunktól eltekintek.
Egy városiasabb környezetben az egyetlen természetes házi állat a csótány. Sajnos ez így van, ez nem Európa, és csinálhat bármit az ember, nem tud ellene tenni semmit. A takarítás csak részben megoldás a problémára, ha a mikroklíma kedvez nekik, akkor suvickolhatod a lakást éjt nappallá téve, akkor se szabadulsz meg tőlük. Alexandra álláspontjával abszolút egyetértek, itt sajnos nem lehet abból messzemenő következtetéseket levonni, hogy van-e csótánya valakinek vagy nincs. Ugyanakkor Sydney egyes részei szerintem kedvezőbbek, és való igaz, hogy a mindennapokban sok aprósággal tovább csökkenthetjük a nem kívánt vendégek számát. Itt Mortdale-ben még nem találkoztam velük, de Glebe-ben bizony előfordultak, a belvárosról nem is beszélve. A mostani lakhelyemen sokkal többet és gyakrabban takarítok, ráadásul csak ketten lakunk itt, így általánosan nagyobb fokban lehet tisztaságot tartani. A kaját nem hagyjuk elöl, minden étkezés után rögtön elmosogatunk, és a szemetet naponta többször kivisszük, hogy ne járjanak rá a bogarak. Ezek mind sokat segítenek, remélem ezután sem lesznek csótányaink.
De a bevezetőben nem is a csótányokra utaltam, mint alattomos faj. Bár kétség kívül alattomosak, de ezt a bejegyzést egész más ihlette. Történt ugyanis, hogy tegnap, ahogy hazaértem a délutáni futásból, tüsszögni kezdtem. A tüsszögés órák alatt sem hagyott alább, már majd’ percenként rámjött, és az orrom is folyni kezdett. Feltűnő lett, főleg, hogy az étkezésem bőven a kielégítő szint felett van, épp csak elkezdett melegedni az idő, tehát nem fáztam meg. Vitaminokat is szedek, az immunrendszerem tuti rendben. Mi lehet ez?
Volt egy gyanúm, de igazán csak a mai reggel erősített meg benne, amikor a kertészek lombvágójára ébredtem. Bizony, tavasz van, és ha tavasz van, akkor nyílnak a virágok és kizöldellnek a fák. Jó, itt ez egy kicsit túlzás, mert igazából nem sok változás van a flórában a két héttel ezelőtti állapotokhoz képest, de minden bizonnyal van egy láthatatlan átalakulás, ami az évszakhoz köthető. Nyílnia kell valami virágnak, vagy valami fűfélének, amit nem tolerál a szervezetem. Nem tudom mi lehet az, de minden bizonnyal gyakran előforduló faj itt a környéken.
Otthon egyébként csak a nyárfa virágzása során voltam kicsit allergiás, de az kimerült egy kis könnyezésben és orrfolyásban, el is múlt 2 hét alatt, anélkül, hogy szedtem volna rá valamit. Alapvetően nem vagyok az eszetlen gyógyszerszedés híve, de mivel a reggeli órákban sem csökkent a tüsszögések-prüszkölések száma, és már nagyon idegesített, gondoltam teszek ellene. Az eredeti terv az volt, hogy egy kis sima kalciummal oltom a tüzet. Persze a gyógyszervásárlás önmagában is megér egy misét, mert az nem úgy van ám, hogy te csak bemész a gyógyszertárba és megveszed, amit akarsz. Mindegy, végülis nem kalciumot, hanem egy nagyon gyenge, gyerekadagos antihisztamin tartalmú allergia gyógyszert kaptam, ez sikeresen elmulasztotta eddig a tüsszögésem. Többi tünet maradt, de azokkal megbirkózom.
Aztán lehet, hogy az egészet csak beképzelem. Vagy magára a testmozgásra vagyok allergiás. Minden lehetséges.
Ami Magyarországon épp egy hosszú hétvége, és az ország egyik legnagyobb ünnepe, az itt Ausztráliában csak egy átlagos hétfő. Odaát most sokan kihasználják ezt a három napot, esetleg meg is toldják 1-2 szabadnappal, míg itt ez nem túl gyakori. Az ausztrál munkakezdésem előtt már a lehetséges szabadságok és a következő nemzeti ünnepen jár az agyam, gondoltam, megosztom veletek, itt mi a módi.
Ausztráliában mindenkinek alapvetően 4 hét fizetett szabadság jár, erre vannak kötelezve a munkáltatók. Ezen felül megállapodás szerint (illetve szerződés alapján) adható több is, ez általában közép- és felsővezetők esetében fordul elő, bár pont ők azok, akik akkor se hagyják ott a munkájukat, amikor megtehetnék. Bár a négy hét így egyben soknak tűnik, valójában 20 munkanap, amit részarányosan lehet kivenni attól függően, hogy mennyit dolgozott az adott évben valaki.
A fizetett szabadsághoz jönnek még hozzá a munkaszüneti napok – vagyis nagyrészt az ünnepnapok. Ezek neve, dátuma és megtartása (természetesen) államonként eltér, itt, New South Walesben szám szerint 9 van belőlük. Kronológiai sorrendben a következő időpontokat várom:
Labour Day – a munka ünnepének itteni megfelelője. Azt ünneplik, amikor valamikor régen sikerült a szakszervezeteknek kiharcolnia, hogy maximum napi 8 órát kelljen dolgozni. Ennek örömére október első hétfőjén nem dolgoznak az ausztrálok. De azért a boltok nyitva vannak.
Karácsony – December 25-26. Itt karácsony napját 25-ikén tartják, mi otthon 24-én ünnepeltük a szentestét, de ez van. 26-ika az ún. Boxing Day, ami angolszász hagyomány alapján kapta a nevét, régen a gazdagok ezen a napon ajándékozták meg a szegényeket. Újabb keletű megfogalmazás szerint ez az a nap, amikor a haszontalan karácsonyi ajándékokat visszacsomagolod és visszaviszed az üzletbe, hogy helyette más válassz. Vagy esetleg megküzdj az aznap hatalmas leárazásokat kínáló üzletekben a többi vásárlóval.
Újév – Január 1-e természetesen munkaszüneti nap, de előtte 31-ike normális munkanap.
Australia day – január 26-ika nemzeti ünnep, az Australia Day az országot ünnepli, egészen pontosan annak az emlékét, amikor 1788-ban elsőként értek telepesen a Sydney-i öböl partjaihoz. Mellesleg ez pont az egyik kedvenc sydney-i negyedemben történt, a Rocks-nál.
