A szürke szamár esete

Hihetetlen, hogy már március van. Alig egy hónap, és évfordulót ünnepelhetek, ami bizony elég érdekesnek ígérkezik. De mielőtt ebbe belemennék, egy kis összefoglaló az elmúlt pár hétről, ami elég kaotikusan sikerült.

Annak ellenére, hogy az előző posztomban pont arról számoltam be, hogy kezdek beilleszkedni, rá pár napra azért történtek dolgok, amik ennek az ellenkezőjére világítottak rá. Lényegben a lényeg, hogy ez a kivándorlás bizony elég kemény dió, mert egyszer fenn, egyszer lenn van az ember, és bizony nehéz előre megmondani, hogy mi fog történni.

Ami a terveket és az álmokat illeti, ebben a pillanatban épp nem tervezek inkább semmit, próbálom stabilizálni a helyzetemet. Őszintén, amióta januárban visszaérkeztem, hol nagyon boldog, hogy kevésbé boldog voltam, de ami biztos, sokszor voltam elégedetlen a helyzetemmel. Persze rá kellett jönnöm, hogy minden baj forrása én magam vagyok, de hát az ember már csak ilyen, nem látja a fától az erdőt.

Az eltűnésem is részben erre vezethető vissza. Ahogy egy kedves párnak említettem a hétvégén, ha nincs bejegyzés, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon jó minden, vagy nagyon rossz. Ez most a mélypont volt, utoljára talán július környékén voltam ennyire rossz passzban, úgyhogy igazából nincs okom panaszra, mert már rám fért a változatosság. Hogy mi is volt a bajom? Röviden: minden és semmi. Az, hogy messze lakom. Az, hogy nincs igazi napi kapcsolatom közeli barátokkal. Az, hogy spórolnom kéne, miközben azért lenne mire költeni, az, hogy a családom messze van, az, hogy senki nem látja úgy ezt az országot, ahogy én. Az is persze, hogy itt másodrendű lakos vagyok, bizonyos kötelezettségekkel, és nem nagyon szeretem a kötöttségeket.

Azért írom ezt most le, mert más is lesz vele így. Tudom, mert azok után, hogy a legmélyebb bugyron átjutottam, és elkezdtem beszélgetni barátokkal, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Persze az is kiderült, hogy a kiváltó ok lehet, hogy pont a karácsonyi látogatásom volt. Egy új-zélandi barátnőm rögtön elkezdett bólogatni, amikor az érzéseimről meséltem, és azt mondta, hogy bizony elég más dolog hazalátogatni, amikor az ember egy kicsit vendég, meg otthon élni. Ráadásul oka is volt annak, hogy eljöttem, eljöttünk, mármint én és még megannyi barátom, ismerősöm. Ezek az okok pedig nem nagyon változtak az elmúlt időszakban,  és bár talán a rossz érzések a honvágy miatt vannak, valójában teljesen irrelevánsak.

A képlet ugyanis egyszerű. Persze, ilyenkor már könnyű okosnak lenni. Megszoksz vagy megszöksz. Nem tagadom, hogy a szökés gondolata azért elég csábító volt az elmúlt időszakban. Persze csábított haza egy-két dolog, és nem kérdés, hogy egyszerűbb lenne egy picit az életem, legalábbis bizonyos dolgokban. De ami igazán az áttörést és a megoldást jelentette nekem, az az alábbi gondolatmenet: oké, mondjuk visszamegyek Magyarországra, lesz egy állásom, jól keresek, megengedhetem az az életszínvonalat magamnak, amit az elmúlt 10 évben mondjuk megszoktam, és ráadásul közel leszek azokhoz az emberekhez, akik életem nagy részében közel voltak hozzám (család, barátok stb.). Szerencsés esetben még szeretném is a munkám, jól kamatoztathatnám az itteni tapasztalatom és a nyelvtudásom, és lényegében olyan tudással rendelkeznék, amivel nem sokan az országban. Idilli kép, de mégse. Mert egyszer csak átfutott az agyamon, hogy reggelente munkába menet stresszes lennék a dugó miatt, a jégkaparás miatt, a szemetes megint az úton hagyta a kukát, ésatöbbi. És minden egyes reggel bánnám, hogy nem Sydneyben ébredek fel. Nem azt mondom, hogy jobb, hogy az ázsiai eladónak el kell mutogatni mit és mennyit kérek a pékségben, vagy hogy itt nem késnek a buszok, vagy hogy nem hiányzik az “egészségedre” szó a mindennapjaimból, mert ezek azért ott vannak. Apróságok itt is zavarnak. De ha azon gondolkozom, hogy fel kéne adnom, hogy 20-30 percre lakom a tengerparttól, hogy itt vannak a világ legszebb naplementéi, hogy az eső után a papagájok dzsemböriznek, igazából ez inkább jelent gyomorgörcsöt mint a többi problémám.

Az egyetlen dolog, ami miatt róka fogta csuka a történet, hogy pont olyanoknak kéne ezt elmagyaráznom, akik még nem látták Ausztráliát, illetve nem éltek külföldön huzamosabb ideig. Az, hogy valaki egyszerre két helyen van otthon, hogy ez az otthon, az a haza, és mindkettő jó, de máshogy, azt nem lehet pontosan leírni, amíg meg nem tapasztalja az ember. A barátok itt is barátok. Egy ideig azt hittem, ez sosem lesz olyan, mint az. Azt hittem, sosem tudok megnyílni valakinek nem az anyanyelvemen, sosem fog senki megérteni igazán, mert a kultúrák közötti eltérések miatt félrekommunikálunk. De aztán rájöttem, hogy szerencsére ez hülyeség. Amikor meglátod egy másik ember szemében a kétségbeesést, mert aggódik, vagy csak a vállára borulsz valakinek sírás közben, akkor rájössz, hogy mindegy hol vagy, az az ember számít, akire számíthatsz. És ez megintcsak távolság, kultúra és egyéb független történet.

Nagy kaland az élet, ez biztos. És nem mondanám, hogy nem vagyok egy kicsit végletes. De túl rövid az idő, hogy ne éljem meg mindazt, amit kell, és amit szeretnék. Ha most ezt kellett, hát ezt kellett, elfogadtam egy leckeként, és remélhetőleg okosabban és erősebben veszem a következő akadályokat, mert biztos lesznek még. De egyik ösvény se tart a végtelenségig, egyszer csak eljutok valahova. Még ha most egy kicsit visszafelé is bandukoltam rajta.