Húsvét – az egyetlen normális hosszú hétvége a naptárban. Nagypéntektől húsvét hétfőig munkaszünet van, a boltok eléggé korlátozottan vannak nyitva pénteken és hétfőn. Érdemes előtte bevásárolni, az a biztos. Az ünneplés itt elég máshogy zajlik, inkább csak a vallásosokat érinti, locsolás természetesen nincs, de csokitojás és csokiwallaby van. Csokinyuszi az angolszász hagyományok miatt azért előfordul.
Anzac Day – április 25. Nemzeti ünnep az ausztrál és új-zélandi katonák tiszteletére. Jó kis ünnep, írtam is korábban róla itt, a várost feldíszítik, mindenkiben a nemzeti öntudat lángja lobog, és nagyon pozitív az egész megemlékezés.
A királynő szülinapja – június második hétfője. Nem esik egybe az angol királynő valódi szülinapjával, viszont jellemzően monarchikus hagyomány, pl. van ilyen a hollandoknál is. Ha engem kérdeztek, ezt csak azért tartják meg az ausztrálok, mert nélküle nagyon karcsú lenne a szünnap listájuk.
Ugyan van még augusztus első hétfőjén egy Bank Holiday nevű valami, de az csak a pénzügyi területen dolgozókat érinti, illetve aznap bizonyos bankok és pénzintézetek zárva vannak. Ezen kívül ha karácsony bármelyik napja, január elseje vagy az Australia Day hétvégére esik, akkor a hétvégét követő hétfő kötelező munkaszüneti nap, de akkor a hétvégére eső nap munkanap.
Ami itt értelemszerűen nincs: március 15-ikei, augusztus 20-ikai és október 23-ikai ünneplés. Szintén nem tartják illetve nem ünneplik a mindszentek napját október 31-én, sem a halottak napját november 1-én. Nincs tehát Halloween és Thanksgiving sem. A pünkösdöt a többség nem is ismeri, inkább csak a bevándorlók.
Nincs olyan, hogy a hétköznapot ledolgozzuk előre, és akkor lesz egy 4-5 napos hosszú hétvégénk. A munkáltató elvileg nem szabályozhatja, mikor veszi ki az ember a szabadságát, de mivel nagyon sok cég bezár karácsony és újév környékén, a legtöbben ehhez alkalmazkodnak. Mindent összevetve tehát itt van 20 nap szabadsága az embereknek, amiből kb. 10-et el is lő a karácsony környékén, meg 9 munkaszüneti napjuk.
Ráadásul, ami szerintem nagy különbség, hogy Magyarországon olyan szépen el vannak oszlatva az ünnepek az évben, hogy mindig tud neki örülni az ember. 2-3 havonta egy-egy nap annyira szép, és mindig jókor jön, pont, amikor már nagyon várod. Itt, december, január és április kivételével csak júniusban és októberben van egy-egy hétfő. Nem annyira jó.
Ha a korábbi helyzetemmel kéne összehasonlítanom, akkor itt Ausztráliában 2 nap hátrányban lennék szabadságok terén akkor is, ha egész évben dolgoztam volna. Ha elkezdenék dolgozni mondjuk szeptember elsejével, akkor is maximum 7 napot tudnék kivenni, ami a karácsonyi zárást se nagyon fedezi. Ez van, be kell látni, hogy nem minden tekintetben jobb Ausztrália, mint Magyarország. Bár, ha azt nézem, hogy itt hétvégén 1 óra alatt kinn vagyok a homokos tengerparton, akkor mégse annyira vészes a helyzet.
A múlt héten – itteni viszonylatban – ítéletidő volt. Hideg volt, és iszonyatosan fújt a szél. A 14-15 fokos nappali hőmérséklet a 30-40 km/h-s szélnél inkább tűnik 10-12 foknak, és hiába nem mínuszok, de fűtés nélkül, meg már az elmúlt hónapok akklimatizációjának köszönhetően is, fáztam, na. El is keseredtem egy kicsit, mert már várom a tavaszt, főleg, hogy idén meg nem volt benne részem.
Vasárnap aztán mintha elfújták volna a rossz időt. Nem akartam elkiabálni, mert a napsütés és a melegedő idő még nem jelent semmit. Aztán hétfőn is szép, napos reggelre keltem, ráadásul észrevettem még valamit, amikor kimentem az utcára. A levegő mintha megváltozott volna, és már nem a reggeli szokásos hűvös volt, hanem az, amikor érzed, hogy ma jó idő lesz. Amolyan tavasz illat szállt a levegőben. Bizakodni kezdtem.
Egész héten meleg volt az idő, 18-20 fok napközben, felhő egy szál se, Magyarországon ezt már nyárnak is hívhatnánk akár. Az emberek is kezdtek idomulni a hirtelen lett jó időhöz, mindenki kicsit nekivetkőzött. Csütörtökön, amikor átvágtam a botanikus kerten, a fiatalok már a füvön napoztak, volt aki rövid gatyában, mezítláb vagy póló nélkül. Én még ennyire azért nem készültem neki a jó időnek, de azért felvillanyozott, hogy más is jónak itéli az időt.
Aztán, ahogy egy címet kerestem, és közben kicsit eltévedtem, szóba elegyedtem egy helyivel, aki útbaigazított. Ő épp a napi edzésprogramját nyomta, így kicsit kimelegedett a napon. Mikor szóba hoztam az időjárást, elég szkeptikus volt. Szerinte még 2-3-szor lesz egy kis lehűlés, hasonlóan a múlt heti időhöz, mielőtt tényleg beköszöntene a tavasz. Persze a szikrázó napsütésben nem teljesen értettem miről beszél, de mivel ő már megért Sydneyben pár évszakot, nem firtattam a véleménye jogosságát.
Ma délelőtt már borultabb volt az idő, hazafelé pedig elkapott egy zápor. Nem, nem eső, még zápornak is csak jóindulattal lehet nevezni. De nem zavart egyáltalán, mert már olyan nyári illata volt, nagy cseppekben esett, és pár perc alatt véget is ért. A szél estére újra el kezdett fújni, már nem úgy, mint múlt héten, de azért lehűlt a levegő. A hétvégére még további szeleket ígérnek, persze csakúgy mint otthon, itt sem lehet 100%-an bízni az időjárás jelentésben.
Ha még le is hűl párszor az idő a következő hetekben, talán már nem fog annyira zavarni. Már látom a fényt az alagút végén, és a heti jó idő feltöltött a következő időszakra. Mindenesetre azért továbbra is nagyon várom a tavaszt. De hamarosan már itt van! Azt hiszem legalábbis.
Vasárnap a kávém mellé elfogyasztottam a Sydney Morning Herald hétvégi számát is, gondoltam megosztom, mik foglalkoztatják mostanában az ozzikat. Mindjárt meglátjátok, hogy lehet aggódni a dübörgő gazdaság és az erős ausztrál dollár miatt.
Az üzleti rovat egyik címlap sztorija az, hogy a Reserve Bank (RBA), ami körülbelül az otthoni jegybanknak felelhetne meg, mennyire aggódik az ausztrál dollár rendkívüli erősödése miatt az elmúlt időszakban. Az ausztrál dollár 1983-as bevezetése óta 40%-ot erősödött az amerikai dollárhoz képest, 2009 januárjához viszonyítva pedig a héten elérte a 64%-os emelkedést. Még azoknál is, akik nem foglalkoznak napi szinten a világgazdasággal, ez azért biztos kiveri a biztosítékot. Nálam legalábbis így történt.
De az erős dollár sok félelmet kelt a helyiekben, melynek okai a gazdaság és a foglalkoztatás körében keresendők. Egyrészt az RBA és egyéb piaci elemzők szerint a dollár erősödése a külföldi igényeknek megfelelően alakult így, ami akár jó is lehetne. Ugyanakkor az ipar és a szakszervezetek félelmeiknek hangot adva arra kérték a kormányt és az RBA-t, hogy avatkozzanak be a folyamatba, mert a dollár erősödése negatívan hat az exportra illetve – szerintük – a gazdaságra.
Több helyen arról cikkeznek, hogy a piaci növekedés 1991 óta nem volt ennyire lassú, annak ellenére, hogy 2009-től számítva az utóbbi két negyedévben a kiskereskedelmi értékesítés növekedése a maximális 1,4%-os értéket érte el. A 2012/13-as gazdasági évre körülbelül 3,5%-os belföldi növekedést prognosztizálnak, míg az infláció valószínűleg 2-3% között lesz. Ez jelentősen magasabb, mint a 2011-es 1,9%-os infláció, melynek oka a frissen bevezetett carbon taxben keresendő. A carbon tax a nagyrészt gyártókra és szállítmányozókra kivetett új környezetvédelmi adó, mely a cégek üzemanyag fogyasztását és egyéb, nem megújuló energiaforrás felhasználását sújtja. Bővebben a carbon taxról ezen a honlapon. Az erős dollár problémája ezzel úgy függhet össze, hogy a gyártási és export folyamatokra még több rakódik rá, ezzel csökkentve az ország versenyképességét nemzetközi viszonylatban.
Ausztrália egyébként egyike azon kevés országoknak, melyek megtartották a legmagasabb, AAA minősítésüket mindhárom nagy hitelbíráló intézet szerint. Az ország jó minősítése egyébként elég viccesen hat, ha az ember figyelembe veszi, hogy a kormányzati adóssága körülbelül 209 milliárd dollár körül volt 2011 végén, és az előrejelzések szerint a költségvetés hiánya is csak nőni fog 2013-ig. (Megjegyzés: még jó, hogy jövőre választások lesznek. Az ozziknak eléggé tele van a … hócipőjük a mostani kormánnyal.)
Csak úgy, mint a kormány, az átlagember se nagyon tud mit kezdeni az adóságával. Általános vélemény itt – tehát már többektől hallottam –, hogy az ausztrálok képtelenek tartalékolni. Mindegy, hogy valaki 600 dollárt vagy 1600-at keres egy héten, az utolsó garasig elkölti, aztán megy a bankba hitelért. Az újságban több cikkben is foglalkoznak a háztartási és jelzálog hitelekkel, illetve azok leküzdésének módjával. A héten például kb. 240 ingatlant árvereztek el az államban több mint 110 millió dollár értékben. A probléma ugyanis az, hogy az emberek a nagyon drága ingatlanokra hosszú lejáratú hiteleket vesznek fel, de a mindennapokban elmegy erre-arra a pénz, és a törlesztőre meg a számlákra már nem futja.
A cikkek televannak jó tanácsokkal, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az átlag ozzi, ha boldogulni szeretne. Egy-két tipp szerintem is hasznos, ilyen például, hogy érdemes megnézni a mindennapi, kis költségű kiadások kamatlábait, mert azok magasak lehetnek. Például ha az ember autót vesz, vagy áruhitelt vesz igénybe, ezek nagyban befolyásolhatják a vásárlói erőt és a pénztárcánkat. Többek között azért is, mert a kamat kis összegű hitelek és folyósítások során jóval magasabb, mint az egy nagyobb összegben felvett, hosszú lejáratú hitelek esetén.
Vannak általánosan értelmezhető tanácsok is, amik elég triviálisak, pl. ne költs, tartalékolj, és lassan próbálj meggazdagodni. Nos, igen, könnyű ezt mondani, másrészt meg egy ozzinak aztán kicsit felesleges is. Bár az elmúlt években kicsit javult a megtakarítási kedv, 2011-ben már 10% volt, aminél magasabb korábban csak a pénzügyi válság során volt, akkor 13%. Ez egyébként fura nekem, de érdekes adat, az biztos. Mindenesetre az egyik legfontosabb tanács szerintem, hogy nem a legnagyobb adósság miatt kell aggódni – vagyis az ingatlan törlesztőjével –, hanem épp ellenkezőleg, az összes többi miatt, mert bár az ingatlan hitele a legnagyobb, de szerencsés esetben annak értéke évről-évre nő, ezért ezt a legfontosabb törleszteni.
A gazdasági stagnálás illetve lassú növekedés – ami ugye nézőpont kérdése, és a mindennapi életet állandóan befolyásoló hitelek törlesztése csak egy dolog lenne, de ott van még a munkanélküliség is, ami aggasztja az embereket. Mint korábban írtam, az ausztrál munkanélküliség relatíve kicsi a világ többi országához, illetve Európához és Amerikához képest. A statisztikai hivatal elmúlt 7 hónap adatai alapján átlagban 5,2%-os munkanélküliséget jelentett 2012-ben. Ez aztán a remek hír, nem igaz? Nos, nem teljesen.
A valóság ugyanis néha kicsit mást mutat, mint a statisztikák. Ross Gittins remek cikke alapján a helyzet az, hogy a valós érték ennek körülbelül a duplája, tehát 10,4% körül van. Ez azért lehetséges, mert a hivatal azokat is munkavállalónak tekinti, akik csak egy vagy pár órát dolgoznak egy héten, de ugye sokan vannak, akik többet dolgoznának, ha tehetnék. A részmunkaidőben dolgozók nagy része ugyanis szívesebben dolgozna teljes munkaidőben, de erre nem mindenkinek van lehetősége. Ha összegezzük tehát a teljes munkanélküliségi rátát azokkal, akik pár órával többet dolgoznának, illetve teljes munkaidőben dolgoznának szívesebben, akkor máris 12,6%-ot kapunk. Ha azonban levonjuk a pár túlórára vágyók számát, akiknek az életkörülményein nem sokat változtat az az extra pár dolcsi, akkor megkapjuk a reálisan teljes munkaidőben kívánó dolgozók számát, ami így kb. 10,4%.
Az új munkahelyek illetve az állásajánlatokat tekintve se valami fényes a helyzet, az egyik cikk szerint ugyanis az új pozíciók főként a nőket célozzák meg 6:1 arányban a teljes munkaidő, 11:1 arányban pedig a részmunkaidő esetén. Ez nem azt jelenti, hogy mennyivel több nő dolgozna, pont ellenkezőleg, egy olyan országban, ahol a nők főként csak kereset kiegészítésként dolgoznak (ha már családjuk van, mert általában az apa a főkereső), ez inkább azt jelenti, hogy kevés a munka. Ennek ellenére azért sikerült 12 oldalnyi álláshirdetéssel teletömni a számot, szóval azért akkora gáz nincs.
A helyzet tehát a következő: az átlag ausztrálnak azért jelent gondot, hogy erős a dollár, mert hatására a munkahelye rosszabb helyzetbe kerülhet, a fizetése nemzetközi viszonylatban sokba kerül, ezért féltenie kell a munkáját, és pontosan tudja, hogy nem olyan fényesek ám az álláskeresési kilátásai, mint azt első blikkre a statisztikák sugallják. Ráadásul tele van adósággal, (a többség legalábbis), amit szép lassan vagy kifizet, vagy a bank elveszi tőle a házát, hogy aztán eladja – sokszor épp külföldi bevándorlóknak befektetőknek. Az egyetlen megoldás persze az lenne, ha vagy ő, vagy a felesége többet dolgozna, de ugye ez nem egyszerű. Azért nem olyan vészes a helyzet, a GDP jó, az életszínvonal bőven a kielégítő fölött van, úgyhogy mindent összevetve szerintem megéri Ausztráliában élni. Az erős dollár ellenére is. 🙂
Néha talán belefér, hogy egy kicsit személyesebb, elgondolkodóbb bejegyzést is megejtsek, ez épp most vált aktuálissá. Még mielőtt bárki aggódni kezdene, előrevetíteném, hogy nem szomorúságomban írom ezeket a sorokat, köszönöm, jól érzem magam Ausztráliában.
Felmerült bennem, hogy mik lehetnek azok a személyes tulajdonságok, amik a bevándorláshoz jól jöhetnek, vagy épp az én esetemben előnyömre válnak. Arra jutottam, hogy a talpraesettségen kívül a magány tolerálása fontos szempont, ha egyedül vág bele az ember ebbe a nagy kalandba. Igazság szerint otthon se volt problémám az egyedülléttel, mindig is szerettem magam elfoglalni, programot szervezni, moziba járni társaság nélkül, vagy otthon ülni és olvasni, gépezni, önfejleszteni. Így, hogy most erre egy idegen országban vagyok erre rákényszerülve, egyáltalán nem visel meg, sőt, mivel több új behatás ér, még élvezem is.
A mindennapjaimban így mindig találok valami tennivalót, legyen az egy új recept, egy új projekt vagy csak tervezgetés a következő hónapokra. Tény, hogy a szemtől szembeni interakció más emberekkel így minimális, de mint mondtam, ezt régebben sem igényeltem többet, úgyhogy túl sok változás nincs ezen a téren. A minimális kontaktot pedig abszolút kielégíti a lakótárs, akivel néha beszélgetünk egy kicsit vagy épp csak váltunk pár szót reggel és este, a környék ismerős arcai, akikkel ha összefutok, megkérdezik, hogy vagyok. Az az egy-két barát, akivel itt Sydneyben tartom a kapcsolatot, és néha kimozdulunk vagy összefutunk, teljesen elég a mindennapjaimra.
Az interakciók jelentős része azonban a világhálón keresztül történik. A szokásaim részévé vált a blogok, fórumok olvasása, és többnyire rendszeresen tartom a kapcsolatot bizonyos bloggerekkel illetve sorstársakkal. Ezek az új kapcsolatok is nagyon sokat jelentenek nekem, mert bármennyire is szeretném, néha nehéz azokkal megértetnem magam, akik nem mentek át hasonló dolgokon, mint én. Nem arról van szó, hogy pár hónap tapasztalattal már mindentudó lennék, korántsem, de jó megerősítésként könyvelem el, ha egy régebb óta kivándorolt egyetértéséről biztosít, vagy ha tanácsért illetve segítségért fordulhatok hozzá.
Mindig mosolyt csal az arcomra, ha valaki olyan keres meg ismeretlenül, aki a blogomon keresztül talált rám. Örülök az emaileknek, amiben tanácsot kérnek vagy csak kérdeznek, és persze nem vagyok bevándorlási tanácsadó, de szívesen segítek nekik, amiben tudok. Különösen örülök, ha a levél váltások után új személyes kapcsolat alakul ki a dologból, vagy ha tudom, hogy hamarosan még egy szerencsés emberrel gazdagodik Ausztrália.
Ezen kívül kár is lenne tagadni, hogy a közösségi oldalakon való aktivitásom az utóbbi időben jelentősen megemelkedett. Nem is baj, mert így még azért ránézhetek az otthoni ismerősökre, családtagokra, képben lehetek, hogy körülbelül kivel mi van. Tartjuk is a kapcsolatot pár emberrel, érdekes persze, hogy otthonról még úgy gondoltam másokkal fogom, de aztán eléggé megkeverte a lapokat a valóság. Vannak olyanok, akikkel korábban nem tartottam napi szinten a kapcsolatot, és most egyre többet beszélgetünk, illetve olyanok is, akikkel otthon szinte minden nap váltottam pár szót, és most hetekig nem hallok róla. Ilyen az élet, ezt kell szeretni. És szeretem is.
A szűk családdal persze szinte napi kapcsolatban vagyunk, tudom, ha bármi van, hívhatom őket napi 24 órában, vagy írhatok nekik, és rögtön válaszolnak. Igaz ez még 1-2 otthoni barátra is, akik lehetőségeik szerint mindig mellettem álltak, és remélem, még sokáig fognak is. Ők azok, a család és az igaz barátok, akiknek nem lehetek soha elég hálás a támogatásukért, mert nélkülük nem lehetnék sikeres, se otthon, se itt.
Bár a napjaim most kívülről egysíkúnak tűnhetnek, de én jól érzem magam így. Ugyan a szívemnek fontos embereket egy másik országban hagytam, mégsem érzem magam egyedül. Sőt, úgy érzem, sok barát és rengeteg szeretet vesz körül, ha csak virtuálisan is, vagy a messzi távolból, de ez nem változtat a fontosságán. Hála ennek, nem érzem magam magányosnak egyáltalán. Köszönet Nektek, mindenért.
A várakozás felőrölhetné az idegeimet, de nem teszi. Nyugodt vagyok, még kiélvezem a hátralévő napokat, amik előttem állnak a munka kezdetéig. Persze igyekszem hasznos és haszontalan dolgokkal is telezsúfolni a napjaim, van, amikor ez sikerül, van, amikor kevésbé.
Hétfőn elmentem a tüdőszűrésre, mit ne mondjak, kicsit más, mint amire a ködös emlékeim alapján emlékeztem Magyarországról. Lehet, hogy most felhördültök, de otthon csak egyszer voltam, még azt hiszem általános iskolás koromban. Az az egy élmény valahogy elvette a kedvem a folytatástól, azt hiszem, nem a legjobb ötlet egy tinit félmeztelenül egy hideg fém laphoz állítani, mert valahogy elég mély nyomot hagyott bennem, és ezek után inkább elkerültem a kötelező szűrést.
Na itt azért több minden más, a környezet modern és kényelmes volt, persze ezért az árért elvárható. Az ügyintézés – egy kis mizériát leszámítva – pörgős és hatékony volt, igazából onnantól kezdve, hogy megszereztem a hiányzó infót telefonon, 15 percen belül már végeztem is mindennel, mehettem haza. A tüdőszűréshez nekem egyébként a 160-as űrlapot kellett előre kitölteni, de nem aláírni, ezt küldik majd tovább a hivatalnak a röntgen felvétellel együtt.
A vizsgálathoz először bevezettek az öltözőfülkékhez – külön részlegek a nőknek és a férfiaknak – és kaptam egy papír eldobható rucit, amit át tudtam venni a vizsgálathoz. Akasztó illetve válfa is volt a ruháknak, de ki volt írva, hogy minden értéket tessék bevinni magunkkal, mert ők felelősséget nem vállalnak. A vizsgálónénik (lányok) kedvesek voltak, még mosolyogni is tudtak, megmutatták hogy álljak a készülékhez és mit fogjak meg, és már kész is voltam. Megköszönték, és közölték, hogy mehetek haza. Köszi 🙂
A héten ezen kívül nem sok minden történt, a szokásos hétköznapi dolgokkal foglalom el magam – mosás, főzés, takarítás a hasznosakból, és olvasás, netezés, filmezés a haszontalanokból. Van, hogy erőt érzek magamban egy kis testmozgáshoz, aztán máskor meg épp, csak teszek-veszek, és el is megy a nap. Ez már nem sokáig lesz így, tudom, úgyhogy most nem bosszantom magam emiatt egyáltalán.
A napokban egyébként több bevándorlással foglalkozó oldalt is nézegettem időtöltés és tájékozódás gyanánt. A bevándorlási hivatal hivatalos blogján például ezt olvastam:
“Employer sponsored visa categories, including the 457 visa program, have the highest processing priority, which means skilled workers can be deployed more quickly into the Australian workforce where they are most needed.”
Tehát a 457-es vízum a feldolgozási folyamat során a legmagasabb prioritást élvezi, vagyis a munkavállalók így gyorsabban munkába állhatnak, mint más vízumok esetében. Én legalábbis ezt vettem le belőle. Remélem ez a valóságban is így van, eddig a jelek is ezt mutatják.
A héten a leendő munkáltatóm például kapott egy furcsa telefont, a vonal végén ugyanis valaki engem keresett. Az egyik főnök szerint az Immi lehetett, hogy letesztelje, nem dolgozom-e már ott véletlenül. Hehh, erre ráfaragtak. Ha eddig kihúztam, most már bizony nem hagyom, hogy holmi fekete munkán megbukjon a történet! Nem dolgozom addig náluk, amíg nem lesz meg a szükséges papírmunka, és nem is tervezek semmilyen szabálysértést elkövetni. Jó persze, ez triviális, meg hát az eddigi beszámolóim alapján is lejöhetett, hogy erre nem került sor, csak gondoltam megosztom veletek ezt az apró információt.
A másik, hogy közben bekértek elvileg tőlük még valami plusz papírt, úgyhogy nem tudom pontosan, mi zajlik a háttérben, de a lényeg, hogy foglalkoznak az üggyel. Szóval semmi okom az aggodalomra, amíg plusz információkat kérnek, az csak jó jel, mert mutatja, hogy pörögnek a dolgok. Ha nagy csend van, na az a nem túl jó. Így is, hogy pár nappal a beadás után már történik valami, ez számomra nagy pozitívum.
Kíváncsi vagyok, tőlem kérnek-e még plusz iratokat illetve űrlapokat, de igyekszem előre felkészülni minden eshetőségre. Olvasok és kutatgatok a témában, ha majd kérik azt, amit lehet, hogy kérnek, akkor majd megírom azt is. Addig, amíg releváns dolog nem történik az ügyben, nincs nagyon miről beszámolnom. De azért tudjátok, hogy élek.
Vasárnapi programként a jó időt kihasználva igazi bushwalkingra adtam a fejem, amit korábban ezen a néven csináltam valójában csak gyenge utánzata volt az eredetinek. Attila szervezésében csatlakoztam a túrához, amit ő már egyszer végigjárt, és bár ő már elég tapasztalt bokorjárónak mondható, nekem azért elég új és intenzív élmény volt a vasárnapi.
A túra hossza kicsit több, mint 13 kilométer volt. Akik személyesen ismernek, azok most eléggé meglepődhetnek, hiszen sosem voltam az a sportos alkat, sőt. De az átküldött infók meg a korábbi élménybeszámoló fényképei eléggé csábítóak voltak ahhoz, hogy feladva lustaságomat kicsit kimozduljak. A kiindulási pont Cowan volt, ami kb. 50 percnyi vonatútra van Sydneytől. Innen északfelé továbbindulva érintettük a Jerusalem Bayt, majd végül Brooklyn kisvárosban kötöttünk ki. Az átláthatóság kedvéért itt egy térkép a túráról, akit pedig bővebben is érdekel, egy remek honlapon, a Wild Walkson olvashat róla többet.
Érkezésünkkor csatlakozott hozzánk egy kisebb ázsiai csapat, mit ne mondjak, elég vicces látvány volt, ahogy a magyar, magas, erős testalkatú túravezetőnket a négy kis vietnami lányka követte libasorban. 🙂 A túra eleje-közepe elég húzós volt, néha kicsit el is bizonytalanodtam, hogy bírom ki végig, de aztán a pihenők és a gyönyörű tájak kárpótoltak. Mikor pedig végre elértünk Brooklynba a Hawkesbury folyó partjára, a kávé a helyi bárban mindennél jobban esett. A vonatra várva itt kifújhattuk magunkat, a teraszon még élőzene is ment, a helyiek pedig élvezték a gyönyörű vasárnapi időt.
A kisváros egyébként lehet megért volna még egy kis sétát – bár senkinek nem volt túl sok kedve hozzá, – mert nagyon aranyosnak tűnt, amolyan igazi gyöngyszem a folyóparton. Pálmafák, papagájok, kis házak, satöbbi. A vonatállomás közelében egy kikötő is van, és az ínyenceknek itt kínálnak friss osztrigát is. Én örültem, hogy felülhettem a vonatra, mert bizony nagyon elfáradtam.
Féltem is, hogy mennyire lesz másnap izomlázam, de szerencsére elmaradt. Attila beszámolóját itt olvashatjátok a hétvégéről, ezek pedig a képek, amiket tegnap készítettem:
Kicsit körbejárom az épp ügyintézés alatt álló vízumomat, mely így most a második szintet jelenti a bevándorlásom folyamatában. Itt azért jelezném, hogy ez semmiképp sem jelent pontos útmutatást illetve bevándorlási tanácsadást az idekészülőknek, egyrészt azért, mert minden eset más, másrészt azért, mert hivatalos információt csakis a bevándorlási hivatal adhat a témában. Plusz fogódzónak azért jól jöhet, meg egy kis személyes betekintést is nyújt a vízumügyintézés témakörébe.
A 457-es, teljes nevén Sublcass 457 – Business (Long Stay) Visa egy ideiglenes, munkáltató által szponzorált vízumtípus. Ez a vízum lehetővé teszi, hogy egy külföldi állampolgár ideiglenesen éljen és dolgozzon Ausztrália területén 1 nap és 4 év közötti időintervallumban. A vízumhoz kell egy olyan cég, ami alkalmas arra, hogy szponzorálja a külföldi állampolgár munkavállalását, tehát vagy alkalmas a szponzorációra, vagy rendelkezik érvényes szponzori státusszal.
A vízum folyamata a következő: az adott cég rengeteg papírmunka árán szponzori státuszt szerez a bevándorlási hivataltól, majd jelöli a külföldi munkavállalót a rendszerben, hogy Gipsz Jakabot szeretné alkalmazni valamilyen pozícióra. Ez a második lépcsőfok a nomination. A nomination során is több feltételnek kell megfelelni, csak olyan állásra lehet jelölni a munkavállalót, ami rajta van a bevándorlási hivatal által közzétett hiányszakmák listáján (abból is csak az egyik, szűkített listán). Ezekkel párhuzamosan, vagy ezek után a munkavállaló pedig beadhatja a kérelmét a 457-es vízumra. Ha minden gromek, akkor pár hét alatt (a hivatalos tájékoztatás szerint 6-8 hét az átfutási idő) a munkavállaló szépen el is kezdhet dolgozni az adott cégnél.
A 457-es szép és jó vízum, de sokan óva intenek/intettek tőle. Több kikötés is van ugyanis, ami miatt erősen megfontolandó a vízum. Az egyik ilyen, hogy az ember csak annál a cégnél dolgozhat, ami őt szponzorálta. Ez azt jelenti, hogy addig, amíg a munkaszerződés szól, az ember tulajdonképpen (kicsit) ki van szolgáltatva a munkaadónak, mert odaköti a szerződése. Ha a munkaadó időközben valamiért felmond, akkor a bevándorló vagy szépen elhagyja az országot 28 napon belül, vagy keres gyorsan egy másik céget, aki hajlandó ugyanezt végigcsinálni.
A másik oldalról viszont a munkaadó kötelezve van többek között arra is, hogy ha felmond a munkavállalónak, vagy valamiért felbontják a szerződést, akkor köteles gondoskodnia róla, hogy a munkavállaló elhagyja az országot. Tehát repjegyet kell vennie. Emellett a szerződés időtartama alatt folyamatosan ellenőrizhetik a céget, hogy tartja-e magát a vállalt egyéb feltételekhez, tehát például folyamatosan biztosítja-e az azonos feltételeket a külföldi és az ausztrál munkavállalóinak, vagy fordít-e elegendő pénzt a képzési hozzájárulásra stb.
Látható, hogy bizony nem a legsimább utat választottam – ismét. Ugyanakkor nekem számos szempontot kellett figyelembe vennem. Az egyik ilyen a vízum átfutási ideje. Sokan nálam jóval régebben elkezdtek készülni az ausztrál életre, ami több éves folyamatot jelent. Való igaz, hogy ha az embernek van annyi tartaléka és ideje, hogy rögtön önállóan pályázzon meg egy PR (állandó lakosi) vízumot, akkor bizony sokkal jobb dolga van, mert ugyan hosszú idő alatt van meg, de több lehetőséget és szabadabb életet biztosít.
A gyakorlatban nekem erre se energiám, se pénzem nem volt. A szakmaelismertetés egy vagyon, a tapasztalatom nem volt elég, és mindent összevéve nem is akartam a PR vízumra 1-2 évet várni, amíg otthon szenvedek. Ezért vágtam bele a turista vízummal, lesz, ami lesz alapon. Így utólag, hát, lehet, hogy csinálhattam volna okosabban is, mondjuk egy diákvízummal, de az is elég drágának tűnt otthonról, meg aztán így legalább az első pár hónapban nem volt rajtam az a nyomás, hogy belefeccöltem egy csomó pénzt, muszáj itt maradnom. Ebből a szempontból jó volt a turista vízum.
A másik dolog az elköteleződés kérdése. Lehet, hogy sokaknak furcsa lehet, hogy én itt 4 évre aláírtam egy szerződést, amihez tartanom kell magam. Nos, én abszolút nem érzem rosszul magam emiatt. Élek-halok a munkáért, amit csinálok, és részben azért utaztam többezer kilométert, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. Persze a munkavállalásnál nagyon tudatosan “válogattam” a lehetőségek között, olyan állást céloztam meg, amit tudtam, hogy szívesen csinálnék 4-5 évig. Ez szerintem egy sarkalatos pont ennél a vízumtípusnál, mert így a kötöttségek nem hogy hátrányt, hanem előnyt jelentenek.
A cég, aki szponzorál, teljes mértékben kielégíti a szakmai igényeimet. Szakmailag hatalmasat lehet fejlődni náluk, egyszerűen kiválóak abban, amit csinálnak, a technikai paraméterek és az eszközök egyedülállóak – szerintem a világon sincs túl sok olyan cég, mint ők. Az emberi oldaláról tekintve pedig keresve se találhattam volna kedvesebb és rendesebb embereket, mint a leendő főnökeim, ezzel is nagyon szerencsés vagyok.
Ha így nézem tehát, akkor a 4 éves szerződés, nem hogy nyűg, hanem egy hatalmas lehetőség. Egy biztos pont, hogy négy évig itt lehetek és csinálhatom, amit szeretek, ráadásul fejlődhetek. Mivel az MSc-met csak elkezdtem, nem fejeztem be, egy kicsit úgyis tekintek erre a 4 évre, mint egy továbbképzésre, mely még jobban elmélyíti a tudásom ezen a szakterületen. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így összehozta a dolgokat, persze a szerencse mellett kitartás és sok munka is kellett hozzá.
A vízum adminisztratív részét tekintve munkavállalói oldalról sok papír kell illetve kellhet az ügyintézéshez. A bevándorlási törvények minden évben változnak, jelenleg a következőket kellett igazolnom:
személyazonosságom – útlevél, születési anyakönyvi kivonat, bármely egyéb ilyesmi dokumentum
megfelelek a hiánylistán szereplő, és a jelölt munkapozíció betöltésére – szakmai tapasztalatom, önéletrajz, tanulmányok, diploma, munkáltatói igazolás vagy referencialevél formájában stb.
megfelelek a nyelvi követelményeknek – érvényes IELTS vizsga, minimum 5-ös pontszámmal minden kategóriában
egészségügyi követelmények – orvosi igazolás, hogy nincs TBC-m (tüdőröntgen a Medicare által megszabott intézményben), illetve privát egészségügyi biztosításról igazolás
Kérhetnek még, de remélhetőleg nem fognak:
szakmaelismertetés, nekem ezt az Engineers Australia csinálná, de elég hosszú az átfutási ideje, meg hát nem két forint
“proof of good character” – vagyis hogy nem vagyok sorozatgyilkos, – erre a magyar hatósági erkölcsi bizonyítvány a válasz, ez már megvan, és le is van fordíttatva az Offi által, jelenleg postán várom. Egyébként ez is kell a munkámhoz is, szóval… hasznos, na.
extra orvosi vizsgálatok – nem valószínű.
akármi, ami eszükbe jut. Én készültem pluszba még ilyesmikkel: szakmai tapasztalat igazolása portfólióval, szakcikkekkel, szakmai honlap, bankkivonat, photo ID, lakcímigazolás, stb.
A pontos lista egyébként a kötelező dokumentumokról elérhető az Immi honlapján, egész pontosan itt.
Tehát miután összeraktam a szükséges dokumentumokat, kitöltöttem az 1066-os és a 956-os űrlapokat, az összes anyagot az ügynök interneten keresztül benyújtotta. Hétfőn megyek az orvosi vizsgálatra, ahová viszem kitöltve a 160-as orvosi űrlapot, ahol majd jól bejegyzik, hogy nincs semmi komolyabb bajom. Ezt csatoljuk a jelentkezéshez hétfőn, és várhatóan gyorsan lesz valami eredmény.
Természetesen a fejleményekről majd igyekszem folyamatosan beszámolni, remélem lesz valami történés jövő héten. Nem tudom, milyen gyorsan reagálnak az ügyemre, az ember hall mindenfélét, meg ígérgetnek is dolgokat az ügynökök, de a valóság néha más. Majd kiderül, mindenesetre most úgy érzem, mindent megtettem, amit lehetett, szóval innentől kezdve nem tőlem függnek a dolgok.
A nyugodtságom egyébként annak is betudható, hogy időközben ügynökváltás történt, és a mostani kicsit pörgősebb és gyorsabban intézi a dolgokat. Ez az új ügynök ugyanaz, akivel előtte már együtt dolgozott a munkáltatóm, és ezért az ő oldalukról minden papír megvolt nála. Plusz, szerencsére a további költségeket végülis nagyvonalúan átvállalta a cég, úgyhogy a következő hetekben a nagy kiadásoktól megkíméltek. Ez azért jól esik, mert a várakozásban a pénzügyek azért nyugtalanítottak egy kicsit, annak ellenére, hogy itt a blogon nem adtam neki hangot az utóbbi időben.
De ezzel kapcsolatban az az igazság, hogy az elmúlt pár hónapban eléggé megváltozott a hozzáállásom a pénzügyekkel kapcsolatban. Voltak nagyon gázos szituációk az elmúlt hetekben, de egyrészt a munka miatt kicsit megnyugodtam, hogy nemsokára újra keresni fogok, másrészt meg úgy vagyok vele, hogy valahogy úgyis lesz, felesleges idegeskedni olyanon, amin nem tudok változtatni.
Szóval most kihasználom a hátralévő időt, lélekben készülök a munkára, igyekszem visszaszokni a napi kerékvágásba. Gyakorolok, teszek-veszek, igyekszem a szervezetemet felkészíteni a 8 órás melóra, meg ilyesmik. Ugyan otthonról nem gondoltam volna, hogy fél év is kell, mire Ausztráliában munkába tudok állni, de úgy néz ki, lassan a végére érek ennek a hosszú menetnek. Vajon akkor most ezt már hívhatjuk bevándorlásnak?
A bevándorlásom következő lépcsőjeként a héten befizettem az egészségügyi biztosításomat is. A 457-es vízumhoz igazolni kell, hogy az ember tagja valamilyen privát egészségügyi ellátást biztosító társaságnak. Én a Medibankot választottam, ennek több oka is van. A Medibank az egyik legnagyobb társaság itt Ausztráliában, ezért sok szolgáltatást illetve szolgáltatót lefed a biztosításuk. Az ügynök ajánlása is a Medibankra illetve egy másik biztosítóra vonatkozott, persze rengetegen vannak a piacon, én még ezen kívül a Bupát néztem, az is jónak tűnik. Egyelőre maradok ennél a társaságnál, aztán pár hét vagy hónap múlva meglátom, hogy a pénztárcám és a helyzetem milyen optimálisabb szolgáltatást tesz lehetővé.
A Medibanknál – mint a legtöbb szolgáltatónál – van külön biztosítás munkavízumra kihegyezve, ami az ideiglenes lakosoknak kínál szolgáltatást. Ez a biztosítás teljesíti a bevándorlási hivatal követelményeit is, és igény szerint elérhető különböző árfekvésben. Jelenleg itt 4 árban kínáltak szolgáltatást, én a Top 85-os csomagot választottam, 300 dolláros kórházi önrésszel. Ennek a csomagnak gyakorlatilag a lényege, hogy az alapszolgáltatásokon felül – mint sürgősségi ellátás, mentő, műtétek stb. – tartalmaz bizonyos extra szolgáltatásokat is, mint például fogorvos és nőgyógyász. Az extrákra különböző várakozási idők után válik jogosulttá az ember, ez szolgáltatásonként eltérő, 2-6 hónap általában.
Az én csomagomban 85%-ban visszatérítik a legtöbb szolgáltatás árát, és elég tág az igénybe vehető szolgáltatások listája. Mint említettem, tartalmazza a szakorvosi rendelést is, de például a vény nélkül és a felírt gyógyszerekre is ad támogatást. Ez ugyancsak hasznos, ha később megfázok, vagy valami kisebb bajom van. A legfőbb ok, amiért ezt a csomagot választottam, az pont a szakorvosi rendelés, mert ha ne adj isten letörik a fogam, vagy valami olyan balesetet szenvedek, ami nem igényel sürgősségi ellátást, azt az olcsóbb csomagok esetén fizethetném magam. Tekintve, hogy saját tapasztalat híján is tudom (le is kopogom), hogy itt bizony nagyon drága betegnek lenni, ez szerintem kardinális kérdés.
Ha már kardinális, a szívműtétek és egyéb komolyabb belgyógyászati beavatkozások is fedezve lesznek 2 hónap múlva, amire persze fiatal korom és jó egészségi állapotomra való tekintettel nem nagyon kell számítanom, de jobb félni, mint megijedni. Ha ne adj isten valami ilyen bajom lenne, nem tudom, honnan keríteném elő a többezer dolláros számlára valót. A biztosítás pedig haláleset esetén is fedezi és elintézi a maradványok hazaszállítását. Tudom, morbid, hogy ilyenről írok, de fontosnak ítélem, hogy megosszam.
A csomag egyébként kb. heti 50 dolláromba kerül, ami bizony nem olcsó, de majd meglátom, hogy tudok vele gazdálkodni, illetve milyen egyéb lehetőségeim lesznek X idő múlva. A biztosítás egyébként az első 30 napban módosítható büntetlenül. Az egyedüli plusz költségem akkor jelentkezne, ha ottalvós kórházi ellátásban kéne részesülnöm. Ekkor 300 dollárig kell állnom a kórházi ellátás költségeit, de ezt is csak egyszer egy évben. Ez még az a határ, amit az itteni fizetésből “könnyedén” lehet abszolválni, ha ne adj’ isten ilyenre kerül sor. Ez a költség az ún. excess, ami a legdrágább csomagban automatikusan benne van, tehát a heti/havi díjjal kifizeti az ember, és akkor ez a költség nem keletkezik, ha kórházba kell mennie. Mivel esetemben elég kicsi a valószínűsége, hogy ez bekövetkezik, ezért nekem jó volt az olcsóbb változat is.
Tehát egyik este neten regisztráltam a biztosítóhoz, bankkártyámról lehúzták a pénzt, és küldték rögtön a visszaigazolást a vízumügyintézéshez. Két napra rá meg kaptam postán egy vastag pakkot tőlük, amiben benne volt a plasztikkártya, amit ezentúl magamnál kell hordanom, a szerződés, az igazolás, meg egy csomó prosi, ami részletesen elkalauzol a biztosításom rejtelmeiben.
Ez a biztosítás persze csak a mindennapi életre vonatkozik, a munka során bekövetkező balesetek esetén más a helyzet. A munkáltatóm köteles utánam különböző dolgokat fizetni, az egyik az ún. Super vagyis nyugdíjjárulék, a másik pedig a “Medicare” vagy “Workcover” (nem vagyok benne biztos, hogy mindkettőt kell-e, vagy hogy melyik milyen arányú, esetleg ugyanaz-e a kettő). A Super az a bruttó fizetésem 9%-a. A workcover vagy medicare értéke az nem tudom pontosan mennyi, illetve még az egész járulékrendszer meg adórendszer elég homályos számomra, de majd mire adóznom kell – ami csak jövőre lesz – úgyis képbe kerülök.
Szóval a munkahelyi baleset esetén a munkáltató által van biztosítva az ellátásom, az biztos, hogy a WorkCover nevű dolog is biztosít engem, legalábbis kedden ezt mondták a fejtágításon. Tehát ha munka közben baleset ér, akkor a pénzügyek miatt nem kell aggódnom, csak az állapotom miatt. Emiatt azért aggódnék is, ugyanis itt kicsit máshogy működik a segítségnyújtás, mint otthon.
A keddi white card oktatáson elmondták, hogy itt elsősegélyt csak az adhat, aki erre ki van képezve. Na, mondom. Ha nincs az embernek ilyen papírja, akkor hozzá se nyúlhat a szerencsétlen kollégához, mert különben súlyos vádakkal kell szembenéznie. Ja, de ha van elsősegélyes papírod, akkor is beperelhetnek ám. Ha ott vagy, de nem mersz vagy nem tudsz segíteni, akkor azért, ha meg segítesz, de esetleg valamit elrontasz, akkor azért. Nem tudom, hogy sikerült ezek mellett ilyen alacsonyan tartani a munkavédelmi statisztikákat, mindenesetre elég aggasztó szerintem a helyzet. Én különösen az a típus vagyok, hogy nehezen állom meg, hogy ne segítsek, ha tudok, de itt azt hiszem kénytelen leszek. Vagy, kiképezem magam elsősegélyre, de azzal is csak egy nyűgöt veszek a nyakamba. Passz. A főnökkel beszéltem erről, és ő azt mondta, hogy ha ő haldoklik, inkább segítsek, ne foglalkozzak a következményekkel. Mondom oké 🙂 Remélem, ez kölcsönös lesz.
Ausztráliába mentem, majd jövök... 